|
Forgács Iván Állok az ablaknál. – Miért vagy olyan gondterhelt – kérdik tőlem együttérzően. – Semmi, mondtam, hogy rázós hétvégém lesz. Most is el kell mennem. – Szegénykém. Most? Ebéd után? – Igen. Meló. – És hova kell menned? – Moziba. Senkinek se kívánok egy ilyen rázós hétvégét. Mikor mindenki pihen (bányászok, földművesek, tanítók), nekem a Puskinba kell mennem. De a hétköznapok se jobbak. Mikor mások dolgoznak (lemehetnek a bányába, kimehetnek a földekre, elmehetnek az iskolába), én sajtóvetítéseken ülök, rendezőkkel találkozom, fogadásokon pukkadok szét az evéstől. És bosszankodom a filmtörvényen. De hát mit tehetnék? Úgy látszik, ezt rendelte nekem a sors. Ez a dolgom. Régebben nem is szenvedtem tőle annyira. Művészfilmek titkaiban kutakodhattam. Jó játék volt. És milyen felemelő érzést szült, mikor kiállhattam tanácstalan emberek elé, akik kétségbeesésig kérdő tekintettel várták a magyarázataimat. Megkapták, és ők örültek még akkor is, ha semmit se tudtak kezdeni velük. Csak hát hol vannak ma már a művészfilmek? Jó, elismerem, itt-ott még felbukkannak, és a közelükben néhány pillanatra valóban extázisba lehet esni a zsenialitás leheletétől. Ám sokszor mintha nekem kéne kitalálnom őket. Fárasztó és hálátlan feladat. Az emberek, ha észreveszik a gyötrődésemet, megvetnek érte. A filmesek talán kevésbé. Ők valahogy könnyebben elfogadják, ha nagyságukat bizonygatom. Mégis úgy érzem, nekik sincs már erre igazán szükségük. Inkább adnak egy adag kecsapos sült krumplit meg egy kólát szívószállal, és behajítanak a mozik széksoraiba. Néző lettem. Arccal a közönség felé! – hirdeti a kor jelszavát a magyar film is, a fellegeket ostromló mozgóképkultúra egyik legmakacsabb kelet-európai védelmezője. Elég elolvasni vagy megnézni néhány interjút, hogy érzékeljük több alkotó hang- és szemléletváltását: – Ideje tudomásul venni, hogy a sikeres filmek alapja egy igazán érdekes, fordulatos történet. Jól megírt forgatókönyv nélkül nem lehet mit csinálni. A nézők végképp ráuntak a zavarosan kavargó lila ködökre. Nincs mese, az emberek szórakozni járnak a moziba. Márpedig nekünk az embereket kell szolgálnunk. És ha nem tudjuk megszólítani őket, rossz munkát végeztünk. Sok fiatal vagy pályakezdő filmes még ennyi patetikus igehirdetést sem tart szükségesnek. Egy rendező a stáb többi tagjával együtt mindenekelőtt legyen profi. Ismerje a szakmát. Legyen birtokában az összes effektusnak, amelyre ma vevő a néző. Különben nem maradhat versenyképes a piacon, legfeljebb csak rabolja az emberek idejét, és elherdálja azt a pénzt, amelyet a producere belé fektetett. Mit lehet ma erre válaszolni? Néma fogvicsorgatást. Úgyhogy nincs más választás, meg kell hajolni eme megadó harsánysággal csalogató érvek előtt, és elfoglalni megszokott helyünket a moziban. Nincs mitől félni, különösen az ajánló műsorok, reklámok, előzetesek után. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy valóban egy kegyeinkért esengő versenyről van szó, amelynek már a kezdeténél is nagy a tolongás. Az indulók szinte egytől egyig híveik (és önmaguk) „végre!”-felkiáltásaival próbálnak előnyt szerezni. – Végre sikerült megcsinálni egy valóban szórakoztató magyar filmet! – Végre egy magyar film, amely föl meri vállalni, hogy a közönséghez szól! – Végre egy magyar film, amelyen felszabadultan lehet röhögni! – Végre egy magyar film, amelyet jókedvűen lehet végignézni! – Mi nem akartunk mást, mint végre megcsinálni egy mindenki számára érthető, könnyen befogadható, élvezetes magyar filmet. – Nem állt szándékunkban meddő gondolatokkal fárasztani a nézőt, egyszerűen úgy gondoltuk, ideje lenne végre közvetlenebb hangon szólni hozzá, és felvidítani egy kicsit. – Azt szerettük volna bebizonyítani, hogy végre mi is képesek vagyunk nemzetközi szinten elmesélni a nézőknek egy könnyed kis történetet. – Azt hiszem, végre összehoztunk az embereknek egy baromi jó filmet! Szerintem imádni fogják, amit már az első két nap nézőszáma is jelez. Derűzónában folytathatjuk tehát a kölcsönös szolgálat fárasztó munkáját. A filmesek biztatóan rám mosolyognak, én biztatóan rájuk mosolygok. És várjuk, ki röhögi el magát először. Csak szex és más semmi Végre itt egy jópofa melodramatikus vígjáték! Goda Krisztina angolszász rendezői képzése, a Barátok közt és a Jóban-rosszban tévésorozatok forgatókönyvei, valamint kisfilmek és reklámok után végre elénk állhatott első nagyjátékfilmjével. Sikerült végre korszerűsíteni a műfaj hazai hagyományait, rátalálni egy kedves történetre és egy elragadó színésztrióra! Schell Judit (Dóra), a családra vágyó 32 éves dramaturg sokadik csalódása után úgy dönt, egyedül fog gyereket vállalni. Barátnője, Dobó Kata (Zsófi), a férfiakat habzsoló színésznő tanácsára még hirdetést is képes feladni, hogy összeakadjon egy megfelelő donorral. De aztán a társulat új férfiszépségével, Csányi Sándorral (Tamás) akad össze, akinek fenekében mindenki gyönyörködhet egy reklámban. Választhatná persze a színész egyik legjobb barátját, az új produkció zeneszerzőjét, Seress Zoltánt is (Péter), aki tisztességes zavarral és szokásos apró ügyetlenségeivel udvarol neki. A színház is segíthet a zavaros helyzet értelmezésében, hiszen ott éppen a Veszedelmes viszonyokat próbálják. Ám a bonyodalmak ellenére a veszedelmek elmúlnak, a viszonyok pedig kitisztulnak. Bármily meglepő, de Schell Judit végül elveszti a fejét, és Csányi Sándornak énekli el a szerelem dalát. Szőke kóla Végre egy magyar film, amely fiatalos magabiztossággal evez különböző műfajok között (nevezzük talán kalandos társadalmi vígjátéknak), tévéműsorokból, valóságshow-ból, a rapp világából megismert arcokat helyez végre új megvilágításba (Beleznay Endre, Majoros Péter „Majka”), és még eredeti zenét is kínál (szerzői: Müller Kálmán, Suri András és Kis Pál). Barnóczky Ákos elsőfilmes rendező és Novák Csaba forgatókönyvíró munkáját látva be kell végre látnunk, nem baj, hogy ma már sokféle út vezet a kamera mögé (népművelés, szinkrondramaturgia, fordítás, színház, Barátok közt, kabaréjelenet-írás). Beleznay Endre (Nándor) építési vállalkozó. Szőke szépfiú, a főváros mellett lakik egy villában. Irodájában kemény, fegyelmet követelő, céltudatos főnök. Hiába fenyegetik meg egy sportcsarnokpályázat kapcsán. Ám mikor annak papírjaival száguld egy nappal a leadási határidő előtt, azt látja, hogy elütött valakit. Amíg utánanéz a dolognak, eltűnik a kocsija a dokumentumokkal együtt. Egy romanegyedben találja magát, ahol kétségbeesett határozottsággal keresi a bűnösöket. Egy lerobbant autószerelőbe, Majkába (Veréb) is beleköt. Egy kis bunyózgatás azonban gyorsan véget vet kölcsönös idegenkedésüknek. Majka két barátjával még segítséget is ígér – ha Beleznay elveszi esküvője előtt elhagyott húgát, Görög Zitát (Lulu). Vándorlás kocsmában, prostik között, romalakásban, ékszerboltban. És arrafelé cirkál még két hitetlenkedő rendőr is. Az ügy hátterében természetesen a zsarolók állnak, akik Beleznay barátnőjét, Gubás Gabit (Zita) is elrabolják. A teljes összeomlás előtt azonban a dolgok kedvező fordulatot vesznek. Ami a legfontosabb: a fiatal vállalkozót titkárnője értesíti, hogy neki sikerült leadnia a pályázatot. A Majka-csapat pedig egy parkolóban fájdalmas autóáldozattal ugyan, de kiszabadítja a barátnőt, és rendőreink kezére adja az alvilági figurákat. Kimerült hőseink érzik, hogy itt lenne a vége, el is futnának véle, ha nem kéne még a megígért esküvőre sietniük. De mi lesz Gubás Gabival? Hát róla ugyan kicsit megfeledkeztek, ám semmi baj, mert még időben előkerül az igazi vőlegény. Jöhet a lagzi. Ha ott ülnék egy filmes Megasztár zsűrijében (istenem, miből táplálkozna iróniánk, ha nem lenne politikai kampány, államszocialista múlt, foci és Megasztár), azt mondanám Goda Krisztinának: – Jó irányba mozogsz, nem kéne letérned róla, és akkor egyszer biztos rátalálsz a saját utadra. Közben még arra kéne egy kicsit figyelned, hogy a szereplők egymás közti, olykor egészen közönséges poénkodásait ne azonosítsd egy vígjáték igazi, egyedül a nézőkben elsülő poénjaival. Az életből ellesett vicces jeleneteket is formáld meg, mert különben a dilettantizmus szintjéig élettelenednek. Lehetőleg ne az expozíciónál keresd bizonytalanul a film megfelelő tónusát. Stílustalanságot szülhet, ha az adott jelenetek tartalmi hangsúlyai szerint váltogatod az előadásmódod. És ha egy film végén a hősnő dalra fakadva szerelmet vall az utcán, akkor a filmnek valóban vége, nem kell szóban is megismételni a happy endet. Barnóczky Ákos teljesítményét így összegezném: – Nézd, te filmesnek vagy teremtve. Valahol nagyon érzed ezt a középfajú, önreflektív műfajt, a ritmust, a zenét. Ritka jó a bújtatott környezetrajzod egy impozáns körutak közé rejtett, élettelien omladozó Budapestről. De ilyen tehetséggel ne csak harsány életképeiben ragadj meg egy kort, egy kultúrát, ne csak sztorizzál, hanem próbáld meg mélyebben végiggondolni, mit kéne igazán kihozni egy történetből. Saját felfedezettjeidnek, bármilyen jó adottságaik legyenek is, határozottabban közvetítsd a filmszínészi játék sajátosságait. Ne káromkodásokkal pótolj megíratlan párbeszédeket. És te se csinálj két befejezést. Filmes Megasztár azonban nincs. Különben is félek, hogy a rendezők nem megilletődött bólogatással reagálnának minderre, hanem válaszolnának: – Talán érdemes lenne odafigyelni rád, ha kevesebbet foglalkoznál a kötözködéssel, és szerényen el tudnád fogadni a jó filmeket. De ha már képtelen vagy lemondani a csipkelődésről, próbálj meg végre felnőni a feladathoz. Mert az eredetiséged még mindig egy gimnazista szintjén mozog. Hát igen, végül is az a legfontosabb kérdés, hogy ki kit zsűriztet. Az igazi Mikulás Gárdos Péter sajnos már nem vehet részt a fiatalok versenyében. Az Arccal a közönség felé!-mozgalomban pedig fölösleges részt vennie, hiszen sosem fordított hátat a nézőknek. Egész eddigi pályáján bensőséges kapcsolatot keresett velük. De a filmművészettel is szeretett jóban lenni. Csak azt hiszem, törekvéseiből mindmáig nem tudott igazán szerves egységet teremteni. Árnyalt, olykor egészen sajátos hangulatú életképekkel vesz lendületet, majd vállára véve szeretett nézőjét rendre elakad a történet fordulataiban. Mindegy, vannak rendezők, akiket egyszerűen nem lehet bántani, csak biztatni, és szurkolni értük, mert emberi hangon szólnak hozzánk. Persze természetes, ha Gárdos ma már nem fejsimogatásra, nem bizalomra, hanem igazi elismerésre vágyik. És ehhez most talán számára is meglepően közel került. Elég, ha vázoljuk a történetet. Egy rokkant, lecsúszott zongorista Mikulás-szerepet vállal egy áruházban. Mellészegődik egy árva kislány, aki biciklit szeretne kapni tőle. Csakhogy egy kérés teljesítése egészen más feladat, mint össze-vissza osztogatni, amit szabad. Igazi Mikulásnak kéne lenni. A férfi azonban minden jó szándéka ellenére egy olyan Télapó, aki semmit se tud adni, mert egy vasa sincs. Egyik napról a másikra tengődik, állandóan kölcsönkér, olykor még el is csen valamit, és örül, ha megehet egy krémest. Érzelmessége elől azonban nem tud elmenekülni. Először megsajnálja, majd megszereti a kislányt, és hogy kisiklott életének legalább még egy napra értelme legyen, meg akarja szerezni a biciklit. A kislány pedig egyre inkább sajnálatból és szeretetből nem mond le a kéréséről, hogy legalább egy napra talpra állítsa az ő Mikulását. Az ajándékosztás egyik elüzletiesedett napján egy felnőtt és egy gyerek saját élettörténetét és személyiségét ajándékozza a másiknak. Gárdos képes úgy érzékeltetni az ünnep mesterséges ragyogásában a hétköznapok szürkeségét, a szürke hétköznapi helyszíneken az ünnepet, hogy a két dologból az ütköztetések ellenére is valami sajátosan egységes, szomorkás emelkedettség születik. Mi ez, ha nem az utóbbi évek egyik legszebb magyar filmjének ígérete? Csak hát ki hisz ma igazán abban, hogy valami jelentőset alkothat? Minek fölöslegesen annyit bajlódni? Találni kell egy jó színészt, legjobb tudásunk szerint el kell vele mesélni egy történetet, aztán lesz, ami lesz. Gárdos azonban többet tud annál, mint amitől elismerést vár. Cserhalmi György nem egyszerűen profi színész, egyre érzékenyebb egyénisége elfojthatatlan esztétikumforrás. A történet érzelmi erejéről pedig már szóltunk. Így aztán minden hitetlenül odavetett jelenet duplán fáj, mert kivezet egy lehetséges remekmű világából. Úgy látszik, ma csak egy felszínesen értelmezett „közönségszint” szilárdnak vélt talaján lehet mozogni. Ezen kesergek, miközben kapucsínót iszom a belvárosi Auguszt cukrászdában. A hőn óhajtott szólásszabadságot, úgy látszik, épp akkor kaptuk meg, amikor világszerte nincs mit mondani a világról. A kommunikáció látszatát azonban valahogy fenn kell tartani. Ezért aztán mindenki megnyugtatására elkezdődik a hülyeség bonyolult körforgása. Az alkotó kiizzad magából valami komolynak vélt dolgot, elviszi egy producerhez, mire az a nézőre mutogat: – Szerinted ez érdekelni fogja a sok hülyét? – Az alkotó megkönnyebbülten széttárja a karját: – Most mit csináljak? Ezek már olyan hülyék, hogy nekem is hülyének kell lennem. – A néző megretten, de gyorsan megnyugtatja magát: – Ezek teljesen meghülyültek. Mindegy, megpróbálok legalább szórakozni rajtuk. – Mindenki elkezdi hát gondtalanul szívni magába a hülyeséget abban a biztos hitben, hogy ő az okosabb. Közben pedig folynak a kétségbeesett panaszkodások: – Bezzeg régen mennyi szép, megható, érdekes dolgot kaptam. – Régen bezzeg még kíváncsiak voltak az érzékenységemre, a bölcsességemre. – A jelenség pedig terjed, egyre csak terjed. A filmek vadul szórakoztatnak, egyre hülyébb történetekkel és olyan barom figurákkal, hogy a néző még véletlenül sem szembesülhet önmagával. A tévében divat lett az infantilis gügyeségig fokozott jópofizás. Műsorvezetők, riporterek felszabadult tudatlansággal mintegy rájátszanak a néző tájékozatlanságára. Egy-egy vetélkedő meg talk show mintha a zsűri vagy a résztvevők szórakoztatására lenne kitalálva. De a közélet is lépést tart a folyamattal. Vezető politikusok mit tárnak ma fel legszívesebben az embereknek? Például azt, hogyan találják ki a fodrászaik a frizurájukat. Van, aki azzal kíván népszerűbb lenni, hogy focizik, mások a rockzene szenvedélyes hívei. Egy politikus csak közelebb kerülhet hozzánk, ha kiderítik róla, hogy a szeretőjénél hagyta az alsógatyáját. Nyugodtan mutogathatja a feleségét meztelenül a Playboyban. A választás pedig lassan már egy elvont, nosztalgikus szimpátiák felkavarására épülő izgalmas pankráció. De hagyjuk a felsorolást. Mert mindez a kiüresedés csak tünete valami igazán rossznak. Vagy akár jónak. Igaz, ha a filmnek megvan még a kulturális játéktere – gyártják, forgalmazzák, nézik, írnak róla –, reménykedjünk. Nekem legalábbis ez a kötelességem, ez a dolgom. Az emberek még mindig eltűrnek, tehát ők is reménykednek. Megértik a bizonytalankodásokat, mert továbbra is várnak a filmtől valamit. Ha viszont egy alkotó úgy inog meg a hitében, hogy egyidejűleg változatlanul zseninek kívánja láttatni önmagát, akkor csak a sznobok körében van számára bocsánat. Az igazság fogságában Egyik bálványunk, a kanadai Atom Egoyan, az identitás, a család, a szexualitás és a média tanulmányozója, aki csendesen alternatív, provokatívan visszafogott hangnemével vált lassan kultikus rendezővé (Szöveges szerepek, A kárbecslő, Eljövendő szép napok, Felicia utazása...), most a nagyközönség vélt hallásához alkalmazkodva felüvöltött, és Az igazság fogságában címmel megcsinált egy krimit, gondolván, hogy ő ezt magas színvonalon kirázza a kisujjából, és közben még az amerikai tömegkultúra hülyítő természetrajzát is megragadja. Tele volt a Művész mozi, alig lehetett levegőt kapni. De a vetítés után úgy éreztem, Egoyan aligha lett népszerűbb. Az 50-es és 70-es évek Amerikájának felidézése még remekül sikerült, ám a többi semmibe tévedt, önmutogató hatásvadászat. Szuperpárhuzamosan szerkesztett az elbeszélésmód, ám a bűnügyi szál kibogozódása így sem éri el több nálunk is ismert tévésorozat epizódjainak átlagszínvonalát (A helyszínelők, Harmadik műszak). Egoyan nem is ezzel blöfföl igazán, hanem a leleplezéseivel. Az érdekes, ha egy szenteskedő emberről kiderül, hogy aberrált gyilkos. Az is érdekes, ha kiderül, hogyan lesz egy aberrált gyilkosból sztár, pápa vagy népvezér. De mit lehet leleplezni televíziós jótékonysági gálák imádott show-manjein, ha azonnal látszik, hogy bármire képes figurák? Legfeljebb önmagunk pillanatnyi igénytelenségét. Twist Olivér De Egoyan legalább valamennyire izzasztotta magát. Egy másik bálvány, Roman Polanski lenéző pökhendisége azonban már sértő. A zongorista adománya után megértem, ha ásít egy nagyot. De közben bebújni Dickens köpenye mögé, és odalökni hozzánk egy színtelen, szagtalan Twist Olivért, ez már a néző teljes semmibevétele. A film olyan, mint az Olivérnek fukarul kimért undorító pép, amelyet mohón be kell falnunk, ha már annyira ki vagyunk éhezve egy nagy rendező szellemi gyámkodására. Szerencsére a klasszikus angol író valóban nagy figura, így néhány ízesítő morzsája elég ahhoz, hogy ne tegyük tönkre a gyomrunkat. Meg egyetlen humanista villanás az alkotóktól. A történet végén Twist Olivér meglátogatja Fagint a siralomházban. Ez a furcsa vén gazember zsebtolvajt nevelt belőle, gyáván hagyta, hogy az életére törjenek, de annak idején ő mentette meg az éhezéstől, az otthontalanságtól. Mikor a teljesen szétesett halálraítélt értetlenül megkérdi a fiút, miért jött el, Olivér a filmben valahogy így válaszol: – Uram, ön jó volt hozzám. – Igen, Polanski úr, nekem ennyi elég a könnyezéshez. Miért vet meg érte? Manderlay Olyan nagy baj, ha valaki komolyan nekifeszül, hátha sikerül mondania valamit? Éppen soros bálványunk, Lars von Trier a Dogville sikere után nem is nagyon tehet mást. Továbbküldi hát hősnőjét Manderlay-be. Grace ezúttal néger rabszolgákból próbál kommunát szervezni, hogy felvilágosulttá, egyenrangúvá, szabaddá tegye őket. Változatlanul jelzett, műtermi térben mozog, ami talán idegesítő lehet a nézőnek (főleg a remegtetett kamerával együtt), mégsem hivalkodó formalizmus, mert vállaltan didaktikus filmről van szó. Az elvont képi világ éppen azt segíti, hogy eszmékre, modellekre összpontosítsunk. Nagy kihívás, hiszen így minden a tételes üzenetek mélységétől függ. De sajnos a szerző nem éri el a nagy pozitív vagy negatív utópiák szintjét. Semmi újat nem tud mondani se a kommunáról, se annak képtelenségéről, se egyén és közösség viszonyáról, se rabságról, se szabadságról. Ez ma egy nyugodtan vállalható, őszinte szellemi kudarc. Megértem, ha egy világhírű rendező nehezen viseli, elnézem, hogy az utolsó negyedben dühödt cselekménybonyolításba fog. És mindent megbocsátok, mert a film végén megrázó fotómontázzsal emlékeztet Amerika négerüldözéseire. Fölösleges mindenféle könnyhajtóval visszasírni az új hullámokat. Egyre világosabb, hogy a 60-as éveket uraló művészfilmek rendezőkhöz kapcsolt eredeti tartalmassága kissé megtévesztő. Az alkotók a filmnyelv megújításával elsősorban arra kerestek választ, képes-e ábrázolni a mozgókép emlékeket, mélyebb érzelmeket, ki tud-e fejezni gondolatokat, mennyire alkalmas meditatív hangulatok felkeltésére. A kérdés lényegében formalista volt, amelyet valójában egy új távlatokat nyitó tudományos-filozófiai-politikai és irodalmi háttér ösztönzött. Ma azonban Amerika és Európa „csendes, elzúgtak forradalmai”. Vagy éppen most növik ki megélhető hétköznapokká magukat. Kívül tágasabb Hova vezet a jelenkori nyugtalanság? Szálljunk be egykori bálványunk, Wim Wenders mellé, és induljunk. Kívül tágasabb. Howardot, egy lecsúszott westernszínészt kell követnünk Amerika kevéssé ismert vidékein, aki otthagyja a forgatást, meglátogatja igencsak rég látott édesanyját, megtudja, hogy már felnőtt gyereke van, rohan a régi szerelméhez, megtalálja a fiát, akinek előbukkan egy lánytestvére. Az életösszegző kaland után Howard tehetetlenül visszatér westernfilmjeinek világába. Csöppet mesterkélten harsány cselekmény, de egy visszafogott, monoton ritmus érdekesen ellenpontozza. A hős közönyös elszántsággal vág neki valaminek, és nem lepődik meg, hogy elakad. Mindent tud, de mégis újra meg akar mártózni a változtatás lehetetlenségének bánatában. Senki nem lepi meg, és ő sem lep meg senkit. Mikor harminc év után megszólítja otthagyott szerelmét, a nő hátrafordul, és csak ennyit mond: – Á, te vagy az? – Wenders persze most is szépeleg, de bizonyára nem véletlenül került közel az elmúlt év nagy Jarmusch-sikeréhez, a Hervadó virágokhoz. A két film főszereplői, Bill Murray és keményebb változata, Sam Shepard (Howard) egy új hőst képviselnek. Egyikük sem világtól elszakadt értelmiségi. Az élettől megviselt ember ösztönös összegzési, újrakezdési vágyát jelenítik meg hitelesen. Így ez a téma kilép a szenvelgő lelkizés álságos mélységeiből, s átélhető módon végre mindannyiunké lesz. A rendezőnek ideje megpihennie, kicsit háttérbe vonulnia. Egyre kevésbé bírja az alkotás terhét. Irányt vesztett, és most tanácstalanságában arccal felénk fordul. Érthető, ha kifulladt világmegváltó szerepében. De így is hasznos lehet a világnak, amely idővel biztos megváltja őt. Anyátlanok Lehet-e egyáltalán a rendezőről beszélni, ha megtörtént eset alapján, dokumentarista stílusban a következő folyamatot eleveníti meg. Egy anya becsempészi új albérletébe négy gyerekét (kettőt bőröndben), majd egy idő után végleg otthagyja őket. Gondozásuk 12 éves testvérükre vár. De hiába minden erőfeszítése, elfogy a pénzük, és az élet fokozatosan leépül körülöttük. Szerencsétlenül meghal egyik húguk, akit bőröndben temetnek el a repülőtér közelében. „Ennyi”. Itt nincs mit értékelni. Egy józan ember teljesen kiborul, mert nem egyszerűen egy tőlünk távolinak vélt létállapot szörnyűségével szembesül, hanem az odavezető úttal, amit nem lehet racionális kritikával szemlélni. A gyerekek szépek, és azok is maradnak. Mosolyognak, életvidámak. Önfeledten rohangálnak valahogy megszerzett élelmükkel, játékaikkal egy meredek utcai lépcsősoron. Csak közben megnő a hajuk, elkezdenek fogyni, a kezükön feltűnnek az erek… Nem szabad, hogy érdekeljen, milyen ez a film. Civilizációnk legkönyörtelenebb jelenségét mutatja meg. Nálunk ugyanis törvényszerű, hogy azok számára, akik egyszer kisodródtak a társadalomból, nincs visszatérés, újrakezdés. Legyengülő, megvetett, halálra ítélt lényekké válnak. Egyébként egy japán filmről van szó. Készítője Koreeda Hirokazu. A címe: Anyátlanok. A Rashevski tangó Ilyen élmény után nem vigasztalhat se sütemény, se kapucsínó. Legfeljebb egy szép film. Mert még van ilyen. Engem a kevéssé ismert Sam Garbarski belga munkája, A Rashevski tangó vezetett vissza az életbe, hogy nyugodtabban gondolkozhassam el róla. Egy ortodox zsidó családban a nagymama halála arra kényszeríti a többieket, hogy ismét helyre tegyék múltjukat, származásukat, vallásukat. Minden zavaró: a temetési szertartás, a vallási ünnep, a keresztény feleség, a szintén „kívülről” érkező udvarló, az arab barátnő. A család egyszerre szeretne szakítani a hagyományokkal és továbbra is kötődni hozzájuk, ami számtalan apró, de fájdalmas konfliktust szül. Elképesztően nehéznek tűnik egy ilyen több szálon bolyongó, lelkekben rezgő történet családi melegének fönntartása. Szerencsére Garbarskiban megvolt hozzá az eltökéltség, a hit, és a manapság oly ritka türelem. Végigcsinálta, amit akart. És sikerült arccal felénk fordulva meg is érintenie minket. Mégis remélem, hogy ezt a filmet néhány évtized múlva már nem lehet érteni. (Anyátlanokat pedig nem lesz miről csinálni.) Mert valahol arra figyelmeztet, hogy képtelenség hagyományaiba zárt közösségekben élni, hiába megannyi sérelem. Így minden oldalról „csak” békítő gesztusok születnek, ami lényegében változatlan elhatárolódást jelez. Segít valakin, ha tradicionálisan valamelyik néphez, kultúrához, valláshoz van kötve, vagy ha eldöntheti, melyikhez akar tartozni? Mit érek vele, ha megtudom, kik voltak az őseim, ha sose láttam őket? A szülőföldem, az anyanyelvem, a galléromra tűzött nemzeti kokárda semmivel se hoz közelebb önmagamhoz. Az a valódi életterem, amelynek részt vettem a kialakításában. És egyedül benne értékelhetem, ki vagyok. De nem mindegy? Vagyok.
|