Tanner Gábor
Egy félkegyelmű tévésorozat
2005. október

A Duna esti fél hetes műsorsávjában szeptember 5-én vége szakadt a Bűvöletnek, és a következő héten új sorozat vette kezdetét A félkegyelmű címmel. Tízrészes orosz tévéfilm Dosztojevszkij regényéből. Koncepcióváltás rémlett fel előttem. Vége a könnyű sikerhajhászásnak a közszolgálati Dunán, s jönnek a magasabb kultúrát népszerűsítő sorozatok. Van jó pár ilyen. A teleregénynek ez a válfaja évtizedek óta népszerű például Brazíliában. (A továbbiakban javarészt ekvivalens kifejezésekként fogom használni a teleregény, szappanopera, tévésorozat kifejezéseket, mert a magyar „szakirodalomban” sincs pontosan tisztázva, mi a különbség köztük, és ezen most nincs kedvem lamentálni, de mint láthatjuk, a műsorszerkesztők is fittyet hánynak a distinkciókra és egy klasszikus sorozatot /Bűvölet/ felcserélhetőnek gondolnak egy klasszikus /irodalmi alapanyagú/ teleregénnyel /A félkegyelmű/.) A félkegyelmű első néhány része még fél hétkor kezdődött. Aztán utolérte a magvasabb, mélyebb műsorok sorsa: áttették későbbre. Hétre. Fellélegeztem. Így is van, ne keverjük a tömegkultúrát az elitkultúrával! Legyenek cezúrák! Még szimpatikus is volt ez a jelen kulturális folyamatával mit sem törődő műsorszerkesztői gesztus. Az első „félkegyelműs” hét végén megnyugtató hírek keltek szárnyra: nemsokára újraindul a Bűvölet vadonatúj részekkel. Már csak egy hetet kell kihúzni. És valóban. Az utolsó pénteken a műsorvezető hölgy széles mosollyal jelenti be, hogy vége A félkegyelműnek, mintha kacsintana is cinkosan: nyugodjanak meg, kedves nézőink, hétfőtől új részekkel jelentkezik a Bűvölet. Nincs tehát koncepcióváltás. Helyreállt a rend. Azért nem írom, hogy sikerült helyretolni a kizökkent időt, mert az új, ötvenkét részes Bűvöletet szintén hétkor sugározzák.

Nem tartottam reménytelen vállalkozásnak A félkegyelmű tévésorozatosítását. Tele a regény izzó vitákkal, a Jó és a Gonosz folyamatos egymásnak feszülésével. Jól illeszkedhet a hangos, alapvetően verbális szappanoperák közé. Kiemelhetők a regényből kifejezetten tévésorozat-fordulatok. Például amikor a szegény Miskin herceg váratlanul előáll egy ügyvédi értesítővel, miszerint moszkvai nagynénje után „nagy vagyont” örökölt. (Már ennek a bejelentésnek a „dramaturgiai” előkészítése is szappanoperás, hiszen Miskin többször is nekikezd, hogy van nála egy értesítés, amit szeretne megmutatni, de a tábornok minduntalan leinti.) De remek sorozatelem lehet a különböző szereplők közötti levelezések sora, Nasztaszja Filippovna heves csapongásai („ártatlan vagyok” – „romlott vagyok”, „Miskinnek való vagyok” – „Rogozsinnak való vagyok”), az esküvőről történő visszalépések, a menyasszonyszöktetés, vagy amikor hirtelen „kiderül”, hogy Burdovszkij Pavlivcsev fia, de Ganya bizonyítékai alapján hamar le is lepleződik, hogy mégsem az, vagy Ippolit nyílt színi, sikertelen öngyilkossága, hogy a szeretet és a gyűlölet gyakori egymásba tűnéseiről ne is beszéljünk stb. Persze a regénybeli fordulatok realisztikusabbak, hitelesebben előkészítettebbek egy tévésorozatban megszokottnál, nem is olyan gyakoriak, de talán ki lehet hegyezni őket, s felpörgetni valahogy az előfordulásaikat. Az pedig igazi kihívás, hogy miként lehet több cselekményszálúvá tenni a regényt, és felforgatni a helyszínkezelését (egy Bűvölet-epizódban /és szinte minden modern sorozatban/ csaknem tucatnyi helyszín- és történetváltás van). Persze ez sem reménytelen, mert már a kortárs kritikák is szerteágazónak, meglepően epizodisztikusnak (kuszának) tartották a regényt. Bírálták, mert gyakori benne a ritmusváltás. Mindezekből a tévés adaptációban előnyt lehet kovácsolni. Azt is kíváncsian vártam, miként tudják majd úgy felépíteni az egyes epizódokat, hogy azokba lazán bekapcsolódva is értsünk valamit az éppen elhangzókból. Nehogy másik csatornára váltsunk pár percnyi döbbent képernyőre meredés után, hogy mi is ez az egész. Miután megnéztem az első pár részt, rájöttem, hogy A félkegyelmű tévésorozat alkotóit jottányit sem érdekelték a műfaj „szabályai”. Nem kaparták szét a hajtövüket abbeli igyekezetükben, hogy munkájuk hatásos legyen a tévéképernyőn. Hogy úgy illeszkedjen formailag a televízió világába, hogy közben értéket is közvetítsen. Nem az az ambíció fűtötte őket, hogy bebizonyítsák, egy hagyományos értelemben vett tévésorozat sem „eleve elrendelten” csak butaságot közvetíthet. Persze igazolták ezt már régebben a hozzánk sajnos el nem jutott, Jorge Amado Gabriela vagy Érico Veríssimo Az idő és a szél című regényéből készült brazil szappanoperák. A félkegyelmű-adaptáció nem sorakoztatható fel melléjük. Pedig a televízió alapvetően funkcionálisan meghatározott médium. Félek, hogy A félkegyelmű-sorozat nem sok olyan nézőhöz hozta közelebb a regénybeli szituációkat, eseményeket és talán problémákat, akik nem olvasták Dosztojevszkij szövegét. Egyszerűen elkapcsoltak.

De engem – aki ismerem a regényt – sem kötött le. Ugyanis pont olyan hosszú volt, hogy már-már a felolvasóest reményét keltette, aztán mégis kimaradtak belőle oldalak és nem egy, szerintem meghatározó elem. Természetesen ez egy feldolgozás, így kívánatos is, hogy áthelyeződjenek a hangsúlyok, de rendkívül zavaró, amikor szembetűnően (már-már kihívóan) kokettál a sorozat az eredeti regénnyel, aztán hirtelen ugrik, kihagy, mi meg csak ülünk és méltatlankodunk, hogy de hát itt még voltak fontos részek. Akár meg is esküszünk rá. Például amikor Miskin először jár Rogozsinnál, a vendéglátó mint kedvenc képét mutatja meg a hercegnek Hans Hoblein Halott Krisztus című festményének másolatát az egyik falon. A sorozatban Miskin döbben le a reprodukció előtt, majd annyit mond: e kép láttán az ember még a hitét is elveszítheti. A regényben később egy Ippolit nevű szereplő (aki szintén látta a festményt Rogozsinnál) hosszú képelemzésbe kezd, melyben részletesen kifejti és alátámasztja Miskin fent idézett állítását a képpel kapcsolatban. Ez már nincs benne a sorozatban. És ez nemcsak azért aggályos, mert így Miskin súlyos kijelentése súlytalanná válik, és még csak azért sem, mert egy anekdota szerint éppen ez a festmény ihlette a regényt (állítólag Dosztojevszkij a bázeli múzeumban látta Hoblein alkotását, és felesége alig tudta elvonszolni a vászon elől), hanem azért, mert ezzel együtt elveszik a regény egyik meghatározó kérdése: „megjelenhet-e valami ilyen alakban, aminek nincs alakja?” Márpedig a tévésorozat-készítőknek, akik korunk legnépszerűbb ábrázoló médiumának képviselői, több tucatszor és különböző szinteken kellett volna szembesülniük az ábrázolhatóság és megmutathatóság problémájával A félkegyelmű feldolgozásakor.

Vegyük ezzel kapcsolatban először az egyszerűbb gondot, Miskin megjelenítését! Két korábbi A félkegyelmű-filmet láthattunk már a tévében. Georges Lampin 1946-os feldolgozását és Ivan Pirjev bő tíz évvel későbbi adaptációját. (Kurosawa variációjához sajnos nem volt szerencsém, csupán olvastam róla a Szovjet Irodalom egyik 1972-es számában.) Lampin Miskin hercege a megtestesült Jóság. Felruházta egy sereg krisztusi vonással. Ez harmonizál a regénnyel, noha a Miskin–Krisztus összevillantások nem ugyanazokon a pontokon történnek, ahol a regényben, ami a forgatókönyvírók kreativitását dicséri. Csak egyetlen példa! Amikor Miskin elfoglalja Ivolginéknál a szobáját, a szenilis, nyugalmazott tábornok azzal kopogtat be hozzá, hogy felszögelné a falra Miskin kakukkos óráját, amelyet a herceg a gyerekektől kapott ajándékba, akikkel összebarátkozott a svájci szanatórium melletti faluban. Ez a gyerekekről szóló, Krisztus-párhuzamot mutató rész („Engedjétek hozzám a gyerekeket!”) a regény egy korábbi részében olvasható, amikor Miskin Jepancsinéknak mesél svájci élményeiről, de ezt nyilván terjedelmi okból kihagyták a filmből. (Megjegyzem, ebben a szakaszban több Krisztus-utalás is található, kezdve azzal, hogy az ájult Miskin egy szamár ordítására tér magához egy svájci piactéren, mely egyszerre idézi a jászolban születést és a menekülést a szamár hátán Betlehemből.) És ha Miskin a Jó, akkor Rogozsin a Gonosz. A film egyik részében a regénytől eltérően nem történelemkönyvet kap Rogozsin Nasztaszja Filippovnától, hogy művelődjön, hanem egy Bibliát, melyben egy kés a könyvjelző. (Ez lesz a film végén Rogozsin gyilkos fegyvere, de Miskin sem a kést veszi fel az asztalról, amikor Rogozsinhoz látogat, mint a regényben, hanem a Bibliába lapoz bele.) A Jónak és a Rossznak az Isten kontra Sátán dimenzióban történő szembeállításában Herman Hessének, a 10-es–20-as évek első nagy hatású Dosztojevszkij-magyarázójának polaritásmodelljére ismerhetünk. A Jó és a Rossz között vergődik Nasztaszja Filippovna. Nem szerepel a regényben az asszony szarvaspéldázata, hogy az űzött vad inkább lefekszik a földre, minek merítse ki az üldözőit, akik végül úgyis leterítik. (A regényben éppen hogy küzd a végsőkig.) Megfertőzte őt a gonosz, de ez a filmben csak mintegy betegségnek tűnik, ahogy egy helyütt maga is megfogalmazza: „beteg vagyok, és meg kell gyógyulnom”. Nem sikerül neki, mely interpretáció 1947-ben, a háborús „kárfelmérések” idejében nem meglepő. De visszatérve Lampin Miskin-alakjára, az ő hercege cseppet sem kelti beteg ember benyomását. A Gérald Philipe alakította Miskin feltűnően szép és nyugodt. Egy földre szállt angyal. Pirjev Miskinje meggyötörtebb (beesettek és karikásak a szemei), de vele nem sokat veszkődik a szovjet rendező, csak mintegy szükséges rosszként van jelen. Nem lehetett kihagyni, ha már ő a címszereplő. Pirjev egy minden ízében elanyagiasodott világot fest elénk elképesztően sötét színekkel, és a reménytelenség szép képi szimbólumaival. A film központi jelenete, amikor Nasztaszja Filippovna a kandallóba veti a százezer rubelt. Itt minden a pénz körül forog. Szemléletesen mutatja ezt, ha Pirjev filmjéből is kiemelem azt a jelenetet, amikor Miskin először találkozik Ivolgin tábornokkal. A szovjet filmben nincs óraszögelés a falra, van viszont pénzkunyerálás. (És Ivolgin közvetlenül az után kér pénzt Miskintől, hogy a másik bérlő, Ferdiscsenko is megpróbálkozott vele.) A regényben nem itt van a pénzkérési jelenet, hanem Miskin és Ivolgin egy későbbi találkozásakor. A lényeg, hogy Miskin ugyan rácsodálkozó, különc ebben a pénzközpontú világban, de viselkedése nem jelent alternatívát. A tévésorozat rendezőjének, Vlagyimir Bortkónak Miskinje nem olyan egysíkú, mint Lampiné vagy Pirjevé. Sokszor a végletekig naiv, máskor nagyon pontos logikával, vehemensen érvel, mégis alig emeli fel a hangját. A tévésorozat rendezője kedveli azokat a szituációkat, amikor Miskint kigúnyolják, megtámadják. (Például, amikor Aglaja a Puskin „szegény lovagjá”-hoz hasonlítja, vagy amikor Burdovszkij, Ippolit és társaik támadnak rá arrogánsan.) Ilyenkor Jevgenyij Mironov összehúzza magát, azt hihetnénk, azért, hogy minél kisebb felületen érjék a támadások, majd elveszi arca elől a kezét, és nem robban ki, hanem lendületesen érvelni kezd. Mikor nekitámadnak, ő már akkor is tudja, hogy neki van igaza, így ez a furcsa összehúzódó gesztus a helyettük való szégyenkezés miatt van inkább. Mironov tekintete lenyűgöző. A csodálkozás és a megvetés olyan furcsa elegyét tükrözi, mely leginkább a megrökönyödéshez közelít, de annak is a legtisztább fajtájához. Mironov Miskinjének nem az a legsúlyosabb keresztje, hogy megértést kell tanúsítania (mint Krisztusnak), hogy megbocsátónak kell lennie, hanem éppen ellenkezőleg, hogy nem tudja tévhitükben megtartani a körülötte levőket. Abban a pillanatban, amikor hallja a butaságokat, öncsalásokat, hazugságokat, analizálja is azokat, látja, mi van mögöttük, és máris a legnagyobb természetességgel buggyan ki belőle a leleplezés. Megvonja környezetétől az önámítás, a tovább élés elengedhetetlenül fontos velejárójának lehetőségét. És teszi mindezt szolidan. Bortko Miskin-figurája lenyűgöző. Úgy tűnik, mintha kifejezetten Jevgenyij Mironov alakításának rögzítése végett készítette volna a sorozatot.

És most lássuk a megmutathatóság szempontjából legproblematikusabb dolgot! A tévésorozat negyedik epizódjának végén volt látható az a könyvbeli jelenetsor, mely Miskin első, leírt epilepsziás rohamát megelőzi. A regénybeli herceg szinte önkívületi állapotban bolyong Pétervárott. Nasztaszja Filippovnát keresi, majd Rogozsint. Közben egy „szempár” üldözi. Egyre nagyobb kétségek gyötrik saját helyzetére és szerepére vonatkozóan. Ahogy egyre inkább elszakad a valóságtól, és a „démon” irányítása alá kerül, úgy keres kapaszkodókat, hogy még a földön jár, még e világban van. Amikor végül Rogozsin rátámad, már olyan bizonytalan az olvasó abban, hogy mi a valóság és mi a herceg lidércnyomása, hogy a támadás ténye (ráadásul közvetlenül a roham előtt) igencsak megkérdőjeleződik. A tévéfilmben azonban a szempár alakot ölt. Rogozsinét. Látjuk a támadást is. Ahogy előugrik a lépcsőházi fülkéből, de megijed az éppen elájuló hercegtől, és elfut. A regényre (többek között az elbeszélőtechnikából adódóan is) jellemző a bizonytalanság, a lebegtetés. Mivel olyasmit próbál körüljárni, amit nem lehet kimondani, egyszerű szavakkal megfogalmazni. Ettől kap folyamatos vibrálást a Jó és a Rossz. Nem tudjuk tetten érni, hogy pontosan hol van, melyik cselekedet következménye lesz egyik vagy másik. A filmben ugyanakkor látunk pontosan mindent. Bár a vizionálás megjelenítésének is megvannak a filmes eszközei, Vlagyimir Bortko ezekkel nem él. Így a regény egy nagyon fontos sajátossága tűnik el.

A tévésorozat szereplőjének jellemvonásai, reakciói mindig ugyanolyanok. Nem mutatnak különösebb jellemfejlődést, változást. Ebben a tekintetben hasonlítanak a szappanoperahősökre. Csakhogy az egyes epizódok oly mérhetetlenül lassúak és eseménytelenek, hogy ez az állandóság nem kapaszkodóul szolgál, nem a hősök felismerését segíti, csak fokozza unalmunkat. Ráadásul előkészítetlenné válik így Aglaja Jepancsina elutazása, kilépése a környezete támasztotta korlátok közül. Első és utolsó felbukkanása között nem szenved attribútumváltozást a figurája. Egyszerűen eltűnik a sorozatból, és kész. Arról már nem is szólva, hogy ez a szereplőkezelés ellentétes azzal, ami Dosztojevszkijre jellemző. A félkegyelműben a szereplőkre hatással vannak az események. Miskin hercegben éppúgy interiorizálódik mindaz, amit tapasztal, megél, mint mondjuk Aglajában vagy Rogozsinban. Ebből a szempontból sem véletlen a regény megannyi Don Quijote-utalása. Cervantes újításának tartják ugyanis a regényirodalomban a „kijózanodó hős” megteremtését. Akárhogy is, A félkegyelműt hiba epizódfüzérként felfogni. De ennél is nagyobb gond, hogy a tévésorozat figurái vértelenek, erőtlenek. Tökéletesen elütnek Dosztojevszkij szenvedélyes, parázsló, indulatos hőseitől. Ráadásul, mint írtam, laposságuk, színtelenségük a tévésorozatok világától is idegen. Nézzünk egyetlen példát! Valahol a regényben azt írja Dosztojevszkij: Ganyának „eltorzult az arca, elsápadt és tajtékzott a dühtől, ököllel fenyegetőzött. (…) Elvesztette önuralmát.” A sorozatbeli Ganya ebben a jelenetben még a hangját is alig emeli fel Miskinnel szemben. A kamera szenvtelen távolságtartással mutatja a havas utcán beszélgető két férfit, akik lassan hátat fordítanak nekünk, és az alacsony pétervári házak ölelésében tovalépkednek. Jevgenyij Mironov páratlanul erős Miskin-alakítását csupán Inna Csurikova Lizaveta Prokofjevnája közelíti meg. Az idős asszony felbukkanásaikor kerülnek humoros elemek a sorozatba, Csurikova annyi szeretettel, ugyanakkor ironikus önreflexióval játssza a szerepét, hogy szinte őt lengi körül egyedül derű.

Sajnos csak nyomokban fedezhető fel törekvés a modern tévés képi megoldások alkalmazására. Olykor használnak kézikamerát A félkegyelmű készítői is. A munkacsapat-sorozatok elengedhetetlen feszültségfokozó eszköze ez. (Az első Vészhelyzet óta jött divatba.) A félkegyelmű javarészt többszereplős jelenetekből áll. Jönnek-mennek a figurák, és fokozni lehetne a mozgalmasságot, ha a kamera sokkal aktívabb lenne, bátrabban variózna. Ilyesmi pedig csak egész ritkán történik. Energikusan, lendületesen fényképezett például az a jelenet, mikor a nyaraló teraszán Ippoliték nekiesnek Miskinnek. Ordítanak vele, követelőznek. Az operatőr is fellelkesül. Váltogatja a magasságokat, a plánméreteket, nem riad vissza a torzításoktól sem. Sajnos kevés ilyen példát lehet felhozni az ötszázötven perces tévésorozatból. Olykor pedig teljesen váratlanul a leggiccsesebb szappanopera-klisékkel mérgezik a nézőt. Ilyen például, amikor Miskin először találkozik Nasztaszja Filippovnával Ivolginéknál. Egészen szokatlan, homlokmagasságú kameraállásból látjuk Miskint, ahogy az ajtóhoz lép. A kép előterében a csengő szól. A herceg kinyitja az ajtót, és kilép rajta, ezzel együtt a képből is kitűnik. Mi maradunk, és felcsendül egy szappanopera-dallam. A vágás után egy gyönyörű asszonyt látunk félközeliben. A kamera hirtelen ráhúz a nő arcára. Majd megint vágás, és egy detailt látunk Miskin szeméről. Egész sebesen eltávolodik a szempárról a kamera, elhomályosodik Miskin arca, és a megmozduló Nasztaszja Filippovna valami ruharészlete tölti be a képet. Majd vágás, és visszatérünk a kiindulási kamerapozícióhoz, innen látjuk, ahogy a herceg behátrál, Nasztaszja Filippovna pedig beront az előszobába. A nagy találkozásnak ez a megjelenítése már a Bűvöletben is ciki lenne.

Nem tudtam mit kezdeni a film szövegével sem. A kilencórás filmhossz arra csábította Vlagyimir Bortkót (aki a forgatókönyvet is írta), hogy hosszú szövegeket (döntően dialógusokat) emeljen át Dosztojevszkijtől. És ennek nem is tudott ellenállni. Egy-két részt könyvvel a kezemben néztem végig. A film szinkronkészítői ahol csak tudták, átvették Makai Imre műfordítását. Minden elismerésem. Gigantikus dramaturgiai munka lehetett. Ugyanakkor Bortko vállalkozása gyengíti az epizódok effektivitását. Ugyanis a szöveg annyira bonyolult, hogy ha az ember egy percre kizökken az epizód nézéséből (és valljuk meg, ilyesmi hét és nyolc óra között estefelé gyakran megesik az emberrel), hosszú ideig nem tudja újra felvenni a fonalat. Arról nem is beszélve, ha kimarad valamelyik rész. Ezt is kipróbáltam. Kihagytam a hatodikat (felvettem videóra), aztán másnap, a hetedik epizód nézésekor közel tíz percig nem tudtam, miről van szó, ki kicsoda.

A félkegyelmű című tévésorozat tipikus példája annak, amikor egy jó szándékú vállalkozást agyonnyom a gigantikus kiindulási anyag. A görcsös ragaszkodás az eredetihez, a bátortalan kokettálás a modern tévés eszközökkel egy alapvetően nehezen elviselhető produkciót eredményezett. Azt tanultam, hogy a musical mint filmes műfaj kialakulásának hátterében az az elgondolás állt, hogy a film révén elvigyék szerte a vidéki Amerikába a nagy Broadway-sikereket. Ha innen nézzük, örülök, hogy megismerhettem Jevgenyij Mironov Miskin-alakítását vagy a Nasztaszja Filippovnát játszó Ligyija Velezseva lebilincselő szépségét, de ehhez embert próbáló kilenc és fél órát voltam kénytelen végigtévézni. És ezért haragszom Vlagyimir Bortkóra.