Kárpáti György
Mr. Kúl Hollywoodban - Steve McQueen-filmek DVD-n
2005. november

Azt senki sem vitatja, hogy Hollywood legvagányabb színésze futott be McQueennel 1959-ben, melyhez fogható Bogart óta nem volt az álomgyárban. Ki tudja, hogy alakult volna a helyzet, ha James Dean 1955-ben nem rohan bele egy Ford furgonba, és nem hal meg. Az őstehetségnek kikiáltott Dean posztumusz kult-sztár lett, így McQueennek „csupán” a mítoszával kellett megküzdenie. Humphrey Bogart csillaga leáldozóban volt. 1951-es Oscarjáig (Afrika királynője) már egy évtizede az amerikai filmgyártás első számú fenegyerekének számított – ideje volt hát, hogy valaki a helyére lépjen. (Amúgy Bogart 1957-ben meg is halt torokrákban.) Szerencsés konstelláció egy új csillag születéséhez: Steve McQueen jó időben jó helyen volt – a sors is sztárnak szánta.

McQueen tekintetében mindig ott bujkált a pajkos huncutság, szőke fürtjei, kék szeme minden nőt levett a lábáról. Ha egy filmben mindenki glancba vágva pipiskedik, tuti, hogy McQueen atlétában, kivillanó bicepsszel, fésületlenül és koszosan jelenik meg. Mint az Elsöprő túlerő című filmben. Az ezredest alakító Frank Sinatra karót nyelve próbál középpontban maradni, ám amikor McQueen megjelenik a képmező bal szélén egy szál kigombolt ingben, fegyverrel a kezében, rá irányul minden tekintet. Nincs a jelenetben különösebb szerepe, mindössze jelenlétével helyezi magát az origóba, s az ember nem is emlékszik a párbeszédre, csak a sóhajra: bárcsak olyan lehetnék, mint ez a fickó. Ahogy egymás után újra végignéztem tíz filmjét, rá kellett jönnöm, igazából nem is játszik, egyszerűen csak ott van a vásznon; magától értetődő természetességgel. Önmagát adja, s ha nem is beszél, van a tekintetében és a tartásában valami lenyűgöző, amitől egyszerre lesz mindenki legjobb barátja, mégis tiszteletet parancsoló férfi. Egyszer azt mondta: „van valami a bozontoskutya-szemeimben, amitől az emberek azt hiszik, jó vagyok”. Igazat kell adnunk neki, de mégsem. Nem csak ennyiből áll magával ragadó ereje. Kisugárzása mindenki fölé emelte.

Ugyanúgy szerette a kocsikat és a motorokat, mint Dean, ugyanolyan őrült volt az utakon, mégis, nála nem merült fel az emberben, hogy esetleg ottmarad egy autóbalesetben – hiába köpött az életben is a halálra, egyszerűen vele nem fordulhatott elő ugyanaz. Olyan nimbusza volt, hogy úgy vélték, előle még a halál is kitér, ha meg nem, akkor két balossal fogja kiütni a kaszást. Minden jelenetét kaszkadőr nélkül csinálta – naná, hát mit szóltak volna körülötte az emberek, ha látták volna, hogy nyuszi módjára másnak adja az igazán melós részt? McQueen számára az igazi munka nem a lepedőakrobatika volt a vásznon hanem hogy motorral hogyan tud átugrani egy szakadék felett, netán hogy megtanuljon tűzoltóautót vezetni, vagy összeütközni egy autóval egy forgalmas kereszteződésben.

A Pokoli toronyban Newman a mérnök (a jóképű, entellektüel), McQueen a tűzoltóparancsnok. Vagyis a „szakmunkás” átlagember, de munkájában a legprofibb. És ez a munka férfiembernek valóan veszélyes. A végén odaszól a mérnöknek, hogy egyszer megkérdezhetné őt is valaki, amikor egy ilyen tornyot terveznek, hogy miként alakítsák ki a tűzoltórendszert. Nem lenéző, de van benne valami cinikus. Az Elsöprő túlerőben sem ő a parancsnok. Egyszerű sofőr, aki nem tapos másokon keresztül az előbbre jutásért, egyszerűen teszi, amit tennie kell, s egyszerűségével fog ripsz-ropsz tizedesből hadnaggyá előlépni. Kérte a szakmai karriert? Dehogy. Csak ölt, amikor ölnie kellett, és nem halt meg, amikor a túlerő rájuk támadt. Csakúgy, mint A hét mesterlövészben, ahol úgy adta át a gyeplőt Yul Brynnernek, hogy azért a poénok többségét magánál tartotta. Vagy A nagy szökésben, ahol a film feléig fittyet hány arra, miként akarnak a britek konzervatív vezetői racionálisan kidolgozott terv szerint megszökni. Ő inkább ás a mocsokban, a maga útját járja, s a sokadik kísérlet után sem azért áll össze a többiekkel, mert elvesztette önmagába vetett hitét, hanem mert lelőtték amerikai bajtársát.

McQueen a nép példaképe. Könnyebb vele azonosulni, mint az öltönyös Bogarttal. Az emberek sokkal inkább akarnak szélhámosok, nagystílű világfiak lenni, ezért is tetszik nekik jobban A Szökésben bankrablója, aki igazából nem jó, de mégis van benne valami, amitől szeretnivalóvá válik, s az emberek empátiával viseltetnek rossz cselekedete iránt is. McQueen ugyanis igazságos. Nem öl feleslegesen. A Szökésben című filmben senkit nem lő le a bankban, s később is csak azokat a rosszfiúkat, akik a saját és nője életére törnek. Értük nem kár, ők a társadalom söpredékei. Vagy gondoljunk A hét mesterlövészre! Itt kiderül, hogy nem patyolattiszta a férfi múltja, de igaz ügyért még a bérmesterlövész is képes leadni az igényeiből. Régi vágású igazságosztó ő, akinél a halálosztás csak a legvégső megoldás, de amikor nincs más, nem habozik meghúzni a ravaszt. Az Elsöprő túlerőben is inkább csak az öklét használja, de amikor többszörös túlerőben támadnak rájuk a japánok, hipp-hopp előkerül egy aknavető, mellyel egyedül tartja vissza a túlerőt, majd utóbb, mikor megkérdezik, hol tanult meg aknavetővel lőni, rezignáltan csak annyit mond: „Sehol. Csak felkaptam valamit, amivel lőni lehet.” Hát ez az. Ez az a lazaság, amit nem lehet tanítani. McQueen szájából olyan, mintha magától mondaná, nem írott szöveget mondana fel. Ettől lesz McQueen Mr. Kúl. A lazaság királya.

Ami érdekelte, azt szívből, mindent beleadva csinálta, amire ráunt, azt egyszerűen abbahagyta. Tizenhét évesen bevonult tengerészgyalogosnak, s bár háború nem volt, egy hadgyakorlat során megmentett öt tengerészgyalogost, amiért kitüntetésben részesítették. Járt az Actor’s Studióba. Az áttörést az Elsöprő túlerő hozta meg számára. A szerep váratlanul hullott az ölébe. Ringa tizedest ugyanis eredetileg Sammy Davis Jr. játszotta volna, ám egy rádióinterjúban Davis azt mondta, hogy nagyobb énekes, mint Sinatra. Ezt követően a főszerepet alakító Frank Sinatra nem volt hajlandó egy filmben játszani Davisszel. McQueen éppen „kéznél volt”.

Később aztán meglehetősen tudatossá vált McQueen. Hatalmas szerepeket dobott vissza, ha azokat nem tartotta az imázsához passzolónak. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök-ben Sundance szerepét anyagi okok miatt nem vállalta. Ezzel McQueen helyén befutott Robert Redford. Érdekes lett volna a Több, mint testőr Costner helyett McQueennel. Steve sokáig kokettált a szereppel, ám végül 1976-ban elvetette az ötletet, „lehetőséget adva” így Kevin Costnernek, hogy tizenhat évvel később őt jutassa csúcsra a figura. Pedig egy Bullitt típusú alakítással remek testőr lehetett volna McQueen, ráadásul komolyabb áthallások keletkezhettek volna Kurosawa A testőr című filmjével, ismerve McQueen vonzódott a távol-keleti kultúrához. Harcművészeti leckéket vett a kilencdanos feketeöves Pat E. Johnsontól, valamint ő vitte többekkel együtt Bruce Lee koporsóját 1973-ban. És érdekes lett volna a Rambo is McQueennel. Már le is szerződött a szerepre, de a halál közbeszólt. Így merült fel Stallone neve 1982-ben... De az elutasított filmek között találjuk A híd túl messze van-t és az Apokalipszis most-ot is.

De beszéljünk azokról a filmekről, melyekben ott van McQueen! Az Elsöprő túlerő a burmai térségben játszódik, ahol egy szigeten Sinatra vezetésével ezer amerikai harcol elkeseredetten negyvenezer japánnal. McQueen negyven perc elteltével jelenik meg mint sofőr. Tisztelettudó beosztott, aki minden körülmények között „Uram”-nak hívja felettesét, s hitvallása szerint „ahol balhé vagy verekedés van, onnan én menekülök. De a hekusok idegesítenek.” Így amikor először szembekerül a rend őreivel, kioszt pár maflást, s a következő jelenetben már azt látjuk, hogy ugyan egy várakozni tilos táblánál parkol, de mellette a rendőr szótlanul posztol. Amikor bevetésre kerül a sor, ő lesz az egy, csak egy legény a gáton, így egyszeriben hadnaggyá avatják. Hiába a műanyag dzsungel, az öregedő, unott Sinatra, a patetikus nagymonológok, a méterekkel mellészálló ökölcsapások, McQueen nagyot dobott, s ez elegendő lett egy „heted főszerepre” A hét mesterlövészben.

Itt még csak harmadik a stáblistán, de már a főcím előtt írják ki a nevét, ami jelzi, hogy sztárstátusba került. Ennek megfelelően az első akcióban máris a Brynner–McQueen páros poroszkál egy halottaskocsival keresztül a városon. A szerencsétlen afroamerikai halottat nem engedik a városka fehér, morcona férfiai a „saját” temetőjükben elhantolni. Chris és Vin, a két lecsúszóban levő outlow azonban leckét ad nekik antirasszizmusból. Az ad hoc duó pont jól jön a maroknyi mexikóinak, akik falujuk megvédésére keresnek fegyvereseket. Hat hétre húsz dollárért. A farmeros, kendős Steve kevés szóval, de annál több mimikával hozza a karakterét, és tekintetével többször talál célba, mint a fegyverével. A film egyik ars poetica jellegű részében fogalmazódik meg a különbség a rosszak és a kevésbé rosszak között. Mindketten ólomban utaznak, de a kevésbé rosszak az emberekkel is törődnek. Ez a „kevésbé rossz” szerepsémaként később hozzáragad McQueenhez.

A Nevada Smith is western, mégis nagyban különbözik a mesterlövésztől. McQueen bosszú-westernjében apja és anyja halálát szeretné megtorolni, ám a film elején még csak forrófejű kölyök, aki véletlenül mutatja meg a gyilkosoknak a házuk felé vezető utat, s mire eszmél, már késő. Az alkotás olyan bosszú-western, melyben nyomon követhetjük a főszereplő jellemfejlődését, hogyan válik a naiv, bosszúszomjas gyerekből börtönviselt mesterlövész. A félig indián férfi előbb lőni tanul meg, majd levakarhatatlanul követi a gyilkosokat. A börtönbe is utánuk megy, miután kinyomozta, hogy melyik fogolytáborba kerültek. A nagy leszámolás a film végén is elmarad. Mikor szembekerül egymással a két férfi, McQueen csak megsebesíti ellenfelét. A pasas rimánkodik, hogy ölje meg, de McQueen sarkon fordul, otthagyja. A jelenet két jelentéssel is bír: egyrészt utal a nagyobb megaláztatásra és több szenvedésre, melyet el kell szenvednie a sebesült gyilkosnak, másrészről a jellemfejlődés befejeződött, ahol új szó várja a bosszúéhes, ám már tapasztalt s dörzsölt férfit – ez pedig az irgalom. A Nevada Smith némileg kilóg a McQueen-filmek sorából. Ebben ugyanis nem sérthetetlen és elérhetetlen, sőt többször megruházzák, elagyabugyálják. De azért itt is szeretni való gazfickó.

A nagy szökésben már a szerepneve is Virgil „The Cooler King” Hilts, vagyis laza király. Jelenetei miatt egyébként az utókor számára ez a legemlékezetesebb alakítása. Tény, hogy az örökké a fogdába visszatérő, lebukásának tényét hűvös rezignáltsággal fogadó, majd baseball-labdáját a falnak dobáló Hilts pompás karakter. Az egész film zseniális. Sajnos nálunk nincs annyira a köztudatban, mint a monumentális háborús tablók, A híd túl messze van, a Halál ötven órája, A híd a Kwai folyón stb., mert a mozikban nem játszották. Nemrég tűzte műsorára az HBO. A filmbeli foglyok „vezetőjét” Richard Attenborough alakítja, aki utóbb – főként a Gandhinak köszönhetően – rendezőként sokkal elismertebb lett, mint színészként. De McQueen A hét mesterlövész után ismét együtt játszik James Coburnnal és Charles Bronsonnal, de ott van a filmben James Garner és Donald Pleasence is. McQueen a számos britet játszó férfi között persze kirívóan amcsit alakít, aki konok, önfejű, s miközben a többiek csapatban szeretnének hatékony szökést végrehajtani, ő társával kettesben próbálkozik – persze sikertelenül. Amikor pedig a másik amcsi végleg besokall, és kvázi öngyilkosságot követ el, rögvest csatlakozik az alagútfúrókhoz, s nem sokkal később már friss levegőt szív. (Ennyiben a figurája előképe a Menekülés a győzelembe című Huston-film Sylvester Stallone alakította amerikaijának.) John Sturges rendező jól kamatoztatja westerntapasztalatait a háborús (fogolytáboros) filmben, mely két részre bontható: a majd kétórás szökés-előkészítés után egy frappáns és pörgős szökés következik. Coburn kerékpárral, Bronson csónakon, Attenborough vonaton, Pleasence repülővel, McQueen pedig – mi mással – motoron szökik a nácik elől. A szökés keveseknek sikerül. Bronson és Coburn szerencsések, előbbi egy hajóra kapaszkodik fel, utóbbi pedig Spanyolországig jut, míg Attenborough-t és ötven társát halomra lövik. McQueent elfogják, és visszakerül a fogolytáborba.

A Cincinnati kölyökben zsugást játszik. Bár a kártya nem éppen a becsületesség játéka, McQueen azért ebben is az egyenes játékot szereti. Amikor az első jelenetben a lapok cinkelésével vádolják, szimplán ennyit mond: „nem kell cinkelnem a lapokat, hogy legyőzzelek”. Norman Jewison filmjében a 30-as évek gengszterfilmjeinek idolja, Edward G. Robinson játssza a legyőzhetetlen zsugást. McQueen a trónkövetelő, Robinson pedig egy előző generáció cézára, kettejük filmvégi gigászi kártyacsatája generációk összecsapása. A néző arra számít, hogy a magabiztos, ám nem elbizakodott McQueen fog győzni, ezért meglepetés, hogy az utolsó osztásnál Robinson minden külső jel ellenére legyőzi McQueent, s még egyszer utoljára érezheti a győzelem ízét.

A San Franciscó-i zsaru (Bullitt) kőkemény krimi 1968-ból, mely a magányos, igazáért nem feltétlenül szabályos eszközökkel küzdő igazságosztó-filmek úttörője. Frank Bullitt nem olyan kegyetlen, mint Harry Callahan, nem személyes bosszú vezérli, mint Paul Kerseyt, de ha igazságról van szó, köp a felettesei utasítására és a városvezetés fenyegetésére. A Bullittban olyan nyers erőszak, naturalista képsorok láthatók, mintha egy Peckinpah-filmet néznénk, s ez a stílus megelőlegezi a Piszkos Harry- és a Bosszúvágy-széria első darabjait, amelyek három, illetve hat évvel később követik az évtized fordulójának stílusteremtő moziját. McQueen olyan hideg, mint egy jégcsap, a kevés dialógus mellé ráadásul két teljesen szövegmentes blokkot is beilleszt a rendező. A mozi közepén egy tizenöt perces autósüldözés, a végén pedig egy tízperces gyalogos üldözés formájában. A történet szerint Bullitt hadnagynak negyven órán keresztül kellene védenie egy koronatanút, hogy az épségben jusson el a hétfői bírósági meghallgatásra, ehhez képest már az első éjszaka kilövik a rá vigyázó rendőrrel együtt. A lövések nagy erejűek, az áldozatokból dől a vér, messzire repülnek, a brutalitás szinte sokkoló. Bullitt ekkor előbb utasításra, majd inkább saját szakállára kezd nyomozni, s egy remek, fordulatokat sem nélkülöző krimi szálai bontakoznak ki előttünk. A nyomozó nem olyan leleményes, mint McGyver. És bár Columbóhoz hasonló ballonkabátja van, nem olyan ravasz, mint tévébeli társa. De ami a legfontosabb: csak akkor használja a fegyverét, ha az már elkerülhetetlen. Mint az Elsöprő túlerőben, csak éppen itt a nagyváros aszfaltdzsungele a helyszín, az ellenfelek pedig korrupt, mindenre elszánt bérgyilkosok. A Bullitt típusteremtő alkotás, melyben a hűs nyugalommal, hidegvérrel tevékenykedő nyomozót évtizedeken keresztül McQueenről fogják másolni.

A Szökésben, a Pokoli torony és a Pillangó a három legismertebb McQueen-film a 70-es években. A Szökésben vérbeli Peckinpah-film. Erőszakos és durva falba, emberbe egyaránt hatalmas lyukakat fúró puska- és pisztolygolyókkal, törő-zúzó autós üldözésekkel. Férj és feleség egy válogatott csapattal bankot rabol, ám az egyik bandatag kapzsisága miatt igen hamar egymás ellen fordulnak. McQueen és neje természetesen nyerő lapokat kapott az osztásnál, így kétórás menekülés után végül ők érik el a pénzzel a mexikói határt. A filmben azonban számos említésre méltó jelenet látható. A film első képe egy őzet mutat, róla nyit a rendező a börtönre, amivel máris megteremti a képi oppozíciót rabság és szabadság (illetve a későbbi menekülés) között. Az erotikus jelenetben a meztelen testeket tükörből mutatja, így a lánynak elölről csak a hátát, a szemben lévő tükörből viszont csak az arcát látjuk, ami részben remek beállítás, másodsorban príma ötlet. Peckinpah már 1972-ben kéjesen alkalmazza az ostoba, nagymellű szőke prototípusát, mely napjaink elmaradhatatlan szereplője, főleg vígjátékokban. Az erőszak nyersesége főként a vonatos jelenetben követhető nyomon, ahol a pénzes táskát ellopó férfit puszta ököllel és mellé hűvös eleganciával üti le McQueen egy olyan vagonban, ahol rajta kívül még vagy húszan ülnek. Majd az ájult férfi mellett nyugodtan olvasni kezdi az újságot. Ráadásul ezzel a jelenettel és általában a Doc McCoyt alakító McQueennel állítja szembe a szőke bögyös megalázott férjét, az orvost, aki nem tesz semmit, amikor elrabolja őket a McQueent üldöző tettestárs, tehetetlenül és mozdulatlanul szemléli, amint az magáévá teszi a feleségét, majd gyáván felakasztja magát. Így magasztalódik fel a feleségéért tűzbe menni képes McQueen. Mindezek ellenére a rendező nem átallja söpredékként azonosítani két rablóját, akik a film egy jelenetében kukában húzzák meg magukat, majd egy kukásautónak köszönhetően a szeméttelepen kell rájönniük, hogy a lopás sok fájdalommal és lemondással jár. A Szökésben az ellentmondások filmje. A két hős menekülése nem sétagalopp, kettejük kapcsolata számukra is igazi erőpróba, ám részben ettől a jellemábrázolástól olyan emlékezetes a film, mely meglepő módon bőven belefér egy kőkemény akciófilm keretei közé.

Ezzel szemben a Pokoli torony heroizáló alkotás. Nem utolsósorban a tűzoltókat már akkor is körüllengő mítosz miatt. A mai szemmel kissé unalmas film kirobbanó siker volt a maga korában.

McQueen utolsó előtti filmje a Tom Horn. Klasszikus post-western, mely nem jellemző a western-korszakban, 1860–1890 között játszódik, hanem a századfordulón, s mint olyan, jól illeszkedik a 60-as, 70-es évek amerikai kiábrándultság westernjeihez, a Kis nagy emberhez, vagy a Buffalo Bill és az indiánokhoz. Itt is nimbuszrombolást láthatunk, méghozzá nem is akármilyet. Tom Horn ugyan nem tartozik a legismertebb vadnyugati figurák közé, de Geronimo elfogása miatt legalább akkora hírnévre tett szert, mint Jesse James, Buffalo Bill, Wyatt Earp vagy Custer tábornok. Ebben a filmben azonban nem a dicső tett elregélése a téma, hanem a folyamat, ahogy a hősből akasztott gyilkos lesz. Szinte hihetetlen, hogy McQueen éppen ezt a szerepet választotta 1980-ban. Kissé megzuhant figurát játszik, akinek a szemében még ég a tűz, tettei még emlékeztetnek az egykori elpusztíthatatlan vagányra, ám a futása már nem olyan gyors, mint korábban, ráadásul itt már utol is érik, amire korábban nem volt példa. A Tom Horn igazi hattyúdal, olyan western, melyből nem sok készült a 80-as években, pont amiatt, mert a kiégett, megöregedett színészek nem éltek a lehetőséggel, B-kategóriás utódaik pedig nem voltak képesek felnőni az elődök magasságába. A Tom Horn hiteles munka, vérbeli karakterekkel, jóval és rosszal, ám a korszakra jellemző deheroizálással. A hét mesterlövészben kudarcról szó sem lehetett, itt sikerre nincs remény, ez már az első képsorok után nyilvánvaló. Horn pénz, koszt és kvártély reményében szegődik el a helyi farm tulajdonosához, ám amikor személye nem válik kívánatossá, nem távozik angolosan, hanem végképp elveszik. Kit tudja, ha McQueen nem lett volna halálos beteg – amit egyébként az utolsó pillanatig titkolt mindenki elől, mégis, így utólag észrevehetőnek érzem a járásán, a mozgásán bizonyos jelenetekben –, vállalt volna-e valaha olyan filmet, amelyben a végén megölik. A koholt vád alapján halálra ítélt férfi még az utolsó pillanatban is tekintélyparancsoló hős a többség szemében, így senki nem meri kihúzni alóla a lócát. Ezért egy csöpögtetőrendszerrel kvázi automatikát csinálnak alá, ami nem teszi szükségessé az emberi beavatkozást. Így az igazán költői! McQueen képletesen is beint a halálnak, ebben a világban senki nem győzhette le, csak akkor kaphatták el, ha ő is akarta, s a betegség dacára csak akkor hullott el, ha ő úgy akarta. Sokan el is hitték. McQueennel csak McQueen packázhatott a vásznon, éppúgy, mint a vásznon kívül. 1980-ban, ötvenéves korában halt meg gyors lefolyású tüdőrákban. Rákban, mint az előd Bogart, s ugyanúgy a tüdeje viszi el, mint öt évvel később az egykori csapattársat, Yul Brynnert.