Tanner Gábor
Mindennapi bátorság
2005. október

Ruandában, a belga tulajdonú Des Milles Collines hotelben közel ezer tuszi menekült zsúfolódik össze, akik a hutu felkelők elől keresnek menedéket. A szállodát kéksisakosok védik. Egy nap az összes fehér vendéget evakuálják, és a rendfenntartók magukra hagyják a hotelt a menekültekkel és a személyzettel együtt. A jobb érzésű fehérek szégyenkeznek, úgy emlékszem van, aki sír is. Bocsánatot kérnek Paultól, aki a megbízott (egyébként hutu) szállodavezető. Tudják, mi vár a védtelenül hagyott tuszikra. Mi, kívülállók ilyenkor annyit tehetünk, hogy lehajtjuk a fejünket. Sajnálkozunk. Korábban az egyik riporternek sikerült felvételeket készítenie arról, amikor a felkelők védtelen civileket gyilkoltak meg. Szenzációs anyag. A tuszik abban reménykednek, hogy a világ végre felkapja a fejét. De hát kik azok a „világ”? Egy újságíró epésen megjegyzi, hogy ez a híranyag sem fogja nagyon kizökkenteni a tévénézőket, megnézik a pár perces összeállítást, majd nyugodtan elköltik vacsorájukat. Igen, pontosan ezt tettem én is. És teszem manapság is, ha hasonló dolgot látok-hallok. Kicsit szörnyülködöm, sajnálkozom, leginkább is azt nem szeretném, ha velem vagy a szeretteimmel történne valami baj. De leggyakrabban pár perc alatt kiillan a fejemből a tévében látott szörnyűség, jóléti mindennapjaim apró-cseprő (nekem persze baromi fontos) ügyei kilökik onnan. Az elmúlt hetekben sem rohantam Amerikába, hogy New Orleansból Houstonba menekült barátomnak és családjának segítsek a Rita hurrikán okozta szerencsétlenségükben. Nem építettem a gátakat, nem védem a vagyont a fosztogatóktól. Ruandába sem mentem el egy késsel a kezemben, hogy véget vessek a genocídiumnak, ahogy nem vettem részt a szerb–horvát konfliktusban sem, nem védtem az ártatlan áldozatokat Irakban, és Gázába se készülök. És ami a legdöbbenetesebb, hogy nem érzem magam lelketlen tahónak. Nincs lelkiismeret-furdalásom. Sőt, megfordul a fejemben, hogy miért is lázadnak ezek a hutuk? Miért van az, hogy olyan primitív propagandaszöveggel, amelyet időnként a filmbeli rádióban hallunk, úgy fel lehet őket tüzelni, hogy késekkel, botokkal védtelen emberekre támadnak? Egyáltalában, kik azok a tuszik és kik a hutuk? Aztán miért van az, hogy a CNN nézői tudtak annak idején a szarajevói piactéren elkövetett mészárlásról (fontosak voltak ezek a felvételek a közvélemény kedélyállapotának felborzolásában), ugyanakkor Vukovár ostromáról a CNN nem tudósított, és itt akkor még hosszan lehetne folytatni a sort? Szóval biztos, hogy mindent tudunk a tuszi–hutu konfliktusról is? Egyszer Paul a szállodából felhívja a tulajdonost Belgiumban, elmondja neki, mi folyik a szálloda körül. Jean Reno zseniális ebben a pár perces jelenetben. Valami különös zavar fut át az arcán, amit hajlamos vagyok annak a felismerésnek tulajdonítani, hogy voltaképpen mit is keres az én cégem Ruandában? És ha ehhez hozzávesszük a film egy másik pontján elhangzó, valamelyik európai vagy amerikai férfi Paulhoz intézett mondatát, miszerint kedvelhetik magát a fehér tulajdonosok, mert itt helyi szinten elintéz mindent, de maga az ő szemükben akkor is csak egy fekete, akit lenéznek, akkor azért máris jobb az igazságérzetemnek. Persze a filmben nagy teret kap Paul önfeláldozó munkája. Mindenkinek megpróbál segíteni. Menekíti a szomszédait is, miközben három gyerekéért és a feleségéért is aggódnia kell. Akit csak lehet, befogad a hotelbe. Megszervezi a menekülteket, próbál védelmet kicsikarni a helyi rendőröktől, és azon dolgozik, vajon miként lehetne minél több külföldi figyelmét felhívni Ruandára. Amikor sikerül vízumot szereznie a családjának, felteszi a teherautóra a szeretteit, de az utolsó pillanatban mégis a hotelben marad. Nem tudja magára hagyni azokat, akik csak őrá számíthatnak. Még ha nagyon kevés is az, amit tehet értük. Paul cselekedetei elgondolkodtatnak: vajon mit tennék hasonló helyzetben? Magára hagynám a családomat, hogy másokon (köztük egy sereg vadidegenen) segítsek? És mi lesz velük ott külföldön, miből fognak élni? Az előbb a felelősség kérdését nagyvonalúan elintéztem, de Paul egyéni drámája alaposan felkavart. Eszembe jutott Az erdőn kívül című izraeli dokumentumfilm egyik mondata. A ponari mészárlás egyik helybéli szemtanúja azt mondja a filmeseknek, sokat gondolkoztak az ott élők azon, vajon a teherautókon hosszú sorban szállított foglyok (akiket később a tömegsírba lőttek), miért nem támadtak az őrségre. Hiszen, még ha azok fel is voltak fegyverezve, a lázadók jókora túlerőben lettek volna. Le tudjuk-e győzni a félelmünket? Urai tudunk-e maradni magunknak egy nagyon kiélezett helyzetben, ahelyett, hogy sorsunkat immár valami transzcendens erőre bízzuk? Van-e bennünk elég kurázsi? Nagyon félek a választól, inkább azt írom, hogy mindenkinek javaslom a Hotel Ruandát. Kifejezetten szép film. És hát remek benne a csaknem húsz éve egy hasonló beavatkozás-be nem avatkozás filmben (Tűzvonalban) főszerepet játszó Nick Nolte – itt most epizodistaként. Szomorú híreket olvasni Nolte-ról mostanság, így különösen jó látni a morcona, de érző szívű kanadai rendfenntartó tiszt, Oliver ezredes szerepében.

De térjünk vissza a legutóbb feltett kérdéshez, hiszen aköré szerveződik az Éjszakai utazás is! Lisa egy hatalmas luxusszálloda igazgatója. Éppen ma este fog megszállni nála az amerikai védelmi miniszter a családjával. A jóképű, szigorú tekintetű amerikai férfi sajtóközleményét épp sugározzák a televízióban: arról beszél, hogy határozottan fellép a terrorizmus ellen. Lisa Miamiba tart, és a reptéri tranzitban üldögél. Megszólítja egy széles mosolyú, megnyerő fiatalember. Elbeszélgetnek, aztán meglepve tapasztalják a gépen, hogy a jegyük is egymás mellé szól. Már fent szállnak a levegőben, amikor a férfi elmondja, hogy ő egy terrorista, a társa pedig Lisa édesapjának kertvárosi háza előtt parkol egy szürke BMW-vel. Amennyiben Lisa nem teljesíti a követelését (hogy a védelmi minisztert telefonon keresztül helyeztesse át egy másik szobába), az apja meghal. Lisa a legkülönfélébb trükkökkel próbálkozik. Segítségkérő cetlit rejt egy kedves, idős hölgyutas könyvébe, szappannal vészüzenetet ír a vécé tükrére, de a terrorista mindig leleplezi. Végül a leszálláskor a férfi torkába vág egy tollat, sikerül elmenekülnie. Előbb megmenti a minisztert, majd az apját. A film végig izgalmas, és egyben realisztikusnak is tűnik, sodró lendülete magával ragadja a nézőt. Csodálkozhatunk talán Lisa bátorságán, de a film erre is magyarázatul szolgál. Valamikor régen megerőszakolta egy férfi, miközben végig egy kést szorított a torkához. Erről a mellkasán egy hosszú és vastag forradásnyom árulkodik. Lisa elmondja, ekkor fogadta meg, hogy soha többé nem fogja megadás nélkül hagyni magát, nem fogja ellenállás nélkül tűrni, hogy valaki brutális dolgokat kövessen el vele szemben. Benne tehát van kurázsi, de ez abból táplálkozik, hogy egyszer már túlélt egy olyan helyzetet, ahol nem volt ereje (vagy bátorsága) ellenállni. És most kapott még egy esélyt a sorstól, hogy bizonyítson. Csakhogy a legtöbbször nincs második esély az életben. Lisa első tapasztalata nélkül kellene úgy döntenünk, ha a helyzet úgy hozza, ahogy a lány döntött már ennek a tapasztalatnak a birtokában az Éjszakai utas című filmben. Mindez természetesen nem kisebbíti Lisa kiállásának értékét, sőt inkább a Hotel Ruanda-beli Paul bátorságát erősíti.

Összehasonlíthatatlanul más szituációban van a Fekete víz-beli Dahlia, mint a Hotel Ruanda Paulja és az Éjszakai utazás Lisája, mégis élete egy pillanatában ő is hasonló döntés meghozatalára kényszerül, mint Paul és Lisa. Dahlia a válása után a kisgyerekével, Cecivel új lakásba költözik. Kiderül, hogy közvetlenül fölöttük valamikor egy házaspár lakott a kislányukkal, Natashával. A szülők összevesztek. A nő azt hitte, kislánya az apjával ment el, férje pedig azt, hogy a nővel. Így Natashát ottfelejtették a „brutális stílusban” épült lakótelep egyik tömbjének 10/F lakásában. Aztán Natasha eltűnt. (A film vége felé kiderült, hogy az épület tetején levő rozsdás víztároló tartályba fulladt.) És most időnként visszajár kísérteni Dahliához és Cecihez. (Nappal éppúgy, mint éjszaka.) A kislány kezdetben élvezi új (a tanítónők szerint) „képzeletbeli” barátja társaságát, aztán már anya és lánya is szabadulnának a szellemlánytól, de az egyre agresszívebben akaszkodik rájuk. Magával akarja vinni Cecit, ezért úgy dönt, hogy míg kis barátnője pancsol a kádban, vízbe fojtja. Az elképesztően vad fürdőszoba-jelenetben Dahlia könyörög Natashának, hogy engedje el Cecit, és inkább őt vigye magával. Jó anyád leszek mindörökké, ígéri. Ceci felbukkan a vízből, mély levegőt vesz – túlélte. Dahliának tehát ugyanúgy le kell mondania a családját jelentő Ceciről, mint Paulnak saját szeretteiről a Hotel Ruandában (Lisa /Éjszakai utazás/ is inkább saját életét kockáztatja, csak apja megmeneküljön). Persze Paul általános emberségből hozza a maga döntését, Dahlia pedig azért, mert csak így mentheti meg a lánya életét. Hármójuk közül talán Dahlia önfeláldozása a könnyebb, hiszen egy anya számára lánya életének mentése zsigeri reakció kellene hogy legyen. Ám arra, hogy egy ilyen tett sem feltétlenül ösztönszerű, éppen a Fekete víz hívja fel a figyelmet, hiszen fel-felvillanak képek Dahlia gyerekkoráról, arról, hogy milyen kegyetlenül taszította el őt valamikor az anyja. Mindhárom hősünknek tehát az önfeláldozásig (vagy legalábbis saját életük kockára tételéig) kell eljutnia. Az alapvetően énközpontú, jóléti világban egy ilyen döntés meghozása az egyik legnehezebb dolog. A szélsőségesen különböző élethelyzetekben tökéletesen más és más cselekedetekkel jár együtt az emberi tartás kifejezés. Megszokott élethelyzetünkben éppen az ad tartást, ha a másik ember fölé tudunk emelkedni, ha mindinkább érvényesíteni tudjuk önmagunkat akár mások rovására is. Vészhelyzetben viszont mindennek az ellenkezőjét kellene tennünk. Nem árt felkészülni arra, hogy életkörülményeink és -feltételeink egyik pillanatról a másikra bármikor megváltozhatnak. És akkor bizony sokszor új cselekvéssort kell társítanunk a bizonyos fontos szavakhoz. Ugyanakkor a Fekete víz rendezője, Walter Salles még ennél is tovább megy. A film vége felé ugyanis rá kell döbbennünk, hogy szellem-Natasha voltaképpen Dahlia kiskorában. Így azzal a gesztussal, hogy magára hagyja a lányát, egyszersmind újratermeli azt a magányos létállapotot, melybe egykor őt az anyja hozta, s mely elől egész életében menekült. Nyomasztó a gondolat, hogy mi marad utánunk, mi történik a volt világunkban nélkülünk. És sokszor éppen ez, az önsajnálatnak ez a sajátos vállfaja bénítja, hogy véghezvigyünk súlyos, nehéz, ha tetszik önfeláldozó tetteket.

És még pár szó a Fekete vízről! Nagyon kedveltem Walter Salles eddigi munkáit. A Központi pályaudvart méltán tartják úgy, hogy a brazil film újjászületésének nyitó darabja. De nem csalódtam nagyot sem az Éjfél, sem a Che Guevara: A motoros naplója című filmjeiben sem. Most azonban csalódottan keltem fel a székből. Egy szociálisan érzékeny és kiváló rendezői adottságokkal megáldott ember miért készít egy szimpla műfaji horrorfilmet? De morgolódásom közben persze kerestem a kapaszkodókat is: miként lehetne megmagyarázni, hogy a Fekete víznek van egy másik jelentésrétege is. Kiemelhetünk belőle filmtörténeti utalásokat, sőt belehelyezhetjük Salles ouvre-jébe is, hiszen ebben a filmben is felmerül az elmagányosodás; az elfelejtettség problémaköreit járja be, miként korábbi munkáiban, és így adhatnánk némiképpen pasztellszerű árnyalatot a filmnek, de jobb, ha beletörődünk, ez csak egy szimpla horrorfilm. Ráadásul elképesztően hatásvadász. A megannyi történetvezetési és forgatókönyvbeli hiba láttán arra gondolok, hogy Salles még mintha kérkedne is szakmai (rendezői) tudásával. Hogy képes ő minden kuszaság, fésületlenség dacára úgy manipulálni a képeket, úgy használni a hatáskeltő eszközöket, tudja olyan sodróvá tenni a filmet, hogy a hibákról a film nézése közben megfeledkezünk, azok a legkevésbé sem csökkentik thrill-élményünket. Többször éreztem azt, hogy Salles a nevetségesség határán egyensúlyoz, de egyszer sem futott át az agyamon, hogy akár csak egy pillanatra is önreflektív lenne bármi is a filmben. Már éppen belekezdtem volna a Hollywood mindent feldaráló pörgését szidalmazó szólamokba, mikor felmerült bennem, vajon nem jobb-e beismerni, ha egy rendezőnek kifogytak a gondolatai. Ha életének egy bizonyos szakaszában nem tud a Központi pályaudvarhoz hasonló filmet készíteni. És ilyenkor nem kezd álművészieskedni, hanem teszi azt, amihez ért – rendez egy filmipari terméket. Lehet, hogy nem szemrehányást kell tenni Sallesnek a Fekete vízért, hanem tisztelni érte. És drukkolni, hogy mind többen nézzék meg a Fekete vizet, mert az ilyen típusú munkának a nézőszám a legfőbb fokmérője.

Nagyon várom már, hogy moziba kerüljön a Whisky című argentin film. Az elképesztően öreg gépeken, egy lepattant műhelyben mindössze három női alkalmazottal zoknikat kötő vén Jacobo úr már régebben elhunyt édesanyja sírkőavatójára készül. Az eseményre megérkezik a öccse Brazíliából. Jacobo úgy akar feltűnni a testvére előtt, mintha lenne felesége, ezért megkéri idős és magányos titkárnőjét, hogy öccse Argentínában való tartózkodása alatt játssza el mellette a feleség szerepét. A nem éppen dekoratív asszony (aki szemlátomást „szerelemes a főnökébe”) életében új dimenzió nyílik. A mindennapos rutincselekedetei (kávékészítés, a másik két, fiatalabb hölgy táskájának ellenőrzése a munka végeztével stb.) között praktikussága is gépiessé válik. Valami ketyere elromlott a műhelyben, és verkliszerűen ismételgeti Jacobo úrnak, hogy ne piszkálgassa, mert ő inkább kihívja hozzá a szerelőt. Most azonban, ha mégoly bátortalanul is, de a feladatra való felkészülés legelőször a női praktikusságot hívja elő belőle. Javasolja Jacobo úrnak, hogy csináltassanak közös fényképet, és a magányos férfi lakásából (ahol még ott állnak az édesanya ápolásából visszamaradt kellékek és tárgyak), meleg fészket varázsol. Majd következik az újabb csoda az életében: társa lesz valakinek, sőt az öcs (Herman) megérkeztével bekerül egy családba. Még ha csak „játékból” is, de egy pár napra magánya megtelik más emberekkel. A sok apró humorral és nosztalgiával átszőtt film második felében a két testvér Martával egy uruguayi üdülőhelyre látogat. Itt a szálloda fényes éttermében Herman végre előáll azzal, ami már vélhetően régóta nyomja a lelkiismeretét. Azt mondja Jacobónak, tudja, hogy az ő távozása után milyen sok gond nehezedett Jacobo vállára. Hogy egyedül kellett ápolnia az édesanyjukat, ami vélhetően sok pénzbe került. És mivel ő szép üzleti sikereket ért el Brazíliában, átnyújt Jacobónak egy jelentősebb pénzösszeget, mint mondja, legalább arra, hogy megvegye az új olasz kötőgépeket. Jacobo tanácstalan. Tétován bólogat, miközben a testvére beszél, amiből arra következtethetünk, hogy szinte várta már a testvére részéről ezt a köszönő gesztust. De nem tudja, mitévő legyen a pénzzel. Itt van a kezében egy kis borítékban elmúlt élete? Édesanyja ápolása nem csak pénzkérdés volt számára, hiszen nyilván éppen ezért lett magányos, miközben testvére szép családot teremtett, két, immár felnőtt lánnyal. És egyetlen pillanatra sem utal a film arra, hogy Jacobo megkeseredett lenne. Legtöbb cselekedete gépies (legalábbis a mi külső nézőpontunkból), de nem éreztem sorsa miatt rosszkedvűnek. Jacobo a könnyen jött pénzt felteszi a szálloda kaszinójában egy rulettszámra, és nyer. Ahelyett, hogy megszabadult volna a pénz jelentette tehertől, súlyosabbá váltak a gondja. Zavarában a ruletten nyert paksamétát szépen becsomagolja, és odaajándékozza Martának (aki persze nem tudja, mit rejt a díszpapír), ezzel köszönve meg neki, hogy segített ez alatt a pár nap alatt. Természetesen ez a gesztus ugyanúgy szíven üti Martát, mint ahogy Jacobót korábban. Érezzük, hogy Martának élete álma vált valóra, ha csak egy pár napra is, ahogy Jacobo is csak arra az egy szóra várt Hermantól, hogy köszönöm. A pénz itt teljesen fölösleges. De nem lehet tőle megszabadulni.