Deák Dániel
A szabadság médiuma
2006. február

Talán nincs messze az idő, amikor a plázamozik bezárása ellen fogunk tüntetni. Fájó szívvel búcsúzunk majd a puha padlószőnyegtől, a csillagos tapétától, a nagy, kényelmes fotelektől. Egy pillanatig se legyenek kétségeink: komolyabb moziipari recesszió esetén az üzemeltetők nem hezitálnának majd profitképes üzletté, étteremmé vagy squash-centrummá alakítani a kihasználatlan multiplexeket. (Ahogy ez a minap Újlakon megtörtént. Bezárt a Cinema City Új Udvar multiplexmozi, mert kihasználtsága alig érte el a tíz százalékot.) Ugyanis manapság szombat délutánonként a ruhaboltok között korzózó család végül nem a mozi felé indul, hanem a DVD-shopba. Így akár egyetlen ezresből meg lehet úszni az egész esti szórakozást, szemben a négy személyre számított hatezer forintos mozijeggyel. Abszurdnak hangozhat, de a művészmozik – amelyeket a rendszerváltás óta folyamatosan sirattunk – mostanság jobb helyzetben vannak. Bár csak egy szűkebb rétegből kerül ki a közönségük, ők kitartóbbnak bizonyulnak; a multiplexek éppen legnagyobb bevételi lehetőségüket, a családokat veszítik el, ezzel szemben az art mozizás inkább szerelmespárok és magányos farkasok szórakozása. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer is nekik kedvez. Ám őket sem hagyják érintetlenül a DVD-láz következményei, hiszen a művészfilmek is egyre nagyobb számban és egyre olcsóbban vannak jelen a piacon.

Az utóbbi pár évben minden család beszerzett magának egy DVD-lejátszót, legalábbis azok biztosan, akik egyébként megengedhetik maguknak, hogy moziba járjanak. A piaci verseny mindennél alacsonyabbra szorította a korongok árait. Eleinte csak a C-kategóriás akciófilmeket, romantikus drámákat/vígjátékokat lehetett megkapni egy ezresért (erről már esett szó a tavaly márciusi Muszterben, Gábor Nikoletta: Éjszaka a Földön – Tesco-gazdaságos DVD-k című írásában), mára a több Oscart nyert kultfilmet is ugyanennyiért vihetjük, telipakolva mindenféle extrákkal. Sajnos azt veszem észre, hogy a forgalmazók őrült hajszája a minőség rovására megy. Egyre többet ugrál a kép, egyre több az elütés a feliratokban, és bizonyos filmeknél nem értem, miért kellett lemezre nyomni őket. A kínálat bőséges, olcsó és meglehetősen heterogén. Míg egy mozi egyszerre mindössze tíz filmet tart műsoron, addig a multimédiaboltok polcai roskadoznak a DVD-ktől, mindent meg lehet találni – tovább lazul tehát a filmeknél amúgy sem könnyen behatárolható kánon. A filmek jó része egyszer használatos, és nem is sokkal drágább, mintha egy tékából kölcsönöznénk ki őket (pont annyival, mintha egy napig elfelejtenénk visszavinni). Belekukkantva a vásárlótársak kosarába, azt látom, mindenki mindent vesz: ott figyel az aranyláncos, bicepszes arc kosarában egy Kabos-film, de a szemüveges értelmiségi is becsúsztatott egy Bruce Lee-t a többi közé. Hogy aztán hány lemez marad felbontatlan, nem tudom, de az biztos, hogy a DVD továbbra is a szabadság médiumának számít. Csak amíg korábban a jelenetválasztást, az extrákat, a háttérinfókat szerettük benne, most annak örülhetünk, hogy mindenki mindent megnézhet. Tehát, ha a DVD-kínálatot kívánjuk szemügyre venni, a bőséges választék összetételéhez hasonlóan karácsony utáni szemlénk is esetleges lesz.

A vád: emberölés

Kezdjük a felhozatal „alsó felén”! A vád: emberölés – jó kis cím, mindez egy amerikai zászló fölé kanyarítva, krimi a javából. Ha egy nem túl ismert filmet akarunk eladni, muszáj legalább egy húzónevet kiemelni a stáblistáról. Itt éppen a fiatal Nick Nolte arca csábít minket a vásárlásra. Akik miatta teszik a kosarukba a művet, csalódni fognak, ugyanis Nolte-nak körülbelül három mondat jutott a filmben, szerepe javarészt abban merül ki, hogy szomorúan ül a bíróságon, és hallgatja az ellene felhozott vádakat. Van egy másik érdekes, ámde félrevezető jel a borítón. Piros körben a 18-as szám. Nem hinném, hogy nagykorúvá kéne válni ahhoz, hogy a mai vizuális környezetünkben egy diszkrét fojtogatást fel tudjunk dolgozni a képernyőnkön – nagyjából ennyi erőszakkal rémisztget bennünket a film. Gyanítom, ismét egy forgalmazói trükkel állunk szemben: a tizennyolcas karika itt ugyanis pusztán figyelemfelkeltő elemként funkcionál. Amikor elindítom a filmet, egy pillanatra elbizonytalanodom, hátha valami hiba van a tévét és a lejátszót összekötő kábelben, ugyanis mintha egy Columbo-epizód menne a képernyőn, igen, azt hiszem épp most adják a TV2-n. De nem, a technikával minden rendben, mindössze arról van szó, hogy A vád: emberölés tévéfilm, alighanem pont arra a nyersanyagra rögzítették, mint a kortársakat, a Columbót vagy a Kojaket. Hogy a kisújszállási Vertex Plain Kft. miért adta ki, egyáltalán hogyan szerzett tudomást ennek az alkotásnak a létezéséről, nehéz lenne kitalálni. A képminőség kritikán aluli, több ízben elcsúsznak a vágások, vagy maga a kép mászik ki a keretből, amit egy filmtörténeti ritkaság esetében még megbocsátunk, sőt akár élvezhetünk is, de egy alig harmincéves amerikai tucatkriminél már több mint kínos. Persze mit nekünk képminőség, ha a sztorin tövig rághatjuk a körmünket izgalmunkban! Az egyik szerető megöli a másikat, mikor az megfenyegeti, hogy mindent elmond a feleségének. A gyanú az áldozat férjére (Nolte) terelődik, el is kezdődik a tárgyalás, a gyilkos felesége is helyet kap az esküdtek között. Szép lassan világos lesz a nő számára férje bűnössége; nincs is igazi fordulat a történetben, pedig micsoda dramaturgiai ziccert rejt, amikor az esküdt-asszony éjjel kettesben marad a férjével, és leleplezi, mindent tud a bűnösségéről – igazi nyomasztó, klausztrofób thrillert lehetne építeni erre a helyzetre, ám mindez – ahogy minden más is – kihasználatlan marad. Nyolcvan perc alatt túl is vagyok a filmen, a körmeim érintetlenek maradnak. Mintha a film+-t vagy a Hálózat TV-t néztem volna – a megszokottnál még egy kicsit rosszabb minőségben. Ha innen számítjuk, már nem is olyan kevés az az ezres ezért a szórakozásért.

Egy hulla, egy falafel és a többiek

Egészen más jellegű film az Egy hulla, egy falafel és a többiek. A borító rögtön meggyőz arról, hogy komolyabb kiadással van dolgom. Copyright-hologram, díjak, sőt, a hátoldalon még egy-két extrát is beígérnek. Annak idején elmulasztottam moziban megnézni ezt a kultuszkönyvből adaptált filmet, tehát most nagy várakozással ülök a képernyő elé. Nem sokat tudok az ausztrál filmkultúráról: Nicole Kidman, Russel Crowe, egy-két család-, suli-sorozat, no és az Európában meglehetősen ritkán látható, polgárpukkasztó ocker-filmek, amelyek sorába az Egy hulla... is tartozik. Talán ráfért volna a DVD-re egy rövid bevezető, ami segít elhelyezni a filmet, a regényt, a rendezőt a kulturális térképünkön. A magyar cím, mint oly sokszor, most is félrevezető, én legalábbis inkább egy vígjátékot képzeltem mögé, holott az angol eredeti mást sugall, és minden gond nélkül lefordítható lenne (valahogy így: A férfi, aki falafellel a kezében halt meg). Rögtön a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy az Egy hulla... is azon alkotások sorába tartozik, amelyek egyetlen arc premier plánja köré építik történetüket. A főszereplő, Noah Taylor alig-alig tesz mást, mint unottan néz maga elé. A hosszan kitartott, kiürült tekintet képe hagy időt a nézőnek a gondolkodó befogadásra, és hogy a hőssel együtt reflektáljon az eseményekre. Balázs Béla írja a Film szellemében, hogy az arc közelképén „érzéseket és gondolatokat látunk. Valami olyasmit, ami nem térbeli. (...) Minél jobban látjuk az arcot a fokozott közelség miatt, annál nagyobb helyet foglal el a filmben ez a belső drámaiság – mely nem térben zajlik.” A legújabb példák alapján úgy látom, nemcsak a teret, hanem a történetet is redukálja a hangsúlyosan alkalmazott premier plán – az Egy hulla... epizodikus elbeszélő szerkezetű alkotás, amelyben nem a mese az érdekes, hanem az egymás után felvonultatott hangulatok sorozata. Hasonlóan épülnek fel Jarmusch filmjei, különösen a legutolsó, a Bill Murray mókás mimikátlanságára építő Hervadó virágok, de magyar példát is hozhatunk, Vranik Roland szemledíjas Fekete keféjét. Ez az elbeszélésmód – lassúsága okán – kitűnően alkalmas az unalom, a kilátástalanság ábrázolására. Könnyen előfordulhat azonban, hogy a film maga is unalmassá válik. Sajnos ebbe a csapdába esett Richard Lowenstein alkotása is. Eleve közhelyesnek éreztem a kallódó főhős figuráját, aki persze író akar lenni, de valójában végig csak egy Kerouac-aforizmát hajtogat, no meg Dosztojevszkijhez hasonlítja magát. A film egyrészt komoly kérdéseket próbál feszegetni (mit kezdjünk az életünkkel, ki lehet-e szállni csak úgy a társadalom mókuskerekéből), másrészt viszont alpári poénokkal – amelyek rendre ilyen-olyan módon a maszturbáláshoz kapcsolódnak – nevettetni próbál, sajnos sikertelenül. Lowenstein olvasztótégelynek tekintette a 107 percnyi játékidőt, amibe mindenfélét beledobálhat, vicces figurákat, okosságot, jó zenéket, a történet azonban nincs azon a hőfokon, hogy összehozza ezeket az elemeket, amelyek inkább így kioltják egymást – nem úgy, mint például a hasonlóan szerkesztett Hervadó virágokban, amely motivikusan a vége-főcímig egységes tudott maradni, mivel bár a történet egyszerűbb volt, amit vállalt, azt végre is hajtotta.

Szigorúan ellenőrzött vonatok

És ha már az unalomnál, vagy fogalmazzunk úgy, a mozdulatlanságnál tartunk, a Szigorúan ellenőrzött vonatok az unalmat ábrázoló filmek műfajteremtő klasszikusa. „Ne csináljak semmit, csak álljak a peronon az indítótárcsával, és egy életen át kíméljem magam, míg a többiek dolgoznak” – foglalja össze céljait Miloš, a cseh kisváros ifjú forgalmistája. Az Egy hulla... világában nem találtam olyan viszonyítási pontot, amelyhez képest értékelni tudtam volna a szereplők abszurd életfilozófiáját. Nem világos, mi is a bajuk a világgal, miért is nem tudnak beilleszkedni, miért szegények, ha közben trendi cuccokat hordanak. A Szigorúan ellenőrzött vonatokban eleinte úgy tűnik, mintha a háború és a náci megszállás nem gyakorolna különösebb hatást a közösségre, mintha a lustaság, az ártatlan pajzánkodás képes lenne legyőzni a történelmet. Ám Menzel a képek mélységében elhelyez egy-egy tankot néhány katonával, bemutat egy helyi náci-vezért – aki a maga nemében éppoly bumfordi álmodozó, mint a többiek, de szavai mindenképpen érzékeltetik, hogy a szereplők világának érintetlenségét veszély fenyegeti. Ezért tudok sokkal inkább azonosulni ez utóbbi film hőseivel, mint az ausztrál fiatalokkal (noha ők kortársaim, ráadásul azt sem mondhatom, hogy vasútnál lakom), a Szigorúan ellenőrzött vonatok történetének van tétje; nem csupán a háborús tematika miatt, hanem mert Menzel tökéletesen eltalálta, milyen perspektívából kell a történelmen kívüli állomás világát ábrázolni, és mennyiben kell összeütköztetni a történelemmel. Az unalom, a semmittevés a szabadság filozófiájával áll összefüggésben, mind a cseh, mind az ausztrál példánk esetében. Ennek tükrében érdekes, hogy mennyire különbözik a két filmalkotói attitűd: Richard Lowenstein munkáján érezni a kényszeredettséget, képei statikusak és kimódoltak, míg Menzel – negyven évvel korábban – szabadon használja a kamerát, merész beállításokat, költői erejű montázsokat hoz létre. A Szigorúan ellenőrzött vonatokat az Odeon adta ki, ráadásul nem az ezerforintos árkategóriában, éppen ezért meglepő, mennyire üres a korong. A képminőséggel nincs baj, viszont annál bosszantóbb, hogy nem hallhatjuk az eredeti hangjukon a szereplőket (már az Odeonos VHS-eknél sem értettem, miért nem feliratoznak inkább); mindazonáltal kitűnő a szinkron, és a DVD-kiadás szerkesztői példát vehettek volna a Mokép feliratkészítőinek alaposságáról, hiszen annak idején minden lehetséges információt felvittek a főcímre, míg most a DVD extrái között mindössze egy szerény Menzel-filmográfiával gazdagíthatjuk tudásunkat.

Csótány

A Csótány című thriller annyiban kapcsolódik az előző két filmhez, hogy a főhős itt sem akar tudni a világ bajairól, kizárólag saját magával hajlandó törődni. Fülledt, latin-amerikai spleen sugárzik már a borítóról is, a mexikói sivatag vörösesbarna alapszíneivel, vastag szemöldökű latin szépséggel és a vészjósló, vászoninges cowboyhát mögé rejtett pisztolyokkal. Nem mondhatom, hogy túlzott elvárásokkal ültem volna le megtekinteni a filmet, mi több, igencsak tartottam tőle. Nos, előítéleteim ellenére minden gond nélkül végig tudtam ülni a Csótányt, a történet ugyanis egészen a végkifejletig tartogat izgalmakat. Mégis leginkább az fogott meg, hogy a film színvonala mennyire passzol hordozójához. A vád: emberölés túlságosan gyenge ahhoz, hogy DVD-n nézzük, mert tévéfilm, a Szigorúan ellenőrzött vonatok pedig moziban az igazi, a DVD-zés csak megközelíteni tudja az élményt, A Csótány viszont – ha létezik ilyen kategória – igazi DVD-film. Nincsenek lélegzetelállító felvételek, ám tisztességes képi világot kapunk, a már jól ismert, kissé elhasznált romantikus Mexikó-képet; a színészi játék felidézi a dél-amerikai szappanoperák stíluseszközeit – sajnos ezt a benyomást erősíti a pocsék magyar szinkron is, feliratozást pedig nem választhatunk. A főszereplő, Eric Roberts sokszor teljesen idegennek tűnik a szerepében, az író figurát olyan elcsépelt kellékek mögé bújtatja, mint a vastag keretes szemüveg, összességében azonban egészen hihető karaktert formál – a nem éppen átlagos – Walterből. Aki a semmiből érkezik, a western- és film noir hősök mintájára, egyszer csak ott terem a sivatagban, és pusztítja magát és másokat. Ez a hőstípus sem túl eredeti, de van benne valami naturális gusztustalanság, ami mégis érdekessé teszi. Sajnáltam is, amikor később, egy belső monológban rávilágított, hogy miért is került Mexikóba (tönkrement házasság, életuntság), mivel így megfoghatóbbá vált a titokzatosnak szánt figura. Egy gyanús, behízelgő idegen rengeteg pénzt ajánl neki, amennyiben hajlandó megölni egy embert. Hősünk nagy nehezen vállalja a feladatot, ekkor kezdődnek a megpróbáltatásai, végül lelövik és eltemetik, de nem hal meg, kikászálódik a sírból, és kerekes székbe kényszerül. Ő is író akar lenni, akárcsak az Egy hulla... Dannyje – úgy tűnik, ha valaki nem tud mit kezdeni az életével, író lesz, vagy legalábbis arra vágyik. Milošnak nincsenek ilyen ambíciói, rendesen, forgalmistaként szeretne dolgozni, ennek ellenére ő válik a leginkább írószerűvé, hiszen klasszikus narrátorként működik közre (akárcsak az eredeti Hrabal-kisregényben), és meséli a történetét – a túlvilágról. A Csótány hőse is nyilván önmaga regényét írja, s a végére már úgy tűnik, a sok megpróbáltatás, amelyeket ki kellett állnia, terápiaként hat: Walter megtisztul, és kap még egy esélyt, visszatérhet az Államokba újrakezdeni mindent. A film tehát pozitív üzenettel zárul, mégsem totálisan happy az end, hiszen Walternek nem hullik az ölébe minden, a küzdelem java része még előtte áll. Különös film a Csótány, ha egy kicsit magasabb költségvetéssel és nagyobb odafigyeléssel készül, talán a Desperadóhoz hasonló kultfilm válik belőle. Így, a kompromisszumokkal együtt is élvezhető, de a DVD, amelyen megvettük – gyanítom, egyszer használatos marad.

A zongorista

Roman Polanski 2002-ben Aranypálmát nyert filmje, A zongorista is kikerült a polcokra, a három Oscart is besöprő alkotáshoz 950 forintért jutottam hozzá egy élelmiszerboltban. Különös érzés lesz rajtam úrrá, miközben nézem a szétbombázott Varsóban morzsák után kutató Szpilmant, eszembe jut ugyanis, ahogyan a pénztárnál ráraktam a DVD-t a tömött kosaramra – tudom, hogy szerencsés vagyok, egyúttal önkéntelen lelkifurdalásom van emiatt. Ezt lehet katarzisnak is nevezni, lényeg, hogy ezzel el is árulom, jó filmnek tartom A zongoristát. A mozibemutató idején még nem voltam ebben ilyen biztos. A holokausztot tematizáló művek ugyanis sosem sikerülnek igazán, nehéz a játékfilmes elbeszélés keretei közé szorítani a történetet, ebben a közegben ugyanis minden érzelem, emberi kapcsolat felerősödik, s így könnyen túlcsordul, nincs rá jobb szó, giccsessé válik. Polanskitól mindenki azt várta, hogy újító szándékkal, a rá jellemző formabontó lázadással nyúl majd a témához, és így a várva várt premier után sokakban – bennem is – csalódást keltett a klasszikus, hűvös elbeszélői stílus. Most, újranézve rá kell jönnöm, a rendező éppen tárgyilagosságával válik innovatívvá, azzal hogy az érzelmileg telített tartalmat letisztult formával ellensúlyozta. Kevés dialógust hallunk, annál is inkább, mivel hősünknek nincs kivel beszélnie, egyre magányosabbá válik, idővel már csak szemléli az eseményeket – így minden a feltűnően szép képekre van bízva. A cselekmény kezdete olyan miliőben játszódik, amelyen érezhetjük az európai kultúra több ezer éves kifinomultságát: komolyzene, zsidó polgári otthon, kávéházak. Mennyire más viszonylatban jelenik meg a gyilkolás, az alvilági kegyetlenség A Csótányban, a nomád mexikói sivatag kellős közepén. Egészen máshogy artikulálódik ott egy halálos lövés, mint egy európai fővárosban. Természetesen nem az áldozat halálának értéke különböző, hanem az, hogy az egyik helyen – a jól ismert farkastörvényekből következően – „számítani” lehet egy golyóra a fejbe, míg a másikon ez eleinte totális meglepetésnek számít; a 30-as, 40-es években Leverkühn európai magas kultúrájába hatol be a brutalitás, s a holokauszttörténetnek erre a motívumára építi filmjét Polanski. Hiába rombolják szinte porig Varsót, a felvételek továbbra is szépek maradnak, a borzalom láttatása a szépségen keresztül történik, amit érzékletesen támogatnak Chopin dekadens futamai. Ebbe a világba helyezi bele a zombiságig éheztetett szereplőket Polanski, akik a földről is felnyalják a főzeléket, itt dobják ki a nácik a tolószékest az erkélyen, mikor az vezényszóra nem áll vigyázban. Ez a kíméletlen, ugyanakkor költői naturalizmus egyértelműen a lengyel mester kézjegye. Moziban aránytalannak, hosszúnak éreztem a filmet, az ilyen jellegű hibák otthon mindig jobban szoktak zavarni, de most éppen fordítva történt, a DVD-t nézve nem tűnt terjengősnek a történet, sőt, indokolt lehetett volna még hosszabbra húzni, hiszen a valós szenvedésnek része az unalom is, az izgalom a szórakoztatás kategóriájába tartozik. Persze tudom, A zongorista alapvetően egy népszerű film, de ismét bebizonyosodott: ez önmagában még nem zárja ki, hogy nagy formátumú alkotás legyen. A Best Hollywood DVD-je tisztességes az ár-érték arányát nézve, az extrák menüpont alatt előzeteseket találunk, közöttük – ami azért megmosolyogtatott – egy rádiószpotot. Talán azért, mert a film főhőse a rádióban zongorázott? De legalább próbálták megtölteni a korongot valamivel.

Elképesztő mennyiségű DVD-film van a polcokon. Miért szeretünk költeni rájuk? Talán mert szeretünk vásárolni, birtokolni. Ha berakunk egy lemezt a lejátszóba, úgy érezzük, a másfél órás játékidő csak a miénk, senki más nem rendelkezik felette. A DVD egy darabka saját idő, egy kis szabadság. A film maga legtöbbször másodlagos.