Boronyák Rita
Háború, képek, sárkányfog-vetemény
2005. december

Az Örökmozgó társasutazásra hívja a közönségét a nürnbergi per 60. évfordulója alkalmából. Időben hatvan-hatvanöt évet pásztáz végig a sorozat. A lélekben megtett út nem mérhető.

Múlt

A varsói gettófelkelés krónikája Marek Edelman szemével (1994, r: Jolanta Dylewska) című film első hét percében fekete-fehér néma archívokat látunk lassítva, minimálzenével (a győri Mediawave látogatóinak ismerős lehet néhány képsor a fesztivál bevezető filmjéből). Utcaképek, mindennapok. Kicsit kopottan, de még decensen öltözött emberek jönnek-mennek, ügyet sem vetnek a meztelen halottra az utcakövön. Koldus anya a gyerekével a sárban. Fiatal, átlagos kinézetű tiszt korbáccsal emeli föl egy idős nő meggyötört arcát, majd ellöki. Edelman huszonévesen vett részt a varsói gettólázadásban. Szemben a kamerával úgyszólván szenvtelenül beszél arról, amit tapasztalt. Sorjáznak a tények, nevek, epizódok. Levelet kaptak Henryk Wolinskitól: ha kitörnek ekkor és ekkor itt és itt, az elvtársak fegyverrel várják őket. Áttörtek, nem volt ott senki. Parelman, a vezetőjük sebesülése miatt nem tudott elmenekülni. Fegyverét odaadta egy társának, ő maga behúzódott egy házba, amit aztán a németek felgyújtottak. Elevenen elégett. Társai egész nap hallgatták a sírását. A németek gázt engedtek az egyik alagútba. Egy tizenéves fiú bent rekedt. A csoportvezető úgy döntött, be kell tömni, hogy ne fulladjanak meg valamennyien. Egyenként is, összességükben is felfoghatatlan szenvedéstörténetek. A gettó mellett, a harcoktól körülbelül 100 méterre az árja oldalon egy körhinta működött. A gettó égett, a körhintán önfeledten szórakoztak. Edelman levonja a következtetést: ha valami nem tartozik rád, észre sem veszed. A világ nem tudott a harcukról. Edelman történetei a legteljesebb zűrzavart, abszurditást tükrözik. A varsói gettóba zsúfolt embereket teljesen magukra hagyták. Önmaguk szervezkedtek, fegyvert a csempészektől szereztek, a bunkert, ahol elbújtak, félvilágiak, csempészek, kurvák, stricik építették. A legfiatalabb harcos 13, a legidősebb parancsnok 21 éves volt. A rendezőnő, Dylewska fáradhatatlanul bújta az archívumokat, s sikerült az úgyszólván lehetetlen: a nagyon kevés megmaradt archív anyagból kikockázta a gettólázadás több résztvevőjének arcát.

A táborok emlékezete (1985, r: Sidney Bernstein) a háború után negyven évvel tette közzé először vágatlanul azokat a filmtekercseket, amelyeket 1945-ben az amerikai és a brit hadsereg katonáihoz csatlakozott stábok forgattak a náci haláltáborokban tapasztaltakról. Bergen-Belsen, Dachau, Buchenwald, Mauthausen, Auschwitz bemutatása mellett a kevésbé ismert táborokról is tudósítanak. Az eredeti, 1945-ös narrátorszöveg szerint a Harmadik Birodalom területén a táborok nagy száma (több mint 300) miatt sem elképzelhető, hogy a németek ne tudtak volna a létezésükről. Az anyag az Imperial War Museum raktárából került elő. Amerikai és angol érdekkülönbségek, politikai huzavonák miatt nem került sor a bemutatására korábban. Két tekercs, amelyet a szovjet csapatok forgattak, egyes források szerint soha nem készült el, mások szerint Moszkvában megvannak. A filmanyag a leképezés, megmutatás szándékával készült. A narrátor, Trevor Howard személyesen, mégsem propagandisztikusan mondja el az 1945-ben megírt eredeti szöveget. A beállításokon, a filmben nyilatkozókon – volt táborlakón, katonán – távolságtartó beletörődés érződik. Háborúban edzett józansággal néznek valami olyasmire, aminek befogadására még ez a fajta józanság sem alkalmas. A döbbenettől csöndes a hangvétel, nincs erő a tiltakozás harsányabb formáira. A „kontrollcsoport” reakciója mutatja, hogy a háború milyen módon emeli az ingerküszöböt: a weimari elöljárókat, a jó polgárokat a szövetségesek táborlátogatásra viszik. Beszélgetve, nevetgélve érkeznek meg a buchenwaldi táborba, mintha turisták lennének. A látottaktól a nők elájulnak, a férfiak komoran leszegik a fejüket. A preparált emberbőröket, a szökött rabnők zsugorított koponyáját, a tömegsírokat kellett látniuk ahhoz, hogy elhiggyék a táborok létét, azt, hogy ami a táborokban történt, nem a fantázia terméke. A józan észtől, az emberről alkotott képtől nagyon távolinak tűnik mindaz, amit láttak, így a narrátor. Az ebensee-i tábornak maga az elhelyezése is kínzó. A csodaszép nyaralóhelyen, a kristálytiszta levegőben csontvázzá fogyott rabok nézik a hegyek hósipkáit. És egyre csak számok, számok. Melyik táborban hányan fordultak meg, hány embert öltek meg összesen, hányat naponta. Hány embert temettek a tömegsírokba. Hosszú képsorok arról, hogy az egykedvű őrök, nők, férfiak mint vonszolják a csontvázzá aszott holttesteket a tömegsírokba a szövetségesek fegyveres felügyelete alatt. Teherkocsira slichtolva, vállravetve, porban húzva. Viszi, bedobja, fölteszi, fordul újra. A holttest engedelmesen hullik, odanyaklik a többi közé, megtalálja nyugalmi helyzetét, úgy marad.

Életút-követés

A Goebbels-kísérlet (2005, r: Lutz Hachmeister) játékidejében a néző be van zárva Joseph Goebbels (1897–1945) tudatába, csak azt láthatja, hallhatja, gondolhatja, amit ő. Nincs vita. Kenneth Branagh, a Goebbels-naplójegyzetek felolvasója úgy azonosul a napló „én”-jével, hogy a távolságtartása is érezhető. A fiatalkori érzékeny, némelykor szenvelgő szövegek után, a politikai sikerek kezdetét követően egyre jobban döngnek a nagy szavak, ahogy nőnek a célok. Előbb csak maga akar boldogulni, majd Németország bajaira látja gyógyírnak a nemzetiszocializmust, aztán a világ boldogsága a tét: a mongol hordákat meg kell állítani, szónokolja határozottan utolsó rádióbeszédében 1945. április 21-én, a már porrá lőtt és hamuvá égett Berlinben. Kis, intelligens patkányarca ragyog a boldogságtól egy-egy hatásosra sikerült mondat után. Az emelvényen a tapsviharban, beszéd közben vékony teste minden energiáját beveti, karjával energikusan gesztikulál. Az egykori híradó-operatőrök felvételein ott maradtak közeliben azok a jelenetek, amelyeket a jóval távolabb álló közönség nem láthatott. Goebbels bálványa, a Führer habozó, bizonytalan mozdulatokkal lép az emelvényre, enerváltan helyezi jegyzeteit valami kevéssé látható helyre. Aztán felfűti magát. Maga Goebbels hevesen mozdul, arckifejezésének mohósága egyenesen taszító. Ezzel szemben a Leni Riefenstahl készítette képsorokon Goebbels arcának rágcsáló jellege nem feltűnő, mert az okosan csillogó szemein a hangsúly, Hitler pedig mindig határozott, energikus, biztonságot sugalló.

Goebbels naplójegyzetei, saját szavai minden szükséges magyarázatot megadnak annak megfejtéséhez, mit kompenzál a politikai pályán a nagy öntudattal, a szüntelen erőfitogtatással. Gyerekkori betegsége következtében egész életére megsántult, és nyomorult, örömtelen, boldogtalan ifjúsága volt. Nem bíz(hat)ott önmagában, keresett magának bálványt, Hitlert, akit szolgálhatott, akire dühönghetett, akinek tekintélye minden lépését legitimálhatta. Dolga volt, sok dolga, egyre följebb jutott, egyre fontosabb lett, bár az effajta öntudatnak a világ sem elég. Tulajdonképpen milyen egyszerű. Nagy szavak, jó taktikai érzék, gátlástalanság, pragmatikusság. A hőssel való azonosulás lehetősége adott, de mementóként a film elején és végén látható Goebbels összeégett holtteste. S a gyerekek kis testei. A meggyőződéses náci szülők, Joseph és Magda magukkal vitték őket is.

A 2 vagy 3 dolog, amit tudok róla (2005, r: Malte Ludin) három generáció gondolkodásmódjának bemutatása. A rendező apja, Hanns Ludin 1941-től a Harmadik Birodalom pozsonyi nagykövete volt. Ekkor folyt a szlovákiai zsidóság deportálása, koncentrációs táborokba szállítása. 1947-ben Hanns Ludint Csehszlovákiában halálra ítélték, felakasztották. Annak ellenére, hogy az apa háborús cselekedetei bizonyítottak, a család három generációja teljesen mást látott és/vagy gondolt. Illetve szeretne gondolni, de nem tud, mert az igazságérzet működik akkor is, amikor az apa iránt érzett szeretet miatt elfojtja a gyerek. A feleség mindvégig lojális volt a férjéhez, úgy, hogy tudta, a férje biztosan összeveszett volna vele, ha az előmozdítja a karrierjét. A rendező maga kisfiú korában hősnek tartotta az apját, majd a 60-as években ugyanolyan náciként gondolt rá, mint a többi bűnösre. Aztán elkészítette filmjét, amelyben ezt a nagyon bonyolult érzelmi skálát mutatja be érett filmes eszközökkel, hibátlan archív- és dokumentumhasználattal, jól felépített dramaturgiával. Hisztérikus sírással kezdődik: „Jogom van hozzá, hogy úgy lássam az apámat, ahogyan én látom” – a film végén ugyanez az asszony elmondja, hogy egy pillanatig sem akart részt venni a filmben, végül azért állt rá, mert a többiekkel ellentétben ő rendíthetetlenül biztos abban, hogy az apját ártatlanul végezték ki, s csak ő védheti meg anyjuk, apjuk, meghalt testvéreik emlékét. Ő a legidősebb lány, ő ismerte a legjobban az apát. Az unokák generációja egészen világosan lát és fogalmaz, nem béklyózzák az érzelmek. Az egyikük megfogalmazásában a nagyanya és Hanns gyerekei nem néztek szembe az igazsággal. Továbbadták bizonytalanságaikat. Érzelmileg kapcsolódnak a régi dolgokhoz, de a dokumentumok és a tények teljesen mást mutatnak. A lelke legmélyén mindenki tudja az igazságot, ezért állandó belső harcban élnek. Annyira szeretnék, ha a férj, az apa más ember lett volna… Lezárásképpen a náci rezsim egyik áldozata, akinek egész családja odaveszett, definiálja a jót és a rosszat is. Hogy ne legyen tévedés. Van jó és rossz. Illúziója nincs, szerinte a gonosz egyszerűen erősebb, mint a jó. Soha nem lehet kielégíteni a gonoszt, aktív vákuumként szívja magába a dolgokat, mondja.

A tét és a cél hasonló volt Varga Ágota Leszármazottak (2004) című filmje elkészítésekor is. A magyar rendező formailag a „beszélő fejes” megoldást választotta, a módszere a nézővel egyidejű tájékozódás. Éppen a módszer az oka, hogy nem lesz olyan nagy tétje a filmnek. Magyarországon a tabuképzés miatt a fasizmussal való szembenézés mindeddig elmaradt, a családtagok nézeteivel való vita vagy azonosulás nem kapott nyilvánosságot. Endre Zsigmond apja, Endre László keménykezű, határozott antiszemita volt. 1944-ben belügyi államtitkárként mindent megtett a zsidók gettósításáért, táborokba szállításáért. A fiú osztja apja nézeteit, sőt tovább is gondolja azokat, mert szerinte korunkban még időszerűbbek. Endre Zsigmond gyermekei markánsan elhatárolódnak apjuktól is, nagyapjuktól is. A film kilencvenöt percéből kilencven percen keresztül „Zsiga bácsi” mesélget, a láthatatlan rendező kérdéseire válaszolva. Anekdotákat, érdekes és kevéssé érdekes történeteket és tényeket elevenít fel, amelyek a cél szempontjából nem túl jelentékenyek, egyetlen aspektust leszámítva: az apró részletek, mindennapi tények közé visszailleszkedik az antiszemitizmus. „Zsiga bácsi” számára a mindennapok szerves része a fajgyűlölet. És éppen ez az, ami ma már nem szalonképes – az egykori szalonzsidózás ugyanis emberek millióinak életébe került! Amit viszont mi látunk, az az, hogy egy tulajdonképpen unalmas bácsika mesélget, és a világ legtermészetesebb módján cigányozik vagy zsidózik. „Zsiga bácsit” megtagadják a gyerekei az utolsó öt percben – de ez dramaturgiailag nem teszi semmissé kilencven perc összefüggéstelen, illogikus fejtegetéseit, túl kicsi a súlya érzelmileg és érvkészletét tekintve is. Ha a fajgyűlölet a tárgy, nem szabad felkészületlenséget tanúsítani sem filmesként, sem a történeti háttérmunkát illetően. Bármilyen nehéz is esetenként, döntést kell hozni, s annak vonalán felépíteni a filmet. Ilyen horderejű téma esetében nincs helye maszatolásnak, mellébeszélésnek, végiggondolatlanságnak.

Társasutazás

Gazdag Gyula 1984-es filmje látszólag filmes eszközök nélkül kíséri végig négy autóbusznyi középkorú utas társasútját Auschwitzba. A látszat csal. Az egyszerűség eszköz, a finom tapintat módszer, amelytől mesélni kezdenek az emberek. Időnként tárgyilagosan, időnként pedig izzó indulattal elevenítik fel a(z akkor) harminc éve történteket. Auschwitzban is lehet viccelni, harminc év után is: a fontoskodó idős embert leintik, ugyan, hagyja, ezt itt mindenki tudja, s ő sértődés nélkül tudomásul veszi. A szerkezet roppant egyszerű: egy asszony monológjával kezdődik a film, aki akart is menni az útra, meg nem is, s egy közbejött műtét miatt nem mehetett. A kórházban a betegtársa azt fejtegette: Hitler jó ember volt, csak nem ismerik föl. Ha megölte volna a betegtársát, így az asszony, elmebetegnek nyilvánítják. Ha vitába bocsátkozik, fölmegy a vérnyomása, agyvérzést kap. Úgy döntött, a legjobb, ha hallgat, nem vesz róla tudomást. A film ez ellen a hallgatás, kikerülés ellen kíván tenni. A társasút eseményei, a tábor részletes megtekintése után ismét az asszonyt halljuk: ha a 20. század végén egy kórteremben ki lehet mondani, hogy Hitler abban hibázott, hogy nem fejezte be, amit elkezdett, nem irtotta ki a zsidókat, akkor félni kell.

Tények

Az úgynevezett tények nem tudnak tiltakozni, úgyszólván bármilyen cél érdekében bárhogyan csoportosíthatók. A kép nem hazudik, ha nem hamisítják. Az emberi arc, a gesztusok, a tárgyak kendőzetlenül vallanak.

A képekkel való szembenézés legfőbb akadálya a lélek egészséges tiltakozása. Ahogyan a fej ösztönösen elhajol a pofon elől. Ha tud.

Fekete Ibolya Chico (2000) című filmje az ideológiai harc konkrét harccá, háborúvá transzformálódásának gondolati végigvezetése. Lelkes forradalmár hőse, Euardo Rózsa Flores a hozzánk térben és időben legközelebb eső délszláv háborúban veszíti el hitét az evilági igazságosságban, ezzel együtt a harcban is. Hangsúlyos helyszínen, egy festői templomrom nyitott teteje alatt búcsúzik romantikus énjétől. Elbúcsúzik a “férfias” világrendtől, ráébred, az érvek nem hosszabbíthatók meg fegyverekkel. A példa önkényes, nem is általánosítható. A belátás egyénileg zajlik. Az emberiség története azt bizonyítja, hogy mindig lesznek romantikusok és / vagy cinikusok, akik a gyilkolást ideológiai vértezettel önként vállalják, s nyomukban a zsoldosok, a szadisták, a sodródók, a bizonytalanok, akik az erőset tűzön-véren át követik. Az érvek, a tények végtelen számú teljes képet eredményezhetnek kirakásuk logikája vagy érzelmi szükségletei szerint, könnyedén csúsztathatók, rakhatók át.

Mert el sem tudjuk képzelni, meg kell nézni. Akkor is, ha el akarjuk fordítani a tekintetünket. Mereven oda kell szegeznünk a szemünket, koncentráltan és figyelmesen. A lehető legnyugodtabban, próbálni nyugodtan, akkor is, ha csaknem lehetetlen. Az árnyalatokat figyelni, a részleteket. A lebbenő rongyokat észrevenni. A katona arcán a félmosolyt. A kápó ujján a karikagyűrűt. A csonttá aszott női hulla mindörökre szép arcát, amint kimered a tömegsírból. Felénk néz.