Tanner Gábor
A tudomány csodái – CSI-mutációk a tévében
2005. december

A holttest megtalálásának helyszínét lezáró sárga rendőrségi kordonszalag, erős fénycsóvát lövellő elemlámpák, mindenféle kütyükkel felszerelt fényképezőgépek, egykori vigécek árumintatáskájára emlékeztető, kockaformájú füles fémdobozok, melyekből előkerülnek a hártyavékony, fehér gumikesztyűk, csipeszek, különböző formátumú sárga bizonyítékgyűjtő papírtasakocskák. Megkezdik munkájukat a helyszínelők. A tévésorozat-franchise első darabját tavasszal láthattuk A helyszínelők címmel, nyár óta együtt fut a Viasat3-on a Miami helyszínelők és a New York-i helyszínelők, a TV2-n nemrég indult az NCIS – Tengerészeti helyszínelők. A CSI-brand ott díszeleg néhány ponyvaregény borítóján is – már a buszon, metrón is velünk lehet kedvenc helyszínelő teamünk.

A helyszínelők-variációkban a gyilkosságokat nem a hagyományos, összefüggéseket kereső, indítékokat, motivációkat feltáró eszközökkel próbálják felderíteni, hanem a bűneset helyszínén hátrahagyott nyomok aprólékos összegyűjtésével és precíz analízisével. Az egy-egy felügyelő nevével fémjelzett krimisorozatokban az adott detektív komprehenzíven látja a nyomozás folyamatát, és arra törekszik, hogy mind szélesebb logikai összefüggésbe helyezze a bűnesetet. A helyszínelős sorozatokban úgy jutnak közelebb a megoldáshoz, hogy mind több apró nyomot gyűjtenek be a nyomozók. A jelek feldolgozásának ritmusában kerülnek egyre közelebb a gyilkoshoz. Az egyik Miami helyszínelőkben egy kitört nyakú lányt találnak. Először hihető az apa meséje, hogy veszekedtek, a vita hevében a lány hátralépett, elvesztette az egyensúlyát, és leesett a lépcsőn. De a halottkém, Alexx két véraláfutást talál a lány vállánál. Egyértelmű, hogy esés előtt meglökték. Letartóztatják az apát. Aztán Alexx újabb nyomot talál: bőr- és szövetdarabkákat a lány fogai közt. Vagyis mielőtt meglökték, dulakodott a gyilkossal. Harapásnyom nincs az apán, viszont a szeretőjén (aki egyúttal az anya testvére) igen. A lány rájött az apja és a nagynénje között kialakult viszonyra, és a két nő összekülönbözött. Ha a kép összeállítása ennyire a pici részleteken múlik, akkor persze csapatmunkára van szükség, szorgalmas méhecskékre, akik összehordják az árulkodó nyomokat. Amelyek csaknem minden esetben fizikai természetűek. Összevetésüket és elemzésüket számítógépek végzik. A szívósság helyére a lelkes odaadás kerül, a józan ész és „paraszti logika” helyére pedig a high-tech-berendezések. A koncepciókat felállító, modelleket építő gondolkodást a részletekben elvesző profizmus veszi át. A lényeg, hogy minél fényesebbre legyen csiszolva az adott láncszem, a láncsort majd összefűzik a gépek. Éppen ezért a helyszínelős sorozatokban gyakori az időleges hiba. Már-már sorozatkellék, hogy a tévesen letartóztatott, de immár kifele vezetett gyanúsított és a valódi, bilincsben a cellája felé kísért tettes tekintete összevillan a rendőrség folyosóján. Egy ügy kétféle verziója között egy-egy apró hajszál, DNS-mintavételre alkalmas nyálcsepp vagy valamiféle speciális folt van csupán. Az egyik Miami helyszínelőkben egy fiatal lány holttestét emelik ki a tengerből. Cindy Castellano egy olyan cégnek dolgozott, amelyet a férjükre gyanakvó feleségek keresnek fel. A fickóra az ügynökség ráállít egy nőt, aki addig fondorkodik, míg magába nem bolondítja a pasit. A csapodár férfiak horogra akadnak – az ártatlan kis feleségek sejtése pedig bizonyosságot nyer. Cindynek volt hát ellensége temérdek. Egy csomó feldühödött, lebukott férj. Szerencsére a nagy részük tudott alibit igazolni a gyilkosság időpontjára, a többiek mind gyanúsítottak lettek. Hagytak olyan árulkodó nyomokat Cindy környezetében, melyek alapján egyikre is, másikra is rá lehetne húzni a gyilkosságot. Ekkor a helyszínelők ballisztikai szakértője rozsda- (vagyis patina-) nyomokat fedez fel a Cindy holttestéből eltávolított lövedéken. A tettes és a lány dulakodtak, a tengerbe estek, ott sült el a fegyver, és már csak a revolver használója mászott ki élve a partra. A tettesnek tehát sónyomok vannak a cipőjén. Így bukik le az egyik gyanúsított férj – felesége. Mindazonáltal, ha helyszínelőink nem vesznének el a részletekben, már sokkal korábban rájöhettek volna, ki a tettes. A legfőbb gyanúsított, Matthew Warner nem lehet az, hiszen Cindyvel őrülten egymásba szerettek. A férfi ellen szóló bizonyíték, hogy az ő ondóját találták meg Cindyben. Motivációja pedig, hogy kertvárosi, medencés, kétgyerekes élete összeomlott a lány miatt. Csakhogy Cindyvel lelki társak lettek. Kapcsolatuk komolyra fordult, úgy érezték, egymásnak teremtette őket az ég. Így az egyetlen ember, akinek indítéka volt a gyilkosságra, az nem Matthew, hanem a felesége. Kihallgatásokkal, vagyis az emberi viszonyok feltárásával hatékonyabban el lehetett volna ide jutni. A Miami helyszínelők epizódjai gyakran éppen azért bonyolultak, mert a helyszínelők körmönfont módon jutnak el a megoldáshoz. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen a helyszínelés eredetileg a nyomozást segítő háttértevékenység. Részeredményeket szolgáltat a nagy egész összerakásához. Csakhogy a sorozatban ezt a munkafázist helyezik előtérbe. Úgy tűnik, mintha rendőrség nem is volna, vagy legalábbis azonos lenne a helyszínelőkkel. Maguk a helyszínelők végzik a kihallgatásokat, olykor még kommandósokat is „játszanak”. Rendőrök ritkán bukkannak fel a háttérben. Sőt, az egyik New York-i helyszínelők-epizódban a gyerekrabló elkapását a rendőrök hiúsítják meg. Mivel éppen be nem jelentett „terroristaelhárítási kiképzést” tartanak. Rengeteg szirénázó rendőrautó lepi el az utcát, és a helyszínelők által figyelt személy a kavarodásban meglép. (Ez a „rendőrség-nélküliség” az „eredeti” A helyszínelőkre még kevéssé volt jellemző.) Mindössze egyetlen olyan Miami helyszínelők-epizódot láttam, ahol felmerült, hogy a helyszínelő munka is korlátozott eredményeket hozhat csupán, ha nem egészül ki más kriminológiai módszerekkel. Egy lány összeszólalkozott egy fiúval a kertmoziban. Mindkettőjüket kiutasították a nézőtérről. A srác megkarcolta kulcsával a lány BMW-jét, mire a lány utánament és lelőtte. Később arra hivatkozott, hogy megbotlott a járda szélében, és véletlenül elsült a kezében a fegyver, amivel csak meg akarta fenyegetni a férfit. A „ravaszteszt” be is bizonyította, hogy a lány pisztolyának elsütő billentyűje valóban nagyon kis erőkifejtésre benyomható. Így az ügyészség nem emelt vádat. A New York-i helyszínelőkben az ügyek jó része nem építhető fel hagyományos nyomozói módszerekkel, ugyanis az efféle megközelítés számára az esetek illogikusak. A Central parkban egy távoli toronyház kilencedik emeletéről hátba lőnek egy lovas rendőrt. Végül kiderül, hogy a gyilkos bosszút akart állni egy véletlenül kiválasztott rendőrön, amiért egyik rokonát letartóztatták egy kábítószerügyben. Egy másik epizódban egy skizoid testvérpár szövevényes kettős gyilkosságát leplezik le, ahol az egyik áldozat csupán az egyik testvér agyában létező (de azért bizonyos paramétereiben életre is keltett) „személy” volt. A kevésbé bonyolult epizódokat sem csűrik-csavarják annyit, mint a Miami helyszínelőkben. Viszont többet időznek a környezetábrázoláson, a hangulatfestésen, a munka stilizált bemutatásán. Mindazonáltal a New York-i helyszínelőkben koncepcionálissá válik a részletekben való elmerülés. A film azt sugallja, hogy az egyes elemek között nincs összefüggés, a világ elvesztette racionális kauzalitásait. Csak akkor van esélyünk, ha megértjük az illogikussá vált világ új, sajátos összefüggéseit. Nagyon fontos ebből a szempontból, hogy a New York-i helyszínelők vezetőjének, Mac Taylornak a felesége a WTC elleni terrortámadáskor halt meg. Ettől kezdve a „nyugati” világ racionalitása átdimenzionálódott. A mi szempontunkból érthetetlen összefüggések vezérelte terroristák, pszichopata gyilkosok másképpen működnek, mint a „mi” társadalmunk „kitermelte” bűnözők. Ez a megközelítés emeli ki a New York-i helyszínelőket a franchise többi darabja közül. (A Miami helyszínelők esetében gyakran érezzük úgy, hogy nyomozóink ágyúval lőnek verébre.) Remek a Gary Sinise alakította Taylor hadnagy, mert egyszerre emlékeztet a modern sci-fiknek az új környezetet megérteni próbáló, okos „utolsó emberére”, aki egyben a továbbélés letéteményese is, és a régi sci-fiknek a pusztulást bölcs belenyugvással vállaló hőseire.

Ahogy pár részből meg tudtam ítélni, a NCIS – Tengerészeti helyszínelők egészen más irányba fordította az alaphelyzetet, mint a New York-i helyszínelők. Ebben ugyanis a JAG – Becsületbeli ügyekre jellemző könnyedségét kapcsolták a történetekhez. A New York-i helyszínelők szikár, karcos (de éppen ezért jellegzetes) humorát felhígították. A bűnesetek kevésbé durvák, és a nyomozás során is jó néhány vicces mozzanat került az epizódokba, melyek egy része már az önparódia határáig is eljut. Kétségtelenül trendi ez a megoldás, és nem is nevezhető váratlannak egy sikersorozat esetében, de engem nem hódított meg.

Persze a helyszínelő-sorozatok két legfőbb jellegzetessége – mint ahogy erre már utaltam – a csapatmunka magasztalása, valamint a technikai fejlődés glorifikálása. Nézzük az elsőt! A helyszínelő teamek maguk is olyanok, mint a részeiben létező világ. A csoport tagjai meglehetősen sztereotip figurák, nem éppen jellegzetesek, noha megbízhatóan, jól végzik a munkájukat a saját területükön. Együtt alkotnak koherens egészet. Voltaképpen metaforikusan olyanok, mint a részekre bomlott világ, melyet éppen ők úgy formálnak egységessé, hogy minden ízének megadják a „tiszteletet”. Hogy hangsúlyosként kezelik a részleteket, még akkor is, ha azok jelentéktelennek tűnnek. A helyszínelők higgadtan vonulnak ki a terepre, vagy ülnek le a munkaasztalukhoz. Derűs nyugalommal, nemegyszer mosolyogva végzik a munkájukat. Kiegyensúlyozott mozdulataikból szenvtelen profizmus árad. Mondhatnánk, mintaalkalmazottak. Minden cégben ilyen munkatársakról álmodoznak. Mosolygó és kedves pénztárosokról, gépprecizitással dolgozó árufeltöltőkről, büszkén lépdelő, és ha kell, sebészi pontossággal beavatkozó biztonsági őrökről stb. De maguk a munkavállalók is szívesen azonosulnak a helyszínelőkkel. Nem csupán a munkakörülmények csábítóak, hanem hogy valaki olyan természetes egyszerűséggel lehet tagja egy csapatnak, mint a helyszínelők. Csak teszik a dolgukat, s mindez beleolvad a vállalat működésébe, azért, mert így van kitalálva a rendszer. A fogaskerék-emberkének éreznie kell, hogy más fogaskerekekbe kapaszkodhat. Ez ad neki biztonságot és fontosságtudatot. Enélkül agresszív lesz, vagy lelketlen, minden mindegy alapon dolgozó. A helyszínelők a mi kis fogaskeréklétünk idoljai. Team-building mesehősök. Elképesztő, hogy milyen hosszú ideig nézzük (többször fél vagy egy percekig) bármelyik helyszínelők-franchise-ban azt, hogy valaki dolgozik. Vagyis a munkát. Pedig, hogy mit csinál pontosan, azt nem tudjuk kivenni. De nem is érdekes, hiszen elvontan a munka aktusa a lényeges. Dallamosan ritmusos zene szól, különböző képkivágatokban látjuk a munkavégzőt. Szakszerű mozdulatait félközeliekben, összpontosító arcát detailekben, időnkét bevillan egy-egy klaviatúra-, lapmonitorrészlet. A Dalolva szép az élet-beli videoklipbetét jut eszembe, amikor az idős és fiatal szaki által közösen kidolgozott módon formálja az esztergagép a munkadarabot. Ott a termelést magasztalták, melynek az öntudatos munkások a letéteményesei, A helyszínelők-mutációkban fordított a képlet: a munkavégzést dicsőítik, melyek összessége a produktumot adja. Mindazonáltal a közös nevező a kollektív munka. Ahogy a reklámok az otthoni és szabadidős környezetünket stilizálják csillogó-villogóra, úgy ez a sorozat a munka közben levésünkkel teszi ugyanezt. És persze az epizódokat reklámblokkok szakítják meg – így tehát A helyszínelők-variációk a fogyasztói kapitalizmus eldorádói.

A sorozat másik szembetűnő sajátossága a számítógépkultusz ápolása. Az összegyűjtött nyomokat a legkülönfélébb szoftverekkel analizálják. Látványos, ezért csaknem minden epizódban látható az ujjlenyomat-azonosító program. A monitor egyik oldalára a helyszínen talált ujjlenyomatot merevíti ki a gép, míg a másikon sebesen pörgeti a nyilvántartásban levő mintákat. Ha megtalálja az összeillőket, akkor zöld színű felirat kezd villogni: „positive match”, majd másodperceken belül megjelenik a monitoron az illető fényképe és minden adata. De elképesztő képjavító szoftvereik is vannak, amelyek segítségével egy ATM fölé szerelt biztonsági kamera sötétben készített felvételéből is ki tudják olvasni a pénzt felvevő személy háta mögött harminc-ötven méterre megálló autó rendszámát. Rendelkeznek „intelligens arcfelismerő” szoftverrel, és minden beszkennelt anyagról másodpercek alatt dobja ki a gép, hogy milyen vegyi összetevőkből áll. Az egyik Miami helyszínelőkben egy rendőr gúnyosan megjegyzi, hogy biztos van a helyszínelőknek valami berendezésük, amivel a zúzódásokból és sérülésekből megmondható, ki okozta azokat: „valami tömegspektro-izé, ami harangozik, amikor talált valamit”. Lélegzetelállító 3 D-s modellálló szoftverekkel dolgoznak. (Különösen a New York-i helyszínelőkben.) Helyszíneket rekonstruálnak így, a lövések irányát, és gyakorlatilag mindegy a tér nagysága: lehet az egy kis bank páncélterme, vagy maga a Central park. A valóságos tereket a nyomozás szempontjából jobban használható 3 D-s virtuális terekké redukálják. Voltaképpen minden nyomot számítógépre visznek, virtualizálnak. A kibertérben sajátosan átalakul minden. Molekulákra hullik, vagy éppen fordítva, kiegészül olyan adatokkal, melyek révén a kimeneti oldalon immár tökéletes kép, hang áll a nyomozók rendelkezésére. Egy jegyzettömblapról a gép segítségével kiderítik, mit írtak az előtte levő lapra. Az internet révén be tudnak lépni az összes adatbázisba, számlába. És ami különösen érdekes, hogy a gép által kidobott eredményekkel a helyszínelők azonnal akcióba lendülnek. Mintha az emberek a gép perifériái volnának. Különösen a Miami helyszínelőkre igaz ez a jellegzetes mozdulatsor. Kitépem a nyomtatóból a papírt, és már rohanok is. Újabb szép metaforája ez a fogaskerék-emberke működésének. Az elgépiesedésre jellemző példa a parkolóházas gyilkosságról szóló Miami elyszínelők-epizód egyik jelenete. A lövedék átment az áldozaton, de nem találják sehol. Ekkor Caine hadnagy felvesz az asztalról egy helyszínt rögzítő fotót, ami a lövedék feltételezhető becsapódási helyéről készült. – Ezt nézd meg – mutatja a ballisztikusának –, milyen ez a parkolóhely! – Üres. – Üres volt. Amikor a kép készült. – De nem biztos, hogy üres volt a gyilkosság pillanatában – mélázik el a dolgon Calleigh. – Ezek a helyek névre szólóak, így van? – teszi fel a költői kérdést Caine. – Ha meglesz a kocsi, meglesz a lövedék is. – Ha megvan a lövedék, meglesz a gyilkos. Alig öt másodperc alatt végigfut kettejükön a megoldás. Akárha számítógépbe táplálták volna a fényképet. Hogy számos probléma akad ezzel a gondolatsorral? Nem érdekes. (Például miként állt ki a kérdéses autó a gyilkosság és a helyszínelők megérkezése közötti időpontban? Átgázolt a holttesten?) Az embergépek ráakadtak egy logikai elrendezésre, nem gondolkoznak tovább – akció indul!

A helyszínelők környezetének, a tiszta laboratóriumoknak, a hatalmas monitorokkal díszített szobáknak, a makulátlan gép tisztaságának az ellenpontján a mocskos helyszínek és a kifejezetten durva bűncselekmények állnak. A helyszínelők-franchise a brutális gyilkosságokról szól. Kíméletlen esetek ezek mind fizikailag, mind morálisan. Szétégett, összerohadt, megcsonkolt, vértócsába fagyott holttestek, sokszor döbbenetesen erkölcstelen gyilkosok. Ez utóbbi szempontból talán a legfelkavaróbb egy gazdag lány meggyilkolásának esete volt a Miami helyszínelőkből. A lány a barátaival unaloműzőnek megrendelt maga ellen egy emberrablást. De a fiúját egy ponton már ez sem elégítette ki, ezért az előre kitervelt szöktetés során nejlont szorított a lány szájára és orrára, majd azon keresztül csókolta, miközben a lány kilehelte a lelkét. A New York-i helyszínelők kimondottan szennyesre, a lepusztultság irányába stilizálja a helyszíneket. Taylor hadnagy a mocsokban, a szemétben turkál, amikor bizonyítékokat gyűjt. A számítógépes grafikákhoz hozzászokhattunk már. Reklámok tucatjaiban magyarázzák el a segítségükkel, hogy a samponmolekulák miként űzik ki az A/4-es lapra emlékeztető korpákat a gigantikus hajtövek közül, a mosószer hogyan oldja ki a ruhák hatalmas rostja közül a sziklanagyságú koszdarabkákat, a padlótisztító hogyan likvidálja a padlófelületen rángatózó meztelen csigaszerű baktériumokat. Csakhogy a helyszínelők-sorozatokban ellentétes funkciójuk van a számítógépes grafikáknak. Letisztultságukkal a rángatózó kamerákkal rögzített, elmosódott, zűrzavaros, szennyes világot ellenpontozzák. A mocskos külvilág kontra makulátlan munkahely distinkció tovább erősíti ez utóbbi iránt érzett vonzalmunkat. A fogaskerékember-lét apológiája ez. Tovább erősíti a szembeállítást: a helyszínelők nyomozóinak alig van kapcsolatuk a külvilággal. (Az NCIS – Tengerészeti helyszínelők zárt, katonai világban tevékenykednek, a legutóbbi részben tengeren úszó repülőgép-anyahajón eredtek néhány, kábítószer-féleséggel halálra „pörgetett” katona gyilkosa után.) Kevés információt kapunk a szereplők magánéletére vonatkozóan. Utalt már erre Deák Dániel is a szeptemberi Muszterben Az idő egykori és mai felügyelői című cikkében. Később egy olvasónk azt mondta, ez tévedés, hiszen mindegyik helyszínelők-variációban kapunk információkat a szereplők közötti nem munkajellegű viszonyokról, és sok mindent megtudhatunk a privát életükről is. Nyár eleje óta csaknem tizenkét órányi Miami és New York-i helyszínelőket vettem videóra, és ezekben egy-egy félmondat vagy röpke jelenet van csupán, ami ebből a szempontból árulkodó. Mindössze annyit tudtam meg, hogy Nick kubai bevándorló, Calleigh-nek egy rendőr udvarol, Salas nyomozót pedig annyira felkavarta valami régi, kellemetlen emlék miatt egy robbantásos bűntény, hogy álmatlanul forgolódott fél éjszaka. (Taylor hadnagyról korábban tudtam a már említett, feleségével kapcsolatos információt, valamint Caine hadnagyról is hallottam, hogy meghalt a testvére.) Természetesen a fan-site-okról sok minden kiderül a szereplők családi hátterével kapcsolatban, de az „életrajzi” adatok közlése általában nem jellemző az epizódokra. Az, hogy a szereplők ennyire neutrálisak, tovább erősíti életidegenségüket. Szemléletes vizuális kifejezése ennek a kívülállásnak az egyik Miami helyszínelők-rész végén látható jelenet. Közeliben mutatják egy brutálisan megvert, de csodával határos módon életben maradt lány kék-zöld foltokkal és kórházi csövekkel csúfított arcát. Taylor elmondja neki, hogy elkapta a támadóját. A lány orrából idegességében kiserken a vér. Ekkor Taylor lágyan felitatja a vért vakítóan fehér, makulátlanul tiszta zsebkendőjével. De más szempontból is metaforikusnak tartom ezt a mozdulatot. Mert a helyszíneléssel kapcsolatos sorozatok, melyekben alapvetően a nyomok, a legkülönfélébb koszfoltok, apró maradványok stb. játsszák a főszerepet, indirekt módon éppen egy steril, neutrális világot dicsőítenek. Ahogy az Európa Kiadó énekelte egykor: „jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, ha intelligens gépek leszünk”.