Csejk Miklós
James Dean két arca, avagy meg lehet-e szelídíteni az ok nélkül lázadót?
2005. december

Két James Dean létezik. Az egyik a bazársoron (statikus kép: rossz színészként szexbálvány), a másik meg a filmklubokban (dinamikus kép: zseniális színészként „mozgásművész”), illetve az idei évtől DVD-n is, ami erősíti a gyanúmat, hogy újra jó üzlet lesz James Dean-plakátot gyártani, ami majd továbbra is a bazársor slágere lesz.

James Dean ötven éve kapható a bazársoron – mítosza egyre jobban függetlenedik tőle és filmjeitől. Képmása ott díszeleg juppiknak fenntartott étteremben, drága amerikai önkiszolgálóban, újságpapírral kitapétázott vidéki művészkávézóban, sőt még minisztériumi támogatásból újra lábra állt művelődési házban is. De visszaköszön kulcstartóról, bögréről, műanyag tollról, tolltartóról, matrjoskáról (James Deant szét lehet szedni és egyre kisebb lesz), szagos gyertyáról, rövid ujjú pólóról (vicces felirat nélkül, mert J. D. komoly dolog), sőt egy filmben még tetováláson is láttam, bár valószínűleg ez nem feltétlenül jellemző. Autóját, az alaposan összetört Porsche Spidert, bár idejekorán ellopták, mégis matchboxként lehet viszontlátni, nem is akárhogyan, hanem ripityára tört verzióban. Vagyis James Dean, aki a Haragban a világgal vagy más címfordításban az Ok nélkül lázadó révén éppen hogy igen aktív aknamunkát fejtett ki az egyre laposabbá, butábbá és üresebbé váló nyugat-európai fogyasztói társadalmak ellen, mára a globális fogyasztói társadalom ikonja lett. (Vásároljuk meg a lázadás, a szabadság illúziójának érzését!) James Dean, aki lázadó kamaszként egy generáció életérzését fejezte ki először a mozivásznon (előtte ugyanis a tiniknek szóló filmek érzelmes vígjátékok voltak, és leginkább a családi életet fetisizálták), remek színész volt. Játéka nélkül a vele forgatott három filmet már réges-régen elfelejtette volna a filmtörténet. És ez nem túlzás. A döbbenetes mégis az, hogy ami James Dean lényege volt, az a mítoszában egyáltalán nincs benne. Az egy dolog, hogy a mítosz elferdítette a tények jelentős részét, a mítoszok már csak ilyenek. Egy pár ferdítést felsorolok, csak szórakoztatásképpen. Az ezüstszínű Porsche, mely a vesztét okozta, tűzpirossá változott (egy szexszimbólumhoz ez jobban illik), a szerencsétlen baleset, vagyis a fának ütközés, mely egyáltalán nem James Dean hibájából következett be, szakadékba zuhanássá lett (sokkal romantikusabb így), a baleset okozója pedig nem egy fiatalember szabálytalan balra kanyarodása, hanem eszement, már-már öngyilkos száguldozás volt (ahogy a szenvedélyes bonvivánok teszik ezt a mai napig). Ez eddig akár rendben is lenne, mindez csak a zenélő felszín, a csöndes mélységet nem érintő butaságok tárháza. Ám a mítosz a lényeget sem hagyta változatlanul. Elterjedt a gondolat, hogy James Dean nem is volt jó színész, csak azért lett idollá, mert korán meghalt (rosszindulatúak szerint szerencséjére). Leginkább szexbálvánnyá lett, mert helyes fickó: jól mutat a képen. Felmerült az is, lehet, hogy homoszexuális, mindenesetre a sorozáson ezt mondta magáról, így úszta meg, hogy elvigyék katonának. (Rossz nyelvek szerint ilyet az ember csak úgy nem talál ki, bár ezek a rossz nyelvek vélhetően vagy nem voltak még sorozáson, vagy ők szervezik a sorozást.) Szóval a ma élő mítosz szerint James Dean nem volt jó színész, csak hamar és szerencsétlenül meghalt, ezért lett idol, no meg azért, mert jól mutat a fényképen, és a lányoknak is kellenek pasiképek a kollégiumi ágy fölé. Ez a butaság ma is terjed a fiatalok és a juppi középkorúak között. (Leginkább persze azok gondolják így, akik nem látták a filmjeit.) Pedig James Dean lényege nem a fénykép, hanem a mozgófénykép. James Deant a kifinomult, érzékeny mozgása emelte pillanatok alatt a legjelentősebb (sőt inkább a legjobb) színészek közé. Mozgása hihetetlenül laza, hanyag, flegmaságot sugároz, stílusa a felszínen nemtörődöm, pedig a mélyben minden rezzenésre figyelnek az idegsejtjei. Figuráinak mozgása leginkább egy cicáéra hasonlít, melynek minden idegszála a világból érkező ingerek lereagálásával van elfoglalva. Egyébként Dean pontosan úgy dől az oszlophoz minden filmjében, ahogy három évvel később a lengyel idol, Zbigniew Cybulski. Félelmetes a két színész mozgásának a hasonlósága. Mondhatnánk, hogy Cybulski utánozta Dean mozgását, de ez nem vinne messzire. Egyszerűen arról van szó, hogy érzékenységüket mindketten a gesztusok és a mimika révén, vagyis a nonverbális kommunikációval, a testbeszéddel érzékeltetik a világ felé. És gyakorlatilag csak így. James Dean filmjeiben olyan figurákat alakít, akik képtelenek a verbális kommunikációra. Nem tudják megfogalmazni félelmeiket, vágyaikat, szorongásukat. Nem tudják, és nem is akarják, mert a verbális, vagyis szóbeli nyelv már nem alkalmas a világ értelmezésére. A dolgok relatívvá váltak, a 20. századi ember, aki a világháborúk után rendezkedik be a világba, a szorongás és magány életérzése mellett legfőbb problémaként a kommunikációképtelenséggel küzd. A James Dean által teremtett figura lényege ez: a környezetével nem képes megértetni magát, pedig minden egyes porcikája azon van, hogy feltárulkozzon, hogy megmutassa érzelmeit, törékenységét, szeretetéhségét, épp ezért testbeszéddel kommunikál. (Közel tíz évvel később Michelangelo Antonioni gondolja tovább filmjeiben ezt a problémát.)

Jim, a James Dean által vászonra vitt figura a Haragban a világgal című filmben csak néhány évvel előzte meg a korát. Tíz éven belül a fiatal nézők szenvedélyes tomboló ünneplésével megjelenik a vásznon Maciek (Zbigniew Cybulski, Hamu és gyémánt, 1958), Jimmy (Richard Burton, Dühöngő ifjúság, 1958), Michel (Jean-Paul Belmondo, Kifulladásig, 1959), Karin (Harriet Andersson, Tükör által homályosan, 1961), Catherine (Jeanne Moreau, Jules és Jim, 1962), Thomas (David Hemmings, Nagyítás, 1966), Jef (Alain Delon, A szamuráj, 1967) és Miloš (Václav Neckář, Szigorúan ellenőrzött vonatok, 1967). Magyarországon pedig – többek között persze – Mari (Törőcsik Mari, Körhinta, 1955) jelenti a vásznon a lázadó generációt a szülők társadalmi berendezkedése ellen. Ha végignézzük ezt a névsort – Maciek, Jimmy, Michel, Karin, Catherine, Thomas, Jef, Miloš és Mari –, a James Dean szellemiségét Európában továbbgondoló rendezők által teremtett figurákat, akkor rádöbbenhetünk James Dean drámájára, mely abban áll, hogy Amerikában született. A James Dean-filmek elkészülésének dátumához képest három-négy évvel később Európában megújul a filmnyelv. Új, lázadó témához új, lázadó formanyelv társul, és ez gyakorlatilag harminc évre meghatározza gondolkodásunkat a filmművészetről. S mindez ezekhez a lázadó kamasz figurákhoz (és remek színészekhez, valamint az őket vászonra vivő rendezőkhöz) kötődik. A mai napig imádjuk őket. Ám James Deanhez – ahogy ezt a mítosza fenntartja manapság – nem kötődik a művészet fogalma. Ő nem jó vagy rossz filmekben játszó tehetséges színész a szemünkben. A hollywoodi marketinggyár nem tesz semmit, hogy a képet javítsa. Dean így is-úgy is idol. Vele minden eladható. Hollywoodnak teljesen mindegy, hogy a róla alkotott kép hamis, hogy művésszel állunk szemben, igazi érzékeny alkotóval. James Dean nem szerencsét próbálni ment Hollywoodba, hanem tudatosan épített pályája következő állomásának tekintette a filmgyárat. Iskolai szavalóversenyek, szereplések után New Yorkba költözik, elhatározza, hogy színész lesz, táncórákat vesz, beiratkozik Elia Kazan Actors Stúdiójába, majd szerződést kap a Broadwayn, színházi szerepek következnek (például az André Gide regényéből átdolgozott A meztelen című színdarabban a színházi kritikusok a „briliáns és ígéretes új sztárt” ünnepelték), majd mindezek után kezd csak filmezni. A filmszerepeket filmkészítés, filmrendezés követhette volna a tervei szerint, de autóbalesete miatt ezeket már nem valósíthatta meg. Ám ez a tudatosan fölépített karrier Hollywoodot teljesen hidegen hagyja. A bálványimádás lényege nem a művészi (vagy bármilyen) teljesítmény, hanem az áldozat. Az esendő, törékeny, hibázó ember (legyen akár rossz színész) áldozata. A mítosz szerint egy generációért halt meg.

Ha a konkrétumokat nézzük, James Dean filmes karrierje minden idők legrövidebb pályafutásának tekinthető. Tizenhat hónapot filmezett összesen, ezalatt három filmben szerepelt, ebből kettőben főszereplő volt. Befelé forduló magányos farkasnak tekintették a kollégái az életben. Alaposan kidolgozva építette fel a figuráit is. Mindezekkel feleselő sármőrsége már a kortársaknak is szembetűnő volt, és furcsa módon hobbijai is hivalkodóak voltak: kongán dobolt és autóversenyzett. Egy percig sem tudott nyugton ülni. Rajzolt, szobrászkodott, műalkotásokat hozott létre. Tervei között filmrendezés is szerepelt. Mindemellett hosszú távon elviselhetetlen volt. Két meghatározó nő volt az életében: édesanyja és későbbi szerelme, Pier Angeli, olasz színésznő. Édesanyja sokszor olvasott fel neki verseket, és táncórákra is járatta. Ez utóbbi vérévé válik a kiskamasz fiúnak, a későbbi színészi munkájának fundamentuma is a mozgás lesz, az érzékenység bemutatása a mozgás által. De a mama harmincévesen meghalt, Deannek korán föl kellett nőnie. Kilencéves korától rokonoknál nevelkedett, tanult és dolgozott. Ezekben az időkben szokott le arról, hogy szavakká formálja bánatát. Bár Dean Terry Moore-ral és Ursula Andress-szel is kacérkodott, életének legnagyobb szerelme Pier Angeli lett. Dean meghódította a lány szívét, de később egyre kiszámíthatatlanabbá vált, így Pier szakított vele, s Jimmy legnagyobb bánatára, szinte azonnal bejelentette házasságát Vic Damone énekessel. Az esküvő napján Dean ott állt a templom előtt, és hangosan bőgette a motort. Pontosan úgy, mint ahogy a kamaszok teszik hasonló helyzetekben. Bőgetni a motort, és szétrobbanni a dühtől. Dean volt az első, aki hitelesen adta vissza a kamaszok életérzését, hitelesen adta elő a bizonytalanságot, a zavarodottságot és a társas magányt. Egy elhanyagolt és meg nem értett generáció ismert magára James Dean figurájában. Ő formálta meg először a mozivásznon azt a lázadó fiatalt, aki a 60-as évek filmjeinek (és történelmének) főszereplőjévé válik. James Dean valódi nagysága tehát egyrészt színészi képességeiben rejlett, másrészt abban, hogy hitelesen formált meg a mozivásznon addig nem létező karaktert, a zavarodott, bizonytalan, magányos kamaszt. De volt még valami, ami nagyon is James Deanhez tartozott és tartozik a mai napig, bár a mítoszból mára már kikopott. Vagyis hogy miért imádják őt a lányok. Az nem túl megdöbbentő, hogy nők színészekért, férfiak színésznőkért rajonganak, mert szépek, kedvesek vagy bájosak, romantikusak, esetleg szexisek, szenvedélyesek, vagy akár mindez együtt. Ám James Deannél a rajongás titka azon túl, hogy sármos (sőt – mondják – kócosan a leghelyesebb), az, hogy már-már lányosan érzékeny. A vásznon nem macsó férfit látunk, akinek durva gesztusai között áttűnik néha egy kis kósza mosoly, mely emberi mivolta felőli tanúbizonyság, hanem egy egész testében vibráló, érzékenységét véka alá nem rejtő férfi áll előttünk. Ilyen a filmtörténetben eddig nem volt. James Dean hozta be a filmhistóriába az érzékenységében egyszerre tomboló és szeretet után nyüszítve sóvárgó fiatal férfi figuráját, aki az egyre inkább emancipálódó, saját igényeit is végre figyelembe vevő nők új nemzedékének valós alternatívát mutatott a hímsoviniszta férfiakkal szemben. Szomorú vagyok, hogy mára mindez eltűnt a James Dean-mítoszból.

James Dean halálának ötvenedik évfordulója (idén november) alkalmából a Warner Home Video a színész összes filmjének díszdobozos kiadására vállalkozott. Nem volt nehéz dolga, hiszen három filmről van szó. Tizenkilenc nyelvű felirat közül választhatunk. De furcsa, hogy nincs a korongokon filmelemzés. Vélhetően lenne hely a lemezeken, és igény is volna rá. Még sincsenek cikkek, elemzések, kritikák (korabeliek, későbbiek), életrajzi adatok, nem lehet olvasgatni, meditálni. Mintha a mai napig nem akarnák, hogy olyan nagyon belemerüljünk ebbe a James Deanbe, mert hát azért elég problematikus figura volt. A magánéletében is, és a vászonra is ilyen problematikus figurákat kanyarított. Nem éppen a nyugodt polgári, fogyasztói társadalom keménykalapos hőse, igaz? A vele való pénzkeresés rendben van, csak ne feszegessük a figura lényegét. Így az extrák között ruha-, jelmez- és díszletpróbákon csemegézhetünk. Dicséretet érdemel ugyanakkor, hogy mindegyik DVD-n szerepel hollywoodi dokumentumfilm James Deanről (korabeli, későbbi egyaránt). De látta a kiadó dolgozói közül valaki ezeket a filmeket? Mind-mind a hazug és egyre torzultabb James Dean-mítoszt ápolják. Döbbenetes, hogy nem került semelyik lemezre az üres szólamok mellé értő, a színészt többféle nézőpontból megközelítő elemzés. A csomagolásról pedig annyit mondanék, hogy ahhoz képest, hogy mennyi és milyen remek fotó készült James Deanről, a három DVD tokja unalmas. Egy grafikus dolgozhatott volna rajtuk még egy hetet. A külső borító, melyen James Deant egy nem is akármilyen fekete-fehér fotó ábrázolja mozgás közben (ami dicséretes, okos, sőt kifejezetten izgalmas megoldás), köszönő viszonyban sincs a belső tokok unalmas vizuális megjelenésével. Az pedig önmagáért beszél, hogy ennyi jutott a kiadó eszébe a színészről: „Lázadó. Magányos. Hős. Legenda.” – ami ugye minden harmadik westernhősről elmondható.

James Deant Elia Kazan fedezte föl a filmtörténet számára. Első filmje az Édentől keletre (1955) John Steinbeck regényének utolsó harmadát dolgozza föl. Cal Trask szerepét állítólag egy másik, akkor még ismeretlen fiatal, vagyis Paul Newman elől szerezte meg. James Dean mellett nemcsak az szólt, hogy tanult Elia Kazan színitanodájában, hanem leginkább az, hogy egyszerűen rá írták a szerepet. A történet egy kamasz fiú kálváriája, aki mindent megtesz azért, hogy elnyerje apja szeretetét. Megpróbál megfelelni puritán apja elvárásainak, de az apa soha nem lesz elégedett vele. A formanyelv még hagyományos, bár néha egészen újszerű beállításokat is láthatunk, de ezek inkább csak kuriózumok, nem pedig egy formaszervező elv alapján történnek. A tartalom viszont újszerű, legalábbis a vásznon, s leginkább Amerikában. Apa-fiú konfliktus ilyen mélységű ábrázolása nem jellemző eddig a filmtörténetben, főleg nem Hollywoodban. Ám a film nem sikeredett túl eredetire. A szereplők – a James Dean által alakított Cal kivételével – papírmasé figurák maradnak, jól megszokott hollywoodi karakterek, akik nem képesek mély és sokrétű jellemrajzzá formálódni. Az emberi lélek ilyen mértékű ábrázolása nem nagyon lehetséges a montázselméletekre épülő hagyományos filmformanyelvben. Nem is csoda, hogy néhány éven belül megszületik a modern filmformanyelv Európában, melynek már nem a montázs (a vágás) a fő „manipulációs” eszköztára. Ekkor már a képmezőn belül történnek a dolgok, megjelenik a belső vágás, a kézikamerák pedig képesek lesznek arra, hogy folyamatosan kövessék a szereplőket, hiszen fontossá válik lelkiállapotuk változásának folyamatos bemutatása. Ám ekkor még Elia Kazan nem tart a mozgóképes ábrázolásnak ezen a szintjén, viszont szerencséje van, mert James Dean játéka megmenti a művet. Döbbenetes, hogy milyen dinamikus és sokrétű színészi teljesítményre képes ez a fiatalember. A film folyamán pusztán mozgásának, mimikájának játékával lelkének minden rezdülését végigkövethetnénk, ha a kamera nem kalandozna el róla folyamatosan, de ez még persze a hagyományos filmformanyelv és annak dramaturgiai fogásaiból eredő hiba. Dean egész testével játszik, jelen van, megéli és teljesen hitelesen adja elő a figurát. (Ezért is keverik össze sokszor szerepével a színészt.) Említettem már, hogy a történet egyrészt a mindenkori kamaszok szüleiknek való megfeleléséről szól, másrészt viszont egy izgalmas Káin és Ábel értelmezés. Meg kell hagyni, hogy a bibliai történetek közül Káin és Ábel sztorija igencsak zavarba ejtő. Felszínes olvasatában arról szól, hogy megtörténik az első gyilkosság az emberiség történetében, melynek oka a féltékenység. Ám ha alaposabban utánajárunk a történetnek, rá kell jönnünk, hogy egyáltalán nem erről van szó. Káin és Ábel (Ádám két gyermeke) áldozatot mutat be Istennek. Ábelét elfogadja az Úr, Káinét nem. A Biblia nem ad magyarázatot arra, miért nem. Mindenesetre Káin dühös kétségbeesése ebből adódik. A pszichológia szerint nincsen nagyobb sérelem az elutasításnál. Popper Péter írja egy helyütt, hogy elviselhetetlen. „Amikor valakinek azt mondják: Nem kellesz! Se a szerelemben, se a rokoni kapcsolatban, se a munkában, se a közéletben. Se te nem kellesz, se a műved, se a szereteted, se az áldozatod. Elviselhetetlen!” És mindez, ahogy Popper Péter is írja: „a Bibliából derül ki”. Az elutasítás feldolgozhatatlan, főleg ha olyan emberrel kapcsolatos, akit szeretünk. Elia Kazan sokat megtett, hogy minél pontosabban ábrázolja ezt a lelkiállapotot a filmjében, James Dean pedig majdnem mindent. De gondoljuk csak tovább: Káin nem Ábelt akarta dühében agyonütni (csak ő volt kéznél, meg neki elfogadták az áldozatát), nem is Ádámot, az apját, hanem Istent, akitől az igazságtalanságot elszenvedte. Nem véletlen, hogy nem terjedt el tömegével ez az értelmezés. Elia Kazan persze nem megy ilyen mélyre, ám annál azért többet mond, mint ami eddig divatos volt. Sőt, ha jól végiggondoljuk, teljesen értelmetlenné teszi a címet is, mert Cal nem megy el édentől keletre, ahova Isten küldi Káint. A filmbéli Káin beteg édesapjával marad, és ápolja őt haláláig. Sőt, már a betegség kezdetén megkapja a feloldozást, apja elismerését. Ennyiben, ha úgy tetszik, hiteltelen a befejezés. Valamiféle erőltetett happy end ez. Mert James Dean generációja nem kapja meg apjától az elismerést sem akkor, sem később (sőt forradalmukat 68-ban a papák nemzedéke véresen és kegyetlenül leveri). Másrészt Káin a gyilkosság után még az esélyét is elveszti annak, hogy elismerést kapjon az Úrtól, az őt ért igazságtalanságról nem is beszélhet többé, oly nagy az ő bűne. Felejthetetlenek azok a sóvár James Dean-tekintetek, melyek egy kis elismerésért, egy kis szeretetért vágyódnak. És felejthetetlenül fájdalmas az, ahogy egy kamasz „lehozza a csillagokat is az égről”, amire apjának arcizma se rándul.

James Dean következő filmje még ugyanebben az évben, vagyis 1955-ben elkészül, magyar címe: Haragban a világgal. Az eredeti cím lefordítva így hangzik: Ok nélkül lázadó. Mindkét cím figyelemre méltó. Az eredeti azért, mert felveti azt a nagyon fontos téveszmét, hogy a kamaszok általában ok nélkül lázadnak környezetük, szüleik ellen, s erre válaszreakció szokott lenni az, hogy „nem baj, majd úgyis kinövik”. Ami persze nem teljesen igaz: a kamaszok lázadásának általában nagyon pontosan körülhatárolható okai vannak, csak sokszor nem tudják rendesen megfogalmazni, vagy a felnőttek nem akarják érteni, hiszen ők már beletörődtek mindabba az igazságtalanságba, melyet egy kamasz általában képtelen elviselni. A magyar cím pedig azért beszédes, mert eszerint a kamasz haragban áll a világgal, pedig ez megint csak a felszín, hiszen önmagával rendezetlen a viszonya. És ha ezt megértjük, akkor már nem is haragszunk rá annyira. A filmbéli felnőttek viszont ezt nem értik. Nem értik, hogy a kamaszoknak – bár sokszor ennek pontosan az ellenkezőjét kommunikálják – nagyon nagy szükségük van a szeretetre. Nicholas Ray filmje erről szól. Itt a felnőttek nem utasítják el gyerekeik alkotását, munkáját, szeretetét, mint Elia Kazan filmjében. Itt egyszerűen nem figyelnek rá, nincs empátiájuk, beleérző képességük, itt egyszerűen nem beszélgetnek a kamasszal, mert számukra nincs miről. Itt a felnőttek világa oly mértékig önmagával van elfoglalva, hogy elfelejt szeretni. Kínos és kegyetlen társadalomkritika ez az 50-es évek nyugati társadalmáról. A fogyasztói társadalom olyan önzővé tette polgárát, hogy az már csak saját kielégülésével képes foglalkozni. Már a gyerekére sem bír figyelni. A film felmutat egy pozitív figurát: egy rendőrtiszt képes csak szót érteni a James Dean által alakított Jim Starkkal. Titka nem oly bonyolult: kérdez, és figyel a válaszra. Majd újra kérdez. Nevel. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy ötven évvel később még mindig ugyanazzal a problémával kell küzdenünk. Manapság Franciaországban teremtettek a kamaszok polgárháborús körülményeket. (Ahogy a filmben is.) Harcukat az igazságtalanság, az empátia és a törődés hiánya, a jövőkép-nélküliség, a munkanélküliség ellen vívják. Olyan szülő-generáció ellen, amely csak önmagával foglalkozik. Nicholas Ray filmjében még képes megállítani az egyetlen hiteles figura (a rendőrtiszt) a vérengzést. A 21. század elején, ötven évvel később, úgy tűnik, mindez már nem lehetséges, ahogy már 68-ban sem volt az.

Az óriás 1956-os bemutatóját már nem élte meg James Dean. Huszonnégy éves korában autóbalesetben meghalt. Rudolph Valentino szintén korai halála óta nem alakult ki olyan tömeghisztéria, mint amilyen ekkor. Persze megkezdődött a mítoszgyártás. Ha azt mondtam, hogy az Édentől keletre és a Haragban a világgal című filmeket James Dean remek, érzékeny és mozgékony játéka mentette meg, akkor rögtön hozzá kell tenni, hogy Az óriás című George Stevens-filmről ez nem mondható el. Ezt a filmet még James Dean játéka sem menthette meg. Ráadásul Rock Hudson szégyenletesen primitívre veszi a figuráját, Elizabeth Taylor pedig egyszerűen hiteltelen. Statikus, színpadias, erőltetett, hiteltelen kompozíciók, szégyenletes színészi játékok jellemzik ezt a filmet. (Rögtön tíz Oscar-díjra is jelölték, a legjobb rendezői díjat meg is kapta.) Unalmas, de nem buta. Mert egészen eredeti gondolatokat is felszínre ráncigál, lassan, nehézkesen. Az egyik ilyen a gazdagok szegények iránti közönyössége elleni kritika, ami azért nem kicsit didaktikus, ám nem buta. A másik a női emancipáció kérdése, a feminista lázadás. Ezt egészen következetesen, több generáción keresztül végigviszi a film. Persze csendes lázadásról van itt szó – ne felejtsük el, hogy Texasban vagyunk –, de mégis eredményesről. A harmadik gondolat pedig James Dean filmvégi játékához kötethető. (Egy kis kitérőt talán így a vége felé megér az, hogy a film során Dean harminc évet öregszik, így láthatjuk őt ötvenévesen, ősz hajjal, ráncosan is.) A Dean által alakított figura a kitermelt olaj révén multimilliomos lesz, de életképtelenné válik. Sok mindent akart az élettől, szabadságot, szeretetet, szerelmet, harmóniát, ám csak pénzt kapott. Elvesztette erkölcsi tartását, igazságosságba vetett hitét, önző lett, aki már csak saját egójára, saját kielégülésére tud figyelni. Illetve már arra sem. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a 68-as lázadó fiatalokat harminc év múlva beszippantotta a fogyasztói kultúra (vagy inkább kultúrálatlanság) mind Európában, mind Amerikában, és gyermekeik éppen manapság kezdenek ellenük az utcára menni, tüntetni, akkor nem túlzás azt állítani, hogy James Dean életműve tényleg leképezi egy generáció sorsát.