|
Kerekes Anna Szívem csücskei Nick Hornby történetei bukdácsolós útkeresések, olykor megejtően együgyű, mégsem hamis, unalmas filozofálgatások emberi viszonyokról, melyeket a szerző az angol kultúrában nélkülözhetetlennek tűnő szarkazmussal sző át. Az eredmény, hogy a meséi után talán kevésbé vesszük komolyan az életünkben zajló, hatalmasnak tűnő történéseket. Olyan falrengető lelki kínokat okozó ügyeinkről beszél Hornby, amiket utólag visszatekintve nevetségesen komolytalannak találunk, bár nyilvánvaló, hogy nagyjából az ezek feletti töprengésből áll az egész életünk. Ezek azok a romantikus vígjátékok, amelyeken nem kínos elérzékenyülni. Nem azért kedveljük Hornby regényeit, hogy kiszakítsanak minket mindennapi életünk fásultan viselt gyötrelmeiből, hanem hogy kicsit elszórakozzunk rajtuk. Nyújthat többet egy film, mint a Szívem csücskei, de az sem baj, ha nem nyújt. A rendezést vállaló Farelly-testvérek neve ébreszthet némi aggodalmat azok szívében, akiknek nem mind poén, ami gusztustalan, de érdekes módon a hírhedt páros szinte semmivel sem lépi túl egy hagyományos vígjáték kereteit. Hornby szerint a párkapcsolatok egyik alapvető problémája, hogy a nőnek először nagyon tetszik, hogy a szóban forgó férfi egy nagyra nőtt kisfiú, később azonban ugyanez a gyermetegség a nő agyára megy, és szakításhoz vezet. Persze megrágtuk már ezt a témát. Például legutóbb a Pop, csajok, satöbbiben is, de jó újra és újra körüljárni. Tetszik, hogy a szerelmet hétköznapi dologként kezeli a film – romantikus filmekben szokatlan módon itt a szerelem nem földiekkel játszó égi tünemény, hanem két ember egymás iránti érzése, amely alakítható, táplálható és akár meg is kérdőjelezhető. A nőnek először tetszik, hogy a pasi szenvedélyesen rajong a baseballért, ám amikor rájön, hogy ez nem a sportról, hanem magáról a szenvedélyről szól, elbizonytalanodik. Úgy érzi, túl sokszor volt elnéző, önzetlen, és hirtelen kiüresednek az érzései. Talán túl sokszor hangzik el a filmben a „mit adott neked a Red Sox a rajongásodért cserébe?”, de elgondolkodtató a kérdés. Egyik kedvenc jelenetem, amikor egy vesztes meccs után a rajongók csüggedten sörözve észreveszik csapatuk néhány játékosát, amint jókedvűen vacsoráznak. Elönti őket a düh. A srác számára ez a fordulópont. Egyszerre világossá válik előtte, hogy nem azok a játékosok a rongy emberek, akik egy tisztességesen végigküzdött, végül elveszített meccs után képesek jó hangulatban asztalhoz ülni, a fanatikus rajongók nem normálisak, akiknek az egész napjuk el van rontva, ha kikap a Red Sox. A túlzott, kritikátlan szenvedéllyel az a baj, hogy beszűkült tudatot eredményez, megöli képességünket a spontaneitásra, irányíthatatlanná teszi életünk más fontos dolgait. A Szívem csücskei után meglepően sok csókolózó párt láttam a moziban, nyilván kedvet kaptak úgy spontán örülni a nyomasztóan szürke ősz ellenére is. Elizabethtown Cameron Crowe a Facérokban még tudott a Farellykhez hasonlóan okosan romantikázni, de az azóta eltelt bő tíz évben valami megváltozhatott benne. Ma már úgy tűnik, szívesebben bíbelődik egy könnycsalogatóan negédes csók megjelenítésével, mint egy ötletes forgatókönyvvel. Legújabb munkája, az Elizabethtown szórakoztató bevezetője után még remek filmre számítunk, aztán a sztori, a humor elsikkad valahol félúton, és egy nem túl precízen kibontott love story veszi kezdetét. Drew horribilis nagyságú kárt okozott mamutcégének. Ezért öngyilkosságra készül, de megcsörren a mobilja. A húga az, hogy az édesapjuk meghalt, amikor visszalátogatott szülőfalujába. Így elhalasztja az öngyilkosságot, és Elizabethtownba utazik, ahol újra találkozik régen vagy éppen sosem látott hóbortos rokonaival. Útközben beleszeret az életébe forgószélként besüvítő légiutas-kísérőbe. Ez a film nem akarja áthidalni azokat a rózsaszín regénylapokon született közhelyeket, hogy egy szerelem csak akkor romantikus és igazi, ha valami teljesen szokatlan és elképesztően kalandos módon valósul meg. Ugyanakkor még ezen belül is elköveti azt a hibát, hogy a romantikus szál két állhatatos szövögetője közül a női fél többször olyan irritálóan viselkedik, hogy legszívesebben pofon vágnánk. Valahogy nem az jön le, hogy ezt a két magányos „pótlékembert” (nem tudom, ez mit jelent, de gyanúsan sokszor hangoztatják a film során) a sors keze taszajtotta egymás mellé, hanem inkább az, hogy a csaj gátlástalanul tapad, mint a pióca, a pasit meg úgyis kirúgta a barátnője, a főnöke, és „nincs más” alapon belemegy a huncut flörtbe. Van azért valami báj az Elizabethtown atmoszférájában. A film első képsorainak iróniája a hatalmaskodó és kegyetlen multit veszi célba. Drew előtt főnöke egy jövendő rémálmot fest le, melyben Drew miatt nem menekülhetnek meg a pandák a kihalástól (ugyanis így most a cégnek le kell építenie a környezetvédelemmel foglalkozó csapatát), de megmutatja Drew-nak az önfeledten edző kosárlabdacsapatot is, akikre szintén lapát vár. De a szál elvarratlan marad… Az Elizabethtown szerint elég egy nap, egy óra boldogságát megoldani, átélni, az egész életünk úgysincs a kezünkben, minek nyomasztana minket minden sötét gondunk, amikor éppen lehetnénk jól is. Tíz perc boldogságát pedig nagyon könnyű megoldani – akár hatszor is egy órában. Corporation – A pénz birodalma Karácsony táján (ami mostanság körülbelül három hónapos időszak) a sok mikulásos, szerelmes és gyerekfilm mellé néha bizony kell egy kis kegyetlen szembesítés, egy kis „néma magunkba nézésre” ösztönző, lelki-ismeretterjesztő film is. És ha ez éppen a fogyasztásról mint világméretű katasztrófáról szól, akkor jobbkor nem is vetíthetnék a mozik. Hála istennek, a film előtt én még nem tudtam, hogy a Fanta fasiszta ital, meg azt sem, hogy ha nem vigyázunk, akkor mindennap eladhatnak nekünk egy csomó CD-t, ásványvizet és szolgáltatást, amire valójában nincs is szükségünk, és emiatt hamarosan kipusztulnak az orángutánok és aranyáron adják a vizet. Szóval, az alkotóknak szerencséjük van, mert ha ezt előbb tudom, akkor a sok plakát, egyoldalas újsághirdetés és járdára nyomtatott reklám hatására éppen hogy nem néztem volna meg a Corporationt. Ha még a régi, minden bizonnyal szép 60-as években lennénk, akkor talán lehetett volna egy olyan viccre számítani, hogy mi, nézők, izgatottan beülünk a moziba, aztán a sötét vásznat bámulva egyszer csak halljuk, hogy egy kellemes hang bemondja: „önök most ismét elkövették azt a hibát, hogy pusztán a reklám nyomására fogyasztani akartak, szálljanak magukba, ne tegyenek ilyet többet, a jegy árát visszakapják a kijáratnál, azt adják egy hajléktalannak. Boldog Karácsonyt!” De a kísérletezések kora lejárt, ma már szigorú marketingszabályok kötik még a filmgyártók kezét is, amiket holmi Andy Warhol-os baromságért nem fognak feladni. The show must go on, és ha ez a show most éppen önmaga ellen van, akkor is termékről van szó, a készítőket a scriptgirlig bezárólag akkor is ki kell fizetni. Az egyetlen igazán elgondolkodtató mondat a filmben, amikor Michael Moore elmondja, hogy ő is csak azért forgathatja le a filmjeit, mert a nézők kíváncsiak rá, pénzt adnak ki, hogy láthassák, ezért piaci szempontból értékes a személye, nem érné meg akadályozni. Műfaját tekintve a Corporation propagandafilm, ez az a régi-új műfaj, amelyet ma még dokumentumfilmnek hívnak (az Egyesült Államokban). Azért nem szerettem a Corporationt, mert nem arról szól, hogy az egyén mit tehet a nem kívánt reklámmal, a gyermekmunkával gyártott termékekkel és a hazug cégvezetőkkel szemben. Csak zúdítja ránk az (amúgy hitelesíttetni még csak meg sem kísérelt) információkat. Láthatjuk, amint egy gyermekmunkásként éhbérért dolgoztatott kislány az Egyesült Államokba utazik, hogy elmesélje, milyen áron készülnek egy mosolygós divattervező nő méregdrága táskái. A nő védekezésül elmondja, hogy természetesen semmit sem tudott a dologról, de azonnali hatállyal véget vet ezeknek a rettenetes állapotoknak. Aztán ahogy elcsendesül a vihar, megy minden tovább ugyanúgy. Sőt, a Corporation még azt a sportszerűtlen húzást is megengedi magának, hogy egy „megtért” cégvezető a film kockáin mossa magát tisztára. De mégis, mit vártam? A film előtt a vásznon azt olvasom: a jegy ára teljes egészében levásárolható az ikszipszilon könyvesboltban. A teremből kilépve pedig már látom, hogy itt helyben is kapható a film alapján íródott könyv. Messziről megismerem, mert ennek is piros a háttere, mint a plakátnak, és a keménykalapos, aktatáskás alak a glóriával és az ördögfarkával is rajta van. Csak, hogy tudjam, mit kell megvennem. Wallace és Gromit és az Elvetemült Veteménylény Ez a film kicsit több mint kilencszer tíz perc boldogságot kínál a nézőknek. Talán lehetett volna ennél hosszabb hatása is a régóta várt gyurmafilmnek, de az ellenszenvesen didaktikus hollywoodi stúdiók animációs filmjei mellett mindenképpen üdítően hat. Örülök neki, hogy vannak olyanok, akik még hisznek abban, hogy az eredetiség, ötletesség és humor szórakoztatóbb lehet, mint a Madagaszkár legélethűbbre polírozott tollú pingvinje. Úgy tűnik, a Nickekben nem csalódunk ebben a hónapban, és ha az Elizabethtown különféle nevekhez tartozó személyiségek elemzésében jártas Claire-jét megkérdeznénk, biztosan azt mondaná, a Nickek frenetikus humorú, kreatív és kedvesen romantikus alakok. Nick Park a 80-as években találta ki és alkotta meg az együgyű, de jámbor feltaláló, Wallace és éles eszű, higgadt és megfontolt kutyája, Gromit figuráját, akik mindössze három kisfilmben szerepeltek, majd a szigetországon kívül többé-kevésbé ismeretlenek maradtak. Most, több mint tizenöt évvel születésük után egész estét és vásznat töltenek be, és szerencsére nagyon szórakoztatóan. Az egész dráma a békés kisváros díszpéldány-zöldségeinek soraiban végzett rémálomszerű pusztításról szól, majd a mohó vérnyúl megmentéséről, de azt nem árulom el, hogy erre miért van szükség. Nem feltétlenül a gyerekek szórakoztatására került a filmbe az a néhány jelenet, mely a King-Kong vagy az Ördögűző egy-egy momentumát idézi, de mindenesetre felnőttek számára jól működő poénforrás. Ami hiányzik, az a finom angol humor, amiért például olyan tökéletes a Wallace szívébe magát fondorlatos módon belopó gyémántrabló pingvin története. A Wallace és Gromit és az Elvetemült Veteménylény (amellett, hogy a magyar fordítás kivételesen sokkal viccesebb és a gyurmafilm hangulatához jobban passzoló címet adott neki) túlságosan a fogyaszthatóság határain belül akart maradni, kevésbé árnyalt, mint a korábbi rövid részek, így kommerszebb azoknál. Nehéz ezt megfogalmazni, de Park korábbi filmjeivel (még a Csibefutammal is) ellentétben a Wallace és Gromit és az Elvetemült Veteménylény valahogy nem ingerli a nézőt arra, hogy újra megnézze. A halott menyasszony A halott menyasszony nem olyan unalmas és nem idegesítő, mint egynémely más mesefilm. Csak éppen Tim Burton nyolc évvel ezelőtt már rendezett ennél egy sokkal jobbat, a Karácsonyi lidércnyomást, amelyhez képest ez a mostani az akkori nagy ötleteknek halovány megidézése csupán. A Karácsonyi lidércnyomás egy végtelenül ötletes és eredeti horrorisztikus bábfilm, tele humorral és frenetikus musicalbetétekkel, és egy gyermekien naiv, de végtelenül kedves és megható történettel. Az egész film egy groteszk, kifordított mesevilág, amelyhez hasonlót azelőtt nem láttam. Sajnos, egyelőre úgy tűnik, később sem, mert Tim Burton újabb felnőtt bábfilmje éppen azokban gyengélkedik, amik a korábbi erősségei voltak. A halott menyasszony a humor helyett inkább az üresjáratokban bővelkedik, a sztori olyan, mintha egy nappal a forgatás előtt csapták volna össze, a dalbetétek pedig meg sem közelítik a korábbiak színvonalát. Az alapvető jó szándék megvan benne, mert a figurák kedvesek, szeretni valóak, a párbeszédek nem közhelyesek, a kivitelezés minősége pedig ismét kifogástalan, Tim Burton hommage-a a stop-trükk technikának. De sajnos hiába a nagy erőlködés, a hosszú évekig készülő jelenetek, a számítógépes technika alkalmazása nélkül mozgó, beszélő bábok, ha a végeredmény tekintetében ez fölöslegesen nagy ráfordításnak bizonyult. Grimm Terry Gilliam egy őt faggató újságíró provokatív kérdésére, hogy miért sikeredett a Grimm ilyen kommerszre, azt válaszolta, hogy ő sem kedveli különösebben a filmet, kevés beleszólása volt a forgatókönyvbe, egyszerűen elvállalta a rendezést, mert ez a foglalkozása, viszont utána már volt elég pénze leforgatni saját elképzelései szerint a következő filmjét, a Tidelandet. Való igaz, a hazánkban egyelőre még be nem mutatott Tidelandnek már a honlapja is sokkal izgalmasabb és fantáziadúsabb, mint a Grimm, sajnálom is, hogy nem arról kell beszélni. Marad hát a Grimm. Abban igazat adhatunk Gilliamnek, hogy neki nem sok köze van ehhez a filmhez. Abszurd humora nem igazán sejlik át a mesefilm szövetén, gondosan kidolgozott forgatókönyvi fordulatok helyett pedig egy meglehetősen ingatag lábakon álló, elnagyolt történetet vitt vászonra. A legszomorúbb, hogy még a Grimm-testvérek fantáziadús és izgalmas történetei által ihletett fantasy-mesefilmként is lehetett volna sokkal jobb a Grimm. A történet valahogy nem kötött le, sok benne az üresjárat, sok a kihagyott ziccer, emellett én alapvetően elhibázottnak tartom, hogy egy teljesen ismeretlen, szép, ám mégis megjegyezhetetlenül jellegtelen arcú színésznővel játszatják el az egyik főszerepet. Érdemes összevetni a filmet a Tim Burton által rendezett Az Álmosvölgy legendájával, ahol a feszesen összefogott történetet Christina Ricci és Johnny Depp alakítása még karakteresebbé teszi, hogy Christopher Walken fej nélküli lovasáról ne is beszéljünk. A Grimm-mesék tele vannak határozott karakterekkel, különös arcú, érdekes szereplőkkel. A filmből a jó forgatókönyv mellett ezek is alapvetően hiányoztak, egyedül Monica Belucci volt tökéletes a megkeseredett tükörkirálynő szerepében. A film tobzódik a számítógépes animációkban, melyekből néhány hihetetlenül ötletes és profin kivitelezett, kár, hogy nem egy érdekesebb történetben kaptak helyet. Ütközések „Nyilvánvalóan egy kísérlet része vagyok” – gondoltam magamban a mozi sötétjében, és megpróbáltam nyugton maradni. A vásznon még csak a reklámok villogtak, a terem szinte teljesen üres volt. Már az csoda, hogy ennyien eljöttek egy plázába megnézni egy filmdrámát kora délután. Az Ütközéseket a hónap filmjeként emlegetik. Mély szociodráma a nyílt és látens rasszizmusról, jelenlegi világunkról, ahol az emberek képtelenek normálisan szót érteni egymással. „Megrázó és mély alkotás” – olvasom majd minden filmajánlóban. Kényelmesen elhelyezkedem, a lelkem kiürül a mindennapi gondoktól, már a film kezdete előtt elhatalmasodik rajtam a meghatottság érzése, a hatalmas vásznon villódzó képek, a terem sötétje, a dübörgő hang összeszorítja a torkomat, úgy meghat, hogy ennyire imádom a mozit. Beül elém valaki.Óriási popcornnal, óriási cukormentes kólával (tipikus: vajas kukoricához light kóla...), és folyton zörög. Az átellenben ülő tizenéves fiúk fennhangon kezdenek beszélgetni. Idegesen odatekintgetek, csak abbahagyják, ha elkezdődik a film. Bár ki tudja. A film egy karambollal indul. Az utasok nem sérülnek meg, de a pillanatnyi sokktól réveteg tekintetű színes bőrű férfi azt mondja a mellette ülő nőnek, hogy hiányoznak neki az érintések. A súrlódások, amikor egy nagyváros forgatagában nekiütközünk, érintkezünk egy másik emberrel, súroljuk a vállát, a karját, érezzük, hogy van – kapcsolatba lépünk vele. Értem, hogy miről beszél, mélyet sóhajtok, már tudom, hogy ezen a filmen biztosan könnybe lábad majd a szemem, összeszorul a szívem. Ám ekkor belép egy későn jövő, és leül közvetlenül mellém. Ökölbe szorul a kezem, szinte kiver a veríték, olyan mérges leszek. A terem tele van szabad helyekkel, akár mindenkinek jutna külön sor, erre ő pont mellém ül le. Kész, vége! Nem lesz itt már elérzékenyülés, meghatódás, amikor valaki tíz centi távolságra ül tőlem, a lába néha hozzáér az enyémhez, a kezemet is görcsösen magam mellett kell tartanom, mert a karfámat is elfoglalja. Sírni tudnék a méregtől. Nyilvánvalóan egy kísérletben veszek részt – gondoltam magamban a mozi sötétjében, és megpróbáltam nyugton maradni. Ez már akkor volt, amikor fél órája néztem a filmet, és rájöttem, hogy nem a rasszizmusról szól. Hanem arról, hogy a legtöbben tele vagyunk haraggal, magunk sem tudjuk, miért, képtelenek vagyunk a normális társas érintkezésre, irtózunk egy idegen érintésétől, attól, ha meg kell szólítanunk valakit az utcán, rettegünk az ismeretlenektől. A félelem és a kommunikációképtelenség miatt egyből támadunk, és mindig azzal, ami ellen nincs védekezés: buta és szánalmas sztereotípiákkal. Nem keressük a bennünk dúló harag okát, hanem nekiugrunk egymásnak, és fröcsögve gyűlöljük azért, amiben különbözik tőlünk. Közhely, de állandó ismétlésre szorul: a mások iránti gyűlölet valójában önmagunk gyűlölete, az életünkkel való elégedetlenség kifejeződése. Az Ütközésekben majd minden szereplő rasszista, azaz mindegyikből kibukik a másik bőrszínének, akcentusának, külsejének a kigúnyolása. Ha történetesen fehér vagyok, akkor jó, ha van valahol egy fekete, amikor éppen szarul vagyok, mert ő látványosan más, mint én, a legszofisztikáltabb embernek is eszébe jut legalább hatszáz sztereotípia, amit rázúdíthat, amivel megalázhatja, és akkor öt percig jobban lesz. „Mindennap haraggal ébredek, és nem tudom, miért” – mondja az egyik főszereplő. A filmbeli perzsa bolttulajdonos döbbenten, mozdulatlanul áll az utcán. Leeresztett kezében pisztoly csüng, néhány perccel azelőtt lőtt rá egy kislányra, aki végül csodával határos módon életben maradt. A harag már elszállt, csak az üresség, az értelmetlenség maradt utána. A gyűlölet belőlünk indul és ránk hat vissza. És az a legkülönösebb, hogy ha normálisan, előítéletek nélkül közeledünk a másikhoz, ha nem zárkózunk el az idegenektől, az ismeretlentől, akkor a haragunk is csökken. Talán azért, mert jobb, hasznosabb embernek érezzük magunkat ilyenkor. Az Ütközések megindítóan ábrázolja, milyen ördögi körben forgunk, hogyan használnak ki minket az előre csomagolt sztereotípiák, hogyan akadályozzuk saját boldogulásunkat azzal, hogy mások boldogulását gátoljuk. De ahogy az események sodrása rideggé, gyűlölködővé tesz minket, ugyanez a sodrás meg is változtathatja attitűdjeinket, sokszor már elég azt fölismernünk, milyen hiábavaló a haragunk. Jó érezni, hogy mi is változunk, amíg nézzük a filmet. A legellenszenvesebb szereplőket hirtelen megszeretjük, mert képesek legyűrni határtalan gyűlöletüket, és éppen az bukik el csúfosan, aki pusztán előre gyártott sztereotípiák alapján volt következetesen nem rasszista, mert benne észrevétlenül ugyanúgy lerakódtak az előítéletek, nyomukban a már kontrollálhatatlanná vált félelemmel. Erőszakos múlt Ha végtelen mérgünkben ahhoz van kedvünk, hogy üssünk-vágjunk, akkor jobb, ha inkább valamilyen tárgyban teszünk kárt, mint egy másik emberben. Október végén ezzel a nemes céllal helyeztek el egy bokszzsákot a Blaha Lujza téren. Akinek baja volt, odamehetett, és a másik ember helyett azt üthette. November elején azonban a rendőrség kénytelen volt eltávolíttatni a sportszert, ugyanis a méregbe gurult járókelőket annyira föltüzelte a bokszzsák csépelése, hogy még akkor is nekimentek a másiknak, ha ez egyébként nem lett volna szándékukban… Az erőszak működési mechanizmusa bonyolultabb, árnyaltabb annál, mint amilyen egyszerűnek tűnik néha. Cronenberg szerint is. Az Erőszakos múlt főszereplője, Tom Stalls egy átlagos amerikai kisváros átlagos polgára. Átlagos családjával éldegél, és jókedvűen nyitja minden reggel kicsiny, családias hangulatú kávézóját. Aztán ebbe az idilli létbe betör az erőszak, és kontrollálhatatlanná, kényszerűvé válik, többé nincs előle menekvés. Betörnek a kávézóba, és Tom puszta ösztönből úgy hidegre teszi a két bűnözőt, mint egy hongkongi kung-fu-film hőse. A férfi nem büszke erre, de egy olyan társadalomban él, ahol égbekiáltó hőstett minden, ami a magántulajdon védelmét célozza, ahol nemes tett a békéért ölni. A szelíd családapa ünnepelt nemzeti hős lesz. Aztán beül a kávézóba egy maffiózó külsejű férfi, aki következetesen Joey-nak szólítja Tomot, és a zűrzavar a tetőfokára hág. A néző innentől nem tudja eldönteni, puszta tévedésről van-e szó, netalán hasadt személyiségről, vagy egy sötét múltbéli démon tért vissza. Mire azonban kiderül a titok, már sokkal érdekesebbé válik, hogyan telepedik meg életünkben észrevétlenül az erőszak, mellyel eredetileg csak védekezni akartunk, hogyan zúzza szét azt az idilli mintapolgár-imázst, amit önmagunkról alkottunk, és hogy van-e esély szabadulni tőle. Van-e létjogosultsága az erőszaknak bizonyos helyzetekben? Vajon lehetünk-e azok, akik szeretnénk lenni, vagy a génállományunkba kódolt információk börtönében töltjük egész életünket? Egyáltalán, legalább mi magunk ismerjük-e saját személyiségünket? Bűn, bűnhődés és megváltás mentén halad a film, de igen csavarosan. A bűn a film kezdete előtt történt, azzal a néző már sohasem tudja igazán összefüggésbe hozni Tomot. Cronenberg ügyesen operál azokkal az elemekkel, amelyek amnéziás, memóriazavaros hősről szóló filmekből ismerősek. Az ilyen karaktereket a néző mindig akkor ismeri meg, amikor az már különvált a múltjától, a vásznon új, kényszerűen ártatlan emberként jelenik meg, bármit is tett korábban. Amikor visszaköszön a múltja, azt már lehetetlen összehozni a jelennel, az már nehezen befolyásol minket a főszereplő iránti rokon- vagy ellenszenv kialakításában. Persze Cronenberg ennél agyafúrtabb módon kínoz minket, hiszen az Erőszakos múltban szó sincs emlékezetvesztésről, sem hasadt személyiségről. Ugyanakkor mégis úgy érezzük, Tom valamilyen szinten igazságtalanul bűnhődik Joey tetteiért. Ha egykor maga Joey bűnhődik, az tiszta sor lett volna. Neki nem volt vesztenivalója. De Tom sok mindent elveszíthet, a családját, az egzisztenciáját, az életét. Ugyanakkor nem biztos, hogy Tom helyesen cselekedett, amikor megpróbált a családja és a saját életéből kizárni mindenfajta agresszivitást, túlhevítettséget. Sarkalatos pontja a filmnek az idilli házaspár játékos szerelmeskedése a film elején és a film közepén, a bizonytalanság, megrendült bizalom és a családi idill összeomlásának tetőfokán folytatott vad és szenvedélyes szex. Ez utóbbi a filmnek egy olyan momentuma, amikor végre szembe kell nézniük a szereplőknek a múltból előbukkant démonokkal, el kell fogadniuk, hogy most már nem ugyanaz a család, akik voltak. És a film poénja, hogy a családot ezen a ponton már csak Joey képes megmenteni. Tom és Joey soha sem lesz egy ember a film alatt. Olyanok ők, mint Jekyll és Hyde. Ám a film végén a férfi jelképes megmosakodásakor nemcsak a rossz tisztul meg a jó által, hanem a jó is megtisztul hosszú évek hazugságaitól, az önámítástól és egy mélyen elnyomott, kínzó bűntudattól.
|