Kárpáti György
Szemtől szemben a keresztapával – Al Pacino DVD-n
2006. január

Al Pacino sármjával s nem ritkán végletekig visszafogott mimikájával szinte azonnal a megérinthetetlen, ám mégis szimpatikus férfi benyomását kelti. A pályán eltöltött harminchat év alatt harminchat játékfilmben szerepelt – ez nem nevezhető soknak. Robert de Niróval ellentétben idős fejjel nem váltja tehetségét aprópénzre. Elutasítja a jellemétől távol álló figurákat, műfajokat; következetesen kerül bizonyos témákat. Sohasem hízott vagy fogyott tíz kilókat, mégis őt tartják a method acting egyik legnagyszerűbb művelőjének.

Vak ezredestől ferde bankrablóig, autóversenyzőtől romantikus szakácsig, polgárháborús forradalmártól drogos tolvajig minden volt már – minden, amiben hiteles tudott maradni. Nem vállalta el a Csillagok háborúja Han Solójának szerepét. A Kánikulai délutánban nyújtott alakítása után egyszerűen kiröhögtette volna magát a sci-fiben. Ugrott számára a Harmadik típusú találkozások is, melyben ugyan viszonylag testhezálló szerepet kapott volna, na de hogy a film végén az ufókkal integetve menjen a világűrbe – ugyan kérem! Idegen tőle a háborús tematika is. Coppola Apokalipszis mostját ugyan fájó szívvel mondta vissza, de hogy háborúba menjen, ráadásul éppen a vietnamiba, azt nem tudta elképzelni. Ezért is nevezhető pályafutása egyetlen rossz döntésének az Amerika fegyverben főszerepének elvállalása. Pacino számára olyan sokkot okozott a forgatás (nem beszélve az ott összeszedett súlyos tüdőgyulladásáról), hogy néhány évre száműzte magát a filmvilágból a színpadra – felejteni. A háborús filmek és a sci-fik nem elsősorban a színészi játékra, hanem a látványra összpontosítanak, s ezzel csökkentik a színészi játék lehetőségeit.

A magányos farkas

Rendőr és bűnöző karaktereiben a közös vonás a magány. Pacino szinte kivétel nélkül önmagára utalt, magányos férfiakat játszott, akiknek ha voltak is kapcsolataik, azok félbeszakadtak, felszínesek voltak vagy vásznon kívül teljesedtek ki, de vásznon szinte soha. A kivételek pedig mindig felemásak. Az Amerika fegyverben című filmben van ugyan fia, de felesége nincs; a Szerző, szerző!-ben ötgyerekes családapa, de krízisbe kerül, mert miután a felesége megtudja, hogy megcsalta, elhagyja (bár ez a tény majd rádöbbenti a férfit gyarlóságára s a család fontosságára). A határeset a S1m0ne, melyben egész filmnyi időt tölt egyedül, mire végül exfelesége visszafogadja, és a gyereke ismét tisztelni kezdi. Az utolsó pillanatig csak magára számíthat, s a záró snittben is az a néző érzése, hogy a felesége részben a kirobbanó siker miatt enyhült meg, nem érezhető ugyanis, hogy a munkakapcsolatból ismét érzelmi kötődés alakulna ki. Magányosak a figurái, mint Al Pacino a valóságban. Szülei kisgyerekkorában elváltak, huszonkét évesen elveszítette anyját. Pacino soha nem házasodott meg, de tudjuk, hogy évek óta együtt él Beverly D’Angelóval, s 2001-ben ikreik születtek.

A Fedőneve: Donnie Brascó-ban és A Keresztapa-trilógiában a család jelenléte ellenére magányos férfi, a Szemtől szembe című krimiben csupán szeretője egy gyerekét egyedül nevelő, elvált asszonynak, akit már kapcsolatuk kezdetekor figyelmeztetett: „osztoznod kell rajtam a világ összes gonosztevőjével, undorító dolgával”. Később ezt meg is indokolja. Amikor a nő a szemére hányja, hogy „csak kefélünk, s te mindent magadba fojtasz”, a válasz a következő: „mert szükségem van a szorongásra. Magamban hordom, mert kell nekem. Az tart éberen, feszülten, s az a fontos”. A szerelem tengerében elvált férfi. Alkoholizmusával mindenkit távolt tart magától. A Bobby Deerfieldben sem régi barátnője, sem az új nő oldalán nem képes megállapodni, s erről a vívódásról szól az egész film. Az ördög ügyvédjében minden kapcsolat futó és viszonylagos, még a barátok is. A Portyán-ban kettős életet kell élnie, s a barátnője lényegében az egész filmben nem szerepel. A Minden héten háborúban ágyból ágyba jár, az Egy asszony illatában a családja tudta nélkül lép le otthonról, s egy pisztolylövéssel mondana le róluk, illetve saját életéről.

A Madárijesztő című road movie-ban végig azt hangoztatja, hogy a feleségéhez és a gyerekéhez tart. Ők a kitalált, végső „menedék” számára, akiket egykor – még a gyerek születése előtt – könnyű szívvel hagyott el, s élt évekig gondtalan magányban. De a „tékozló fiú” nem térhet meg. Felesége azt hazudja, hogy a gyerek nem született meg – Max összeomlik. A Kánikulai délutánban a film felénél kiderül, hogy barátnője férfi, s éppen a nemiségváltoztató műtéthez szükséges összeg előteremtéséért készül bankot rabolni. A Minden gyanú felett-ben, a Glengarry Glen Ross-ban, az Álmatlanságban és a Beavatásban pedig egyszerűen nincs is kapcsolata nőkkel, vagy az kimerül a munkaviszonyban. Al Pacino magára utalt, magányos farkasokat alakít, s ha van is család, azt éppen elhagyja, vagy egész egyszerűen csak kellékül szolgál, ami rétegzettebbé s összetettebbé teszi a magányos karaktert.

Akik nem juthatnak túl saját szemétdomjaikon

Pacino előszeretettel vállal olyan szerepeket, melyekben hatalom van a kezében, de csak egy adott mikro-, illetve mezostruktúrában. A Sebhelyes arcú Tony Montanajának eszében sincs tisztességes életet kezdeni, amikor Kubából Miamiba emigrál. Azt az életet szeretné folytatni, amit hazájában elkezdett. Így válik igen hamar a helyi drogbáró bizalmasává, majd rövid úton megbuktatva azt, annak utódjává. Ám éppen további nagy terveinek szab gátat az a korlátoltság, amely a hétköznapiságból fakad. Tony Montana saját kis szemétdombján könnyen tud uralkodni, de amikor túlnéz saját lehetőségein, azonnal bukásra van ítélve. A Keresztapa jellemfejlődése is jó példa erre, ahol a harmadik részre mindenáron legalizálni szeretné az Immobiliare-t, ám ezt a körülmények hatására még utódjának sem sikerül elérnie, azaz mintegy átörökíti a dilemmát, s annak következményeit. A Bobby Deerfield érdekes szerep. A címszereplő versenyző azt hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen, s talán ez a belső hazugság az, aminek hatására valóban minden versenyt befejez, s legtöbbször az élbolyban végez. Amikor szerelmes lesz, és kedvese fülébe ülteti a bogarat, hogy senki nem sebezhetetlen, az elbizonytalanodást követően rögtön balesetet szenved a következő versenyen. Nem fog megdicsőülni, éppen ellenkezőleg, rájön saját korlátaira és átlagosságára. Az Egy asszony illatának odamondogató Frank Slade-je is hiszi, hogy ő más, több mint az átlagember. Éppen a vaksága révén. Amikor azonban egy éretlen fiúval kell huzamosabb időt együtt töltenie, rádöbben, hogy közel sem olyan magabiztos és céltudatos, mint gondolta volna – s kiszolgáltatottsága mellett a hétköznapi családi kötődés érzései is megszállják. A S1m0néban egyféle istenstátusba kerül azáltal, hogy egy virtuális embert teremt, mely sosem látott magasságokba repíti őt magát is, ám a tűzzel való játék okozza vesztét, s éppen amiatt bukik el, mert nem Isten, hanem átlagember. Ideig-óráig űzhette a játékot büntetlenül, de aztán tette túlnőtt rajta, s innentől kezdve a kérdés csupán az volt, milyen mélységekbe zuhan a csúcsról. A modern kori Frankensteinnek is teremtménye okozza vesztét. Mint ahogy A bennfentes is arról tanúskodik, hogy minden viszonylagos, és múlandó a siker. Az évtizedek óta csúcson lévő tévéproducer egy pillanat alatt perifériára kerül, miután összeakasztotta bajszát a vezetéssel. A nekik nem tetsző téma leállítása egyértelműen jelzi a férfi korlátait. Amiről azt hitte eddig, hogy csak az övé, senki nem szól bele, korlátlan ura önmagának, egy perc alatt semmivé foszlik. Az Álmatlanság detektívje is azt hiszi, ura a helyzetnek, minden gyilkos egyforma. Amikor aztán részben a természetváltozás következtében, részben lelkiismeret-furdalástól sújtva álmatlanságban fog szenvedni, akkor csúszik ki egyre jobban az irányítás addig határozott kezéből, s nemcsak hogy a gyilkos kezébe kerül át, de a nyomozó egyszerűen az események védtelen kiszolgáltatott szereplőjévé válik.

Tű a szénakazalban

Ami Spielbergnek A cápa, Lucasnak a Csillagok háborúja, De Nirónak az Aljas utcák, Bogartnak a Casablanca, Al Pacinónak az A Keresztapa. Mindennek a kezdete, a sorsfordító, pályára állító eleve elrendelés, mellyel olyan pályafutás vette kezdetét, amelyben nem sokaknak lehetett részük az elmúlt harminc évben. A szicíliai nagyszülőkkel bíró, s Corleonéból származó Alfredo James Pacino Michael Corleone figurájának köszönhetően került be a hollywoodi halhatatlanok Panteonjába. És senki nem mondja, hogy ez nem a sors keze. A bronxi Pacino már kisgyerekkorától színész akart lenni, kimaradt az iskolából, s egy nélkülözésekkel teli időszak után huszonhat évesen került a legendás Actor’s stúdióba. A mindig is a színpadra esküdő Pacino számos díjat nyert színházi fellépéseivel, mire megkapta első két jelentéktelen szerepét a mozivásznon 1969-ben. A Pánik a Tű parkban (1971) viszont nemcsak főszerepet, hanem ismertséget is hozott számára, rá egy évre pedig már az A Keresztapa következett.

A Pánik a Tű parkban méltó kezdete egy izgalmas karriernek. A Tű park New York Cityben található, s a neve onnan fakad, hogy a környék drogosai szoktak ott gyülekezni. Sajátos szubkultúra ez, ahol mindenki ismer mindenkit, s mindenki végső vágya a kábítószer. Ebben a közegben otthonosan mozog Bobby, aki terjesztőként ismerkedik meg egy abortuszon átesett és a pasija által éppen elhagyott nővel. Bobby története a drogról szól, s bár látszólag a nő is érdekes a férfi életében, végső soron csak nyűg, aki ráadásul a film kulcsjelenetében hátba is szúrja, s ezért őt viszik sittre a nő helyett. Más kérdés, hogy a parttalanságot jól illusztrálja az utolsó jelenet, melyben a börtönből kikerülő férfi hosszas hallgatás után mégis szóba áll a nővel, s ha megbocsátást nem is, de a sorsközösség vállalását a közös célért egyértelműen kifejezi. A Pánik a Tű parkban provokatív alkotás, melyben premier plánban láthatunk belövést, a drog miatt tönkrement embereket, s általában a drogfüggőség árnyoldalát. Pacino kiválóan hozza a lecsúszott, pitiáner drogos karakterét, olcsójános ő, aki mindig sokra vágyik, de devianciája miatt képtelen megvalósítani álmait.

Csúcson

Michael Corleone szerepét Warren Beatty, Alain Delon és Burt Reynolds is visszautasította, Robert Redfordot pedig a producerek javaslata ellenére Coppola nem akarta. Ő Al Pacinóhoz ragaszkodott. Corleone szerepe után Pacino dúskált a felkérésekben, ám ő a könnyű és biztos sikerek helyett négy különböző, igen nehéz, ám ragyogó karakter mellett voksolt. A Keresztapa folytatása adta magát, a Serpico, a Madárijesztő és a Kánikulai délután egytől egyig emberpróbáló, briliáns munkák.

A Serpico megtörtént eseményeket dolgoz fel. Serpico romantikus hittel a világ megjavításáért áll rendőrnek. De rá kell jönnie, hogy a rendőrtársadalom velejéig korrupt. Lehetetlen szélmalomharcba kezd a belső megtisztulás érdekében. Egyszeriben mindenki ellenségévé válik: a rendőrök ugyanúgy a bőrére pályáznak, mint a bűnözők. Serpico pedig egyedül marad a nagy becsületességével. Társai a kritikus pillanatban cserbenhagyják, így kapja a szerencséjére nem halálos, de a pályájáról letérítő lövést.

A Madárijesztő nyitó jelenetében egy üres, látszólag semmibe vezető utat látunk, ahol két férfi stoppol. Mivel kvázi riválisai egymásnak azáltal, hogy általában egy autó csak egy embert vesz fel, eszeveszetten küzdenek minden feltűnő járműért. Végül a sors úgy akarja, hogy mindketten felszálljanak egy platóra, s ezzel kezdődik közös útjuk. Első párbeszédjükre egy kocsmában kerül sor. Öt percen keresztül vágás nélkül látható a két férfi, akik beszélgetés közben rendelnek, esznek, s láthatóan improvizálnak is, olyan természetességgel, mintha ott sem lenne a kamera. Később megismerjük mindkettejük életét, a csendes, visszahúzódó és önfejű Maxot, valamint a nagydumás, határozott Liont. Barátok lesznek, s úgy döntenek, együtt valósítják meg Lion tervét: autómosót nyitnak Pittsburgh-ben. A két férfi ellentétes változáson megy keresztül. A szimbolikus manifesztáció – ahogy egymás bőrébe kerül a két férfi – komoly színészi teljesítmény.

A Kánikulai délután megtörtént eseményeket dolgoz fel. 1972. augusztus 22-én két férfi betör egy bankba. A rablás balul sül el, s miután a két férfi órákig túszul tartja az alkalmazottakat, egy elfuserált menekülési akció végén a repülőtéren lelövik egyiküket, a Pacino játszotta Sonnyt pedig letartóztatják. Pacino olyan hévvel vetette magát a munkába, hogy kimerültség miatt kórházba is került. A megszállottság, amellyel a Kánikulai délutánt forgatta, jelzi színészi nagyságát. Ahogy a bank előtt álló tömegnek őrjöngve ordítja, hogy „Attica, Attica”, utalva a legendás börtönre, az az embernek az érzése, hogy tényleg végleg bekattant. Az átlagember lába alól kicsúszott a talaj, az irányítás. A film nem nélkülözi a humoros pillanatokat és vicces beszólásokat, de ezek is a helyzet és a motiváció abszurditását fokozzák. Amikor például a három férfi nekilát a bankrablásnak, egyikük még az ajtóban megfutamodik. Aztán a rendőrfőnök először „Mondja, mi a fenét csinál maga?” kijelentéssel vonja kérdőre a bankrablókat telefonon. Az egyik alkalmazott pedig éppen a férjével beszélget a betöréskor, aki „azt mondja, hogy tudni szeretné, mikorra végzek?” Pacino erre azt mondja „Mi? Na ne szórakozzon!”, a nő pedig a kagylóba így folytatja: „te, nem tudom, egyél, amit otthon találsz.” Leírva is teljesen képtelen, főleg, ha arra gondolunk, hogy eközben bankrablás folyik a nő körül. Egy másik jelenetben Pacino a barátjában próbálja tartani a lelket, s azt kérdi, hogy „van olyan ország, ahová vágyakozol?” – utalva a balhé utáni levezetés édes lehetőségére. A válasz pedig Wyoming, mely egyszerre határozza meg a kispolgári vágyakozás netovábbját, másrészről kifejezi a rablók szellemi magasságát. A Kánikulai délután nehezen feldolgozható, egyedülálló produkció, de ezért sem kapott Oscart Al Pacino. Most Jack Nicholson vette el tőle a Száll a kakukk fészkére címszerepéért. Pacinót negyedszer nominálták, és negyedszer bukott el.

Filmpárok, párfilmek: gengszter- és médiafilmek

Az Amerika fegyverben után négy évet kell várni a visszatérésére. A szerelem tengerét lapos kriminek tartom, amelyet csak a két főszereplő játéka tesz nézhetővé. Aztán a 80–90-es években négy gengszterfilmben vállalt szerepet: A sebhelyes arcú, Dick Tracy, Fedőneve: Donnie Brasco és Carlito útja. A sebhelyes arcú remake. A 30-as évek alkoholtilalma és a nagy depresszió helyére a bevándorlási probléma került Brian de Palma feldolgozásába. A Castro Kubájából érkező „söpredék” elárasztja az USA-t. Tony Montana a semmiből küzdi fel magát kisbáróvá, de telhetetlensége ugyanúgy a végzetét okozza, mint Howard Hawks klasszikusában. Tanítani való, miként válik Pacino a senkiháziból nagyszájú gengszterré, ám A Keresztapával ellentétben itt elsősorban a nyers erő és a fegyverek szava dominál, ráadásul a férfinak nincsenek olyan színészpartnerei, mint előtte Coppolánál. A Dick Tracyben elmaszkírozott gengsztervezért játszik, a Fedőneve: Donnie Brascóban pedig egy beépített ügynök teszi tönkre, akit pedig már fiaként szeret, s akit ő vezet be a maffiába.

A bennfentesben tévéproducert alakít, aki a 60 perc című CBS-en futó tényfeltáró műsor atyja. Általában sikeresen halászik a zavarosban. De egy valami szent: soha senkinek nem adja ki az informátorát. Ez a siker titka. Ha egyszer megszeged a szabályt, nem vagy többé sikeres, mert a kutya sem fog neked nyilatkozni. Főképp igaz ez a dohányiparban. Ott pedig erősen bűzlik valami, ezt mindenki tudja. Hazudnak, a riporter pedig kételkedik. Ebből születik a gyanú, az alapos gyanú, a szenzáció, majd a Pulitzer-díj. A film érzékletes médiakritika a hatalomról, a média felelősségéről. Pacino némi iróniával, ám abszolút vehemenciával ugrik a szerepbe. (Például a film elején – miközben be van kötve a szeme – azt kérdezik tőle, hogy tetszik neki az ország. A válasz: „amit láttam, az tetszik.”) A bennfentes párhuzamba állítható a S1m0nével. Itt is éles médiakritika fogalmazódik meg: egy rendező egy virtuális sztárt kelt életre, hogy ezzel pótolja kiugró színésznőjét. A csel bejön, a világhírnév megtalálja a számítógépes lányt, s kiemeli a középszerűségből az őt felfedező rendezőt. A gond csak azzal van, hogy mindenki S1m0nét akarja, ez pedig nem egyszerű, hiszen a lány fizikailag nem létezik. Direktorunk egyre több hazugsággal magyarázza a magyarázhatatlant, s nemcsak karrierje kerül veszélybe. Pacino a S1m0nét érzésem szerint rutinból hozta, kissé megfáradva, de szerencsére nem önismétlésbe fulladva.

Két klasszikus az elmúlt évekből

Az Álmatlanság az utolsó évek legjobb Pacino-filmje és teljesítménye. Igaz, egy skandináv film remake-je, de Christopher Nolan rendezőnek köszönhetően teljesen újraértelmezve. Pacino hosszú idő után először kap hozzá méltó partnereket. A helyszín Alaszka. Fél évig folyamatosan nappal van, fél évig éjszaka. Nyáron nem megy le a nap, télen nem kel fel. Álmos, unalmas kisvárosok, ahol soha nem történik semmi, mindenki ismer mindenkit. A legnagyobb izgalmat a gyorshajtások okozzák. A magánügy közügy. Egészen addig, amíg nem történik egy gyilkosság. Nem is az a megdöbbentő, hogy megtörtént, hanem az, hogy olyan ember tette, akit vélhetően mindenki jól ismer. A rendőrség tehetetlen, így Los Angelesből érkezik erősítés. A kiégett detektív pedig egyszerre veszi fel a harcot a természettel, az otthon hátrahagyott gyanús ügyletekkel, a helyi kispolgárok értetlenségével, a gyilkossal és saját lelkiismeretével. Fél óra elteltével már tudjuk, ki a gyilkos, kiléte teljesen érdektelen, sokkal izgalmasabb az a pszichológiai hadviselés, amit a nyomozó és a tettes folytat. A detektív ugyanis tévedésből lelövi társát egy üldözés során, és első riadalmában eltussolja az ügyet, próbálva a gyilkosra terelni a gyanút. Egyetlen szemtanú van csupán: a gyilkos, akivel így egy nyomasztó titkot kénytelen megosztani. A dolog innentől érdekes: mindketten gyilkosok, és csak ők tudnak egymás kilétéről, illetve tettéről. A kérdés: mit tegyenek? Mindketten feladják magukat? Vagy esetleg keressenek egy harmadik bűnbakot, akire rá lehet kenni mindent? Vagy egyiküknek halnia kell, és akkor magával viszi a másik titkát. Nolan ügyesen játszik a képekkel: a nyomasztó északi táj, a zord hegyormok és a folyamatos világosság megteremti azt az alapfeszültséget, amelyet fokoz a precíz gyilkosság hangulata. A gyilkos tette ellenére szinte pozitív szereplővé lép elő, elnyeri a közönség szimpátiáját, és még a gyilkosságot is megbocsátanánk neki (akár véletlen, akár szándékos tett volt). Ellenben itt a korrupt zsaru, aki ugyan szakmája legjobbja, de körüllengi valami ellenszenves, megmagyarázhatatlan érzés, amelyet csak fokoz tette (társának lelövése, illetve az eset eltussolása). Kétségtelen, hogy a film nagy erénye Al Pacino ragyogó alakítása. A napok multával nő a nyomozó álmatlansága, és nem lehet eldönteni, hogy a bűntudata vagy tényleg a folyamatos fény miatt. Pacino mint egy részeg ember imbolyog a vásznon. A kezdeti magabiztos, agilis detektívből megfáradt tettes válik. A rendező egyre mélyebbre taszítja hősét az önmarcangolás bugyraiba, a jó és a rossz határa elmosódik, csak idő kérdése, mikor robban a bomba, mikor tálal ki egyikük.

Akadnak olyan filmek, melyek meghatározott okok miatt születnek. Robert De Niro és Al Pacino még sosem tűnt fel együtt filmjelenetben. Michael Mann rendező úgy gondolta, legyen övé a dicsőség. A két sztár kötélnek állt a Szemtől szembe című remek zsarufilmben, melyben a jófiú Pacino, a rossz De Niro. Mann például a késleltetés eszközével élve az első másfél órában nem mutatja együtt a két színésznagyságot, majd egy remek ötperces kávéházi beszélgetéssel örökre bevési magát a filmtörténelembe. De Niro és Pacino is intelligens, ravasz és kitartó, éppen csak az ellentétes oldalon állnak. Sebezhetők, érzékenyek, ám a szükséges pillanatban kíméletlenek. A majd háromórás film tökéletes összefoglalása Pacino karrierjének. A saját szemétdombján vezető hadnagy mindent félretesz hivatása érdekében, s a kulcspillanatban, a showdownnál csak magára számítva áll szemben az ellenféllel. Mint ahogy az elmúlt három évtized során a legtöbbször.