Csejk Miklós
Vásott kölkök véres vászna
A „képtelen” franciaországi lakótelepi lázadások előképei a filmtörténetben
2006. február

A média fő problémái közé tartozott tavaly az októbertől novemberig tartó franciaországi lakótelepi lázadások vizuális bemutatásának nehézsége. A másod- vagy harmadgenerációs bevándorló arab, afrikai francia fiatalok és nem bevándorló, ám igencsak szegény családból származó francia kölkök nem engedték akciójuk közelébe a hazugnak és álszentnek tartott médiát. Kifejezetten vadásztak a merészebb médiamunkásokra. Nem bíztak bennük. Így a média kénytelen volt a pusztítás egyre emelkedő számadatainak közlésére hagyatkozni. Vágóképek hiányára panaszkodtak. Pedig könnyen rábukkanhattak volna örök érvényű képekre, ha bekopognak egy filmarchívumba. Ám ha betekintenek a filmtörténetbe, a fiatalok lázadása azonnal szélesebb összefüggésbe kerülhetett volna.

A franciaországi lakótelepek szegény családból származó fiataljai nem skatulyázhatók be semelyik vallási vagy etnikai közösség tagjaiként. Októberi Franciaországbeli lázadásukhoz hasonló harcokról őrzünk képeket a filmtörténetből. Sőt, ismerjük az okokat is. A lázadások, forradalmak, szabadságharcok (melyekben többek között dinamikusságuk, apáik eszméi ellen való lázadásuk révén a fiatalok mindig vezető szerepet játszottak) majdnem minden esetben a hatalom és a pénz (pontosabban tőke) birtokosainak elviselhetetlen közönye, értetlensége és önzése miatt robbantak ki. Az ancien regime közönyére, értetlenségére és önzésére az európai kultúra egyik legfontosabb, máig érvényes, ám igazán a maga teljes egészében soha meg nem valósult válasza volt a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje. Ennek szellemében a 20. századra mind inkább kiterjedt a szociális gondoskodás, melyet már a nagyipari fejlődés során az erős érdekérvényesítési képességgel rendelkező szervezett munkásság harcolt ki. De a szociális gondoskodáson ma már régen nem azt értjük, hogy minden rászoruló kapja meg a minimális léthez szükséges segélyt. Hanem például a minőségi oktatást vagy az államilag is támogatott munkahelyek teremtését. Mivel újabb és újabb munkahelyek teremtése a munkahelyek megszűnése miatt sziszifuszi küzdelemnek tűnik, már évtizedek óta kitalálták a megoldást, csak ki kell harcolni a bevezetését, mint annak idején a nyolcórás munkaidőt és a gyerekmunka eltörlését. Akkor is az volt a válasz a felvetésre, hogy sajnos a gazdaság pillanatnyi állása nem teszi lehetővé ezeknek az átfogó reformoknak a bevezetését. Kiharcolták, és kiderült, a gazdaság pillanatnyi állása mégis lehetővé teszi. Az egyik lehetséges megoldás manapság a négynapos munkahét lenne: nem négy ember dolgozik öt napot hetente, hanem öt ember négy napot. És máris egy csomó új munkahely teremtődött. Éppen Franciaországban próbálták megvalósítani a radikális reformokat, ám a tőkés lobbi megakadályozta a teljes bevezetését. Harmincöt órás munkahétre szelídítették a programot, ami még így is számtalan pályakezdő fiatalnak teremtett munkalehetőséget. Ám a tőkés lobbi bánja már ezt is. Pedig az államnak többletjövedelmet eredményez (több dolgozó többet adózik, többet fogyaszt), a dolgozónak emberibb életet (több szabadnapot, amikor a családjával, barátaival lehet, ráadásul több idő jut a feltöltődésre), a munkanélkülinek lehetőséget az emberhez méltó élethez. Egyetlen szűk társadalmi osztály veszít, ráadásul nem is sokat: a tőkésosztály (Franciaországban burzsoáziának hívják a mai napig, hogy a példánknál maradjunk). Szalai Erzsébet szociológus fejtegeti egy tanulmányában, hogy ma már semmi sem akadályozza meg a tőkét abban, hogy fölélje két legfontosabb erőforrását, majd ezek után továbbálljon. Ez a két fő erőforrás: a természeti és a humán tőke. Semmi sem akadályozza meg a tőkét, hogy 12-14 órát dolgoztassa a munkásait, és ha ez nem tetszik, a dolgozó ki van rúgva. A nyolcórás munkaidő, melyet dédapáink kiharcoltak, nincs sehol. Szalai Erzsébet szerint ennek két oka van. Az egyik a szocialista modell teljes összeomlása, vagyis Európában a kapitalista társadalmi berendezkedés totális térhódítása tizenöt éve. Ugyanis a hidegháború idején a kapitalizmus is fel kívánt mutatni olyan szociális juttatásokat, melyeket a szocialista országok lakói élvezhettek. A másik ok a szakszervezeti mozgalom tudatos és alapos meggyengítése, majd folyamatos fölszámolása keleten és nyugaton egyaránt. Mindez azt eredményezte, hogy a 21. század elejére teljesen kiszolgáltatott lett a munkavállaló. Majd minden negyedik ember két ember munkáját végzi, persze egy fizetésért, ami azt is jelenti, hogy akaratán kívül elveszi egy munkanélküli elől a munkát, ráadásul ő meg szinte belepusztul a túlórába, amiért túlórapénz általában nem jár. És már el is jutottunk újra a francia fiatalok lázadásának problémájához. Az állam széttárja a karját: nincs több pénz államilag támogatott munkára. Ami – vélhetően – igaz is. A következő két lépést tehát – ezek szerint – nem az államnak kell meglépnie, hanem a tőkésosztálynak, melynek ettől jószerivel „csak” a nyeresége csökken, nem megy tőle tönkre. Az első lépés a tisztességes munkaviszonyok megteremtése (a nyolcórás munkanap és a négynapos munkahét bevezetése), a második a felszabadult állások – többek között pozitív diszkriminációval, vagyis a halmozottan hátrányos réteg előnybe hozásával való – feltöltése. Ám ezt a két lépést – a történelmi tapasztalatok alapján – a tőkésosztály soha nem fogja magától meglépni. Mindig azzal fognak érvelni: a gazdasági helyzet nem teszi lehetővé. Amikor bevezették a nyolcórás munkahetet, és eltörölték a gyermekmunkát, akkor is ezt mondták. De mégis bevezették, mert elkezdtek félni. Szerintem erről is szól a franciaországi szegénységlázadás. A félelemről. Még akkor is, ha nem képesek rendesen artikulálni a gondolataikat a Franciaországban tavaly októberben lázadó fiatalok. Még akkor is, ha nemtelen eszközökkel hívták fel a figyelmet kilátástalan helyzetükre. Ám a munkanélküliség okozta kilátástalanság csak az egyik probléma. A másik az oktatás. Jelentőségét furcsa módon a mai napig (több mint kétezer éve) nem vagyunk képesek fölfogni, pedig a család után a második legfontosabb szocializáló közeg. Ezeknek a fiataloknak a problémája a kilátástalan munka nélküli életen kívül a hiányos szocializáció, ami a másod- vagy harmadgenerációs bevándorló és a nem bevándorló kölyköket egyformán érinti a francia szociális munkások és nevelők tapasztalatai alapján. Nincs különbség. Ki kell mondani: a lakótelepi szegénynegyedekben az oktatás kudarcot vallott. Új struktúra kell, több és tehetségesebb nevelő. A szabadidő eltöltésére pedig izgalmas programok, közösségi élmény, empátiát, képességeket fejlesztő szakkörök, csoportfoglalkozások, új közösségi terek, idő és több figyelem a diákokra, és persze családokat látogató szociális munkások, nevelők tömege, hiszen a család nélkül nem működhet jól egyetlen oktatási-szocializációs program sem. Ezeket a problémákat a filmtörténetből is jól ismerhetjük, hiszen a filmekben is általában kettős gyökerű a fiatalok lázadása. Egyrészt a kilátástalan élet iránti félelmeiket fejezik ki a rombolás révén, másrészt az oktatási intézmények ellen fordulnak az őket vagy megalázó, vagy teljesen közönyösen kezelő rendszer miatt.

A fiatalok lázadásának a története a filmhistóriában Jean Vigo 1933-as Magatartásból elégtelen című alkotásával kezdődik. „Könyveinket tűzbe vetjük, a tanítót meg ráültetjük” – skandálják a gyerekek a filmben. A poroszos drill elleni kirohanás mindez, a gyermekek egy olyan rendszer ellen lázadnak fel, amely mit sem törődik az érzelmeikkel, a lelki életükkel, az érzékenységükkel. Nemcsak a téma új, a formanyelv is bátor. Korát vagy harminc évvel megelőzi a rendező. Trükkfelvételekkel, lassítással és animációkkal operál, szürrealista ötletek színesítik elbeszélőstílusát. A lázadás csúcspontja egy párnacsata, melynek lázadássá nyilvánítása már önmagában sokat mond az uralkodó viszonyokról. Párnacsata mint oktatást romboló tényező! Meg kell említeni, hogy némi kis reménnyel szolgál az egyik tanár remek Chaplin-imitációja, vagyis az, hogy a szigor mellett, ha csak tűnő pillanatokra is, de jelen van a humanista nevelés, a játék, a vidámság, önmagunk kritikus szemlélete. Talán még nincs elveszve minden. A második világháború után az olasz neorealizmus már sötétebb képet fest a fiatalok helyzetéről. Vittorio de Sica 1946-os Fiúk a rács mögött című opuszában a felnőttek romlottsága és közönye miatt kerülnek rács mögé az árván maradt, utcán csellengő kölykök, akik lopni kényszerülnek, hogy fenn tudják tartani magukat. A börtönben fizikai és lelki gyötrelmek közepette sodródnak egyre mélyebbre és mélyebbre, az újrakezdés reménye pedig még a távoli jövőben sem körvonalazódik.

Tíz évvel később fordulatot vesz a fiatalok lázadásának bemutatása a filmhistóriában. A planetáriumban egy előadás alkalmával épp arról beszél egy csillagász az őt hallgató kamaszoknak, hogy „új, fényes csillag tűnik föl a horizonton”, amikor a résnyire nyílt ajtón James Dean lép be (Haragban a világgal, 1955, r: Nicholas Ray). James Dean egy újfajta, érzékeny, véleményét rendesen kifejezni nem tudó, de a világot és önmagát folyamatosan és intenzíven érzékelő, az ingerekre azonnal reflektáló kamasz figuráját hozza be a filmtörténetbe. Az elpuhult, közönyös, csak önmagukra figyelő felnőttek teljesen értetlenül állnak kamasz kölykeik lázadásai előtt. Képtelenek nekik mintát mutatni, és sértődötten fordulnak el a fiatalok kemény kritikái elől, melyek őket érintő igazságtartalmával nem tudnak mit kezdeni, mivel életüket permanens értékválság jellemzi. A filmben ábrázolt pusztító és önpusztító lázadás képei, az öncélú brutalitás akár a mai híradók vágóképei közt is szerepelhetnének. Látni fogjuk, hogy mindez a későbbiekben sem változik. A filmtörténet már ötven évvel korábban is bemutatta, hogy a vásott kölkök vászna véres. És ezt teszi a mai napig. Vagyis, ha fiatalok lázadásáról van szó, a kamaszok szenvedélyességük okán elmennek a végsőkig. Aktualizálva tehát a gondolatmenetet, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért vagyunk meglepődve az októberi franciaországbeli lakótelepi szegény és kilátástalan fiatalok szenvedélyes, önmagukat és környezetüket pusztító lázadása láttán, hiszen ha nincs reménysugaruk a jövőhöz, akkor miért ne mennének el a végsőkig? Pontosabban: érthetetlen, hogy miért vagyunk meglepődve az erőszakon, a pusztításon, az autógyújtogatáson, hiszen csak a fiatalok lázadásairól szóló filmes élményeinkre kell visszagondolni. Többek között jó példa erre Lindsay Anderson Ha… című 1968-as filmje. A rendezőt Jean Vigo harmincöt évvel korábban készült Magatartásból elégtelen című munkája ihlette. A tizenhat éves főszereplő fiút Malcolm McDowell alakítja, aki csakúgy, mint James Dean, Jean-Paul Belmondo, Jean-Pierre Léaud, Richard Burton vagy keleten Zbigniew Cybulski, az önmaga és környezete ellen lázadó kamasz kultikus figuráját testesíti meg a filmtörténetben. A történet tehát angol kollégiumban játszódik, ahol az ok nélküli kemény szigor, az igazságtalan és a kamaszok lelki fejlődését figyelmen kívül hagyó konzervatív nevelés elleni lázadásképpen a fiatalok halomra gyilkolják nevelőtanáraikat. Talán valójában, talán gondolatban. S mindez 1968-ban kerül a mozik vásznára, akkor, amikor Franciaországban május óta tombolnak a diáklázadások, melyeket aztán véresen kegyetlenül levernek De Gaulle rendfenntartó erői, anélkül, hogy érdemben tárgyalnának velük bármiről is. A tűntető fiatalok egy háború nélküli világot akartak, szociálisan érzékenyebb társadalmi berendezkedést, a pénz mindenek fölötti hatalma, a közöny, az elidegenedés és a kommunikációképtelenség helyett egy társadalmi párbeszédre kész, empátiával rendelkező és a polgárok igényeire és akaratára figyelő rendszert, melyben nem az egyéni érvényesülés mindenhatóságába vetett hit dominál, hanem a közösségi érdekek figyelembevétele. Mindezek mellett még oktatási reformot is követeltek. (Persze van létjogosultsága annak a szkeptikus kérdésnek is, hogy ha győznek, akkor vajon mit tudtak volna megvalósítani mindebből.) Az 1968-as diáklázadások rendőrök általi brutális szétverésének a kollektív tudatban mély nyomot hagyó képeit Stuart Hagmann 1970-es Eper és vér című filmjének köszönhetjük. A rendőri erőszakra a kamaszok válasza is csak az erőszak lehet. Így van ez a mai napig. A film végén néhány pillanatra kimerevedik a kép, egy kamasz fiú arcát látjuk a vásznon, amint épp ráugrik azokra a rendőrökre, akik a hajánál fogva ráncigálják lépcsőn fekvő barátnőjét, miközben gumibottal ütlegelik. Elszántság és reménytelenség tükröződik a kimerevített arcon. A képet nézve eszünkbe juthat, hogy ezt a kimerevített tekintetet már láthattuk egy fiatalabb kivitelben François Truffaut 1959-es Négyszáz csapás című filmjének végén. Egy fizikai erőszaktól sem visszariadó, nevelőintézetből szökött gyerek arcán (Jean-Pierre Léaud fiatalkori alakításában), amint eljut a tengerhez, mely hagyományosan a szabadság szimbóluma, ám neki itt az út végét jelenti. Nem lehet tovább menekülni, nincs hova menni. A kiskorú gyerek a szülői közöny és értetlenség, a konzervatív iskola igazságtalan és leginkább öncélú szigora, a szociális ellátórendszer tehetetlensége, a nevelőintézetek brutális kegyetlensége elől menekül. De a problémák elől nincs hova menekülnie egy gyereknek. Antoine Doinel arcán még nem látunk elszántságot (mint később az Eper és vérben), ám a felénk forduló reménytelen, elkeseredett tekintetet nehéz elfelejteni. Truffaut is kimerevíti a képet, s ezzel is hangsúlyozza, hogy tőlünk vár a problémák megoldására gyógyírt a kisgyerek. Úgy tűnik, hiába.

Az 50-es évek végére, a 60-as évek elejére az új hullám kora meghozza a fordulatot a fiatalok problémáinak bemutatásában. Nemcsak egy új, sokkal mélyebb pszichológiai folyamatok vizuális bemutatására alkalmas formanyelv születik (a modern filmformanyelv), hanem mindez nemzedéki problémákat feltáró és szókimondó tartalommal párosul. Mindjárt a kezdetek kezdetén, vagyis 1959-ben megjelenik a vásznon Jean-Paul Belmondo, aki a fogyasztói társadalom élhetetlen rendje ellen lázadó figurát alakít. Lop, csal, hazudik, idegen lányok szoknyáját emelgeti a Champs-Élysées-n, őszintén és szókimondóan beszél a barátnőjével („le akarok feküdni veled”), és lelő egy rendőrt, aki akadályozni próbálja az esztelen autós száguldozásában. Előtte gondolatban a napra is rálő, mert élesen a szemébe süt. Ahogy Albert Camus Közönyében is a főszereplő szemébe süt élesen, már-már elviselhetetlenül a nap a tengerparton a gyilkosság előtt. A párhuzam nem véletlen. A modern filmművészet szellemi fundamentumai között meghatározó az egzisztencialista filozófia, melynek egyik alaptétele – miszerint a 20. századot meghatározó közöny három legfőbb oka az elidegenedés, a kommunikációképtelenség és a magány – a fiatalok lázadását bemutató filmekből is sokszor visszaköszön. Nyolc évvel később a lázadó fiatal nihilistává válik az amerikai Bonnie és Clyde-ban (1967, r: Arthur Penn). A főhős már az élhetetlen, unalmas kispolgári környezet elpusztítására tör, melyben az egyetlen értékmérő a pénz maradt csupán. Illetve egészen pontosan, bár más eszközökkel, leginkább bankrablással, de ugyanazt teszi, mint környezete: a pénz felhalmozásában leli örömét. Ha ebben megpróbálják megakadályozni, lelkifurdalás nélkül átgázol mindenen és mindenkin. Clyde (Warren Beatty) azt gondolja, hogy szabadságát a pénz megszerzése révén kaphatja meg. A fogyasztói társadalom logikáját feszíti a végtelenségig. Mi viszont értjük, s ezzel nekünk, nézőknek közvetve a rendszer kritikáját is adja. Fontos különbség a Kifulladásig és a Bonnie és Clyde között, hogy a Belmondo által alakított figurával nemhogy nem tart barátnője, hanem ő maga árulja el a fiút. Jean Seberg alakítása mély nyomot hagyott a filmemlékezetben egyrészt természetes játéka révén, másrészt mivel megjelenése önmagában is újat hozott: a filmben leginkább alacsony talpú cipőben, nadrágban, laza pólóban (rajta felirat: New York Herald Tribune) és rövid hajjal játszik öntudatos feministát. Az amerikai kultúra Bonnie-ja (Faye Dunaway) viszont még öntudatra ébredésének elején tart, és követi a biztos halálba szerelmét. Az ok: az értelmes élet reményének teljes hiánya.

A Mechanikus narancs (1971, r: Stanley Kubrick) már a végsőkig elmegy az erőszak ábrázolásában. A téma itt is a fiatalok lázadása, akik dühüket úgy fejezik ki, hogy szinte mindenkit megvernek, aki az útjukba kerül. Lázadnak a tradíciók ellen, a szexuális tabuk ellen, a hazug családmodell ellen, a közönyös fogyasztói társadalom ellen. Ennyi a tézis. A főszereplő fiú, Alex (Malcolm McDowellt látjuk újra), mivel gyilkossá vált, börtönbe kerül. Itt felvesz valamiféle simulékony, álszent álarcot, magaviseletével kiemelkedik társai közül, meg is kapja a jutalmát, részt vehet egy átnevelő programban, mely ha sikerül, jó fiúvá változtatja őt. (Kell ugyanis a hely a politikai foglyoknak.) Alex önszántából, már-már örömmel veti alá magát az átnevelésnek, melynek az egyik legfontosabb momentuma, hogy kegyetlenséget és brutalitást ábrázoló filmeket vetítenek le neki, miközben nem csukhatja le a szemét, és folyamatosan rossz érzés, hányinger környékezi a stimuláció miatt. Úgy tűnik, a kísérlet sikerül: Alex jó fiúvá lesz, aki megveti az erőszak bármilyen megnyilvánulását. Miután kikerül, megtagadja a régi családja, mert fél tőle, megverik a régi haverjai, akik között a hatalmi játék továbbra is folytatódik (közöttük van olyan, aki rendőr lett), bosszút állnak rajta életben maradt áldozatai. Kénytelen megtapasztalni, hogy a világ brutális és kegyetlen, melyet az erőszak irányít, csak az a kérdés, hogy erős vagy-e, vagy gyenge. Így az antitézis. Ám hamarosan kiderül, az átnevelés sikertelen volt, politikai botrány keveredik, a kormány belebukik a kísérletekbe, az ellenzék Alex halálára apellál. Alex öngyilkosságot kísérel meg, kiugrik az ablakon, összetöri magát, ám nem hal meg. Állapota javul, gyógyulásnak indul, és úgy tűnik, újra erőszakos rosszfiúvá lesz. A szintézis záró képe: egy ellenzéki politikus kiskanállal eteti Alexet, az újkor emberét, hiszen nekik most az áll érdekükben, hogy Alex újra erőszakos legyen. Kubrick kegyetlen utópiájában a politikai elit (kormány és ellenzék egyaránt) a fiatalokat, lázadásukat saját céljaira használja fel, egyrészt kísérleti állatokká alacsonyítja őket, másrészt jól jön neki erőszakos viselkedésük. A fiatalok lázadása ellen való fellépés mindenféleképpen szavazatokat hoz. A fiatalok lázadásából tehát csak az erőszakra képes a hatalom reagálni, a többi érthetetlen és értelmezhetetlen számára. A film elején elhangzik egy tanulságos monológ: „A Korova tejbárban üldögéltünk, és azon gondolkodtunk, hogy mit csináljunk este. A Korova tejbárban tej-pluszt mértek. Tejet plusz gyorsítót vagy spannolót vagy bódítót. Mi is ezt ittuk. És ettől úgy éreztük, hogy kihegyesedünk, és jöhet a jó öreg ultraerőszak.” Unalom, nihilizmus, ez a fiatalok életérzése, drog, balhé a gyógyír minderre. Ki mutat nekik más alternatívát?

A Hairben (1979, r: Milos Forman) az épp aktuális politikai akarattal szállnak szembe a hippi fiatalok mindjárt a film legelején, konkrétan: elégetik a vietnami háborúba szóló behívójukat. Innentől persze bujkálni kell a rendőrök elől, hosszabb időre nem lehet hazamenni. Persze bujkálni nem csak emiatt kell. A dologtalan, munka nélküli élet szabadsága, a közösségben élés, a kábítószerezés nem fér össze a társadalom normarendszerével. Forman rávilágít arra, hogy bár nemes eszméket képviselnek a hippi fiatalok (többek között a szabadság, egyenlőség, testvériség ideáit), mégsem képesek megvalósítani belőle semmit. Szabadon élni, ám patkányként bujkálni nem túl felemelő érzés, folyamatosan pénzt kérni a polgári szülőktől nem kicsit megalázó, kábítószerrel pusztítani önmagukat (hiszen a filmben kemény drogokról is énekelnek) nem éppen a reményekkel kecsegtető élet ideálja. Ettől függetlenül van létjogosultsága például a szexuális tabuk elleni lázadásnak, az álszentté, elidegenedetté és közönyössé vált polgári világ kritikájának, ám az általuk kritizált világgal szemben valós értékeket ők sem képesek felmutatni életükben. A film keményen rávilágít arra, hogy nem lehet úgy élni egy társadalmi rendszerben, ha nem fogadod el a normarendszerét, nem tartod be a szabályait, felülbírálod a törvényeit. Forman a Hairrel végleg leszámol a kamaszkor álmaival, a kamaszkori lázadás értelmével.

„Nem tőled félnek, hanem attól, amit eszükbe juttatsz. Más szabadnak lenni, és más beszélni róla. Ha eszükbe juttatod, hogy nem szabadok, gyilkolni fognak, hogy megcáfoljanak.” Ez a néhány mondat tíz évvel korábban a Szelíd motorosokban (1969, r: Dennis Hopper) hangzik el, s a filmben keserű valósággá válik. Az átlagos amerikai kispolgár kegyetlenül levadássza „paripáikról” a szelíd motorosokat. Ha ő nem tud szabadon élni, más se éljen úgy. A filmben többször is megjelenik az átlagos amerikai polgár a maga „megdönthetetlen” előítéleteivel. A szelíd motorosokat „lebuzizzák” hosszú hajuk miatt a kocsmában, majd hozzáteszik, hogy „nigger csaj kéne nekik”, ami az átlagpolgár rasszizmusáról árulkodik nem éppen leplezetten. (Ráadásul a két „magvas” gondolatban van némi nem figyelmen kívül hagyható ellentmondás is.) Látható tehát, hogy itt indulatról, dühről, féltékenységről van szó. A fiatalok lázadásairól szóló filmekben sokszor megjelenik a háttérben a féltékenység motívuma. Az idősebb polgári nemzedék sokszor féltékeny a fiatalok felszabadultságára, kalandjaira, életörömére. Féltékeny azokra a tanárokra, nevelőkre, akiket elfogadnak a kölykök, mert figyelnek rájuk, foglalkoznak velük. Féltékenység lakja be magát a lelkekbe a szemtelenség láttán, a fiatalság láttán, s a fiatalsággal óhatatlanul is járó szabadságérzés láttán. A féltékenységnél gyilkosabb érzés pedig nem sok létezik.

Az új hullám megteremtett egy másfajta mozit is, melyben erősebb az intellektuális tartalom, kódoltabb a rendszerkritika. Tony Richardson angol free cinemás filmje a Hosszútávfutó magányossága (1962) igazi intellektuális lázadás. Colin Smith (Tom Courtenay természetes, visszafogott alakításában) az essexi javítóintézet lakója, tehetséges hosszútávfutó, és leginkább emiatt az igazgató kedvence. De ettől függetlenül ebben az intézetben nem túl vidám az élet. Katonásan szigorú a rendszer, lélek nélküli a nevelők és a fogva tartott fiatalok viszonya, a személyiség fejlesztésével senki nem foglalkozik, sőt inkább a személyiség lebontása, a robotként engedelmeskedő kamasz a végcél, ami önmagában nonszensz. Smith boldog, felszabadult pillanatokat csak a hosszútávfutásai alkalmával él meg, ilyenkor a film sötét tónusa is világosabbá válik, a kamera is lendületesen mozog, ilyenkor Smith mélyen magába szippantja a szabadság levegőjét, és velünk együtt gyönyörködik a természeti táj szépségében. A történet során megtudjuk, hogy minden évben megrendezik egy jó nevű angol iskola diákjai és a javítóintézet lakói között az ötmérföldes hosszútávfutó-versenyt, melynek megnyerésére ebben az évben Colin Smith az legesélyesebb. Smith a futás során a tőle elvárt teljesítményt hozza, gyakorlatilag már-már meg is nyerte a versenyt, ám néhány méterrel a cél előtt megáll, és előreengedi a jó iskolából szalajtott ellenfelét. Kifújja magát, és elégedetten néz körbe. A nevelők arcán az értetlenség dühbe csap át. A film záró képe: Smith már nem futhat tovább, cipőtalpak készítésével „fejlesztheti vissza” képességeit. A film alapvető kérdése: Smith veszített, vagy nyert? A válasz keresése közben érdemes az okokat is megvizsgálni. Smith nem hajlandó megnyerni a versenyt a fogyasztói társadalmat reprezentáló javítóintézetnek, az erőszakosan rákényszerített normáknak, a személyiségét figyelmen kívül hagyó nevelési elveknek. A lázadás tehát egyértelmű: Smith parancsok teljesítése helyett saját akaratának engedelmeskedett. Nem hajlandó továbbá megnyerni a versenyt annak a rendszernek, amely őt ebbe az intézetbe juttatta, amely nem segít a halmozottan hátrányos helyzet leküzdésében, amely közönyös a kilátástalan szegénységgel szemben. Őrá ne hivatkozzon senki mint a rendszer sikerére. Ha megnyerné a versenyt, elvesztené saját belső szabadságát. Colin Smith nemcsak a rossz szocializációs programmal működő javítóintézetet, nemcsak a közönyös társadalmi rendszert, hanem önmagát is legyőzi, a saját becsvágyát, s ezzel elnyeri jutalmát, megkapja a hőn óhajtott belső szabadságot. Megkapja a minőségi élet felemelő érzését, a mennyiségi élet személyiségpusztító küzdelme helyett, de ez az érzés viszont nemcsak egy pillanatig tart. (Az angol free cinema szabadságfelfogása egyébként a mai brit filmben tovább él, gondoljunk csak Ken Loach vagy Mike Leigh alkotásaira.)

A mámoros szabadság megélésének vágya jelenik meg Andrej Tarkovszkij 1969-es munkájának, az Andrej Rubljovnak egy jelenetében is. A 15. századi ikonfestő életét feldolgozó alkotásban Andrej Rubljov már szerzetesként egy pogány szerelmi rítus szemtanújává válik. Tarkovszkij filmjében nyilvánvaló az áthallás, az erőszakosan terjesztett új vallás elleni lázadás. Itt a meztelenség a szabad szerelem ünnepének természetes része, ám a bűntudat kultúrájának képviselői kemény karddal verik szét a szabadság szerelmeseit, bűnnek titulálva a testiség örömeiben való tobzódást. Bűnnek tartva az örömöt, mely más „vallással” kapcsolatos. Ebben a filmben is megjelenik az a motívum (akárcsak az Eper és vérben), amikor a férfinak szembe kell szállnia a hatalom rendfenntartó erőivel, hogy megmentse a brutális bántalmazástól kedvesét.

Az új hullám köpönyegéből bújt ki harminc évvel később, a 90-es évek közepén a dogma stílusirányzat, amely csendes, intellektuális lázadást mutat be. Az Idiótákban (1998, r: Lars von Trier) egy kis közösség épít fel új világot, új normarendszert, ha úgy tetszik, új törvényeket. Az idióták „álarcát” öltik magukra, mert ezt a világot csak idiótaként képes az ember elviselni. Ha idióta vagy, akkor többet engedhetsz meg magadnak, akkor jobban elviselik a másságodat, akkor akár ki is mondhatod, amit gondolsz, ahogy a mesebeli gyerek: „a király meztelen”. Akkor akár még kritizálhatod is a rendszert, hiszen ha így teszel, így is, úgy is idiótának tartanak. Nem más ez, mint ami a hippimozgalom volt a 60-as években, a buktatóinak, ellehetetlenülésének okai is ugyanazok. A film keserű beismerése: tulajdonképpen mindenféle intellektuális lázadásoddal idiótának fognak tartani, naiv szentimentális álmodozónak, aki nem képes felnőni a világ racionalitásához.

A filmtörténetben, bár megfigyelhetünk kitérőket is, de a fiatalok lázadása leginkább mégis az oktatási intézmények igazságtalan „rendje” ellen irányul. „Kapitány, kapitányom” – mondják a Holt költők társaságának (1989, r: Peter Weir) lelkes diákjai irodalomtanáruknak, a tanár úr megszólítás helyett. Robin Williams azon kevés tanárfigurák egyikét kanyarítja a filmvászonra, aki felül tud emelkedni a szigorú, konzervatív szellemiségű oktatási rendszer sematikus világán, és emberségre, érzékenységre, empátiára, az irodalom és a művészetek szeretetére, önmaguk megismerésének fontosságára tanítja a diákjait, személyiségük kibontakozásában segítségükre van, biztos támaszt képes nyújtani a labilis kamaszoknak. Figyel rájuk. Mintha valamiféle meseszerű fordulatról lenne szó. (A 80-as évek filmjeiben különben, leginkább csak mellékszereplőként, de többször megjelenik a „jó fej” filozófia- vagy irodalomtanár; az oktatási rendszerek legtöbbje Európában reformok alatt áll. Ám a filmművészet arra figyelmeztet, hogy mindez csak illúzió.) A tanárnak mennie kell. És kitör a lázadás az osztályteremben. Új irodalomtanár érkezik, s mikor az órát megzavarva Robin Williams áthalad a termen, mert könyveit magához veszi épp, a fiúk egyenként állnak fel a pad tetejére, és önbizalommal telve kimondják a két búcsúszót: „Kapitány, kapitányom.” Csendes kamaszlázadás. Másfél évtizeddel később már az oktatási reformok egy részének kudarcáról számol be a filmtörténet. Az Elefánt (2003, r: Gus van Sant) egy rémálom. Olyan világ elevenedik meg a mozivásznon, melyhez hasonlót talán csak a videojátékokban vagy rémesen félelmetes álmainkban tapasztalhatunk. A kamera nézőpontja felváltva néhány diáké. Hosszú, vágás nélküli kocsizásokkal bolyonghatunk egy amerikai külvárosi iskola labirintusszerű folyosóin. Mintegy kábulatban. A diákok nézőpontja outsider, vagyis kívülálló nézőpont lett. Semmi közük nincs az oktatási intézményhez. Tulajdonképpen nincsenek is ott lélekben. Másban is hoz újat a film, megteremti azokat a tanárfigurákat, akik szintén nincsenek ott. Lélekben. Észre sem lehet venni őket, ahogy ők sem igazán veszik észre a diákokat, nem néznek a szemükbe (pedig beszédes lenne), csupán bürokratikus ügyek intézésével vannak elfoglalva. A „kapitány” figurája már nincs sehol. Senki és semmi nem képes megállítani a teljesen kiüresedett, értékeket felmutatni képtelen világ elleni ámokfutást. Azt, hogy néhány diák fegyverrel a kezében ne lépjen be az iskolába, és ne lőjön mindenre és mindenkire, ami és aki mozog. Mint egy videojátékban. Mintegy kábulatban. Ráadásul a nap is élesen süt ezen a délutánon.

Az említett filmek nem lakótelepeken játszódnak, de az alapprobléma – úgy tűnik – mindig ugyanaz: a szegénység, az oktatási rendszer krízise, a család értékválsága és persze a társadalmi közöny. Ami közös ezekben az alkotásokban, hogy többségükben nem nélkülözik az erőszakot, a pusztítást. De persze a 90-es évek közepétől a filmművészet révén betekintést nyerhetünk a francia lakótelepek világába is. Jó példa erre A gyűlölet (1994, r: Mathieu Kassovitz). Már önmagában az is sokatmondó, hogy a film kezdetének tizenegy évvel korábbi képei ugyanarról szólnak, ami az októberi lakótelepi lázadás kirobbanásának konkrét oka volt. Párizs egyik külvárosának lakótelepi srácai épp egy rendőrőrsöt ostromolnak, mert egy kihallgatás során a rendőrök félholtra verték tizenhat éves arab barátjukat. A döntéshozó elit látókörébe azóta sem kerültek be a halmozottan hátrányos helyzetűek. Illetve csak úgy, mint a rendőrségi adatbázisok szomorú szereplői, akárcsak a Mechanikus narancsban. A gyűlölet mára kultuszfilmmé vált. (Ettől függetlenül nem tartozik a hibátlan alkotások közé.) Erős a film felütése. Feltárul előttünk a pincék, a háztetők, a játszóterek, a lépcsőházak élete, mármint az, hogyan lakják be ezeket a tereket a srácok. De épp csak felvillan a néző előtt, még kellene idő ahhoz, hogy belakjuk mi is, de már kezdődik az ámokfutás. Ettől függetlenül A gyűlölet okos film. Rávilágít arra, hogy ezek a fiatalok nemcsak a környezetüket, a lakótelepen kívüli világot (beleértve a rendőröket) és a halmozottan hátrányos helyzetüket gyűlölik, hanem önmagukat is. A sok baj közül talán ez a legnagyobb. Kilátástalan helyzetük sodorja őket a munka, hobbi és cél nélküli üres élet felé. Az utca kemény, napi harcot követelő szocializációja révén torz világképet teremt számukra. Így már tényleg lehet mutogatni rájuk: bűnözök ezek, hol vannak ők Európa kifinomult kultúrájától? Igen ám, de akik mutogatnak, ugyanúgy hibásak, mint akik értik a problémát, de nem tesznek semmit. Arról van szó ugyanis, hogy a fiatalok, gyerekek, kamaszok (családon kívüli) legfőbb szocializációs közege az iskola. Illetve pontosabban: az oktatási intézmények, művelődési házak, kulturális központok, sportlétesítmények, könyvtárak, pinceszínházak, szakkörök, önképzőkörök, pszichodráma-csoportok, focicsapatok. Melyek nincsenek. (A filmtörténetben találhatunk pozitív példát is. A Nevem Joe-ban /1998, r: Ken Loach/ Joe a külvárosi kölyköknek focicsapatot szervez. Legalább egy kis időre lefoglalja őket, közösségi élménnyel szolgál, és elfoglaltságot, hobbit ad.) És hiányoznak a tanárok, nevelők, művelődésszervezők, szociális munkások, szociálpszichológusok, edzők, hiteles személyiségek, munkájukat tanulmányokkal segítő értelmiségiek, egyetemisták, a témában kulturális alkotásokat létrehozó művészek. Hiányoznak, vagy belefásultak abba, hogy nem támogatja senki őket. Mert támogatás nélkül nem megy. Helyiségek nélkül, eszközök nélkül, pénz nélkül. Erős civil szervezetek nélkül. Amin persze lehet spórolni, Chirac regnálása alatt spóroltak is rendesen, ami volt, azt meg lebontották spórolás okán. A végeredményt ismerjük. Azt is tudjuk, hogy „rend” lett. Még talán munkahelyeket is lehet teremteni, ami kevésbé tenné kilátástalanná helyzetüket. Csakhogy ez a nemzedék már az utcán szocializálódott. És nap mint nap szembesül az óriásplakátokon azzal, hogy „a világ a tiétek”. Szembesül azzal, hogy a boldogsághoz vezető út a fogyasztás, a „menő cuccok” vásárlása, ami neki teljesen elérhetetlen. Mert szegény, és az is marad. A boldogság viszont – harsogják a médiumok – gazdagság révén érhető el, vagyis a javak birtoklása a boldogsághoz vezető út. A szabadságod pedig csak abban áll, hogy a fogyasztási javak között szabadon választhatsz. Ezeknek a kölköknek nap mint nap képükbe hazudik a fogyasztói társadalom. És ha nem figyelünk oda, mindannyian a lakótelepi fiatalok sivár sorsára juthatunk. Vágyódunk az után, hogy a világ a miénk legyen a fogyasztói termékek megvásárlásával, felégetünk magunk mögött mindent (feláldozzuk az álmokat, a családot, a barátokat), és elfelejtjük, hogy a boldogságnak mindehhez semmi köze nincsen. A lakótelepi lázadó kölkök tükröt tartanak nekünk, ahogy a filmtörténet alkotásai is, ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy a „vásott kölkök vászna véres”, ha túl tudjuk tenni magunkat a felszínen, a tehetetlen erőszakon, akkor talán bele tudunk nézni ebbe a tükörbe. És akkor talán látható lesz végre, hogy mindannyian egyre inkább lakótelepi kölkök lettünk. Pontosabban: ők olyanok, amilyenek mi is vagyunk.