Interjú Harsányi Leventével
2006. február

A Rádió1 reggeli műsora, a Kukori után ültünk le beszélgetni Harsányi Leventével, arról, hogy mit jelent számára a műsorvezetés mint szakma. Mit jelent az ezzel járó népszerűség vagy népszerűtlenség? Mennyire adhatja önmagát műsorvezetőként? Mit kezdhet a nézőkben róla kialakult képpel? És természetesen, hogy mint jelent számára a mozi meg a film.

– Markáns egyéniségnek érezlek. Nem rossz, hogy olyan összekötőszövegeket kell mondanod, amit mások találnak ki?

– Nem, mert nem ilyen szövegeket mondok. Többfajta műsorvezető van. Én részévé válok a műsornak, akkumulálom, mozgatom, élénkítem az egészet. Például a Dalnokok Ligájában nekem olyan volt a műsormenetem, mint ez a lap itt. Tök üres. Azt mondták, neked, öreg, nem írjuk meg, mit mondjál, találd ki te. Folyton hordok magamnál egy diktafont, és időnként rámondom, ami eszembe jut. A vécén és piros lámpánál ugranak be a legjobb ötletek. Ezek persze csak morzsák, aztán nyugalmas pillanatokban az egészet megsütöm, beépítem a szövegeimbe. Számtalan castingon voltam. Mondja az arc, figyelj, napi talk show, rád vártunk stb. Én meg bemegyek, állok ott, mondom magamban: mi ez? Kik ezek a figurák? Semmi közöm ehhez az egészhez. Lehet, hogy nagyon jó a dolog, csak nem az én világom. Nyilván nehéz valakire műsort szabni, de ki kell várni, míg egy ilyen alkalom kínálkozik. Fábry Sándornak, akire felnézek, sikerült. Ő egy arc, egy karakter, s azt mondta Kovács Kristóf az RTL Klubnál, hogy na, akkor készítsünk rá egy műsort. Van olyan, akit bele lehet tenni egy műsorfolyamba, de erre én alkalmatlan vagyok. Biztos jól tudnám hozni akár a játékórát is, de egy napig élvezném – én. Akkor meg minek álljak be ilyen verklibe?

– Milyen mélységig szólsz bele a műsorokba? Hogyan veszik ezt az aktivitásodat a műsorkészítők?

– Csak úgy tudok dolgozni, ha olyan a szerkesztő, a rendező, akivel emberileg jól kijövök. Akiknek azt tudom mondani, hogy öreg, ezt nem csinálom meg így, ne haragudj. És ezt nem szabad nagyképűségnek venni, vagy annak, hogy ki akarok bújni a munka alól, csak tudnia kell, hogy arra a motorra én nem ülök fel szívesen. Keressünk egy másik motort! Így az évek során kialakult egy gárda, akik elfogadnak, ismerik a stílusomat, én is megértem őket. Tudunk együtt száguldani. Ez egy ilyen szakma. Tehát beleszólok a műsorokba, amennyire tőlem telik, s ennek örülnek is. Vannak, akik azt mondják, öreg, mi tudunk mindent, van dramaturgunk, szerkesztőnk, mire én, oké, de akkor nem én vagyok a ti emberetek. Bele kell szólnom a műsorba, mert akkor lesz – legalább egy kicsit – olyan, amilyen én vagyok. Azért nem látsz fixen egyik csatornán sem, mert nem tudok megállapodni a gyártókkal. Ha nem azonosul velem jelentős mértékben a műsor, akkor nem érzem jól benne magam, és akkor inkább nem kínlódom vele. Lerí az arcomról, ha valamiben csak vergődöm.

– Hogyan készülsz a műsoraidra, a fellépéseidre?

– Tudod, nagy haknihuszár vagyok. De minden munkámra rákészülök. Sok helyen lépek fel, különféle rendezvényeket, műsorokat vezetek. Azt mondják, ez a szakma alja, de szívesen csinálom, mert nagyon jól fizető alj, és kincsesbánya a tapasztalatszerzés szempontjából is. Fel kell menni a színpadra, és beszélni kell tíz-húsz percen át. Magabiztosságot ad, hogy uralni tudom az ilyen szituációkat. Ezeket a tapasztalatokat magamba építem. De a legapróbb haknira is felkészülök. Leírom, mit szeretnék mondani, mi a dolog váza. Persze amikor a színpadra felmegyek, akkor ezek már csak panelekként vannak az agyamban. Ha nem lennének ott, akkor zavarodott, üres fecsegésbe fulladnék. Ha nincs itt ez a kóla, hiába vagyok szomjas, nem tudok inni. Úgymond, mindent felkészítek az asztalra (már ami a képességeimből telik), de nagyon sok minden ott dől el a színpadon. Akkor jó improvizatőr valaki, ha körülbelül tudja, mit akar. Ha megvan a fatörzs, akkor hozzáteszek ágakat, gallyakat, leveleket, virágokat, rügyeket. Tehát tudatosan rákészülök a fellépéseimre, de ott a helyszínen válik teljessé a dolog. Az egész a nézők számára sokszor úgy tűnik, hogy hoppá, ez most jutott a fickó eszébe, és ez így jó is. Persze van olyan kollégám, aki előre mindent leír, és azokhoz tartja is magát. Ilyen is kell, meg olyan is, amilyen én vagyok, hogy annak, amit csinálok, a 70 százaléka az adott pillanatban születik meg. Én olyan vagyok, hogy ránézek egy szemüvegre vagy valamire, és már nyomom is a szöveget. És akkor benne van a pakliban, hogy az vagy jó, vagy nem, Sokszor vérciki. De akkor arra is reagálok. Megmondom a közönségnek, hogy ez nem sikerült. És díjazzák, ha az ember őszinte velük.

– Úgy érzem, sokat dolgozol azon, hogy az a régi kép, miszerint Harsányi Levente egy kajla, ökörködős aszfaltbetyár, megváltozzon. Elegáns szmokingban vezetted a Dalnokok Ligáját, fegyelmezetten sütötted el a szalonképes vicceidet, és most a Rádió1 reggeli műsora, a Kukori három műsorvezetője között is te vagy a megfontolt, intelligens(ebb) hang.

– Nem hiszem, hogy volna ilyen kép rólam. Különböző emberek mondanak rólam különféle véleményt. Úgy tartják, az a jó médiaalany, aki majdnem a magánéletéhez hasonló szinten tudja magát bemutatni a nagyközönségnek. Bár tökéletes egybeesés szerintem nincs. De törekedni kell rá, hogy azt tudd adni, ami valóban vagy. Aztán rájöttem, hogy ez sem jelent garanciát a sikerre. A pályám elején szerettem volna mindenkinek megfelelni. De ez lehetetlen. Bevésődött egy régi történet. Egy műsorra készülve nagyon precízen felépítettem a szövegemet. Bevezetés, tárgyalás, befejezés – még mondanivaló is volt. Jövök le kikeményítve a színpadról, odalép hozzám egy arc, s azt mondja, mi volt ez a kamu duma, öreg, ez neked műsorvezetés? Na, Armageddon! Habogtam ott, hogy de hát, izé… Egy világ dőlt össze bennem. Mentem tovább. Odajött hozzám egy tizenéves csaj, hogy úgy tetszett neki, és tök jó volt az a poén stb. Múltkor is azt mondta valaki rólam, hogy szürke vagyok, tizenkettő egy tucat. Mára megtanultam ezekkel a véleményekkel együtt élni. Mindenkiben kialakul rólam vagy az éppen adott műsoromról valami. Lehet, hogy nem vagyok egy adott fickónak szimpatikus. Lehet, hogy valakit meg is sértek. Ezt soha nem lehet tudni. A poénjaim sokszor határmezsgyén billegnek. Lehet, hogy bejönnek, lehet, hogy nem. Mondok másik példát, ami nemrég történt. Tartottak egy Playmate-gálát az Urániában. A show-műsor szinte rólam szólt. A meghívottak listája tele volt nagyvállalkozókkal, befektetőkkel, igazgatókkal, elnökökkel. A végén odajött hozzám egy fickó, hogy köszi, öreg, ezt a baromi király, önálló show-t, nagy vagy, haver stb. stb. Aztán kezet fogott velem egy arc, aki angolul kérdezte, hogy tulajdonképpen ki vagyok. Mondtam neki, műsorvezető volnék, meg egy 182 centis csávó. Mire ő elkezdte magyarázni, hogy alig értett valamit abból, amit a színpadon mondtam, de egy csomó magyar fickó között ült, és mindenki baromi nagyokat nevetett. Arra kért, hogy legközelebb, csak a fő poénokat, mondjam el angolul is. Mondtam neki, megoldhatjuk, csak az very expensive. Nevetett. Jólesett, mert érted, egy külföldi odajön hozzám, és azt mondja, hogy nem tudja, miről volt szó, de az a hangulat, az a miliő, amit odavarázsoltam, magával ragadta. Persze ezt a megjegyzést is a helyén kell értékelni. Ettől még nem vagyok jó. Neki tetszettem. De lehet, hogy volt ott olyan is, aki mondjuk azt mesélte otthon, hogy pocsék volt a Harsányi bohóckodása a gálán. Minden véleményt meg kell hallgatni. De melyik a hitelesebb? Akarsz rólam egy nem köztudott, de intellektuális dolgot hallani? A külügyminisztériumnak három éven át tartottam az EU-csatlakozással kapcsolatos felkészítő tréningeket. De az a színfalak mögött zajlott.

– Lehet, hogy javítana a megítéléseden, ha ilyesmiket is elterjesztenél magadról.

– Persze, hogy akkor azzal kezdjék velem a beszélgetéseket: nem is tudtam, haver, hogy te ilyen normális gyerek vagy. Most a viccekről azonosítanak. De hát ezt a vonalat képviselem a nagy nyilvánosság előtt. Talán azért, mert alapvetően ilyen vagyok. Mondjuk a kasztni, az egy vicces kasztni. De ha mindig a kedvenc kajámat, a sztrapacskát kellene ennem, akkor nem örülnék neki. Nem lehet folyton poénkodni sem. Más kérdés, hogy a közönség ezt várja el. Gyógyszertárban, benzinkútnál néznek rám, hogy elsütök-e egy viccet. Adott szituációkban ez sokszor zavaró, de igazából nincs ezzel semmi baj, hiszen így ismernek. Ami fontos viszont, hogy akárhol jártam eddig, soha nem fogadott nagy utálat. Lehet, hogy csak nem akarták az arcomba mondani, de szerintem mégsem erről van szó, mert akkor csak elnéznének felettem. De inkább vállon veregetnek, vagy mondják, hogy nem kell kifizetni a számlát. De hadd kérdezzem már meg, milyen képre gondolsz, amin javítanom kéne?

– Például arra a Rádió Deejay-es óriásplakát-kampányra, ahol olyan hasat montíroztak neked, mintha terhes lennél.

– Nem minden közlés jut el úgy a hallgatókhoz, ahogy az ember szeretné. Én voltam a műsor szülőatyja (-anyja), a műsor az én gyermekemnek számított. Ezt fejezte volna ki a plakát. Viccesen, átvitt értelemben. Valamelyik politikai párt kikelt ellene, még fel is hívtak, hogy mi ez az ízléstelenség. Meg hogy szexuális téren félrevezetem a fiatalokat, még azt hiszik, hogy egy férfinak is lehet gyereke. Szerintem a fiatalok nem ilyen ostobák. Geszti Pétertől a második Jazz+Az-lemez után megkérdezték, hogy nem túl intellektuálisak-e a szövegek. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy olyanoknak írtam a dalszövegeimet, akik fel tudják fogni az értelmüket. Én is ezt tudtam csak mondani a megkeresésekre: ez a plakát nem nektek szól. Azoknak kell megérteniük, akiknek szántam. Ha ők nem fogadják, akkor valóban rosszul közöltem valamit, vagy valahol hiba van a rendszerben. Ez egy viccnek indult, nem akartam vele senkit megsérteni.

– A műsorkészítőknek tehát melegen ajánlod, hogy vegyék figyelembe a te véleményedet, habitusodat, ha veled akarnak dolgozni. Te mennyire adsz a téged ért kritikákra?

– Talán most, kilenc év után jutottam el oda, hogy ilyesmikkel nem foglalkozom. Ezek külső viszonyok. Meghallgatom, elolvasom a kritikákat, aztán beleteszem őket egy virtuális fájlba itt a fejemben. Viszont amit én szeretnék elmondani a hallgatóknak, vagy eljuttatni a jelenlévőkhöz, azt mindig is el fogom mondani, mert ha ezt nem tenném, akkor nem én lennék. Azt szoktam mondani, hogy egy áru vagyok. Ha meg akar valaki venni, akkor rám kapcsol, megnéz, meghallgat stb., ha nem, akkor a kirakatból választhat magának egy másik árucikket. De hadd mondjak még valamit arra, hogy miért fontos, hogy az ember önmagát adja! Ugyanis a szórakoztatóiparban dolgozók között nagyon ritka az igazi barátság. Mi viszont a Ganxsta Zolee-val és a Nacsa Olivérrel öt éve nagyon jóban vagyunk. És ez fontos, mert a kapcsolatunkból szakmailag profitálhatunk. Konstruktív dolgokat eredményez mindannyiunk számára az összetartás. Különösen azért, mert itt mindenki szikével jár, aztán bele a másik veséjébe. Talán éppen azért, mert mindenki nagyon meg akar felelni.

– Téged nem zavar, hogy amit csinálsz, elillan? A produkcióidból nem marad semmi. A legtöbb fellépésed, műsorod nem archiválódik. Tudom, hogy ez ennek a műfajnak a sajátossága, de nem bánt téged? Mit fogsz majd magadról mutatni a gyerekeidnek?

– A pillanatnak élek. Nem veszem fel magam videóra vagy magnóra, hogy visszanézzem, visszahallgassam és elemezzem, mit csináltam jól, mit rosszul. Sokkal jobban érdekel, hogy mit mondanak azok, akiknek adok a véleményére. Olyan ez, mint a többszöri orgazmus. Például felhívott a múltkor az Irigy Hónaljmirigyből az egyik srác, hogy te, állati jó volt, amit a Vásott kölykökben a Kiszel Tündi elé mondtál. Az ő véleménye fontos számomra, de nem emlékeztem semmire. Vissza kellett kérdeznem, hogy mi volt az. S miközben magyarázott, search-öltem vissza az agyamban: ja, az! Tetszett? Baromi jó volt! És akkor ez nekem felemelő érzés. Vagy a lemezem előtt történt, hogy felhívott a kiadó. Arra hivatkozott, hogy azért lát bennem fantáziát, mert hallotta, amikor a rádióban rapeltem egy dalra. Az is egy impró volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt ezekben a kísérleteimben egy csomó sikerületlen. Tízből öt. Nemhogy rím nem volt bennük, de kritikán aluliak lettek. De ők nem egy ilyet fogtak ki, hanem két vagy három olyat, ami takra kijött, és tényleg eltaláltam őket. Mondta a fickó, állati nagy vagy, hallottuk, hogy rárapeltél a nem tudom milyen klipre, és az olyan gesztis volt. Lemezen nem gondolkodtál? Mondom, nem, de én még ott elakadtam, hogy melyik rapelésemről beszélsz? És akkor felidézi, hogy ez, az, amaz. Amire megint nem emlékeztem. És az tetszett? Nagyon! Hallható volt, hogy felépítetted. Ott volt az eleje, a vége stb. Gőzöm sem volt, miről beszél. De tény, hogy jólesett kicsit hátradőlni: igen, milyen klasszat rapeltem. De nem gyűjtöm az anyagaimat, nem vagdosom ki belőlük a különböző részeket, nem teszem be őket a portfóliómba, hogy na, vicces Levi, komoly Levi. Régen használtam egy CD-t, amelyre különböző hangulatú és stílusú komfokat mondtam föl. Volt nekrológszerű, volt iszonyú happy vagy éppen karneváli stb. Ha nem tudtam hangulatot teremteni egy fellépésen, akkor azt mondtam a közönségnek, ha erre nem vagytok vevők, akkor nézzük, hogyan jelentkezem be egy temetésről. Kiszóltam a technikusnak: hármas track, kikapcsoltam a mikrofont és play back: feleim, ne haragudjatok, hogy eljöttem, látom a hangulat elég gyászos…, és akkor felkapták a fejüket. De azért szerintem megvan itt a karneváli feeling, hatos track! Tehát mindent ki kell próbálni a nézőkkel, és én addig nem megyek el, amíg – úgymond – ki nem szolgáltam őket. Lehet, hogy rossz vonalon indultam el, ilyenkor jön egy CD, vagy mondjuk egy amerikaiút-nyeremény, ami egyszer ott a színpadon bevillant. Feljön a csávó, mondom neki, akkor a kollégám itt áll, mindjárt elvisz az Amerikai útra és visszahoz. Most lehet, hogy ez nem annyira jó poén, de akkor ott ez ugrott be. Kitaláltam olyan játékokat, hogy mondtam, most semmit nem kell tenni, nincs kérdés, csak fel kell jönni a színpadra, és átvenni az ajándékot. Tehát aki feljön, azzal kezet fogok, és megkapja az ajándékot. Na ne, öreg, ebben van valami stikli, ebbe nem megyünk bele! Tényleg nincs semmi, csak feljöttök, és átveszitek az ajándékot. Ne, ne, Levi csak hülyéskedsz, valamit biztos bekérdezel… De nem… Végül senkit nem tudtam rávenni, hogy feljöjjön. Jó, akkor kérdés! Akit tudja a választ, az jöjjön. De hát miért pont én? Mondom, gyerekek, ez így nem mehet… És akkor addig kell próbálkozni, amíg valami el nem indul. Aztán ha egymásra tudunk hangolódni, akkor már működik az egész. A rádióstúdió ebből a szempontból teljesen más. Ha beteszel valamit, akkor betetted. Nincs azonnali, közvetlen visszajelzés, nem tudom lemérni, tetszik-e, vagy sem, amit mondok. Meg a rádió esetében heterogén a közönség. Ha elnyomok egy szexuális poént, lehet, hogy valahol egy biztonsági őrnek bejön, de mondjuk, a gazdasági minisztériumban az osztályvezető csajnak nem. Öt éve nem volt orgazmusa, és akkor benne jogosan merül föl, hogy mit szórakozik ezzel a komoly dologgal az a csávó a rádióban. Ez a legnehezebb ebben. De nem szabad hagyni, hogy felőrölje az embert. Tenni kell a dolgod. A teniszező is kimegy a pályára, aztán üt. Néha ront, néha összejön a dolog.

– Jó néhány kollégáddal ellentétben neked eddig sikerült elkerülnöd a nagy buktákat a televízióban. Hogy tudsz ilyen jó érzékkel evickélni?

– Ez javarészt a szerencsén múlt. Volt olyan is, hogy felkértek egy műsorra, én benne is lettem volna, de valami miatt nem jött össze. Aztán láttam később a dolog bukását, hú, mondom magamban, de nagy mázli! De vannak jó megérzéseim az élet más területein is. Például épp most történt, hogy mentem az autómmal, és láttam, hogy egy pizzafutár akrobata módjára nyomatta az autók között a robogóját. Magamba mondom, mit csinál ez a barom, mindjárt elcsapja valaki, aztán soha nem ér haza. Egy piros lámpánál utolértem, a csávó elnézte a lámpát, bement a kereszteződésbe, és elsodorták hátulról. Nem történt semmi baja, csak bukfencezett párat. Műsoroknál is történt már velem ilyesmi. Mázli megérzés. Például, amikor Gangxsta Zolee barátom elvállalta az Ötökör című műsort, mondtam neki, hogy ne tegye. Egy barátnőmet a Bajkeverőktől óvtam. Szóval segítenek a megérzéseim is, de nem véletlenül nézek fel, mert a csúcsgóré sokszor terjeszti fölém a szárnyait. De azért a tényszerűség kedvéért szögezzük le, hogy nekem is voltak kevésbé sikeres műsoraim.

– Mitől lehet sikeres egy műsor? Egyáltalában, van olyan, amitől függhet egy műsor sikere? Valami, amire te mindig odafigyelsz?

– Az antrénak, vagyis egy műsorsorozat első adásának fontos szerepe van. Meghatározza a közönség viszonyát az adott műsorhoz. Milyen az első megjelenésed a közönség előtt? Milyen kapcsolat alakul ki közted és a közönség között? De ez igaz a könnyűzenére is. Ha van egy debütáló dalod, ami nagyon beüt, akkor nagyobb az esélyed arra, hogy gyengébb számokkal is tarolj. Például a Groovehouse-nak volt egy baromi jó dala, ami hatalmas siker lett (tök megérdemelten), de azóta – miért is vannak csúcson?

– Fábry Sándort említetted mint szakmai példaképedet. Az Esti Showder is hullámzó szerintem. Van, amikor halálra röhögöm magam a tévé előtt, máskor meg inkább kimegyek, mert én szégyellem magam az alpárisága miatt.

– Igen, de azt mondom, épp ettől hiteles a dolog. Amikor élőben nyomom, reagálok saját magamra is. Ha történik közben velem valami kellemetlen, vagy leül a műsor, akkor fel kell dobni valahogy. Ezek a kis intermezzók teszik az egészet színesebbé, elfogadhatóbbá. És ezért a közönség is hálás. Ezért nem leszek Sablon Géza. Ne értsd félre, olyan is kell! Aki betanulja a szöveget, felmegy, ától zéig mindent elmond, találkozzunk a jövő héten, záró kép, snitt, reklám. Nem nézem le az ilyen típusú bemondót sem, mert rá is van igény. De én másfajta szolgáltatásban utazom.

– Figyeled a szakmai trendeket?

– Persze, de az a jó, ha látsz a trendek között olyan foltokat, ahova be tudod helyezni magad. Veszélyes ugyanis felülni egy trendnek, mert egy irányzat ahogy jön, úgy megy is. Ha felülsz egy hullámra, nem biztos, hogy le tudsz róla szállni. Lásd Stohl András esetét! Ő lett a Való Világ-os Stohl Buci. Ami tök rossz, mert jó színész. Csak megint a rohadt pénz közbeszólt. Én mindig megnézem, hogy mit kell csinálnom. Utána megkérdezem, mikor, és csak a harmadik kérdés, hogy mennyiért. De sajnos ebben a szakmában az első a pénz.

– Mi a műsorálmod? Milyen műsorban dolgoznál a legszívesebben?

– Olyan show-ba kóstolnék bele, ahova hatalmas sztárokat hívhatnék. De nem is ez a lényeg, hanem hogy improvizatív válaszokat csikarjak ki a vendégekből. Olyan helyzeteket teremtenék, hogy kiessenek a megszokott válaszadó szerepeikből. Meghökkentő elemekre építeném a show-t, ami mindenképpen véleményt generálna a nézőkben – pozitívokat vagy negatívokat. Én szerintem mind a kettő jó. Amikor elmennek egy műsorvezető mellett, vagy amikor azt mondják róla, hogy hát ja, ja a nemistudomanévét fickó… Nem szeretem azt a tipikus nem mondok semmit, de azért mégis ott vagyok, nem bántok senkit, engem se ítéljetek el majd nagyon. Persze nem akarok senkit sem megsérteni, de azért az ember akarva akaratlanul okozhat sérüléseket. De azért az legyen felületi. Azt szoktam mondani magamra, hogy daganat vagyok, de jóindulatú. Szóval egy David Letterman-os valamit szeretnék. Könnyed műsort, egy zenekarral, ahova beszállok, majd vissza. Erről, mint alapról bontanék ki a sajátos stílusommal egy unikális dolgot. Az ilyen típusú show-nak a legmagasabb szintű művelője nálunk Fábry Sándor.

– Mennyire fontos számodra a mozi?

– Rengeteget jártam moziba. Jó néhány multiplexet én „adtam át”, én vezettem a megnyitó ünnepségeket. Most sajnos (vagy szerencsére) alig van szabadidőm. Viszont otthon berendeztem egy kis házimozit, ami visszaadja az élményt, a feelinget. Bár most voltam moziban, és meg kell hogy mondjam, az otthoni ketyeréim meg sem közelítik az igazi mozihangulatot. Nincs kólatartóm például. De azok a filmek tetszenek igazán, amelyeket többször is kedvem támad megnézni. Amelyeket megveszek DVD-n, és igazi örömet szereznek mindig, ahányszor beteszem őket a lejátszóba. Amúgy kizárólag veszem a DVD-ket, CD-ket, nem fogadok el másolatot, leginkább is azért, mert tudom, hogy egy alkotás mennyi munkába és fáradságba kerül. Mennyi meló áll mögötte, éjt nappallá téve nyomatják stb. Hirtelen az Igazából szerelem jut eszembe. Pedig Hugh Grantet szívből utáltam. De ebben a komédiában rohadt jó volt. Minden poén ült. De ezért szeretem a Monty Pythont is. Nézem, majd hirtelen beakad egy mondat a fejembe, mit is mondott, visszaugrom, megint megízlelem, és amikor harmadszor megyek vissza, akkor jövök rá, hogy hú de nagy poén volt valójában. Ami egyből arcul üt, az annyira nem jön be. Az életben sem, meg filmen se. De az Igazából szerelmet már legalább ötször láttam, és örömmel gondolok minden pillanatára. Emlékszel, mikor a kisgyerek mondja a nevelőapjának, hogy nagyon nagy probléma van, apa. Mi a helyzet? Játszótéren, suliban történt valami, elvették a lasztit? Dehogy! Szerelmes vagyok! Szerelmes, ugyan menjél már, az meg micsoda! Hogyhogy, hát van annál szörnyűbb, mint a viszonzatlan, gyötrő szerelem? Mire a csávó: igaz. Szóval szeretem a nagy igazságokat picit vicces formában nézni, hallani.

– Jól érzem, hogy te nemcsak egyszerűen nézed a filmeket, de építkezel is belőlük, használod őket?

– Abszolút így van. Imádok például a háttérrészletekben elmerülni. Megragad a szemem a mellékszereplőkön vagy a parkoló autók dísztárcsáin stb. Kibököm a vágási hibákat is. De például nagyon bejött Jack Nicholson miatt a Minden végzet nehéz. Ennek Párizsban játszódik a vége, és amikor kint voltunk Párizsban, egy órát mentem, hogy megtaláljam azt a hidat, amelyiken Diane Keatonnal állt. Le is fényképeztem. Próbálom a filmeket áthelyezni a valós életembe a hibáival, hídjaival együtt. Nicholsont azért szeretem, mert bármit eljátszik. Olyan, mint Magyarországon Haumann Péter. Aki eljátssza a szerepét a Macskákban, de kiváló mint Luis de Funes magyar hangja, aztán a Hupikék törpikékben a Hókuszpóknak ad megint egy tök más karaktert a hangjával. De talán az első helyen Jim Carrey áll nálam. Baráti társaságban csomó hasonló poént elsütöttem, mint ő az Ace Venturában a svédasztalnál. A grimaszaink is sokszor hasonlóak. Baromi jó volt, mikor egyszer ültünk a moziban, és néztük valamelyik filmjét, bejön a poénja, és akkor böködnek, akik velem vannak, hogy Levi, te ezt már nyomtad múltkor valamelyik diszkóban. Az király érzés. De az alap, amire minden ház építkezik nálam, az Luis de Funes, Peter Sellers és Pierre Richard. Ez a hármas mindent visz, nincs ellenfél.

– Egyikük filmjeire sem az intellektuális humor, inkább a helyzetkomikum a jellemző.

– Pontosan! És talán azért szeretem őket, mert én is hasonló dolgokban nyomulok. Ezeken önfeledten tudok röhögni. Ilyen a habitusom. Persze megnézek komoly filmeket is, de ők nálam az alap.

Szerkesztette: Tanner Gábor