Tanner Gábor
Ally McBeal, a szingli-komédia
2006. január

Kedveltem korábban az Ally McBeal-sorozatot, mely akkoriban az mtv-n futott. Megelőzte azt a szingli-filmhullámot, melyet manapság a Bridget Jones-filmek és a Szex és New York képviselnek. Most, hogy a Viasat3 újból műsorára tűzte, kíváncsi voltam, miként állja meg a helyét az említett filmek kontextusában. Az Ally McBeal mai szemmel nézve meglehetősen lassú és eseménytelen. Egy epizódban mindössze egy történet bomlik ki. A hagyományos narrációs struktúrát követve. Vagyis a központi esemény reakciókat vált ki a szereplőkből (ezek színezik az epizódokat), miközben szép lassan formálódik a történet, melyet mindig valamilyen bírósági ügy ad. De az, hogy némiképpen ódivatúnak találjuk a sorozatot, nem feltétlenül az Ally McBeal hibája. Néhány hónappal ezelőtt láttam egy Szex és New York-epizódot, melyben a főhősnő francia szeretőjével Párizsba látogat. A helyszínváltás következtében a másik három szereplő kiesett a történetből, és egy teljes részen keresztül voltunk „kénytelenek” azt figyelni, hogy Carrie Bradshaw miként ábrándul ki a munkamániás, galériatulajdonos fickóból. Vontatott és unalmas volt az epizód. De talán csak azért, mert már annyira hozzászoktunk a pergő cselekményhez, a gyakori helyszínváltásokhoz, az egymást érő aforizmapoénokhoz, hogy a szomorkás andalgás a párizsi bulvárokon vagy a nagy várakozások a hatalmas luxusszállodában egyre gyakoribb és nagyobb ásításokra késztettek. Azon kívül pontosan lehetett tudni: az egész vége úgyis az lesz, hogy Carrie visszaköltözik New York-ba. Az Ally McBeal előnyére válik, hogy több állandó szereplő van folyamatosan jelen az epizódokban. Tulajdonképpen csak az egyes részek különböző „jogi eseteinek” egy-két szereplője változik. Ráadásul férfiak és nők egyforma számban és súllyal képviseltetik magukat a főszereplő, Ally körül, így nem válik feminista komédiává a sorozat. (Ennek koncepcionális jelentőségére még visszatérek.) Az is tetszett az Ally McBealben, hogy dialógusai nem terheltek túl aranyköpésekkel, Cosmopolitan- és Joy-butaságokkal, sokkal szorosabban kapcsolódnak a cselekményhez, mint mondjuk a Szex és New Yorkban. Ez utóbbi sorozatnál gyakran támad az az érzésem, hogy a szerzők annyiszor körüljártak már bizonyos témákat, hogy az újabb és újabb sziporkák nem csupán egyre felszínesebbek, de sokszor önmaguk karikatúráját is nyújtják.

Nem tudom, hogy a figurák társadalmilag mennyire tipikusak és hitelesek, de gyanítom, hogy kevéssé azok. Talán magukban hordják a New York-i yuppie élet lényegét, de az biztos, hogy a modern, urbánus szappanoperák tipi fissi alakjai. Mindazonáltal nem szerencsés, ha ebből a szempontból ítéljük meg a sorozatot. A történet középpontjában Ally áll. Fiatal, egyedülálló ügyvédnő, aki egy irodában dolgozik élete legnagyobb szerelmével, Billyvel, akivel még egyetemista korukban történő szakításuk óta nem találkoztak, valamint a fickó feleségével, a szép és okos Georgiával. Lakótársa az afroamerikai Renee, ügyészhelyettes, aki amolyan jóságos „nagyanyószerűség” barátnő-kivitelben. Csak úgy áradnak belőle az életbölcsességek, a kiegyensúlyozottság, noha önmaga is szingli. Az Ally McBealben megvan már a későbbi szinglifilmek alapvető kettőssége. Nem szingliként gyakran tekintünk romantikus irigységgel az egyedülállókra, mert nekik a maguk választotta kapcsolatokon túl nincsenek kényszerű kötődéseik. És ez alatt nemcsak szerelmi viszonyt, hanem például családi kapcsolatot is értek. Ally a negyedik vagy ötödik részben telefonál először haza az apukájának. A rövid beszélgetésből kiderül, hogy bár szeretik egymást, a kapcsolatuk meglehetősen laza. Egy szingli, ha hazamegy, megnyugtató csönd fogadja. Nem kell beszélnie senkivel, ha nem akar. Könnyedén és fiatalosan élheti az életét. Ha kedve szottyan, leugrik a sarki bárba egy italra, vagy elmegy moziba, táncolni stb. Saját maga osztja be az idejét. Nem kell senkivel egyeztetnie, nem kell senkihez alkalmazkodnia. Önmaga ura. Független. Egyetlen dolognak van kiszolgáltatva, az emberbe kódolt társ iránti igénynek, párkeresési ösztönnek. Függetlensége egyszersmind védtelenséget is jelent. Ugyanis nem, vagy csak korlátozottan rendelkezik azokkal a kapcsolathálókkal, melyek a konfliktusaikor megvédenék. Leginkább is önmagától. Nem sírhatja ki magát kedvére a hozzá legközelebb álló vállán. Az említett telefonbeszélgetésből Ally és az apja közt annyi derült ki, hogy az öreg méltatlankodott a késői zavarás miatt, és az alapvető jól vagyok – jól vagyunk párbeszédpaneleken kívül nem mondtak mást egymásnak. Pedig Ally kemény napokat és órákat élt meg a kamarai kihallgatáson. (Az ügyvédi kamara azért idézte be, mert bírósági per indult ellene, amiért egy szupermarketben elgáncsolt egy vele kekeckedő nőt.) Még sincs kivel megosztania a gondjait. Az egyik részben komolyan felkavarja, hogy egy volt tanár-szeretőjének az özvegye (aki a viszonyukról semmit sem tud) őt kéri fel arra, hogy férje temetésén a tanítványok nevében mondjon búcsúbeszédet. Ezt a problémáját is a volt szeretőjével, Billyvel tudja csak megbeszélni. Még mindig őt érzi a legközelebb állónak magához. Az őt ért gondok és a velük szembeni kiszolgáltatottság megacélozhatnák, de egyre védtelenebbé teszik, és egyre mélyítik a vágyát egy társ után. Ennek a vágynak, ennek a gondnak viszont a rabjává válik. Így kapcsolódik össze fizikai függetlensége egy lelki függőséggel. Erre a dichotómiára épülnek azóta is a szingli-komédiák. De az Ally McBeal rendelkezik még egy sajátossággal. Mivel jóval kevésbé szinglispecifikus, mint a Szex és New York, így könnyebb azonosulni nem szingliként is a figurákkal. Kevésbé van cirkuszi jellege a sorozatnak, vagyis hogy mi, nézők jót nevetünk a szereplőkön, ugyanakkor megfelelő távolságtartással nézzük őket, s titokban örülünk, hogy nem egyeznek a problémáink. Ebbéli boldogságunkban pedig tapsikolunk, hogy milyen tipikusak is a figurák, miközben sem magunkat, sem egyetlen ismerősünket nem tudjuk „beazonosítani” a szereplők egyikével sem. Az Ally McBealben a szingliség egy általánosabb dimenzióban is jelen van – belső magányként. Erről pedig már bármelyikünknek lehet tapasztalata, hiszen ez egy párkapcsolatban is fennállhat. A magárahagyatottság érzésének ez egy különleges változata. Ezt a fajta belső magányt éppen az erősíti fel, ha az ember párkapcsolatban él. Hiszen a társként való lét nem működésére és az e fölött érzett fájdalmunkra a hamis társlét folyamatos, kényszerű megtapasztalása nap mint nap ráerősít. A szingli ezzel szemben a párkapcsolat utáni vágyat éli meg nagyjából ugyanilyen keserűen. Éppen ezért fontos, hogy milyen sűrű a baráti háló Ally körül. A barátok sajátos familiáris légkört teremtenek körülötte, ennek révén közelít az olyan nem szingli magányosok felé, akikről az előbb írtam.

Ally tipikusan „minden férfi álma”-nő, aki éppen ezért nem kell egyik férfinek sem. Az ellentmondás csupán látszólagos. Szép és bájos – melyik férfi ne akarná megszerezni! Ugyanakkor ki kötné hozzá huzamosabb ideig az életét? Egy szép nő megbízhatatlan. Hiszen szépsége a többi férfi csodálatában konstituálódik. Egy folyton rajongó pillantásokkal körülvett nő, akinek ráadásul lételeme a tündöklés, csak csapodár lehet – legalábbis a férfilogika szerint. Ehhez vegyük még hozzá, hogy Ally okos is. Persze mennyire jó, ha egy nővel lehet beszélgetni a randikon, kezdetben még talán stimuláló is, hogy szellemileg meg kell haladni a nőt, de hosszú távon ki vállalná a kockázatot, hogy esetleg végül alulmarad. Ezzel az érveléssel többször is találkozik Ally a sorozatban. De ami a legfontosabb, hogy rendkívül magas érzelmi hőfokon ég. Valóságos tornádó. Nem labilis, csupán szenvedélyes. Ilyen nő is kevés férfinek adatik meg, és az utána való reménytelen vágyakozásnál már csak az a nagyobb gond, hogy miként szabaduljunk meg ilyen típusú szerelmünktől egy idő után. Mert ki bírja folyamatosan az állandó pörgést! Ally állandóan úton van valamelyik érzelmi hegy-völgyébe. Érzelmi kiegyensúlyozása a legszebb férfifeladatok egyike lehet – de azért nem túl hosszú távon.

Allyre is – csakúgy mint a mai szinglifilmek szereplőire – jellemző az önanalízis és az önmarcangolás. Ha valami nem sikerül, gyorsabban nevezi ki magát felelősnek, mint egy olyan ember, akinek többen is kéznél vannak, hogy rájuk hárítsa a felelősséget. Így viszont Ally folyamatos konfliktusban áll önmagával. Nincs könnyű menedék. A másik félen levezethető düh a párkapcsolat egyik legfontosabb terapeutikus funkciója. A szinglinek ez nem adatik meg. Mivel önmagára van zárva, a nehéz órákban szinte szükségszerűen jut el önmagához, mint minden vele megeső baj eredőjéhez. Ez vegyülhet sokszor a magányossággal szembeni dühvel, mely léthelyzet hagyományosan természetellenesnek tartott. Különösen az olyan fiatal szinglik esetében, mint Ally. Mert ugye csak van valami benne rejlő oka is annak, hogy nem kell a férfiaknak. És ekkor megint a ló másik oldalára huppantunk. A függetlenség erőteljes férfifüggőséggel párosul. Az már csupán mindent eltúlzó humorforrás a filmben, hogy Ally még csak bosszút sem tud állni a férfiakon úgy általában, amiért „azok” (nagyon is konkrétan) nem akarnak vele tartós kapcsolatot. Hiszen ő még ezzel is felsül. Egyik barátnője terápiaként azt javasolja, bökjön ki egy fickót a bárban, menjen oda hozzá, és mondja azt neki, nem akar semmi komoly dolgot tőle, csak hogy most azonnal meztelenül egymáshoz bújjanak. Be is mutatja, hogy kell csinálni. A férfi arcán kéjes, felsőbbrendű vigyor jelenik meg, abban a percben tökéletesen indokoltnak érzi, hogy pusztán a whiskyje kortyolgatásával erotikus vágyakat ébresztett egy arra tévedt bombázóban, s mikor – egy másodperces habozás nélkül – kötélnek állna, a nő hirtelen közli vele, ja, bocs, összetévesztettelek valakivel. A pasi megsemmisül. Nos, Ally is odalép a kiszemelt fickóhoz, elmondja a szöveget. A férfi döbbenten néz rá, majd így felel: figyelj, te nem Ally McBeal vagy, a bátyámmal jártál egy évfolyamra…
Az Ally McBeal csaknem minden epizódja a sorozat elején elhangzó férfi-nő szembeállításra épül a párkapcsolathoz való hozáállással kapcsolatban. Billy magyarázza Allynek, hogy „a nők szexuális ösztöne másként működik, mint a férfiaké, bármit mondjanak is a Cosmopolitan szerkesztői. A férfiakat a farkuk hülyíti meg, a nőket viszont a szívük. Ha egy nő csal meg egy férfit, az sokkal rosszabb, mint fordított esetben, mert az lelki, mentális dolog. Az agyában játszódik le. A férfiaknál többnyire csak a testük vesz részt a megcsalásban.” Mindketten hol cáfolni igyekeznek ezt a tételt, hol pedig beletörődni a közhelyigazságba. Ally bármilyen kapcsolatot is próbál kezdeni, alapvetően kilátástalanok a próbálkozásai, mert igazából Billybe szerelmes. Ahogy a feleség, Georgia is. Az első pillanatban, amikor meglátja Allyt, tudja, hogy a férjét és a lányt látens szerelem köti egymáshoz. Amit tud, megtesz. Barátnőjévé fogadja Allyt, és éjjel többször is szerelmeskedik a férjével, nehogy kedvet kapjon Allyre. Nem is csalják meg. De a tudattal akkor is együtt kell élnie, hogy a férje szívéből másnál is van egy darab. Szomorú az igyekezete, ahogy megpróbál ügyet sem vetni a dologra. Voltaképpen a férje iránti kizárólagosságot kellene megszüntetnie. Mert nem is a szív és a test kettőssége a fontos, hanem a bennünk levő szeretet-szerelem kizárólagossága valaki iránt. Ez a szinglilét kulcsa, legyen szó hagyományos értelemben vett magányosról, vagy belső magánytól gyötört emberről. Allynek meg kell tanulnia felosztania a szívét. A megfelelő helyre kell tennie Billyt. És ugyanezzel kell megbirkóznia a belső szingli Georgiának is. Amíg ez nem történik meg, félő, hogy Ally a „felesleges emberek” mintájára (melynek irodalmi hagyományai éppúgy vannak, mint filmes reminesszenciái) felesleges bombázóvá válik. És mi van Billyvel? Valamelyik Woody Allen-filmben hangzik el az a mondat, hogy halálosan szerelmes vagyok a feleségembe, csak már nem szeretem. Ezt lehetne valamiképpen parafrazálni Billyvel kapcsolatban: halálosan szerelmes vagyok Allybe, csak már Georgiát szeretem. Ally ugyanis hosszú távra megrémít egy férfit, de Ally mint emlék – kitörölhetetlen. Na, hát ezzel kitörölhetem, dohogna magában Ally, csakhogy valahol mélyen ő is tudja, hogy bár sokat nem profitál belőle, azért nem semmi, hogy egy olyan férfiben, mint Billy, éppen ő hagyott mély nyomot.

Az Ally McBeal cselekménye szempontjából szórakoztató, hogy az epizódok – mint már említettem – egy-egy jogi eset köré szerveződnek. Így a sorozat könnyedén elkerüli azt a csapdát, amelybe a Szex és New York gyakran beleesik, hogy tudniillik az állandó, ugyanarról való beszéd kapcsán otromba viccelődésekbe fullad. Itt újabb és újabb ügyfelek és ügyek révén mindig változatos marad a sorozat. Noha voltaképpen a problémák és azok feldolgozása itt sem eredményez elképesztő bölcseleti igazságokat vagy mindenkor érvényes útmutatókat az emberi kapcsolatokban. Ugyanakkor a film vizuális világa elképesztően friss, noha egy közel tíz évvel ezelőtt készült sorozatról van szó. A visszafogott ornamentikájú, szűk terek egyrészt a szereplőkre irányítják minden figyelmünket, másrészt fokozzák a feszültséget, mely már ezen a szinten is ellenpontozza a szatirikus, humoros szövegeket. Amitől ezek még effektívebbek lesznek. A konvencionális, leggyakrabban közelikből építkező látványvilágot (ahol szinte még látószögekkel sem befolyásolják érzelmi azonosulásunkat vagy elutasításunkat) egy-egy pillanatban teljesen váratlanul groteszk-játékos mozzanatok törik meg. Amikor érzi Ally, hogy egy férfi ki akarja dobni, vagy éppen ő akar megszabadulni egy pasitól, egy szemetesautóba ömlő konténer képe villan be Allynek. Hirtelen elszólásaikor pedig egy szájába fúródott láb jelzi, hogy most jobb lett volna hallgatnia. Néha eltorzulnak a szereplők, aszerint, hogy Ally éppen mit gondol róluk. Nem tolakodóak ezek a momentumok, mégis gazdagítják a film vizualitását. Ma már a homályba vész, de azért érdemes felidéznünk, hogy a 90-es évek végén besöpört a sorozat jó pár Emmy- és Golden Globe-díjat, hogy csak a legismertebbeket említsem.

A kedvenc mondataim így hangzanak: „Tulajdonképpen szeretem ezt a reménykedő várakozást. Ez az igazi. Minél elveszettebbnek érzem magam, annál inkább várom a holnapot. Ki tudja, még az is lehet, hogy most éppen marha jó nekem. Csak nem veszem észre.” Pedig oda kell figyelni. Mert a boldogság nem jön magától. Nekünk kell megteremtenünk. Aprólékos, fáradságos munkával. De azt mondják, megéri.