Bodó Kata
Családfilmek
2006. január

Erőszakos múlt

Ezerféle színben pompáznak az évezredes fák a Millbrook felé vezető úton. Egymásba kapaszkodó hatalmas koronáikkal féltve őrzik az út végén álló kis ház és lakóinak nyugalmát. Mintha sejtenének valamit. Magam a békés várakozás nyugalmával szemlélem a képeket. Igen, mintha képeskönyvet lapozgatnék. Lassan forgatom a lapokat, mert jó gyönyörködni az őszi tájban, nézni az óarany, fáradt narancs, melegbarna színeket. Aztán közelebb menni a házhoz, benézni az ablakán és figyelni, hogyan készülődik a Stall család; apa, anya és két gyerekük a munkába, iskolába. Látom, hogy boldogok, élik csöndes, egyszerű kisvárosi életüket. Ám egy éjszaka minden megváltozik körülöttük: Tom Stall saját kisvendéglőjében önvédelemből meggyilkol két többszörösen körözött bűnözőt, ezzel meghiúsítva egy rablótámadást és megmentve vendégei és barátai életét. Teljesen megváltozik az élete: reflektorfénybe kerül, hőst csinál belőle a médiacirkusz. Tom ebből a kényelmetlen népszerűségből próbál meg visszatérni a megszokott mindennapokhoz, de egyszer csak szembetalálja magát egy titokzatos idegennel, aki azért jött a városba, mert úgy hiszi, régi elszámolnivalója van Tommal. Ahogy Tom megpróbálja tisztázni a helyzetet, fokozatosan szembekerül a családjával, mivel egyre különösebb dolgok kerülnek napvilágra. David Cronenberg Erőszakos múltjának hőse Tom Stall, pontosabban jónak és rossznak egyszerre alfája és ómegája. Ahogy lassan felszínre kerülnek Stall múltjának sötét foltjai, úgy változik meg a család élete. A meleg, szeretetteljes légkört a bizalmatlanság váltja fel. A szokatlan események a család minden tagjából addig rejtett dolgokat váltanak ki. Az erőszaknak Tomra gyakorolt hatása a feleségében, Edie-ben is változásokat indít el. Együttlétük kezdetben játékos, önfeledt birkózás az ágyban, ami végül a boldog beteljesüléshez vezet, míg a titokzatos és vélhetően erőszakos múlt a meghitt perceket is egymás legyűrésévé, kegyetlen megszerzésévé alakítja át. Szinte széttépik egymást a felső emeletre vezető szűk lépcsőfeljáróban. Egymás húsába marva próbálják leteperni a másikat. A változás a nagyfiúban is jól érzékelhető. Az iskolában bármennyire is kikezdte iskolatársa, ő meghunyászkodva tűrte a sértéseket. Miután az erőszak behatol a család életébe, hirtelen ő is átalakul. Következő találkozásukkor nem nyel, nem tűr, hanem üt, laposra veri nagyszájú ellenfelét. Cronenberg azt vizsgálja, miként viselkedik egy tipikus kisvárosi család egy extrém szituációban, milyen reakciókat vált ki belőlük, ha a megszokott hétköznapjaikba betör az erőszak. Bizonyos értelemben nem mond újat, szokványos elemekből építi fel a történetet, de éppen ezek az elemek különlegesek. Olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek mellett nem tudunk elmenni. Egy idő után már nemcsak „lapozgatom” az oldalakat, hanem magam is jelen leszek a történésben. Nem ártatlan képnézegető vagyok, hanem a családdal együtt tétován, tanácstalanul töprengő résztvevő, aki hosszú ideig képtelen eldönteni, Tom Stall bűnös vagy áldozat. S bizonytalanságom egyre jobban növekszik, mikor látom Stall szemében a vadállati ösztönt, mikor a meleg képek egyre fakóbbá, egyre ridegebbé, szürkébbé válnak; mikor a fák aranyszínű lombjai mocskos sárkupacokként terítik be a kis ház rendezett kertjét. Mi történt itt, kérdezem, valóban győzött az erőszak, valóban el kell fogadni, hogy az erőszak az a része az emberi természetnek, az emberiség történetének, mely képes megölni mindent? Képes családi viszályt szítani? Testvért testvér ellen, fiút apa ellen fordítani? Kikerülhető-e az erőszak az ember életében? Lezárható-e és örökre elzárható-e a múlt? Szabad-e határt szabnunk a megbocsátásnak? Nézem a képeket, de hiába, nem kapok egyértelmű választ. Csak azt látom, hogy a következő kockáknál egy kis család ül az asztalnál; anya és két gyermeke. Majd kisvártatva megérkezik a férj, az apa, lassan leül. Tányér kerül elébe, kínáló kezek nyúlnak felé, és könnyes szemek néznek rá. Cronenberg a film végén sem segít: keresd meg a választ, mondja, és befejezi!

Kőkemény család

Jobb, ha továbblapozok, hátha békésebb hangulatba csöppenek. Igen, ez tetszik: hófehér háztetők, fehér hóbundába öltözött fák, melegen világító sárga fények. Közeleg a karácsony. Szinte hallani vélem a házakból kiszüremlő dallamokat (talán a Jingle Bell?) és érezni a friss ropogósra sült pulyka illatát. Micsoda idill, itt van egy helyes, középkorú házaspár és öt felnőtt korú gyereke. Nézzük hát, hogyan telik náluk a karácsony ünnepe. A Stone család egy New England-i família. Történetük az ünnepek alatt játszódik, az év azon részében, amikor elvileg adni kéne, vendégszeretőnek, barátságosnak és jónak kellene lenni. De amikor legidősebb fiúk, Everett hazaviszi családjának bemutatni új barátnőjét, Miriamot, a Stone család valahogy nem tudja beleélni magát az ünnepi hangulatba. A kívülről jött idegen felkavarja a család megszokott életrendjét, és veszekedéseket, viszályt vált ki. A bohém Stone család furcsán, némi zavarral és ellenségeskedéssel fogadja a karrierista New York-i nőt.
A fim nyitó jelenetében a tökéletesen elegáns Miriam Everett-tel vásárolgat egy New York-i üzletben, miközben mobiltelefonon utasításokat osztogat beosztottjának. Divatos kosztüm, elegáns bőrtáska, magas sarkú cipő, így fest Miriam akkor is, amikor megérkezik Stone-ékhoz. A kontraszt már ekkor szembeötlő. Korunk márkanőjének stílusa látványosan elüt a Stone család otthonos, de kicsit lelakott házától. A stílusok és életfelfogások ütközése elég gyorsan bekövetkezik, és Miriam hamar megérzi, hogy neki itt nincs sok keresnivalója. Egy helyi fogadóba költözik át, hiába próbálja Everett öccse, Ben marasztalni. Miriam egyetlen emberben bízik: húgát, Julie-t kéri meg, csatlakozzon hozzá, és legyen szövetségese. Ami addig még nem állt a feje tetejére, Julie megérkezésével az is igazodik a felbolydult viszonyokhoz, s ez nem kis részben köszönhető annak a hatásnak, amit Everettből a húg megjelenése kivált. Thomas Bezucha szép lassan hagyja kiforrni a dolgokat, hagyja, hogy az érzelmek és az érzések egészen egymásnak feszüljenek, majd élve rendezői kiváltságának jogával, bebizonyítja, hogy Stone-ék nem is annyira gonoszak. Lehet, hogy kimondják, amit gondolnak, de legalább őszinték. Rendszeresen megbeszélnek olyan dolgokat, mint a füvezés, a szüzesség elvesztése vagy Miriam személye. Nem rejtik véka alá a véleményüket, nyíltan kimondják, nem olyan lányt képzeltek elsőszülött fiúk mellé, aki „teljesen álszent és merev, mint egy fakeret”. S miközben kacagunk sértéseiken, cikis megjegyzéseiken, rá kell jönnünk, hogy mi sem lennénk különbek. Hogy minden családban vannak Benek, olyan almák, melyek a lehető legmesszebb estek a (család) fától, kiszámíthatatlanok, szertelenek, egyszóval lúzerek. Aztán vannak Amyk. Amy a fiatalabbik húg; szenvedélyes, szókimondó, aki természetes szépségét teljes közönnyel, sőt némi agresszióval viseli, olyan antinő típus, amazon beütéssel. Miriam iránt érzett ellenszenvét még csak nem is titkolja, nyíltan és őszintén nekiszegezi, mennyire utálja ezt a típust. És bennünk lakozik Ted és Sybil Stone is, illetve szeretnénk, ha bennünk lakozna. Elismerésre méltó, ahogy a súlyos beteg asszony a problémáját kezeli, nem csinál belőle ügyet, tudomásul veszi, hogy születünk és meghalunk. A lényeg számára, hogy a közte lévő időszakot szeretetben töltsük el. És ha akarjuk, megláthatjuk ezt a szeretetet a filmben – Stone-ék minden csipkelődése és ugratása ellenére –, ezt a nagyon mélyről jövő szeretetet. A film egyik legszebb jelenete, mikor Sybil mellé bújik a férje, nem számít az a seb az asszony mellén, csak az, hogy ők mennyire közel vannak egymáshoz. És szeretet nélkül Stone-ék nem tudnák elfogadni nemcsak azt, hogy az egyik fiúk homoszexuális, de azt sem, hogy a színes bőrű barátjával örökbe fogadott egy fekete kisfiút. Mert életelvük: a szeretet mindent elmos – mindegy, mennyi szomorúsággal, fintorral, különcséggel teli az élet. Miriamnak ezt kell megtanulnia, fel kell ismernie saját hibáit, rá kell jönnie, mennyire rugalmatlan, makacs és nehézkes, és hogy nem minden a mézes-mázos, puccos forma. Nemcsak az a feladata, hogy szembenézzen önmagával, hanem az is, hogy elfogadjon – feltétel nélkül – másokat. Erre egyedül Sybil tudja megtanítani, aki mindig önmaga. Ha úgy esik jól, egész nap lestrapált köntösében mászkál, hisz a külső mellékes, csak az számít, ami belül van, ami belülről jön. Ha belegondolok, Thomas Bezucha édes-kedves vígjátéka még tanulságos is lehet. S bár a film egy-egy jelenete néhol olyan, mint egy túlszínezett mesekönyv – csillogó-villogó teljes díszében pompázó karácsonyfa –, aminek azért ott van a végén a mesék főeleme, az emberekről embereknek szóló tanulság.

A hetedik nap

Úgy szól az Írás, Isten hat nap alatt megteremtette a világot, majd a hetedik nap megpihent. A hetedik napon nem foglalkozott avval, mi történik az emberekkel, mit művelnek egymással. Így a hetedik napon szörnyű dolgok történtek. Hogy mi történt 1990. augusztus 26-án éjszaka egy kis spanyol községben? Hogy mi történt azon a bizonyos hetedik napon? Arról a mai Spanyolország bűnügyi történetének egyik legtragikusabb epizódja szól. Ezeken alapszik Carlos Saura filmje. Bár a filmterv megszületésekor azzal vádolták Saurát, hogy újraéleszti a „Sötét Spanyolország” elméletét, és befolyásos emberek mindent elkövettek, hogy leállítsák a forgatási előkészületeket, a rendező tartotta magát eredeti terveihez. A hetedik nap nem dokumentumfilm, hiszen szabadon építkezik az eseményekből, a legcsekélyebb utalást sem tesz arra a községre, arra a tartományra, ahol a véres tragédia lezajlott. Ahogy jó néhány korábbi filmjében, A hetedik napban is az erőszak, a gyűlölet és a halál foglalkoztatta a rendezőt. Ebben a történetben is a minden kontroll nélkül elszabaduló erőszak kialakulásának folyamata érdekli. Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy az erőszak nem köthető helyhez, időhöz, nincs tere, ideje; az erőszak univerzális. Nap mint nap olvashatunk, hallhatunk emberhez nem méltó, szinte vadállati tettekről, családon belüli vagy családok közötti viszályokról, leszámolásokról. A Jiménez és a Fuentes család közt régóta véres ellentétek feszülnek. Az ellenségeskedés abban az időben kezdődött, amikor Amadeo Jiménez és Luciana Fuentes rövid ideig együtt jártak. Miután szakítottak, a két család viszálya, amelyet eredetileg egymással szomszédos földjeik határainak kijelölése robbantott ki, mind jobban elvadul, s a község utcáin elszabadul az erőszak. Isabel Jiménez tizenöt éves, miközben épp első szerelmét éli át, meg akarja ismerni e gyűlölet gyökerét, amely kis híján árvává tette. Kedvese, Chino segítségével lassanként felfejti ezt a bosszúvágy és rivalizálás táplálta sötét szövevényt, amely egész családja jövőjét fenyegeti. Isabel apránként összerakosgatja a mozaikokat. A szövevényt csak tovább bonyolítja a Fuentes fivérek ádáz gyűlölete a Jiménez család és a község összes lakosa iránt, akik arra kényszerítették őket, hogy másik faluba költözzenek. A gyűlölet egyre jobban kezd tervet forralni fejükben, s felkészülnek a végső leszámolásra, ami a kis falut azon a bizonyos napon szinte pokollá változtatta. A film azt beszéli el, hogyan lehet viszályt provokálni barátok és testvérek között egy kis közösségben, hogyan lehet eljutni a gyűlöletig, az agresszivitásig, a brutalitásig. Szinte pontos látleletet kapunk az emberi indulatok mélységéről, arról, milyen okok taszíthatják az embert az erőszak és az önrombolás felé. A film a legapróbb részletekig pontos és hiteles: a zárt világ hangulati elemei erőteljes képet adnak az elmaradottságba, irracionalitásba süllyedt magatartásról. Jiménezék megjelenítésekor a kép mindig sötét és homályos, ami finom utalás a velük született terheltségre, a bennük lakozó vadállati bosszúszomjra. Az erőszakért mindkét család egyaránt felelős, az erőszak kétoldalú. A Fuentes család sem maga a megtestesült ártatlanság, láthatjuk az ő megszállott őrültségüket is, amelybe fokozatosan süllyedtek bele az évek során. Láthatjuk annak a mechanizmusát, hogy egyetlen megbomlott elme – az elhagyott nő dühe – hogyan képes ezzel a gyűlölettel az egész családot megfertőzni. Saura mesteri ábrázolása a film végén éri el a csúcspontját, a vasárnapi ünneplőbe öltözött falucska főterén bekövetkezett mészárlásban. Nem használ erőszakos effektusokat; egyszerűen és tömören, lassított felvételek nélkül mutatja be az öldöklést. A képek ereje, a látvány önmagáért beszél, nem kellenek hatásvadász eszközök, hogy megdöbbentsenek. Saura analizál, az erőszak okait, a folyamatot tápláló dühöt és gyűlöletet vizsgálja. Azokat az okokat, melyek oda vezettek, hogy a gyilkosok nemcsak a családot, hanem az egész közösséget ellenségüknek tekintik. Vajon szükségszerű volt, hogy a hetedik napon bekövetkezzen a tragédia? Erre az Írás sem ad választ. A hetedik napon Isten megpihent, de ez azt jelenti, hogy egyúttal magára hagyta az embert, elvette róla óvó tekintetét? S hagyta, hogy a szeretet helyét a gyűlölet váltsa fel? És így tudomásul vette, hogy az alkotó ember helyét átvette a pusztító?

Ágnes öcsénk

Családi drámák, viszályok. Létezik olyan, hogy könnyed családi dráma? Kell, hogy létezzen, különben nem tudom hova tenni Oskar Roehler filmjét. A német rendező három fivér történetét meséli el, három különböző életstílusra koncentrál, így három különböző szemszögből mutatja be a mai német valóságot. Hans-Jörg, Werner és Agnes szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra, bolondos öregapjukat, magánéleti válságaikat és e kettő szoros összefüggéséből adódó problémáikat kivéve. Hans-Jörg noha csak egy szende könyvtárosnak tűnik, beteges szexuális kielégületlenségben szenved. Hiába jár terápiára szexmániákusok közé, állandó önkielégülési vágya és a nők iránti mámorérzete csillapíthatatlan. Élete azonban gyökeresen megváltozik, amint dühétől megszabadul, és csak a libidóinak élhet… Werner a politikai életben sokkal sikeresebb, mint odahaza, családi kötelékben. Házasságát már csak az állandó veszekedés fűti, hiába nagypolgári élete, gyönyörű háza. Felesége, az unatkozó Singe mellett tudálékos, marihuánatermesztő tizenéves fia is ellene fordul. Agnest sosem látott anyjának emléke kísérti és az operációja előtti múltja. Jóllehet, férfiből nővé változtatták, mégsem sikerül igazi otthont teremtenie, ahogy parancsolgató élettársa elvárná tőle. Miután az utcára kerül, könnyeit arcáról lemosva, bátor szívvel és mosolyogva indul útnak, bár nem tudja még, mit tartogat számára a jövő. Hans-Jörg története egy hiperrealista betétekkel teletűzdelt, de alapvetően nyersre vett, realista ábrázolás, míg Werner sztorija parodisztikus, olyan, mint egy filmszatíra. És végül ott van Agnesé, amely klasszikus melodráma. Roehler a játékosságot és a könnyedséget helyezte előtérbe. Emberi és családi drámát készített a szenvedély, a humor és a költészet jellemezte szerelem és megértés után sóvárgó három ember történetében, miközben hiteles képet fest a mai Németország mindennapjairól. Mindamellett, hogy reális képet kapunk Németországról, néhol a német valóság ábrázolása ugyancsak extrémre sikeredett. A szituációkban van némi dramaturgiai túlzás, néhol a szereplők is szélsőségesek, de egymáshoz való kapcsolatukban, az életüket illetően mégis nagyon őszinték, valódi, hiteles karakterek. Ha belegondolunk, lehet, hogy nem ismerünk nemet váltott embert, szexfüggő mániákust, karrierista politikust, de mindannyian ismerünk boldogságra vágyó embereket. Roehler szereplői ezért valóságosak. Egyszerre van jelen bennük az emberi ösztön kéje a kielégülésre és a természetes vágyakozás a boldogságra. A rendező mindezt hihetetlen humorral tálalja, egyetlen percre sem jut eszünkbe szánakozni a hősökön. Hans-Jörg egy kellemetlen szexéhes fickó, ugyanakkor hajtja egy belső vágy az állandóság után, ami számára egy társban testesülne meg. Visszataszító a magatartása, nem is ad magyarázatot rá, tudomásul kell vennie környezetének, hogy minden nőt le akar teperni, hogy sutba dobja az erkölcsöket, mégis mulatságos figura. Werner a látszatnak él, de éppen ezzel mutat példát. A Zöld Párt törtető politikusa, a társadalom percembere, automatikusan magáévá tesz egy modern, ökotudatos, családbarát megjelenést. Ebből következik, hogy nyilván otthonában is ezen értékek szerint él, ám itt van a hasadék, ami az igények és a valóság között húzódik meg a személyiségében; látszatra építünk, mosolygunk kifelé, eszelősen kapaszkodunk felszínes kapcsolatainkba, miközben ketyeg alattunk a bomba. Majd hirtelen minden megsemmisül. Minden, ami valójában semmi sem volt. Werner tükröt tart nekünk: nézd, te is ez vagy, te is így végzed. Agnes olyan személyiség, akinek kijut mindenből; szerelemből, gyötrődésből. Az ő kettős személyisége – mely szembetűnő, nyíltan vállalt – minden természetellenessége dacára a legszimpatikusabb, legmegkapóbb. Van valami ártatlan, gyermeki a személyében. Éppen ez vezeti el oda, hogy képes legyen hinni a változásban, és ezért érdemes arra, hogy új útra léphessen.

Üvegfal

Egyszerű, hétköznapi történet egy kislány halálos betegségének árnyékában. Laura leukémiás, édesanyja egyedül neveli. A csontvelő-átültetéshez a kislánynak donor kell. Az anya kétségbeesetten kutat a rokonok között, de senki sem bizonyul alkalmasnak – még a kislány apja, az egykori férj sem. A férj családjában nagy feszültséget okoz az eset, az új feleség körömszakadtáig küzd azért, hogy a férfi ne találhasson vissza régi családjához. A kislánynak már csak hetei vannak hátra, anyja végső lépésre szánja el magát, felkeresi bátyját, akivel tizennégy éve nem találkozott. A lecsúszott, alkoholista férfira Szabadkán talál rá, ahol féltékeny élettársa zsarnokoskodik felette. Egy váratlan segítőtársnak köszönhetően mégis sikerül Budapestre vinni, ahol kiderül, hogy ő az egyetlen alkalmas donor. És megkezdődik a versenyfutás az idővel. Erdőss Pál Üvegfala nem hatásvadász. Nincsenek benne drámai kirohanások, nagy szavak a szeretetről, látványos egymásra találások, egymásra borulások. Egyszerű, hétköznapi dráma, egy fikciós film, amely nem akarja aprólékosan nyomon követni a valóságot. Csupán az emberi kapcsolatokat, viszonyokat igyekszik vizsgálni. Hogy miért érdemes ilyen filmet csinálni? Hogy ráébresszen arra, nemcsak a bajban kell egymásra találni. Mai világunkban hajlamosak vagyunk arra, hogy csak rohanjunk, anélkül, hogy odafigyelnénk a másikra, egymásra. Még akkor sem törődünk igazán a másikkal, amikor megkérdezzük, hogy van – halljuk a választ, de valójában nem fogjuk fel, mosolygunk vagy megcsóváljuk a fejünket és továbbfutunk. Ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek egymásra találni, egymással törődni, ahhoz baj kell, nagy baj. Ha a családban vagy a baráti körben baj van, akkor az mindig megmozdítja az embereket. Emberi érzéseket vált ki, próbálunk segíteni, ahogy teszik ezt Erdőss filmjének szereplői is. Nem állapít meg nagy tényeket, de jólesik látni, hogy a teljesen alkoholista nagybácsi hogyan küzdi fel magát életképes emberré. Küllemében, lelkében egyaránt nagy átalakuláson megy keresztül. Laura sorsa, az életéért való küzdelem azonban csak az egyik szála a történetnek. Hiszen az érte való harc régi, lezárt kapcsolatokat nyit újra fel. Felejthetetlen az a jelenet, amikor az anya felkeresi volt férjét, aki már új családjával él. Elmegy hozzájuk, és az ajtón belépve azt kell látnia, hogy ott egy igazi család él. Minden rendben van körülöttük, miközben ő ott áll, elváltan, egy beteg gyerekkel, zaklatottan, magányosan. Ebben a helyzetben kell erősnek lennie, felnyitnia a régen bezárt kaput. Legalább ennyire megkapó az a rész, mikor az új feleség hirtelen ráébred arra, hogy a baj közelebb viheti egymáshoz a férjét és annak egykori feleségét. A férj megérezve az asszony belső félelmét, szerelmesen öleli magához a feleségét, ez a csendes együttlétük, a bizalomnak ez a fizikai kinyilatkozása csodaszép. Erdőss a filmjével foglal állást hite mellett, a rendező hisz abban, hogy a kislány és az őt körülvevő felnőttek sorsa ráébreszt minket arra, hogy az emberi kapcsolatoknak nemcsak a bajban kell működniük. Az egymásra figyelést, a másikkal való törődést a hétköznapok szintjén kell megélnünk.