|
Interjú Bozóki András kulturális miniszterrel – A szabadság kultúrája kiáltványt olvasva egy olyan kulturális intézményeszmény bontakozott ki előttem, melyben nem csupán állami pénzekből gazdálkodnak, hanem folyamatosan pályáznak a különböző tevékenységekre és a gazdaságból is bevonnak pénzt a működésbe. A Magyar Nemzeti Filmarchívum már évek óta így működik… – Örömmel hallom, hogy van létező pozitív példa erre, mert a sajtó ma rendkívül kritikus a kultúra finanszírozását érintő elképzeléseimmel kapcsolatban. Akiket sértenek az elgondolásaim, konfliktusként élik meg a megfogalmazott elveket. Nem úgy fogják fel, hogy most lehetőség nyílik valami újat kezdeni. Számos művész, alkotó egy másik világban szocializálódott, és mintha már attól a gondolattól is meg lenne sértődve, hogy neki pályáznia kell. Mintha ez rangon aluli lenne. Sértésnek veszik, ha le kell írniuk húsz oldalon, mi a koncepciójuk. Számomra ez azért furcsa, mert nekem mint egyetemi oktatónak is folyamatosan pályáznom kell. Persze a kulturális életben részben azért más viszonyok uralkodnak. A kulturális elit sok szállal kötődik a politikai elithez. Mindig be lehet menni valamelyik politikushoz, elintézni ezt-azt. Tehát kialakult a pénz „kisírásának” kultúrája. De ez generációs kérdés is. Negyven-negyvenöt év alatt már nem ide jönnek pénzt kérni, hanem pályázati rendszerben gondolkodnak. Folyamatosan figyelik az internetet, hová lehet pályázni, és próbálkoznak. De hadd kérdezzek én valamit! Van még olyan, hogy Filmtudományi Intézet? – Igen, az, ahonnan jöttem. Csak mindig új nevet kapunk. A Filmtudományi után voltunk Magyar Filmintézet, most pedig pár éve Magyar Nemzeti Filmarchívum a nevünk. – Ott volt régen a Thököly út mellett… Tudja, kevésen múlott, hogy nem a Filmtudományi Intézet lett az első munkahelyem. Szociológia szakot is végeztem az egyetemen, és vonzott az akkori filmek társadalmi töltete. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején, leginkább ilyen típusú filmek készültek. De érdekelt az esztétika is. Gondolkoztam egy ideig, hogy a szociológiát vagy az esztétikát válasszam-e jogi tanulmányaim után, aztán az előbbit fontosabbnak tartottam. Szóval pályám elején elindulhattam volna valamiféle filmelemző irányba is. Ha jól emlékszem, mindössze két héten múlott. Végül lehetőséget kaptam, hogy bent maradjak az egyetemen. – Abban az ideális helyzetben, ha a kulturális intézmények nem csupán az állammal állnak kapcsolatban anyagilag, mi lesz a szerepe a kultúrpolitikának? – Egyrészt a koordinálás. Hogy összehozzunk egy művészt a szponzorral. Meg hogy a kulturális járulékokból élő, önálló alappá váló NKA rendszerét átláthatóvá, működőképessé tegyük. Tehát egyfajta menedzseri-koordináló szerepet látok ezen a téren. Másrészt, ahol társadalmi szerepünk is van, az mindenekelőtt a közkultúra, az esélyteremtés. Annak a biztosítása, hogy a lemaradók visszakapaszkodhassanak. Nem a rossz teljesítményt nyújtókra gondolok, hanem azokra, akik önhibájukon kívül perifériára sodródnak. Ez tehát egy tehetségmentő és szociális funkció. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám: ennyi a kultúrpolitika szerepe. Persze tudom jól, hogy vannak olyan művészeti ágak, amelyek sohasem lesznek képesek eltartani magukat. Például, amelyek szorosan kötődnek a magyar nyelvhez. Azok mindig is rászorulnak a támogatásra, de ez nem lesz szégyen, mert az államnak mindig is kötelessége lesz gondoskodni róluk. Sokan úgy értelmezik a kulturális kiáltványt, mint egy magyarázkodást arra vonatkozóan, hogy miért akar kivonulni az állam a kultúratámogatásból. Pedig az üzenet nem az, hogy ki akar vonulni, hanem az, hogy egyre növekednek az igények, és az állam egyedül már nem tud megfelelni nekik. Szó sincs kivonulásról, inkább a növekvő igényekkel való szembenézésről! Ha ezeket az igényeket mind ki akarjuk elégíteni, be kell vonnunk más szereplőket is. Tehát nem kivonulásról van szó, hanem mások bevonásáról. Egy rugalmas, működőképes, többszereplős kulturális dimenzió kialakítása a célunk. Egy mátrixszerű támogatási rendszert képzelünk el, amelynek célja a kultúra gazdagítása, és nem az állami kivonulás. Vannak olyan helyek, ahol az államnak ott kell maradnia. De folyton vizsgálni kell, mikor lehet valakinek elengedni a kezét, mikor kell másvalakinek segítséget nyújtani. Tehát hiába próbálja az ember alapvetően normatívvá tenni a rendszert, tudnia kell, hogy mindig maradnak egyedi döntést igénylő helyzetek. Mondok egy példát! Öngyilkos lett Tarr Béla producere. Az MMKA produkcióba fektetett pénze, az összes többi befektetéssel együtt veszélybe került. Nekünk ekkor lépnünk kellett, bár tudtuk, hogy a minisztériumnak nem az a feladata, hogy filmprodukciót szponzoráljon. A magunk erejéből, egyedül nem is tudjuk megtenni. De valamilyen módon segítenünk kellett. – Melyik volt élete meghatározó filmes élménye, amely a mozihoz kötődik? – Egyetemista koromban rengeteget jártam moziba. Sokszor egy-egy rendezői életművet néztünk végig. Például Bergman oeuvre-jét. A Börtöntől a Suttogások és sikolyokig. Akkoriban nagyon tetszett, de aztán az érdeklődésem a pszichologizáló filmek helyett inkább a társadalmi problematikát tárgyaló alkotások felé fordult. Magyarországon akkoriban, a 70-es, 80-as években fontos lett a dokumentarista, szociografikus irányzat. Szerettem például a Cséplő Gyurit, a Jutalomutazást, illetve Tarr Bélától a Családi tűzfészek című filmet. Igaz, számomra a legfontosabb magyar film a Megáll az idő lett. Nekem a szociografikus vonulat jött be igazán. Például a Küldetés Kósa Ferenctől. Pedig csak ült egy helyben Balczó András, és beszélt. Mai szemmel talán unalmas lenne, mégis forradalmi filmnek számított a 70-es években. Egy egyetemi nagyelőadóban kétszáz ember lélegzet-visszafojtva nézte a vásznat. De aztán a súlyos társadalmi mondanivalójú filmek után rákaptam a groteszk hangvételű mozikra. Az alternatív világból tetszett a Kutya éji dala és az Eszkimó asszony fázik. Ugyanis ezek a filmek ahhoz a zenei világhoz kapcsolódtak, melyet én zenehallgatóként, koncertlátogatóként is kultiváltam. A híres Jancsó-filmekhez túl fiatal voltam. Némiképp unalmasnak tartottam a munkáit. Azokat szerettem meg, amelyekben van humor, de azért komolyak is. De érdekel az utóbbi idők magyar új hulláma is. Láttam a Valami Amerikát és a Moszkva teret. – És a külföldi filmek közül? – Meghatározó filmélményem volt Antonionitól a Nagyítás. Szerettem a film – Akkor figyelemmel kíséri az új filmeket most is. Sokan megállnak fiatalkoruk meghatározó filmélményeinél… – Nem, én nem álltam meg. És a zenével is így vagyok. Gyerekkoromban Illés-rajongó voltam, aztán jött az LGT, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Pink Floyd, később a Nirvana. És tetszik a Red Hot Chili Peppers, a White Stripes, az Oasis vagy a Green Day is. Persze a gyerekeimnek is köszönhetem, hogy ismerem a mostani sztárokat is. – Az említett filmeket mind moziban látta? Fontos magának a mozi mint befogadási közeg? – Nagyon! Nem hiszem, hogy otthon videón is szerezhet kellemes élményt egy film. Szeretem a széles vásznat, a hangeffektusokat. Az Asszonyok…-at Amerikában láttam. A címe is angolul van a fejemben. Ugyanis egy fél évig éltem Los Angelesben egyetem után. Ott láttam egy sereg meghatározó filmet. Például A vádlottat Jodie Fosterrel. Arról szól, hogy egy fiatal lányt gazdag, befolyásos szülői hátérrel rendelkező fiúk megerőszakolnak, de ő a bíróságon egy ügyvédnő segítségével elégtételt tud venni a támadóin. A 12 dühös embertől kezdve figyeltem a tárgyalótermi filmeket, és ezeknek is nagy szerepük van abban, hogy végül jogot végeztem. A filmek alapján azt gondoltam, milyen jó dolga van egy ügyvédnek vagy bírónak, hiszen éles helyzetekben, kontradiktórius eljárás során kell helytállnia. Ott, ahol a retorika és az érvek számítanak. De visszatérve a kérdésére, szerintem fantasztikus, hogy Budapesten működik az artmozi-hálózat, még akkor is, ha egyre nehezebben. Más nagyvárosokban kevés olyan mozi van, mint itt a Művész, Szindbád, Bem. New Yorkban van egy-két úgynevezett independent movie theater, ahol leggyakrabban latin-amerikai vagy európai filmheteket tartanak. Egyszer elmentem valamelyikbe megnézni egy argentin filmet, amely arról szólt, hogy a munkások miként veszik birtokba a gyárat. Tönkrement az üzem, a tulajdonosok otthagyták üresen, de a munkások visszatértek, és elkezdtek újra termelni. Balos dokumentumfilm volt a munkás-kooperatíváról. Nem is szeretek otthon leülni a tévé elé és filmet nézni. Nekem a film összekapcsolódik a mozival. Tévében a híreket nézem, a politikai műsorokat meg a focimeccseket. Nekünk nincs otthon moziszobánk. Igyekeztem vigyázni arra, hogy a tévé ne uralja az estéinket, de aztán nálunk is bekapcsolva maradt a Barátok közt és a Legyen Ön is milliomos! – A kulturális kiáltványában hangsúlyozza, milyen fontos szerepet fog betölteni a jövőben az internet. Lesz olyan, hogy a filmeket sem moziban nézzük meg, hanem letöltjük az internetről? – Nem hiszem. A fiatalok mindig el fognak menni otthonról. Már csak azért is, hogy a szerelmükkel megbújjanak a mozi sötétjében. Egyébként Önök szerint vannak olyan statisztikák, melyek a mozik látogatottságának csökkenését és az otthoni, digitális filmfogyasztás növekedését mutatják? – Az igény szerinti videózás (video on demand) rendszere még csak a távoli jövő, de a mozik látogatottsága általában csökken. – Az amerikai szuburbiákban nem ritka otthon a gigantikus tévé, de a fiatalok egy bizonyos életkorban úgyis kimozdulnak a négy fal közül. És a mozinak van varázsa. Lehet, hogy bennem már nosztalgia van a régi mozik iránt, de biztos vagyok benne, hogy a mai fiatalokban is van igény effajta szórakozásra. Bár annak nem örülök, hogy a mozik bekerülnek a plázákba, mert ezzel leértékelődik a film, és a fogyasztás részévé válik. A materiális fogyasztás részévé. A répa, alma, nadrág, nyakkendő és napszemüveg után megveszünk egy moziélményt is. Nem is szeretek plázákba járni, húsz perc után megfájdul a fejem. Persze ez is jobb, mint a semmi. De az igazi azért a Toldi, a Művész… – És az Örökmozgó, hogy egy kicsit hazabeszéljek… – Az Örökmozgót a filmarchívum üzemelteti? – Igen. A mai Örökmozgó az egykori Tanács (ma Károly) körúton működött legendás Filmmúzeum jogutódja. – És miért szűnt meg a Filmmúzeum? – Nem szűnt meg, csak átkerült az Örökmozgóba. A valamikori Filmmúzeum több száz férőhelyes volt, a mostani csak 125. És még ennek a kihasználtsága sem túl gyakran megy 90 százalék fölé. De visszatérve a kiáltványra, azt a mondatot szeretném körüljárni, amely így hangzik: „Internetre a kulturális közvagyonnal, hogy az valóban elérhető közkincs legyen!” – A kiáltványban arra akartunk rámutatni, hogy ebből a szempontból is egy új helyzet állt elő. Tíz évvel ezelőtt még nem volt Magyarországon internet, nem sugároztak adást a kereskedelmi televíziók, nem volt a mobiltelefónia második, harmadik generációs stádiumban, nem voltunk az Európai Unió tagja, másképp működött a kultúrafinanszírozás. Megtörtént ugyan a rendszerváltás, de lényegében a Soros Alapítvány fenntartotta ugyanazt a hálózatot, amit korábban az állam. Ma ez már nincs, tehát új kihívásokkal kell számolnunk, és felnövőben van egy új generáció. Persze nem gondolom azt, hogy az interneten fogják olvasni a nagyregényeket. Moziba is fognak járni az emberek. Az internetet elsősorban tájékozódásra használják majd. Megteremti az elérhetőséget. Hogy ne kelljen bebuszozni, mondjuk, a megyeszékhelyre a könyvtárba, ha valaki egy kisebb településen utána akar nézni egy könyvnek. És ha érdekli, akkor meg tudja rendelni az interneten. Ma még a hozzáférés is rétegzett, úgy hívják, digital divide, ami ellen küzdeni kell. Vannak bizonyos területek, ahol ötven évvel ezelőtti körülmények között élnek, máshol meg olyan a fejlettségi szint, mint mondjuk Svájcban. A kulturális esélyteremtés célja, hogy ezeket a szakadékokat áthidaljuk. Nem utálni kell az internetet, hanem arra használni, amire való. – Praktikus célokra. – Igen, bár azért ezzel is vigyázni kell. Éltem egy évet Berlinben, és most tavasszal jártam újra ott. Beültem egy taxiba. Lengyel vagy török volt a sofőr, fogalma sem volt a városról. Benyomta a GPS-t, és akkor azon keresztül irányította a központ, hogy most fordulj jobbra, itt balra stb. De szerencsétlen elnézett egy utcát, így én voltam kénytelen továbbnavigálni. Szóval a technikai adottságok sokszor könnyelműségekre csábítanak. Butíthatnak, mert azt az érzetet keltik, mintha nem kellene tudnunk áttekinteni, mondjuk, egy városnak a szerkezetét. Én jobban szeretem egészben látni a dolgokat, és aztán megnézni a részleteket. – A kiáltványban új kulturális időszámítást hirdetett meg. De a kultúra csaknem minden szegmenséből folyamatos támadások érik. Fel volt készülve erre? Hogyan éli meg ezt? – Nem a kiáltvány miatt alakult ki ez a hangulat, hanem az államháztartási hiány és az ebből következő pénzügyi nehézségek miatt. Amikor egy forintért is hárman nyúlnak, nagyon nehéz arról beszélni, hogy nézzünk túl a mai problémákon, és próbáljunk egy stratégiát kitalálni közösen. Nem gondoltam volna, hogy az értelmiség ennyire anyagias. Ez csalódás volt. Persze tudom, hogy a kulturális folyóiratok megjelenési gondokkal küzdenek. Szóval megértem az elkeseredettséget, de szerencsétlen koincidenciának tartom, hogy a kiáltvány, amelynek semmi köze a pénzügyi helyzethez, ennyire összekapcsolódott az anyagi nehézségekkel mostanában. De azt nem érzem, hogy magával a kiáltvánnyal kapcsolatban ellenállás lenne. Igaz, a kiáltványban egyértelműen megfogalmazom, hogy nem tekintem szentnek a létező struktúrákat. – Pontosan erre gondoltam… – A kultúra nem feltétlenül az intézményrendszert jelenti. Hanem azokat a kezdeményezéseket, akciókat, és gyakorlatokat, amelyek az intézményrendszeren kívülről érkeznek. Mindezekben innovációs vagy megújulási lehetőségek vannak. Tehát a kultúra társadalmi gyakorlat, s mint ilyen, széles és nyitott folyamat. Éppen ezért furcsállom, amikor arra emlékeztetnek, hogy az én feladatom miniszterként az intézményrendszer megóvása lenne – minden körülmények között. Pedig szerintem az intézményrendszert újra meg újra át kell tekinteni, meg kell nézni, hogy betölti-e azt a funkciót, amit annak idején szántak neki. Vagy hogy egyáltalában azt a funkciót be kell-e tölteni még, mert változhatnak az idők. És ha változik a környezet, akkor erre az intézményrendszernek is reagálnia kell. Nem lehet a fennálló struktúrákat kritika nélkül folyamatosan adottnak tekinteni. Én dinamikus rendszerben gondolkodom, és azok, akik statikusan tekintenek a magyar kultúrára, akik azonosítják a kultúrát a kulturális apparátusokkal, azok nyilván meglepődnek, hogy van egy miniszter, aki nem feltétlenül a status quo mellett van, és akár konfliktusokat is vállal a változásokért. Rövid távon mindig kifizetődőbb a konfliktuskerülés. És egy politikus közéleti gondolkodása majdnem mindig rövid távú. De én olyan területről kerültem ide, ahol a hosszú távú gondolkodás volt jellemző, és persze, hogy ezt nem tudtam hirtelen elfelejteni, nem válhattam egy csapásra „politikussá”. Nem bújhatok ki a bőrömből. Úgy szeretek dolgozni, ha van valamilyen koncepció, ami értelmes keretet ad a napi küzdelmeknek. Persze a világosan megfogalmazott elképzelés mindjárt támadható is. Akinek nincs koncepciója, hanem mindig arra dől, amerre a szél fúj, az valószínűleg tovább él mint politikus. Csakhogy nekem nem minden szempont felett álló prioritás a politikai túlélés. Számomra sokkal fontosabb, hogy a strukturális változást elindítsam. Ez a hozzáállás nyilvánvalóan provokatívnak számít a politikában. De azért vállaltam el a miniszteri posztot, mert maga a miniszterelnök is bizonyos értelemben provokatív. Személyében ő maga is egy régi struktúrába illeszkedik bele, egy régi pártba, miközben az egész kormányával a változtatást képviseli. A miniszteri eskütételem napján Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédében arról beszélt, hogy új politikára és új politikusokra van szükség. Azért vállaltam el a felkérését, hogy kísérletet tegyek annak bemutatására: lehet másként is politizálni. Ennek persze megvannak a buktatói. Egyszerűbb lenne megbújni a tömegben, és együtt ingadozni a többiekkel. De én azért lettem miniszter, hogy alternatívát mutassak. Még akkor is, ha a választásokig rövid az idő. Hiszek benne, hogy ha egy kis idő eltelik, és már nem a napi gondok befolyásolják az embereket, akkor másként fogják látni úgy a kiáltványban megfogalmazottakat, mint a kiáltvány nyomán most készülő kulturális stratégiát. Remélem, azt fogják gondolni, hogy igen, elkészült egy olyan fundamentum, amire lehet építkezni. Az elmúlt tizenöt évben nem volt kulturális stratégia, de én fontosnak tartom, hogy legyen. A mai konfliktusokat átmeneti jellegűeknek érzem. A lényeg, hogy jó irányba befolyásoljam a folyamatokat. – Feltételezi, hogy az Ön elképzeléseit később is továbbviszik? – Igen. Tovább fogják vinni. Ennek a garanciája csak részben van a személyi döntésekben, de ott is megmutatkozik. Az általam újonnan kinevezett emberek új csapatokat hoznak, átvilágítják a régi struktúrákat, rendszereket. Most volt éppen egy megbeszélésünk a kultúra finanszírozhatóságáról, tehát arról, miként lehetne sikeresebben bevonni a magántőkét. Kialakulóban van egy olyan intézményi keret, amely eleget tud tenni mind a fogyasztók, mind az alkotók által támasztott igényeknek.
|