|
Tanner Gábor Vakvágány (Film+) A Sunburst Motel recepciósa, aki videokamerák segítségével kis monitorokon kémleli a lepattant szálloda folyosóit és a folyosóra nyíló ablakokat, egyszer megsajnálja azt a törékeny, de rendkívül dekoratív asszonyt, aki időnként odajár. Megfigyelései során megtud valami kompromittálót a nő szeretőjéről. Nappal megvárja az asszonyt valahol, és átnyújtja neki a hangfelvételt. A nő összerezzen. Fehér bundájára általában magas prémgallért kerít a nyakába. Belerejtőzik a ruháiba. Pedig ápolt és szépen kikészített az arca, a haja makulátlan. Megjelenése dacára rejtőzködni akar. A titkos motelezés átdimenzionálja a létét. Mintha a valóságos világ és egy titkos világ között lebegne. Még felveszi a külvilágnak szóló maszkot, de legszívesebben belebújna a kabátjába, elrejtőzne ott bent, a meleg sötétben, ahol az alagút nyílik, amely átvezet egy másik világba. Úgy látom, már megszokta ezt a kettősséget, ezt a sehol sem levést. Mintha őszintén hinné, hogy a másvilág boldogsága erőt ad az itteni világ kegyetlenségeivel szemben. De mégis rejtőzködik. Ösztönszerűen. Nem az jár a fejében, nem azért bujkál, mert az ördög sosem alszik, hiszen már önmagára beszélte a magabiztosságot. Hisz a sötétség erejében. Érzi a meleg ujjakat. De az a másvilág immár az övé. Nem kell a konfrontáció a külvilággal. Környezetének ott a sminkje, rúzsa, hajfestéke. És most a recepciós azt mondja, ismerlek, ismerem a rejtett kis világodat. De hiszen az a világ csak az övé! A Vakvágány (Blindside, 1986, r: Paul Lynch) éjjel megy a Film+-on. Olyankor az ember érzékenyebb. Erőteljesebben működik a fantáziája. Valahogy bele-belebódulok egy-egy jelenetbe. Mintha elbóbiskolnék, aztán kiderül, talán álmodtam egy rövidet, az egésznek semmi köze a filmhez. Éjszaka nincs rossz fim. Ha elaltat, úgy is jó, ha ébren tart, úgyis. A recepciós szigorú tekintettel, pipájából nagyokat szippantva mered kis monitorjaira. A filmből megtudjuk, hogy egykor társadalomkutató volt, de valami zűrje miatt fel kellett adnia az állását. Most a Sunburstben kutat – persze szigorúan csak szociológusi hevületétől vezérelve. Az én figyelmem nem olyan szúrós, mint az övé. A lebegő tekintet nem veszik bele a részletekbe, viszont könnyedén teremt kapcsolatot a mozaikdarabkák között. A lebegő tekintet számára nem egy világ létezik, hanem több. Alternatív világok. Lehetséges világok. Más világok. A mozaikdarabkák kirajzolta forma elmosódik, majd újra összeáll – immár másik alakzatban. Így működik a cannes-i aranykamerás dán Rekonstrukció is (Reconstruction, 2003, r: Christoffer Boe). Rekonstrukció (HBO) Amely minden formai és dramaturgiai bűvészkedése ellenére szimpla bosszúfilm. August már korosodó, híres és népszerű svéd író. Egy előadás- és interjúsorozatra érkezik Oslóba jóval fiatalabb, gyönyörű feleségével, Aimee-val. A szépasszony unatkozik. Alulról fényképezik, ahogy a szállodai szobában magányosan ül az ágyon, amitől a magas szoba még inkább megnyúlik. A fehér, rideg színek és az utcafront felé néző üvegtégla fal a vertikálisan torzított perspektívával befőttesüveg-benyomást kelt. Aimee a hotelszobából lemenekül egy helyi kávézóba, míg a férje előadni megy. Itt találkozik Alexszel. Lefekszenek egymással, majd elhatározzák, hogy megszöknek. Csakhogy August pár perccel azelőtt ér haza, hogy Aimee kijött volna a zuhanyból, s ugyan Alex már nincs a szobában, de a feldúlt ágyból, a szétdobált ruhákból és egy színes reklámmagazin kihajtott oldalán hagyott üzenetből rájön, mi történt. Angolosan távozik. Kicsit később, mikor Aimee már rendet rakott, ismét megérkezik. Még mielőtt nagyon felzaklatna minket a voyeurködés egy közhely-szituációban, rájövünk, hogy mindaz, amit látunk, August képzeletének játéka csupán. Aimee egy erősen roncsolt képen rúzzsal írja fel Alexnek a szobaszámát. Mindjárt ezután bevillan az éppen dolgozó August. Kéziratot javít. Erősen koncentrál. Mintha a rontott képek a még kiforratlan gondolatai volnának. A természetellenes, túlszínezett felvételek fikcionalizálják a látottakat. A film végén egyértelművé válik, hogy August írja a történetet. Ugyanis a szereplők az ő narrátorszövegére reagálva cselekszenek. Mintegy az ő bábjai. Így viszont a film nem más, mint egy fiatal feleséggel élő, a kapuzárástól rettegő férfi virtuális bosszúja asszonyán és annak kreált szeretőjén kitalált viszonyuk miatt. Nem túl bátor alkotás. (Elképesztően bosszantó a következő jelenetsor. Alex a Bo-Bi presszóban belebotlik Simonéba, a barátnőjébe. A lány agyából törlődött Alex. /Nyilván August húzta ki Simone szövegbeli előfordulásainak környékéről Alexet, miközben ugyanezt nem tette meg a fiúval, hadd zavarodjon meg az elméje. Kellett neki kikezdenie a feleségével!/ Beszélgetni kezdenek, Simone ölelést, csókot kér Alextől /ilyen egy csapásra megy ez a hűvös északon!/, aki így most a hirtelen vamppá előlépett Simone bűvkörébe kerül, és magára hagyja a Krasnapolski bárban kis motyójával szökésre váró Aimee-t. Jaj, olyan jó, hogy vannak megbízható, idős férfiak a világon, akik már nem rohangásznak a farkuk után!) A kézikamerázásokban, a szűk képkivágatokban a dogmára ismerhetünk, miközben a rontott, elmosódott, életlen, túlexponált, túlszűrőzött, néhol kifejezetten roncsolt stb. képek már a távolodást jelzik Lars von Trier-ék irányzatától. A filmnyelvbeli kontinuitás és a meghaladására irányuló törekvés együttes jelenléte tuti befutó a fesztiválokon. Jó néhány bosszantó dolgot tudnék sorolni a Rekonstrukcióból, de az elmúlt hetek magyar csatornáinak filmkínálatába illeszkedve a film egy pár perces jelenete megragadott. Felértékelődött, átdimenzionálódott. Vesszünk el a részletekben! Kicsit több mint fél órával a film kezdete után (ez persze csak az objektív időszámítás szerint fél óra, a film oly lassú, hogy az idő múlásának érzetét megduplázza a nézőben) Alex és Aimee tekintete találkozik egy metróállomáson. Ugyanabba a kocsiba lépnek be. Aimee kisvártatva leszáll, Alex barátnőjét, Simonét a metrón hagyva az ismeretlen nő után ered. Isznak egy kávét egy bárban. Utána szeretkeznek. Reggel megbeszélik, hogy együtt eltűnnek. Elbúcsúznak még azoktól, akiktől el kell köszönniük, és irány Róma! Ez a beszéd! Szakítani kell mindennel, aztán lássuk, mire megyünk ketten. Csakhogy az elbúcsúzás látszólag lényegtelen gesztusa (egyikőjüknek sincs túl jelentős otthagynivalója, nem is adnak maguknak hosszú időt rá) Alexet megrendíti. Pedig nem tűnik bonyolultnak a dolog. Csak még egyszer szemrevételezni kell addigi életének díszleteit, megsimogatni tekintetével a múlt kedves szereplőit. Aztán jöhet egy új felvonás. Csakhogy az előző szín egyszerűen eltűnik Alex számára. Hazarohan, és tetőtéri lakásának ajtaját befalazva találja. A kettővel alatta lakó, aranyos néni nem ismeri meg. Idegenként toloncolja ki a lakásából legjobb barátja is. Simonéhoz rohan, bevallja, hogy megcsalta, feldúltan ostorozza önmagát, de a nő zavartan pislog. Gőze sincs, mit akar tőle az idegen. Apja durván ellöki magától, mondván, nem ismeri, hagyja békén! Váratlan fordulat. Nem Alex lép ki korábbi világából (hogy az egy időre megszűnjön számra, aztán majd ha kedve tartja, visszatérjen belé), hanem Alex szűnik meg a világ számára. Létezését a körülményei, a meghatározottságai tették értelmessé. Ha fizikailag eltűnne, akkor is maradna belőle valami azok lelkében, emlékeiben, akikkel egykor kapcsolatban állt. A szomszéd néni emlékezne rá, hogy ő volt az a kedves fiú, akik olykor segített felcipelni a cekkereket. Legfeljebb hozzátenné, hogy aztán megbolondította valami szőke, svéd asszony. Lehet, hogy a barátja is jól beolvasna neki (vagy éppen hogy elismerőleg megveregetné a vállát), Simone pedig biztos kiborulna, sírna. És akkor Alex úgy érezhetné, tett valamit, hiszen kivált bizonyos reakciókat a környezetéből. De nem csupán közömbös a külvilág (valószínűleg már ez is nehezen elviselhető lenne), hanem kiderül, hogy nincs is. Alex egy másik életet kezdene, de előző élete (nem csupán a tapasztalatai, az onnan merített érzései, hanem annak fizikai létezése, és ennek a létezésnek Alexben levő tudata) meghatározná őt az új világban is. Új Alex lenne a régi Alexhez képest, és azzal együtt. Viszont az utóbbi nélkül nincs az előbbi sem. Nem tűnhet harmincegynéhány év a semmibe. Mert akkor az ember ott áll egy rontott felvételen, rángó grimaszokkal. Villognak egymás után a vágások. Alex arca a reszkető kamerától szétesik. Másrészről viszont szánalmas, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a környezetünknek. Hogy mindig kell valami, amivel megmérjük magunkat. Ha a mindenség éppen nincs kéznél, akkor a szomszéd nénivel, a barátainkkal. Az a bájos szőke asszony a Vakvágányban nem is tudja, milyen jó neki, hogy van mi elől rejtőzködnie. Pedig éppen azért sajnáltam, mert a titokvilága nem teljesedhet ki. Holott valószínűleg nincs másról szó, minthogy szereti mindkét világát, de legalábbis meg tud békélni velük. De éppen azért, mert akármelyik világába merül is el éppen, tudja, hogy van neki a másik. Ez az asszony, akiről azt hittem, hogy a becsavarodás határáig elment már két világa között ingadozva, a szabad ember jelképe. Hiszen őt nem zárhatja börtönbe egyik világa sem. Alex rab. Korábban az egyik világ rabja volt, most Rómában majd egy másiké lesz. Mert dehogyis akart ő elbúcsúzni. Látni akarta a fájdalomban megnyilvánuló szeretetet, szükséget. Meg akarta magyarázni a tettét. Csak látni akarta, hogy fontos a többieknek. A Vakvágánybeli szőke nőnek nincs szüksége ilyen megerősítésekre. Ő tudja igazán, hogy hol a helye (ahol éppen akarja), és hogy mit tesz. Hozzá hasonlónak tűnik Joseph D. Pistone FBI-ügynök a Fedőneve: Donnie Brascóban (Donnie Brasco, 1997, r: Mike Newell). Aztán mégis inkább Alexhez hasonlóan végzi. Fedőneve: Donnie Brasco (mtv) Pistone ügynök beépül a maffiába. Lefty, a lecsúszott bérgyilkos vezeti be, ő vállalja érte a felelősséget. A családjába is befogadja az „árva” fiút. Ugyanakkor Pistone-nak van igazi családja vékony, szőke feleséggel, három szép kislánnyal. Egy ideig remekül különbséget tud tenni két világa között. Kezelni tudja felesége kitöréseit, hogy soha nincs otthon, nem lehet rá számítani (egyik gyereke elsőáldozásáról is elkésik), miközben Donnie-ként egyre jobban befogadja a „család”. Csakhogy egy idő után Pistone elkezd maffiózó apaként viselkedni otthon. Egyre büszkébben feszít maffiózós öltözékeiben (például fehér vagy sötétbarna, kihajtott inggallérral feldobott kávé színű öltönyében), a maffia argóját beszéli gengszterstílusban. Mígnem egy nap felpofozza újfent kiboruló feleségét. A főnökeivel is egyre keményebb hangot üt meg. Amikor egy akcióhoz nem akarnak neki több pénzt adni, falhoz vágja a diktafont, amire a beszélgetéseit rögzíti. Egyre jobban idomul Leftyékhez. A film elején még keményen pattog az írógép, a képmezőt betöltik a papírra csapódó betűk, ahogy Pistone a jelentéseit írja. De érzelmileg egyre közelebb kerül Leftyhez, ehhez az apja helyett apja fickóhoz. Aki szolgálatai ellenére nem halad felfelé a maffia szamárlétráján. Pedig annyira törekszik. Kisfiús izgalomba jön, hogy valamiképp benyaljon a nagykutyáknak. Közben pedig elképesztően csóró. A fia drogfüggő. Egyszer túllövi magát. Lefty a kórház folyosóján sírva fakad. Pistone vigasztalja, és akkor Leftyből felszakad: „szeretlek, Donnie”. Ettől kezdve Pistone-nak az jár a fejében, miként menthetné ki Leftyt a maffiából, hogy amikor az FBI lecsap, ne legyen ott. „Mentorának” minden vágya egy hajó, hogy egyszer jó messzire kihúzzon feleségével a nyílt vízre, ahol senki nem találja meg. Egyszer egy kavarodásban Pistone lenyúl egy sporttáska pénzt. De már nem tudja megvenni Leftynek a hajót, mert egyre renitensebb magatartása miatt a főnökei véget vetnek az akciójának. Lekapcsolják a maffiózókat. A film utolsó jelenetében Pistone szinte öntudatlanul lézeng a kitüntetési „ceremónián”. A hatalmas teremben cigarettafüst vagy valamiféle por kavarog, alig egy-két ember. Lélektelenül darálják Pistone érdemeit. Aki csak áll, és meredten bámul a beszűrődő fénynyalábba. Átkerült egy másik világba. A felesége szólal meg mögötte: „Joe, vége van, drágám, vége van, gyere haza!” Olyan ez, mint az Álmodozások korának zárómondata: „Tessék felébredni!” Donnie Brasco világa csupán művilág volt. Az FBI valamelyik kémcsoportjában találták ki Brasco létezését. Mesterségesen tartották fenn. Pistone túlságosan azonosult a figurával, leginkább is Lefty miatt. Mert megsajnálta és megszerette. Az HBO saját produkciójában gyártott tévéfilm szereplője, a Meghasonlásbeli (Normal, 2003, r: Jane Anderson) Roy már több mint ötven éve él művilágban. Csakhogy pont fordítva, mint Pistone. Számára a külvilágban való „normális” létezés a „szerepjáték”, miközben természetes énjét az ábrándvilágába volt kénytelen visszavonni. De most úgy dönt, vége a komédiázásnak. Meghasonlás (HBO) Irma és Roy a huszonöt éves házassági évfordulójukat ünneplik valahol Közép-Illinoisban. Az ünnepi ceremónia egy közelképpel zárul: Irma szenvedélyesen szájon csókolja urát, aki azon nyomban elájul. Később kiderül, hogy már régóta nőnek érzi magát. Csakhogy véletlenül férfitesttel ruházta fel a teremtő. Most azonban helyretolná a tévedést. Bejelenti a feleségének, a közösség lelkészének, majd később a munkahelyén is, hogy nővé operáltatja magát. Megtudjuk, hogy legutolsó testvérként és egyetlen fiúként már gyerekkorában is a nővérei ruháit próbálgatta titokban. Az apja természetesen a megszégyenítés eszközével térítette „helyes” útra. A kezdeti sokk után Irma képes elfogadni a férjét immár Ruth-ként is. Azzal erősíti magát, ha az elmúlt huszonöt évben Roy képes volt felülemelkedni önmagán, akkor neki is lesz elég bátorsága, kitartása, hogy elfogadja a férjét olyannak, amilyen az valójában. Először arra gondoltam, miért nem tűr tovább Roy. Ha már eddig titkolódzott… És abban is van valami, amit Irma először vág a férje fejéhez: te biztos, hogy férfi vagy, ennyire önző csak egy férfi lehet. És hát valljuk meg, Roynak meseszerűen jól alakul az élete. Vállalhatja meglehetősen furcsa másságát, miközben az a világ is megmarad körülötte, amit férfiként épített. Nem kell választania. Nem kell némán merednie a sarokba, mint Pistone-nak. Kellemesen lebeg, mint a Ruby Cairó-beli (1993, r: Graeme Clifford) Bessie. Már-már öntudatlan boldogságban él „hollywoodi filmsztár” szépségű férjével, akinek ki tudja miből, de mindig van annyi pénze, hogy eltartsa őt és három gyermekét. Ruby Cairo (Film+) Igaz, csak a reptér mellett laknak, folyton pénzzavarral küzdenek, de csupa vidámság, kacagás az életük. Mekkora kaland például, amikor a papa hetekre eltűnik! Bessie pedig szórakozhat különféle nyereménykuponok beváltásával meg hitelkéréssel és aláírás-hamisítással a csekkeken a közértben! De hát az a bohókás ember olyan, mint egy nagy gyerek, sosem tudott a pénzzel bánni. Milyen mókás is lehet ez három gyerekkel! „Johnny Faro feleségének lenni olyan, mintha egy fék nélküli kocsiban ülnénk. És én élvezem az utat” – magyarázza Bessie. Loviznak, imádják a baseballt, időnként röpködnek egyet a levegőben. Aztán az idillnek egy szép nap teljesen váratlanul (?) vége szakad. Több mint egyhónapos távollét után Johnny helyett csak elszenesedett protézise érkezik meg egy dobozkában. Lezuhant Vera Cruz mellett. Bessie a helyszínre utazik, hogy tisztességgel eltemettesse a férjét. Itt kiderül, hogy a férjének volt egy helyi irodája Mexikóban. A lepattant helyiségben talál is Bessie egy pakli baseballkártyát. Rájön, hogy néhai férje a világ különböző nagyvárosaiban a pakliban szereplő baseballjátékosok nevén tartott fenn számlát. Egy bizonyos szisztéma szerint a kártyalapok hátoldalán szereplő számokból ki lehet következtetni a bankok nyilvántartási sorszámát, a számlaszámot stb. Bessie ismét elemében van. Fantasztikus ez a Johnny! Tudta, hogy a neje mennyire szeret rejtvényt fejteni, és ilyen furfangos, egyszersmind szórakoztató módon kívánta átadni neki a pénzt. Bessie belső monológjából megtudjuk, hogy biztos benne, a férje neki és a gyerekeknek szánta a számláin levő hatalmas vagyont. Azzal nem foglalkoztak a forgatókönyvírók, hogy számunkra is egyértelművé tegyék a dolgot. Mert ha valóban úgy van, ahogy Bessie gondolja, akkor miért nem vitte simán haza a lét? Arról nem is szólva, hogy miért várta meg, míg meghal? Miért nem állt a felesége elé, hogy Bessie-m, itt ez a pakli, ha ez alapján kinyomozod, hova rejtettem a pénzünket, akkor a gyerekek nevelésére költheted? Az már megint csak magától értetődik, hogy a pénz eredetének problematikája át sem suhan Bessie agyán. Az a lényeg, hogy hősnőnk világa csak rövid időre rendült meg, a fájdalmat gyorsan feledteti az új „játék”, a bankkinyomozósdi-számlamegszüntetősdi-pénztfonott-táskábasöprősdi. Tart is a fék nélküli száguldás egészen Athénig. Ott kiderül, hogy Johnny nem régen átutalásokat eszközölt a számlájáról. Akkor tehát él! Bessie a bank értéktárjában összeomlik. De szerencsére nincs már messze a megmentő férfi. Aki szép, okos és gáláns. A Tápláld a világot!-mozgalom vezetője, amely ingyengabonát szállít az éhínség sújtotta országokba. Az is kiderül, hogy Johnny éppen ennek a mozgalomnak a szállítmányaiban csempészett tintának álcázott mérgesgáz-alapanyagot a célországok harcban álló feleinek. Az egyik férfi csillaga leáldozik Bessie életében, a másiké felragyog. Rendkívül ellenszenves ez a jól fésült, fehér öltönyös fickó. Mikor a csempészetre fény derül, látjuk, ahogy az egyik szállításért felelős alkalmazottjával beszél. Kérdőre vonja a fickót, hogy miért tűnik el egy-egy gabonazsák időnként. A pasas azzal védekezik, hogy nehéz munka a logisztika szervezése, a doki csak foglalkozzon az eszmei irányítással, a szállítás részleteit bízza rá. Ezzel el is van intézve a dolog. Hát persze. A főnök nem tartozik felelősséggel beosztottainak korrupciójáért. Szép gondolat. Mindenesetre Bessie élete továbbra sem törik meg hosszú időre. Persze lehet, hogy csak savanyú a szőlő, amiért Bessie felhőtlenül jól érezheti magát az életben. Nincsenek ilyen-olyan világai – lebeg felhőtlenül három méterrel a föld felett. Két nap a völgyben (mtv) Mégis, a legkedvesebb hősnőm ebben a hónapban Susan lett a Két nap a völgyben című filmben (2 Days in the Valley, 1996, r: John Herzfeld). Egy gazdag képzőművész csúnyácska titkárnőjeként ismerhetjük meg a film elején. Egy nap Foxx művész úr villájába egy csőbe húzott, sárosan-véresen menekülő bérgyilkos, Dosmo Pizzo toppan be. Fox úgy bánik a titkárnőjével, mint a kutyáival. Ordít vele, hozzávágja a nyakkendőjét. A nő tipeg-topog körülötte. Lesi minden szavát, kívánságát. A férfi szinte kedvét leli a megalázásában. Ha rendbe hozatná magát, talán még egy pasit is leakaszthatna – vágja Foxx a nő fejéhez. „Egy sebészeti beavatkozás és nem lenne ilyen jelentéktelen”. A legszomorúbb, hogy Susan el is hiszi mindazt, amit a főnöke mond. Elfogadja magát olyannak, amilyennek Foxx látja. Dosmo mindkettejüket sakkban tartja egy pisztollyal. Meglehetősen durván bánik Foxxszal. Legalább olyan lekezelően és sértően, ahogy a fiatal ficsúr kezeli Susant. És azzal, hogy nem a lányt választja céltáblájául, szinte már meg is tiszteli. De ezen túl is kölcsönös vonzalom ébred Dosmóban és Susanban egymás iránt. Mikor Foxx megjegyzést tesz Susan orrára, Dosmo lepofozza a fickót, a lányt pedig megnyugtatja, hogy nagyon jól néz ki. A korábban még Foxx fölött az anyáskodásba menekülő Susan szinte egy csapásra nővé változik. Leveszi a szemüvegét, sete-suta mozgása természetessé és lággyá válik. Még az igazi, olasz nevét is elárulja Dosmónak. Minden „álarc” lehull róla. A film végén felszabadultan pattan be Dosmo mellé a sportkocsiba, és int búcsút annak a világnak, ahol ő csak csúnyácska veréb volt egykor. |