|
Kerekes Anna Legyen az olvasó akár abszurd humorú anglomán, akár a 21. század közeledtével ránk vetülő fenyegetettségérzésben depiző fiatal – Terry Gilliam mindkét csoport igényét maximálisan kielégíti. Terry Gilliam maga az abszurditás. Ahogy pályatársa és barátja, John Cleese jellemzi: „Terry sokak szerint egy reneszánsz ember, bár én korábbra, valahová a késő paleolit korba helyezném inkább. Amellett, hogy Terry groteszk és végtelenül ötletes animációkat készít, festő, szobrász, fotóriporter, majdnem professzionális operaénekes, sőt mi több, egykori úszóbajnok is található a szomszédságában.” A „normális” az lenne, hogy egy húszas éveiben járó fiatal a szikár, hagyománytisztelő, kötöttségekkel teli, ködös és józan Angliából a 60-as évek háborúellenes hangulatában forrongó, lázadó és izgalmas Amerikájában kívánna szerencsét próbálni. Gilliam mindezt fordítva tette. Miután tehát az ambiciózus fiatalembernek a hippikorszak marihuánagőzös heherészésénél nyilván fontosabb volt a komoly és felelősségteljes humor, rövid időn belül a Monty Python-csoport oszlopos tagjaként készítette eszméletlenül kacagtató animációit. Ki ne emlékezne a mohó csecsemő figurájára, akinek szájából egy óvatlan gügyögő rokon kiveszi a cumit, majd az ördögi „babuci” beszippantja az egész nyomorult családot, sőt, még a szobabútorokat is! Végtelenül beteges elméről tenne tanúbizonyságot a magányos herceg arcán megjelenő rákos bőrdaganat önálló életre keléséről, városba vándorlásáról, szereleméről és házasságáról szóló epizód is, ha mi, nézők nem röhögnénk magunkat halálra rajta, és nem lennénk meggyőződve arról, hogy mi nem vagyunk betegesek egyáltalán. Gilliam maga egyébként nem igen szerepel a jelenetekben, szürke eminenciás, igazi unikum, ha néha láthatják a nézők. Ő volt például a rövid, ám annál hatásosabb jelenetben a menyéttel átszúrt fejű ember. Elképzelhető, hogy a sokk, miszerint a többiek Terry jámborságát kihasználva egy ilyen nehéz és fájdalmas jelenetben szerepeltették, míg maguk parádés szerepekben aratták a babérokat, egy életre meghatározta, hogy Gilliamnek inkább a kamera mögött (esetleg fölött vagy alatt, de semmiképpen sem előtte) lesz a helye. (Néhány cameója saját filmjeiben talán a rémes emlékek újbóli átélésének perverz vágya csupán.) Gyalog-galopp (1975), Brazil (1985) „Visszavágásképpen” társrendezőjével, Terry Jonesszal együttesen megszerzi a csoportnak a Nagy-Britannián kívüli népszerűséget is az 1974-ben forgatott Gyalog-galopp-pal. Az Artúr-mondakör legendáit harsányan kiröhögő, döglött tehénnel megdobáló, ádáz fehér nyuszikával nyakon harapó fergeteges vígjátékot hazánkban is kultuszfilmként tartják számon. A Gyalog-galopp azonban még csak azt bizonyította be, hogy rövid „szkeccseken” kívül egész estés filmben is megállja a helyét a Monty Python egyedi humora – Gilliam rendezői tehetségét nem igazán mérhetjük le rajta. (Főleg, miután máig nem tisztázott, mely jeleneteket rendezte Gilliam és melyeket Jones.) Egy interjúban Gilliam arról panaszkodott, hogy a Monty Python tagjai közül legtöbben nem értik a filmjeit. Pedig korai alkotásai sokat megőriztek a csoport fekete humorából. A Brazil jó néhány jelenete beillene egy-egy python-szkeccsnek. Ugyanakkor már ennél a filmnél érezhető, hogy Gilliamnek egyre kevésbé van kedve harsány kacajra fakadni a világ groteszksége láttán, és nézőit sem csupán egy üdítő intellektuális humorizálásra invitálja. Tény, hogy filmdrámán annyit még nem nevettem, mint a Brazilon, de ez a nevetés nem felszabadult volt, inkább szorongató, feszült – valamiféle szomorú vigyor. A Brazil olyan kultuszfilm, amelytől minden megtekintése után egyre szomorúbb leszek. Mert ez nem feltétlenül utópisztikus alkotás. Szürreális, nyomasztó világa a körülöttünk tapasztalható valóság. Csak nincs időnk, kedvünk, merszünk észrevenni. A főhős, Sam Lawry szorgalmas hangyaként teszi a dolgát, nem kíván harcos ellenállója, kritikusa lenni a fennálló társadalmi rendnek. Jó pár filmtörténeti elődje van ennek az ártatlan, kissé önállótlan, könnyen befolyásolható alaknak, aki aztán véletlenül válik hőssé. Álma, amely addig csupán csak egy kis sziget volt, ahová elmenekülhetett a valóság elől, egyszerre valóra válik. A kisember egyszer csak már nem képes beilleszkedni az agyatlan társadalomba, önszántán kívül ellenállóvá válik, de sikerre már nem viheti ezt a harcot, a hatalom kegyetlenül torolja meg a kitörési próbálkozását. A Brazilban nincs lehetőség tisztességes polgári életet élni. A kiüresedett, rideg és beteg világban vagy kommandós ruhában, fölfegyverkezve bujkálunk, mint Tuttle, vagy tompultan hagyjuk, hogy bedaráljon minket a gépezet, megbolondulunk, beledöglünk, elveszítjük a szívünket, és többé már az sem okoz gondot, ha Barbarának szólítjuk Allison nevű feleségünket, mert a Barbara könnyebben jön a főnökünk nyelvére. A Halászkirály legendája (1991) „Szeretnék olyan filmeket készíteni, melyek többek a »gyorséttermi kaják«-nál. Olyanok, melyeket újra és újra látni akarnak a nézők, és minden alkalommal fölfedeznek benne valami meglepőt, valami újat.” – nyilatkozta Gilliam a Brazil kapcsán. De a Münchhausen báró kalandjai megbukott. Utána már biztosra kellett mennie. Ezért könnyes romantikával, sztárszínészekkel (Robin Williams, Jeff Bridges) és hollywoodi szinten is elfogadható mértékű abszurditással folytatta. A legenda szerint Gilliam, miközben a Grand Centralon nyüzsgő tömeget figyelte, elképzelte, vajon milyen lenne, ha ezek a fásultan siető emberek egyszeriben táncra perdülnének. Ebből pattant ki A Halászkirály legendája. A Halászkirály átvitt értelemben egy végtelenül egoista rádiós, aki pergő nyelvével annyi okossággal eteti a hallgatókat, hogy észre sem veszi, milyen felszínes és hülye, egészen addig, míg arcul nem csapja a hideg valóság, vagyis amikor kiderül számára, hogy szövegének mégiscsak van alja, hatása, mi több, következménye is. Egy csöndes pszichopatából sikerül kiváltania egy tömegmészárlást. Jack a film során végigjárja a bűnhődés különböző stációit, végül helyes irányt vesz az élete. Gilliamtől szokatlanul nincs lehangoló, gyomorszorító szomorúság A Halászkirály végén, csak derű, móka és kacagás. Nyilvánvalóan rengeteg kompromisszumot kötött Terry a film kedvéért. A végeredmény pedig egy könnyes, tanulságos Robin Williams-vígjáték lett, amely talán az átlagosnál több groteszk elemet és játékosságot tartalmaz, de távol áll a Terry Gilliam-féle véresen komoly abszurditástól. De az is tény, hogy ilyen „zűrzavaros” romantikus komédiának még nem adtak Oscart. 12 majom (1995) Már csak négy évet kell várni, hogy kitörjön a Terry Gilliam-kultusz. Bár Gilliam egy regény alapján dolgozott, valószínű, hogy hatással volt rá Chris Marker A kifutópálya című kísérleti rövidfilmje (1962), mely egymás után vágott állóképek sorozatából és narrátorszövegből áll. De szinte bármely korábbi Gilliam-film hatását is kimutathatjuk a 12 majom című sci-fin. A Brazilhoz hasonlóan erőteljes és kifejező a képi világ. A valóság itt is groteszk és rideg, míg a képzelet, az álmok megejtően szépen stilizáltak. Ahogyan a Brazilban a főhős számára az álomvilág volt a menedék egy beteg és ijesztő valóságból, úgy a 12 majom James Cole-ja számára a múltból megmaradt emlékfoszlányok, majd később a múltba való visszatérés jelentik a menekülést a nyomasztó jelenből. A film jelene a jövő – 2035 –, amikor is egy negyven évvel ezelőtt pusztító vírus miatt a föld lakosságának életben maradt egyhatoda a föld alá menekülve éli nyomasztó mindennapjait, a múltja pedig a mi jelenünk, a vírus kitörése előtti néhány év. Cole-t visszaküldik a múltba, hogy szerezzen egy még nem mutálódott vírusmintát, amelyet megvizsgálva talán lehetősége nyílik az emberiségnek újra birtokba venni a földet. Cole tudja, hogy hiába ismeri a „jövőt”, nem változtathatja meg az odavezető folyamatokat, bármit tesz, a végeredmény ugyanaz marad. A film így tulajdonképpen ugyanabba a pontba ér vissza, ahonnan elindult. Cole gyermekkori emléke, mely újra és újra fölbukkan álmaiban, tulajdonképpen saját halálának víziója. Innen indul a film – és az ő története –, és itt is ér véget. „Kezdetemben a vég” – mondja Eliot. És mint időutazó, akit a jövőből küldtek vissza, bármit is tesz, az már része a múltnak, mely azt a bizonyos jövőt szülte, tehát visszatérése is eleve elrendelt volt. Ebből a szempontból az az abszurd helyzet áll elő, hogy a múlt, ahová visszatér a főhős, már az a múlt, amit a jövő által befolyásoltak. Magyarán, a jövő már eleve része a múltnak, éppen ezért nem változtatható a végkifejlet. Nincsenek véletlenek, nincsenek önálló döntések, a hősök minden próbálkozása az előre ismert és rettegett végkifejlet elkerülésére csak annak beteljesítése felé hajtja őket. Ettől válik a film alaphangulata nyomasztóvá, hiszen az ember legrettegettebb félelme, hogy nem változtathat a sorsán. Ez a tudat furcsa módon még akkor is zavar minket, ha nem tudjuk, mi a sorsunk. Már a Brazilban is a szerelem volt az egyetlen normális dolog, ami ugyan nem változtat semmin, de legalább értelmet ad elviselni a reánk váró gyötrelmeket. A Brazil negatív utópiája él tovább a 12 majom-beli föld alatti társadalom tudósainak, legbölcsebb elméinek viselkedésében. Ők a film legfőbb humorforrásai is. A 12 majomnak a jövőben játszódó jelenetei olyanok, mint egy sci-fi paródia. Eltúlzottan bonyolult gépek, nagyítók, ördögi masinák, félelmetes hangulat. Éppen olyan, mint egy diktatúra fojtogató levegője. Cole bármit is tesz a múltban, az nem marad titok, figyelik, ellenőrzik, kémeket küldenek rá, és bármikor képesek visszahívni a jövőbe, ugyanakkor annyira amatőrök, hogy kétszer is „rossz” múltba küldik időutazójukat, aki először csupán parancsvégrehajtó alattvalóként nem is tudja, hogyan reagáljon arra, amikor 1996 helyett az első világháború egyik csatájának kellős közepén egy lövészárokban találja magát. Cole jellemfejlődése fontos része a filmnek. Hiszen hiába eleve elrendelt minden, a férfi egyszerű parancsvégrehajtóból fokozatosan válik önállóan gondolkodó lénnyé, és az előre megszabott keretek között mégis csak változik. A kezdet és a vég között tehát lehetséges egyfajta folyamatos mozgás. Amikor Cole és Kathryn a Szédülést nézik a moziban, a férfi azt mondja, milyen érdekes, hogy a film évtizedek óta változatlan, mégis mindig más, hiszen a néző, ahogy öregszik, változik, úgy lesz számára más és más a film jelentése. Gilliam tehát ismét megfogalmazza ars poeticáját, miszerint egy film akkor érdekes igazán, ha nem mindig ugyanazt jelenti, mégha ugyanaz az ember nézi is. Félelem és reszketés Las Vegasban (1998) A 12 majom a 90-es évek meghatározó kultuszfilmje. Az élet értelmét kereső tizen-huszonéves generáció számára akkor fontosabb volt, mint a Mátrix első része. A siker hatására Gilliam újra nagy fába vágta a fejszéjét: filmre adaptálta Hunter S. Thomson híres regényét, a sokak szerint megfilmesíthetetlen Félelem és reszketés Las Vegasban-t. Elkészült a 20. század végének legeredetibb road movie-ja. Főhősei a drogok által mesterségesen kreált szürreális víziókban reszketnek szűkölve az őket körülvevő groteszk és ijesztő valóságtól. Kiégett figurák, akik a 70-es évek Amerikájában már nem találják a helyüket, már nem találják azt az országot, ahol néhány évvel ezelőtt minden olyan csodálatos volt. A virágzásnak indult drogkultúra gyakorlatilag hamvába holt, az élet egykori császárai szánalmas junkie-k csupán. Vagy szép lassan asszimilálódtak, maguk mögött hagyták a lázadást, az örökös kábulatot. Ez az, amit a két főszereplő nem tudott megtenni. Nem képesek alkalmazkodni a konvenciókhoz, kilógnak a világból. Szinte a teljes filmidőt drogmámorban töltik, így a legtöbb esemény, amit a néző megismerhet, viszonylagos. Az ő szemszögükből nézve világunk abnormális, tele van groteszk figurákkal, abszurd helyzetekkel. A film elejétől a drogosok szemével látjuk saját normális világunkat, ami így számunkra is ijesztővé, fantáziátlanná, üressé válik. Ám a fokozódó drogmámor, az egyre keményebb tudatmódosító szerek hatására egyszerre a főszereplők válnak ijesztően groteszk figurákká, és egyre nehezebb átérezni a helyzetüket, a néző eltávolodik, és már csak két szánalmas figura elkeseredett kapálózását látja. Ha ez a szomorúság nem hatná át a filmet, akkor könnyen válhatott volna öncélúan szórakoztató drogos mozivá. De Gilliam filmje, hűen ragaszkodva a könyv hangulatához, egy túl gyorsan letűnt nemzedék szomorú hattyúdala egy illúziókat vesztett Amerikában. Gilliam összes hőse harcol a kegyetlen valósággal, végül mégis mindegyiknek el kell fogadnia, hogy ők is csupán az őket körülvevő realitás foglyai. Elsőre rettenetesen pesszimista ez a világkép. De ha jobban megnézzük, optimizmust is találunk benne. A Brazil főhősének az ad erőt a változtatásra, hogy a valóságban is találkozik azzal a nővel, akit álmaiból ismer. Ugyanez élteti a 12 majom James Cole-ját is, hogy végigharcoljon egy már eleve eldőlt csatát, és Perry is csak akkor szabadul démonaitól, amikor a való világgal kénytelen szembenézni egy nő szerelmének elnyeréséért. Egyfelől a szerelem felemelő misztikuma adja az optimizmust, másfelől ezek a pozitívumok a rideg való világból kerülnek át a hősök fantáziájába, így mégis csak az a végeredmény, hogy vannak értékek a minket körülvevő világban is. Ha optimizmussal felvértezve nézzük Gilliam filmjeit, találhatunk feloldozást a végkifejletben. Például miért ne lehetne kifejezetten pozitív a 12 majom vége? Én most meg vagyok győződve róla, hogy Cole nem hiába halt meg, hiszen végül mégiscsak kiderítette, hogy a vírust ki terjesztette el, és az utolsó jelenetben azt látjuk, amint az egyik jövőből érkezett tudós éppen kapcsolatba lép a halálos kórért felelős őrült asszisztenssel. A vég tehát nyitott, és ha pozitívan állunk hozzá, akkor remélhetjük, hogy a tudósnak sikerül használható mintát szereznie, és az emberiség idővel visszatérhet a földre. A minket körülvevő külvilágot éppolyan fontosnak tartja Gilliam, mint a fantáziákat, és mindig ad egy lehetőséget arra, hogy megtaláljuk a feloldozást. Grimm (2005) Gilliam legújabb mozija, a november közepén itthon is bemutatásra kerülő Grimm a rendező legmeglepőbb filmje. Semelyik eddigi Gilliam-mozihoz nem hasonlítható. Hősei nem magányos kívülállók, akik szöges ellentétei az őket körülvevő világnak. Nem harcolnak démonaikkal, nem menekülnek megejtően festői fantáziavilágukba a fojtogató valóság elől. Sőt! Will és Jake a „hideg és számító” világ harsány katonái. A 20. századi Németország kis falvait járják, ahol csalással szereznek pénzt nyomorult, hiszékeny emberektől. Elhitetik a babonás lakókkal, hogy elűzik falujukból a gonosz boszorkányokat és minden más rosszaságot, majd eljátsszák a fenyegető rémet, és bezsebelik a lét. Will okos és számító, de az érzékenyebb Jake-et sem menthetjük föl erkölcsileg, hiszen bátyjával és két segítőtársukkal ő is vígan részt vesz a csalásokban. A lényeg, hogy a film végére a fiúk megjavulnak (vajon tényleg?), mert kiderül, hogy mégiscsak vannak gonosz boszorkányok, elátkozott erdők, farkassá változott emberek és egész gyerekeket lenyelő lovak. Akárhogy ízlelgettem a filmet, nem találtam benne jellemfejlődést, társadalomkritikát (még társadalomrajzot sem), igazi Gilliam-féle fekete humort, és egyáltalán: mélyebb értelmet. Meglepő a mesefilmekhez képest szokatlanul tragikus események kissé groteszk ábrázolása és a nem kielégítő happy end. De mindez csak egy mesefilmhez képest eredeti. És ha már itt tartunk, Tim Burton annak idején ugyanezt már megjátszotta Az Álmosvölgy legendájával. Ugyanakkor Gilliam fantáziavilága kitűnően működik egy nagy költségvetésű fantasztikus mesefilmben, a romantikus fantasykedvelők nyilván értékelni fogják a szó szerint darabokra tört arcú gonosz királynőt és a kisfiút lenyelő lovat, de az is biztos, hogy ez a film már nem Terry Gilliam-rajongóknak készült. La Mancha elveszett lovagja (2002) A La Mancha elveszett lovagja egy soha el nem készült film werkfilmje, egy hamvába holt Terry Gilliam-vállalkozás nekrológja. Érdekes végignézni a munkamániás, végtelenül alázatos és a filmért bármire képes rendezőt, aki ugyanakkor semmilyen földhözragadt, vagy inkább racionális érvet nem képes figyelembe venni. Ebből a dokumentumfilmből kiderül, hogy Gilliam hasonlít a hőseire. Ugyanolyan végtelen vehemenciával veti bele magát egy-egy újabb ötlete megvalósításába, ahogyan magányos hősei elmerülnek a fantáziavilágukban. Sohasem makulátlanok, sohasem szimpatikusak minden szempontból. De olyan megejtően szeretnivaló, ahogy elbújnak, elmenekülnek álmaikba, képzeletükbe, ahogy megpróbálnak helytállni a körülöttük zajló életben. A sors annál abszurdabb fintort nem is mutathatott volna, mint hogy szélmalomharccá változtat egy ígéretesen induló Don Quijotéról szóló produkciót. Groteszk tréfa Gilliam ellen. Ahogy néztem a rendezőt, amint fáradhatatlanul rajzolja a storyboardot, vagy őrült lelkesedéssel előjátssza a színészeknek a jelenetet, nem kétséges, hogy végül egy tényleges Don Quijote-történet valósult meg – főszerepben a megtört Terry Gilliammel.
|