Boronyák Rita
Az átlépett dupla záróvonal
2005. október

Sziget, Szabadiskola Sátor, 2005. augusztus 16. kedd 20.00: „Meg lehet váltani teoretikusan az erdélyi magyarságot, de jobb egy gyereket megvigasztalni, többet ér az.” (Böjte Csaba) A legkisebb sziget (2005, 45 perc, rendezte: Bálint Csaba, Imre Balázs, Farkas Arnold, Fekete Zsuzsa). A vetítés után beszélgetés az alkotókkal.

A legkisebb sziget című filmnek esélye sem volt a Szigeten. Az utolsó estén vetítették este nyolckor. Good Charlotte, Binder, Técsői Banda – ezek csak a legerősebb konkurensek ugyanabból az idősávból. Az eső is szemerkélt. Nincs az a dokumentumfilm, amelyért normális szigetlakó ott és akkor egy lépést is tett volna. Ezt pedig négy ismeretlen, szegedi egyetemista készítette. Egy ferences szerzetesről szól, aki összeszedi az árva gyerekeket Erdélyben. Mindennek dacára nem egyedül ültem neki a filmnek, de később a többiek föladták: A legkisebb sziget nem átütő. Tulajdonképpen érthető, hogy a lakitelki fesztivál díjnyertes filmjét egyes-egyedül néztem végig. Vigasztalt magányomért, hogy maga Sára Sándor, a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók szemléjének zsűrielnöke szavaival élve ők egy „majdnem jó” filmet díjaztak.

A jóságot, a segítséget nagyon nehéz filmes eszközökkel ábrázolni. Könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint egy alapvetően verbális helyzetet, érvrendszert képekkel megmutatni. Ez a harmadik film Böjte Csaba ferences szerzetesről. A legsikerültebb talán a legelső, Szekeres Csabáé (Rom és virág, 1999). A rom–virág mellérendelés a mű negyvenhárom perce alatt olyan tartalommal telik meg, amely megtisztítva és leegyszerűsítve adja vissza a nézőnek mindkét szó jelentését. Annak a filmnek a finom eszköztárába még az sem fért bele, hogy a „magos Déva vára” nagyon kézenfekvő párhuzamot kifejtse. Azt, hogy a nyomorgókon segíteni olyan, mint a folyton leomló Déva várát felépíteni, bármelyik hatásvadász munkában meghallgathattuk volna. Hegedűszó, szívhez szóló, kellemes alt vagy bariton helyett Szekeres finom, elmosódott képeket (operatőr Szepesi Gábor), szívenütő, erős zenéket (Balanescu és Lajkó Félix) használva csupán érzékeltette a vállalás nehézségét. Csaba atya lestrapált furgonjával halad a havas úton, és kényszerűségből átlépi a dupla záróvonalat – nem tanácsos, de szükségből meg kell tennie. Érzékletes, sűrített helyzetkép, amit a film fennmaradó része magyaráz.

Böjte Csaba 1992-ben került Dévára. A százezer lakosból körülbelül ötezer volt katolikus. Elkezdte bejárni a várost, így jutott el az állami árvaházba, ahol a gyerekek kopaszra nyírva, szomorúan álldogáltak. Odament az egyik négyéves-féléhez, aki nem válaszolt a nevét firtató kérdésre. A nevelőtől tudta meg, hogy a kicsi szülei balesetben meghaltak, így került az intézetbe, ahol mindenki románul beszélt, a kisfiú viszont magyar volt. Először csak egy szobájuk volt a dévai kolostorban, majd lépésről lépésre rendbe hozta munkatársaival az egész épületet. A film idején Böjte Csaba hatodik éve építgette a dévai gyerekotthont. Farmerben és kapucnis barna télikabátban látogatta pártfogoltjait, mesélte történeteit. Kissé furcsa, érdes torokhangján arról beszél, hogy nem tudja visszautasítani, ha rá akarnak bízni egy gyermeket. Ne fogadja be a négyévest, aki az ebéd szagát érezve rajta, nyalni kezdi a kezét? Vagy azt, akinek az anyja meghalt, s az apja csak külföldön kapott munkát? Egyszer nagyon el volt keseredve a kilátástalanságtól, s autózott a környező hegyekben. Az egyiken tizenöt családot talált. Ott idővel kis kápolnát rendezett be. A közösségből hat-hét gyerek ment le hozzájuk Dévára, ott tanultak meg magyarul is. Az atya annak dacára nem misztifikálja a magyarságot, hogy fontosnak tartja az anyanyelvet. Okulhatnának tőle a magyarság-öblögetéssel választást nyerni akaró politikusok. Böjte Csabának az a véleménye, hogy ezeréves múlt meg talpramagyar nincs a szegény embereknél, mert ők élni szeretnének elsősorban. Amikor a létért küzd az ember, minden más eltörpül. A hitről, vallásról hasonlóan praktikusan beszél: ő mindazt felkínálja a kollégiumban, ami neki segít emberként élni. Nem küldetéstudat vagy térítésvágy hajtja. Nem tartja jobbnak a vallásos embert, de a saját világnézetét nem rejti véka alá, hiszen az is ő. Nézete szerint a legegyszerűbb gyermek is Isten műalkotása. Az ember formálható, alakítható, nevelhető. Csodálatos érzés, mondja, amikor egy-egy gyermek megtisztul testileg-lelkileg.

A második dévai filmben, Fekete Ibolya Utazások egy szerzetessel (2004) című alkotásában a stáb bejárja Csaba atyával az időközben másutt (Vajdahunyad, Szászváros, Szováta, Nyárádremete, a Zsil-völgyében Petrozsény és Vulcan) is megalapított vagy épülő gyermekotthonokat. „Terepre” is mentek, azokba a nyomornegyedekbe, amikké a bebukott, bezárt gyárak egykori munkásszállásai váltak. Böjte meg sem próbálja a (nagyon vad)kapitalizmus szellemében értelmezni a történéseket. Nem rója föl a szülőknek, hogy képtelenek fenntartani magukat, eltartani a családjukat, s a szokásos vád, minek csinál gyereket, aki maga nem tud megélni, föl sem merül. A szerzetes azt nézi, kinek hogyan okos segíteni. Örvendetes, hogy vannak támogatható családok, az a jobb, az volna a kívánatos, mert akkor nem kell kiszakítani a gyereket a környezetéből. Többnyire azonban a szülők kérik az atyát, vigye el a gyereket, mert ők nem tudják tartani, s ott jobb lesz neki. Románok és magyarok vegyesen, a nyomorban nincs különbség. A román és a magyar nyelv időnként mondat közben is váltakozik. A kamera sokszorosan kegyetlenebb a szónál. Az emberi lakhatásra alkalmatlan lakások képein keresztül szemet bántó élességgel mutatja meg a lakók életének kilátástalanságát. Gyerekek, akiknek az a természetes, hogy a szomszéd szobába járnak szükségüket végezni. Nagyon fiatal szülők, akik a szerzetes odafigyelésétől kivirulnak, látszik lényük legjobbja, s aztán felülkerekedik a szükség, pénzt kell szerezniük akármilyen okkal ? ok akad bőven, a pénz pedig mindig kevés. Csaba atya érti és elfogadja ezt, mert birtokában van az adás képességének. Útiköltségre kell, hogy behozzátok a gyermeket Dévára? Ha van nála annyi, ad. Nem leereszkedően, nem kioktatóan, nem számonkérően. Felnőttnek tekinti azokat az embereket, akik helyzetükből adódóan nem élhetnek felnőtt, autonóm méltósággal. Filmként inkább televíziós riport, annak ismeretterjesztő és láttató erényeivel. Visszafogottságától megrendítő alkotás.

A szegedi fiatalok A legkisebb sziget (2005) című filmje a két említett film folytatásának tekinthető. A négy egyetemista szemináriumi feladatképpen a portrékészítést kapta. Egyiküket, Imre Balázst régóta érdekelte a dévai szerzetes. Böjte atya nagyon készséges volt, minden segítséget megadott nekik is. Csaba testvér számára a húszéves egyetemista ugyanannyira fontos, mint a filmszemledíjas rendezők. A fiatalok egy hetet töltöttek Déván, összességében tizenegy órát vettek föl. Két kamerával dolgoztak, és mindennap két csapatra oszlottak. Imre Balázs és Farkas Arnold Déván maradt, és próbálták elkapni Csaba testvért, aki mindig úton volt. A vele folytatott beszélgetést folytonos elfoglaltságai miatt két részletben vették föl. Egyszerű mini DV-kamerával dolgoztak, ezért a képek egy részét színezniük kellett a vágás után. Így alakult ki a film, két élesen elváló szerkezeti elem kombinációjából. Nagyobbrészt „beszélő fejek” alkotják, amit zenére vágott képek illusztrálnak: nyomor, kosz, rendetlenség, gyerekek, otthonképek. Filmes vonatkozásban nem korszakalkotó, viszont gondolatébresztő munka.

Az alkotók szándéka az volt, hogy a „cseppben a tengert” ábrázolják, ezért azt kérték Böjte Csabától, adjon nekik egy gyereket, akinek a sorsa képviseli a többiekét is. Az ebédlőben ültek, futkostak körülöttük a kicsik, Csaba testvér benyúlt közéjük, és a térdére ültette Marikát: ő tökéletes lesz, „ha nem baj, hogy kicsit barnább”. Az apja halálos beteg, az anyja látástól vakulásig dolgozik, nagyon szegények. A filmesek megkeresték Jenőt, Marika apját, s beszélgettek a rokonaikkal a Fekete Ibolya-filmből már ismert „fantomblokk”, a bezárt gyárak lelakott munkásszállása előtt. A fiataloknak többszörösen szerencséjük volt, ami elől igazából elugrani sem tudtak volna. Marika tizenéves unokatestvére (dramaturgiai hiba, hogy nem tudjuk meg, hány éves) soha nem járt iskolába, mert nem íratták be, írni-olvasni nem tud, semmilyen „buletin”-je nincs. Ugyancsak dramaturgiai melléfogás az is, hogy mosolyogtatóan naiv turista-kérdéseket tesznek föl a tinilánynak: „Mi leszel, ha nagy leszel?”, „Szeretnél-e gyerekeket?” És mégis jó ez, és jó ez, ahogy van. A naivitás talán megnyit olyan kapukat is, amelyek a professzionalizmus előtt zárva maradnak. Ezerszer inkább a naivitás, mint az a válasz, amelyett egy hetven körüli idős asszony ad arra a kérdésre, hogy hol lakik: „Ahol éppen tudok.”

A négy szegedi egyetemista vágóképein roppant szorosan ülnek a gyerekek az étkezésnél. Arcukon az evés, az ellátottság boldogsága. Keresztet is vetnek, aminek egyik filmben sincs túl nagy jelentősége. Böjte Csaba és munkatársai katolikusok, akik vallásuk parancsát követve fogadják be a kisdedeket. Az ő számukra a vallásuk alapvető érték. Lehet bírálni a módszerüket, mondván, a modern gyermekvédelem nem helyesli a családból történő kiszakítást, mert sérülnek a gyökerek, a gyermek törvényszerűen meghasonul önmagával, inkább a családot kéne támogatni, hogy a gyerekek családban nőhessenek föl. Ahol a tüzet kell oltani, ott nem lehet még szó az új ház alapozásáról. A modern gyermekvédelmi elveket számon kérni Böjte Csabán nem etikus, ő ugyanis nem szakember. Talán tényleg nem szerencsés, hogy az SOS Gyermekfalu mintájára építi föl a gyermekotthonait, de ő nem lát más megoldást.

Böjte Csabától nyitottságot és józanságot kap a néző, ami módszert sugallhat számára is. Nem esztétikai kategória? A mostani kánon szerint semmiképpen. Olyan egyszerűséget sugároz, amilyent csak a legbonyolultabb – és legfontosabb – munkát végző emberek képesek. A néző vizslat és kutakodik, oszt és szoroz, és arra az eredményre jut, hogy ilyen ember nincs, nem létezhet. Az atya Fekete Ibolya filmjében elmeséli, hogyan lett katolikus pap. Nem látványos megtérés-történet, nem lelkizés, hanem praktikum. A fiatal férfiember számára fontos kérdés, bírja-e majd a cölibátust. Elment hát egy évre bányába dolgozni, s olyan jó éve kevés volt. Ezt követően lépett be a rendbe. Böjte életének és gondolkodásának alapja természetesen az istenhite. Alapkő, megingathatatlan. A legfontosabb, beszélni azonban nem kell róla. Nem vesz nagy levegőt, szemét nem fordítja égnek, semmi különös. Isten az Isten, a szerzetes számára Isten léte ugyanúgy természetes, ahogyan mindené a világon. A létező világ Isten alkotása, nem bírálandó, hanem helyszín. Meg kell ismerni, benne kell élni. Nem feladat megítélni, mert értelmetlen, arról nem is szólva, hogy istenkísértés. Isten munkájának elfogadása nem a köznapi értelemben vett belenyugvást jelenti. Mindig helyzetek vannak, amelyeket meg kell oldani. Erő és konfliktus a lélekben – minden odabent zajlik. Kifelé csak a megismerés és a problémamegoldás. Sohasem kapkodás, mindennek megvan a maga ideje. Így lesz helyük. Először egy terem, aztán kettő, aztán az egész kolostor, majd még egy otthon Déván, később más városokban.

Két történet, amely érzékelteti Böjte hozzáállását az intéznivalókhoz. Az otthon egy szekérderék úszósapkát kapott adományképpen. Nemigen tudtak mit kezdeni vele, mígnem egyszer megtetvesedtek a gyerekek. Bekenték a hajukat tetűirtóval, az úszósapkákkal meg légmentesen lekötötték a kis buksikat. Böjte Csaba értelmezésében: Isten a lehető legváratlanabb módokon segít. Egy másik történet. A dévai polgármesternek nem akaródzott aláírnia a gyerekotthonnak adandó telekről szóló szerződést. Csaba testvér elvitte a gyerekeket a polgármester irodájába, énekeltek neki, majd Csaba testvér azt mondta: a polgármester jó ember, a legjobb a városban, ha nem az volna, nem választották volna meg. Milyen szép, nagy irodája van. Szereti a gyerekeket. Ha majd rossz idő lesz, és nektek nem lesz hol játszanotok, biztosan megengedi majd, hogy itt játsszatok. A szerződést néhány nap alatt aláírták.

Nem elmélet, nem jogok harsogó hangoztatása. Egyszerű tudomásulvétele a tényeknek, s azok átrendezése. Az átcsoportosítás nem fenyegeti a keretek létét, mégis alapvető változást eredményez. Nincs szemfényvesztés, hazugság, mellébeszélés, retorika. Tiszta, egyenes vonal, érthető, átlátható. Böjte Csaba kimondhatja: „Meg lehet váltani teoretikusan az erdélyi magyarságot, de jobb egy gyereket megvigasztalni, többet ér az.” A retorika éppen az érdemi cselekvéstől veszi el az időt és a teret. Tenni kell, lépni kell, nem hangzatos szövegeket mondani. A szövegelés halasztgatás, a munka kerülése, munka pedig jócskán akad. Nem csak Déván.

A Szent Pál-i üzenet értelmében ne harcoljon az ember senkivel, semmivel. Ha jót feltételez az ember, akkor jó jön elő a helyzetből, az emberből, vallja Böjte. Nem naivitás ez, még kevésbé lustaság. Sok lelkifröccs, rossz értelmű prédikáció – a kategóriába minden legyaloglásunkra tett kísérlet beletartozik a reklámtól a politikai hit elvárásán keresztül a szakértők ex cathedra tett kijelentéséig – követel bizalmat, ami meglehetős gyakorisággal az anyagi és/vagy szellemi kihasználás alapja. Nem, nem harcolni azokkal sem. A gondolkodás a védelem. A bizalom lassan, nehezen alakul ki, semmi köze karizmához, hirtelen feltámadt hithez, könnyű naivitáshoz. Gyötrelmes küzdelmek árán tud az ember újra és újra bízni tanulni. Abban bízni, hogy akadnak emberek, akik nem a saját vagy szűkebb közösségük javát alapozzák meg például az adományozók fillérjeiből, nagyobb dolog, nehezebb is, mint lelkesen naivnak lenni, vagy mindentudó cinizmusba zárkózni. Komolyan venni azt, hogy létezik segítség, hogy a szeretet szó nem devalválható, elszántságot kíván. Igen, rom. És, igen, igen, virág. Ki lehet, és fontos is kimondani az egyszerű szavakat. Akkor is, ha bátorság kell hozzá. Akkor is, ha jókora átértékelésbe, alapos munkába kerül. Vannak, akik ki sem mondják ezeket a szavakat, minek azt, csak teszik a magukét. Úgy, ahogyan ők a legjobbnak látják. Böjte Csaba is. Nem lelkizik, bár mesél persze. A kis anekdoták – amelyektől a média úgy odáig van, hogy egyesek már sztárpapnak kiáltották ki cinikusan Böjtét – éppen csak sejtetik, hogy nem könnyű munka egyenletesen praktikusnak és problémamegoldónak lenni. Böjte másfajta beszédmódot képvisel, mint mi itt. A magyarországi közbeszédben mintha hangsúlyosabb volna a nehézségek mantrázása, mint a cél. Böjte úgy meséli a történeteit, hogy a legtöbbször pozitív a végkicsengésük. Az egyik anekdota így kezdődik: „amikor nagyon el voltam keseredve a nehézségek miatt”. Tehát ismeri ő a szakadékokat, amelyekbe óhatatlanul bele kell zuhanni. Nem ítélkezik, ami úgyszintén a megtapasztalt szenvedés eredménye. Nem ment föl, de nem is ítél. Egy jellemző Böjte Csaba-i logikai levezetés: miért nem szeretnek a szegény gyerekek iskolába járni? Mert nincs nekik szép tanszerük, füzetük, nincs hol tanulniuk. Mert a szüleiket nem érdekli az iskolai előmenetelük. Aztán rosszalkodnak is, hogy felhívják a figyelmet magukra, mert a tanulásban nincsenek sikereik. Akkor a tanító megmérged, megbünteti a gyereket, aki ettől még jobban elvadul. Aztán otthon a szülő mérgelődik, s mert neki is kell valami vigasztalás, az alkoholba menekül. Így. Ezért van nagy szükség a bentlakásos iskolákra, ahonnan hétvégére hazamehetnek a szülőkhöz, akármilyenek is azok a szülők. Mert a szegény emberek nagyon tudják szeretni egymást, és nagyon szélsőségesen durvák is tudnak lenni egymáshoz. És a legtöbb gyerek, mondja Böjte Csaba, az anyja meleg nyakát fontosabbnak tartja, mint a gyerekotthon kényelmét és a sok „ketyerét”.

Böjte a gonoszság eredetét a butaságban találta meg nagyon fiatalon, ezért tartja feladatának iskolák létesítését. Teszi a dolgát, lépésről lépésre, lassan és szívósan. Nem hurráoptimista vagy naivan bizakodó, és „majd az Isten megoldja”, nem. Ő a „segíts magadon, az Isten is megsegít” elvét vallja, és nem alamizsnálkodik. Adni tud, ami nagy dolog, hiszen a szegény ember nagyon érzékeny és sebezhető a kiszolgáltatottsága miatt. Böjtétől el lehet fogadni. Már csak azért is, mert olyan „vicces”, eredeti. Anekdota ez is, de úgy hallani, amikor más nem adódott, elment a nyomornegyedbe locsolni, az volt az ajándéka húsvétra.

Böjte Csaba igazságai ott, a bulicentrikus Szigeten, amelynek éppen a lényege, a szabadsága veszett oda az évek folyamán, nem jutottak el a közönséghez. Azaz talán mégis. „Ha csak egyetlenegy...”