Traser Mária
Alain Delon búcsúzó színészegyéniségének élete
2005. november

1959-ben, René Clément, aki negyvenhét évesen helyét keresi a forrongó, megújuló francia filmművészetben, a Mister Ripley, Patricia Highsmith amerikai írónő egyik lélektani krimijének megfilmesítésére készül. A történet főszereplője Tom Ripley, egy feltörekvő, nagyravágyó éhenkórász srác, egy meggyötört lélek, aki pénzért a legjobb barátját is megöli. Szerepére Clément az 50-es évek végének divatos ifjú sztárját, Jacques Charrier-t kéri föl. A történet másik fontos szereplője Philip Greenleaf, a barát, a gazdag amerikai úrifiú. Ennek a művelt, rafinált, cinikus és elegáns fiatalembernek a megformálását Clément egy alig ismert új színészre bízná. Úgy gondolja, hogy fizikai vonzereje, aurája, arcának ragyogása elég lesz a gazdag áldozat ábrázolásához. Jacques Charrier azonban ekkor készül nászútra Brigitte Bardot-val, és visszaadja a szerepet. Nem tudhatja, hogy ezzel nemcsak erről a szerepről mond le, hanem a dicsőségről is, örökre. Ennyit ér a szerencse a szerelemben. Charrier visszalépésével minden borulni látszik, de Clément úgy véli, hogy a Felvonó a vérpadra óta híressé vált Maurice Ronet is sikeresen meg tudná eleveníteni Tom Ripley-t. Ám három héttel a forgatás megkezdése előtt a gazdag áldozat szerepére kiszemelt fiatal színész felkeresi a rendezőt és producereit, s közli velük, hogy vagy ő lesz Tom Ripley, vagy nem vesz részt a forgatásban. A producerek üvöltenek: „Micsoda? Maga egy senki, magának kéne fizetnie, hogy játszhasson!” A fiú órákon át magyarázza, hogy éppen azért, mert ő egy műveletlen, csiszolatlan senki, nem tudna hitelesen alakítani egy jómódú, művelt, nagyvilági dandyt. Végül egy nő siet a segítségére. Clément felesége eléri, hogy megkapja a főszerepet.

Tom Ripley látszólag egy szeretetre méltó potyaleső, aki ügyesen tudja utánozni mások hangját és viselkedését, de laza, nemtörődöm magatartása mögött kíméletlen, háborgó lélek lapul. Egyszer megbízatást kap San Franciscóban egyik gyerekkori barátja apjától, hogy jó fizetségért hozza haza tékozló fiát, Philipet Olaszországból. Philip, a tétlen, gondtalan aranyifjú beleszeret Itáliába, a művészetbe, a tengerbe és egy Marge nevű lányba. (A 18 éves Marie Laforet játssza Marge-ot, ez az első filmszerepe, olyan, mint egy édes, nyújtózkodó macska, nála megejtőbb, szerelmesebb, érzékibb szeretőt ritkán látni.) Tom Rómában hozzácsapódik Philip társaságához: művészek, értelmiségiek, gazdagok mindnyájan. Összeköti őket a jólét, a műveltség, a neveltetés, a sznobizmus, a gőg, lenézik, semmibe veszik, kirekesztik a Tomhoz hasonló csóró senkiket. Philip ezért lépten-nyomon rászól Tomra. Kioktatja, hogyan tartsa evés közben a kést, hogyan beszéljen, hogyan viselkedjen, és ha éppen nincs rá szüksége, odaveti, hogy „takarodj!”. Tom látszólag lazán tűri ezt a megaláztatást, belemegy minden léha játékba, hahotázik, csapkodja a térdét, de közben belül csupa feszültség, remeg, forr benne a gyűlölet. De leginkább mégis irigysége fűti bosszúvágyát: imponál neki barátja életvitele, meg akarja szerezni Philip pénzét és szeretőjét. Iszonyatos erővel és kegyetlen elszántsággal visz végig mindent. A gyilkosságot, a színjátékot Marge előtt, a képmutatást a bankokban, szállodákban. Megöli a gyanakvó amerikai barátot, eltünteti a hullát, kijátssza a detektíveket, és végső győzelemként elcsábítja az összezavarodott, összeroppant Marge-ot. Egy ördögi angyal kétségbeesett ámokfutása mindez azért a percért, hogy végül a tengerparton, elnyúlva a ragyogó napfényben, átérezhesse a számára tökéletes, maradéktalan boldogságot… Mielőtt minden összeomlik.

Clément hamar fölismerte, hogy a főszerepet kierőszakoló ifjú pályakezdővel milyen kincs került a kezébe. A fiú minden képzés nélkül, véletlenül tévedt a színészi pályára, de rendkívüli átváltozó képességgel rendelkezett, és a rendező minden utasítását tökéletesen végre tudta hajtani. Kiderül, hogy istenadta, ösztönös tehetség. Clément azt nyilatkozta róla a forgatás után, hogy „…egyre inkább Ripley-vé vált, nemcsak követte, amit mondtam neki, hanem tökéletesen átlényegült. Kivételes összpontosító képességgel, bámulatosan kifinomult ’hallással’ rendelkezik. Az ilyen mélységű befogadóképesség nagyon ritka, minden rendező az ilyen színészt keresi…”

A filméletre kelt Tom Ripley 1960 tavaszán, a Champs-Élysées-n egy óriási színes plakáton látható meztelen felsőtesttel, egy luxusjacht fedélzetén. A Ragyogó napfény bemutatóját hirdetik, néhány méterre attól a vendéglőtől, ahol néhány hónappal korábban a főszereplő még alkalmi felszolgáló volt. A neve azonban nem változott: Alain Delon.

Szerelemgyerekként született 1935. november 8-án, Párizs külvárosában. Bohém, kalandvágyó apja azonban mégis korán elhagyja az anyját, aki hamarosan férjhez megy egy henteshez, és újabb gyerekeket szül. Közben az apja is családot alapít. A kis Alain feleslegessé válik, egyik családnál sincs helye. „Úgyis börtönben fogod végezni, de mi közöm hozzá, apád nevét viseled” – szidja az anyja. Apácákhoz, nevelőszülőkhöz, majd szigorú egyházi nevelőintézetbe adják, de mindenütt baj van a magatartásával, nevelhetetlen, rebellis gyereknek könyvelik el. „A rettenetes gyerek rettenetesen boldogtalan gyerek” – írja majd ötven év múlva egyik amerikai körútjának reklámplakátjára. És mégis, miután elveszti szüleit, így emlékszik rájuk: „Az az érzésem, mintha mindent, amit ezen a pályán elértem, az anyámtól loptam volna. Káprázatosan szép nő volt, és egész életében színésznő szeretett volna lenni. A gyerekei közül egyedül én, a szerelemgyerek örököltem a szépségét és a tehetségét. (…) Apám kallódó ember volt. Mindenbe belekapott, de semmit nem vitt véghez egészen. Bohém volt, álmodozó, költői lélek. Hiányzik nekem. Nagyon, nagyon hiányzik, de egyet tudok, érzem, hogy itt van velem. És véd engem életem minden cselekedetében…”

Tizenöt éves, bukdácsoló rossz tanuló, amikor megszökik a papneveldéből. Amerikába akar eljutni. Végül nevelőapja megszánja, szigorú felügyelet mellett beállítja a pult mögé, és szakmát ad a kezébe. „Úristen, milyen gyönyörű ez a fiú!” – álmélkodnak a vevők a Párizstól néhány kilométerre található kisváros, Bourg-la-Reine hentesüzletében. De a gyönyörű gyerek nem akar örökre kolbászok és disznósajtok között álldogálni. A tanulmányait sohasem fejezi be – ami később, sztár korában majd oly mélyen frusztrálja –, és tizenhét évesen beáll katonának. Tengerészgyalogosnak képezik ki, s hamarosan az indokínai háborúban találja magát. Egy önkéntesnek jelentkező kiskorú esetében elengedhetetlen a családi engedély a háborúba induláshoz, ám az ő esetében ezt a szülők könnyű szívvel megadják… Öntudatlanul élte át a katonaságot és a háborút, a hadseregben végre „családra lelt”, boldog volt. Később többször nyilatkozta, hogy „ha Indokinából hazatérve nem indult volna ilyen villámgyorsan a filmes pályafutásom, minden bizonnyal katona lettem volna…”

Amikor leszerel, nem tudja, mihez kezdjen. A hentesboltba nem akar visszatérni. Párizsban marad, de se állása, se lakása, alkalmi munkákból fizeti az albérletet – zöldséget pakol a Les Halles-ban. A Saint-Germain-des Pres szórakozóhelyein megismeri Jean-Claude Brialyt, aki filmszínészi karrierről álmodozik. Összebarátkoznak, és együtt járnak a művészek közé, belógnak filmfesztiválokra. A szép fiatalembert női karok adják tovább egymásnak. Köztük Monique Assiata, a baleset következtében lebénult táncosnő, Brigitte Auber, a bájos ifjú színésznő, aki Hitchcock filmjében, a Fogjunk tolvajt!-ban kapott szerepet (ő a tüneményes kis tolvaj), meg Yves Allegret felesége. Egyaránt bemutatják filmes ismerőseiknek a munka nélkül tengődő, gyönyörű fiút. És elindulhat ezen a pályán. Kisebb szerepeket kap, amelyek nem igényelnek tőle mást, mint hogy jelen legyen angyalarcával és tökéletes fizikumával. Aztán jön Clément és a Ragyogó napfény. Elkezdődik karrierjének első, nagy ívű és termékeny szakasza.

Telhetetlen, de vasfegyelemmel dolgozik, és mindent megkap. A legnagyobbaknál játszik a legnagyobbakkal. René Clément, Michelangelo Antonioni, Julien Duvivier, Henri Verneuil filmjeiben főszereplő, és többek között Romy Schneider, Burt Lancaster, Monica Vitti, Danielle Darrieux, Jean Gabin, Brigitte Bardot partnere. Luchino Visconti első látásra neki adja Rocco szerepét, Delonban pedig megvolt az alázat, hogy ne éljen vissza a bizalommal. Tanult olykor szigorú, de művelt mestereitől, és kialakította kifinomultan fegyelmezett munkamódszerét. A Rocco és fivérei mindörökre emblematikus filmje marad. Külső adottságait pedig alighanem a Párducban bontja ki a legteljesebben. A fiatalság egyszeri ragyogása árad belőle, mikor Claudia Cardinaléval keringőzik. Fokozhatatlanul szép.

Tiszta, nemes arcvonások, tökéletes testalkat, ugyanakkor belső feszültség, idegesség, sötét erő. Ez az ellentét Delon minden szerepéhez hozzáad valami kétértelműséget, valami vibrálást, valami csak rá jellemző többletet. Hatását azonban mégsem kell feltétlenül teljesen megmagyarázhatatlanná misztifikálni.

Delon színészegyéniségének nemesen konzervatív aurája van. Természetes szépsége egy kor külső megjelenéssel kapcsolatos elvárásaihoz, normáihoz simul. Erről árulkodik pedáns hajviselete, gondosan ápolt bőre, előírásszerűen karban tartott teste, izomzata. Rendre felvillan benne a taszítóan unalmas tökéletesség. Mégsem kelti egy nyálasszájú dandy benyomását, mert eszköztelen játéka, olykor szinte a teljes rezzenéstelenségig visszafogott mimikája arcának férfiasan kemény vonásait emeli ki. Delon szépsége így egyszerre lesz ellenszenves, mert szolgai módon csiszolja, és nemes, mert látszólag egyszerűen csak elviseli.

Nagyjából ezek az adottságok jelölik ki fiktív személyiségének kereteit. A többi már a szerepeken múlik. Kiderül, hogy pozitív hősei a legérdektelenebbek, szinte kiüresedik tőlük a tekintete. Ugyanakkor méla szépségével elgondolkoztatóan izgalmassá tud tenni gazembereket, bűnözőket. A Ragyogó napfény azonban már pályája elején rávilágít esztétikumig fokozható erősségére. Kivételes összetettséggel elevenednek meg benne a hagyományokat követő figurák, az elit felé törekvő karrieristák, akik maguk sem tudják, mi mozgatja őket, valahol még élnek erkölcsi ösztöneik, ám ezek hatására sem képesek tudatosan szembefordulni a társadalom éppen kijelölt értékeivel.

Fel szokott merülni a kérdés, hogy a francia új hullámot miért nem érdekelte sajátos karizmája. „Szívesen forgatnék vele, de félek tőle” – magyarázkodik Truffaut a 70-es években. Godard pedig harminc év múlva ad neki főszerepet a mindkettejük számára egyfajta kegyelemdöfést jelentő Nouvelle Vague-ban. Az egykori tartózkodás azonban egyáltalán nem meglepő. Minden dekorativitása ellenére Delon lélektani hős, a megújuló realizmus színésze, akivel aligha lehet mit kezdeni a filmnyelvet inkább mechanikus elemek felől értelmező kísérletekben.

Mindenesetre a párizsi Cinématheque française már 1964-ban retrospektív vetítéssorozatot rendez Delon tiszteletére. Hét év leforgása alatt tizenöt filmben szerepelt. Henri Langlois igazgató így írt a műsorfüzetben: „A filmszínészek felelősek azért a vágyért, hogy a filmművészet továbbfejlődjön. Indokolt tehát a színészeknek tisztelgő sorozatban kiemelkedő helyet biztosítani Alain Delonnak, első számú francia színészünknek, aki nem akar saját dicsőségéből hasznot húzni, aki új minőséget akar létrehozni, és akinek törekvései egybeesnek a modern filmművészet új törekvéseivel…”

Delon azonban elég gyorsan „elárulja” a filmművészetet. Népszerű produkciókban forgatna, nemzetközi karriert próbál felépíteni. Körülrajongott bálvány, a kisujjában a mesterség, igazi profi. És gazdag. Elindul hát meghódítani az egész világot. Forgat Spanyolországban, Angliában és Amerikában. Partnerei Shirley MacLaine, Jane Fonda, Indgrid Bergman, Omar Sharif, Anthony Quinn, Kirk Douglas, Dean Martin… szinte minden korabeli nagy sztár. Nem csoda, ha nagy tervekkel érkezik Hollywoodba. Francia regényeket szeretne filmre vinni. Elsőként egy Drieu La Rochelle-mű, A lovas adaptációjában játszana főszerepet Sam Peckinpah irányítása alatt. Ám első amerikai filmje végül is a B-kategóriás San Francisco tornyai lesz Ralph Nelson rendezésében. Múlnak a hónapok, és az ambiciózus álmok szertefoszlanak. A Metro-Goldwin-Mayer westernekben és krimikben szerettetné meg az amerikai közönséggel. Így aztán csalódik Hollywoodban, és 1966-ban visszatér Párizsba.

Új hazai korszakának első szerepét Robert Enricótól kapja. A Kalandorokban egy kedvesen, gyengéden, áldozatkész becsületességgel meggazdagodni vágyó fiút alakít. Jean-Pierre Melville, a francia filmtörténet talán legnagyobb bűnügyi rendezője pedig már régóta vár rá. A Szamuráj megteremti az alvilág egyik legrokonszenvesebb, ha lehet ezt mondani, legtisztességesebb bűnözőjét. Delon tökélyre vitt eszköztelen játéka, két órán keresztül belső feszültséget sugárzó, rezzenéstelenül sima arca ezúttal azt hiteti el, hogy egy bérgyilkos szigorú erkölcsi törvények szerint él.

Melville-lel még kétszer dolgozik együtt. Elkezdődik a zsarufilmek korszaka. Ezek tét nélküli játékok lesznek a számára a 70-es években. Elég, ha megjelenik a főcímen a neve meg a zsaru szó (Egy zsaru, Egy zsaru bőréért…), és biztos a kasszasiker. Ekkoriban amúgy négy-öt szórakoztató filmet forgat évente. (A szicíliaiak klánja, Borsalino, Égő pajták, Két férfi a városban, Zorro, Zsarutörténet, Egy gazember halála… ) Közben magánéleti botrányokba keveredik, produceri vállalkozást hoz létre, filmet rendez, repülőtere, lóversenypályája van, műgyűjtő lesz. Megjelennek a Delon-árucikkek: ing, óra, bútor, nyakkendő, parfüm… Egy nagy sztár megalomán életét éli. Aztán mégis történik valami más.

1976 tájékán Joseph Losey, a neves angliai rendező új filmtervének megvalósítása során anyagi gondokkal küszködik. Talán meglepő, de végül Alain Delon siet a segítségére produceri vállalkozásával. Megszületik a Klein úr. Különös módon egy külföldi rendező készíti el a zsidók 1942-es párizsi elhurcolásának igazán felelősséggel teli, árnyalt feldolgozását. A főszerep Delonnak jut, és talán ez lesz élete legnagyobb alakítása. Igazi jutalomjáték.

Klein úr egy jómódú párizsi műkereskedő, cinikus életművész, mindig tart az ágyában egy csinos fiatal lányt, a hűtőjében pedig egy üveg pezsgőt. Amúgy afféle jó francia, aki hisz az intézményekben és a törvényekben. Ősei XIV. Lajos óta katolikusok. A háború idején könnyű szívvel, a hivatalos lehetőségeket kihasználva alacsony áron fölvásárolja bajbajutott gazdag zsidók festményeit. Ám egyszer csak ez a jól felépített, sikeres és önző luxusélet kibillen a biztonságából: Klein úrnak elkezd a posta egy zsidó újságot szállítani. A neve alapján összekeverik egy zsidó férfival. Klein eddigi erkölcsi és intellektuális kényelme megroppan. Elkezdi kutatni a titokzatos névrokont, ám eközben saját identitását, közönyös személyiségét tárja föl, és visszafordíthatatlan változáson esik át.

Az alakítás szakmailag megint lenyűgöző, jelentősége azonban sokkal nagyobb. Az már megszokott, milyen fölényesen hűvös eleganciával tud Delon nőkkel bánni, finom ruhákat viselni, nagyvilági fogadásokon mozogni, beilleszkedni a polgári világba. Most azonban nem ellenpontozhatja mindezt a szépségével, nem bámulhat tehetetlenül önmaga elé. El kell jutnia egy mindent megkérdőjelező önvizsgálat kényszeréig, vállalva a lehetséges megtisztulás kínjait. És kiderül, hogy megadó hitelességgel képes végigmenni ezen az úton is.

A megpróbáltatás sikere fontos üzenet korának. A szótlan alkalmazkodásnak van egy pontja, amikor meg kell állni. Legalábbis az ő nemzedékének. Nem lehet mit kezdeni egy olyan közeggel, amely felszínesen kommercializál minden korábbi haladó értéket, amely ismét műemberek kegyetlen kiszámítottságának, gépies profizmusának ad szabad teret. A játék fegyelmezetten harsány, hiányzik belőle a játékosság. És erre azért Delon is rácsodálkozik, hiszen ő egykori erőszakosságával még saját egyéniségét fedeztethette föl. Őt még nem kitalálták. Rátaláltak.

A 80-as évektől lassan elfogy Alain Delon körül a levegő. Hiába az igényesebb próbálkozások, A Swann szerelme, A mi történetünk vagy a Casanova… A közönség továbbra is csak zsarunak akarja látni. Csökkenni kezd a piaci értéke.

A színészeknél látványosan fájdalmas dolog az öregedés. Azzal együtt, hogy a férfiak kezében éppenséggel új adu is lehet. Delont sokáig nem viseli meg az évek múlása. Diadalmas férfiasságának fáradtan is töretlen birtokában van. A ráncok szaporodásával pedig egyre gyengédebb az arca. De már nem kap lehetőséget a művészi megújulásra.

Idén lesz hetvenéves. A legújabb újsághírek szerint magányos, életunt, és leszámolt a filmszakmával…