|
Interjú Dušan Makavejevvel Szeptemberben az Örökmozgó vendége volt Dušan Makavejev, a 71 éves szerb filmrendező. Feleségével együtt érkezett, aki ahogy mondta: „férjemnek bal- és jobbkeze vagyok.” A beszélgetés előtt odajött hozzánk Bojana, és így szólt a férjéhez. „A hölgy már mindent tud rólad (látták ugyanis a Muszterben megjelent Makavejev-cikkemet), készíts inkább te interjút vele!” Groteszk helyzet. Próbáltam hű lenni hozzá. – Mi a véleménye a kortárs filmkészítőkről? – Nem tudom megfelelően követni az új filmeket. Mivel ide-oda utazom a világban, sok filmről lemaradok. Belgrád és Párizs között ingázom. Tavaly a velencei fesztivál zsűritagja voltam. Ott körülbelül húsz versenyfilmet láttam. A torontói fesztiválon vetített alkotásokról viszont lemaradtam. Minden évben megjelenik néhány kitűnő film, de a nagyobb filmfesztiválok alkotásai hat vagy kilenc hónap késéssel jutnak el a mozikba. Cannes után két vagy három hónap is eltelik, mire megjelennek Párizs vetítőtermeiben a fesztivál filmjei. Így van Berlinben, és gondolom, ez a helyzet Budapesten is. Ugyanakkor a nagy amerikai filmeket ugyanazon a napon mutatják be mindenhol a világon. New Yorkban ugyanazt a filmet játsszák, mint Belgrádban. Ez a kalózkodás, a szerzői jogbitorlás elleni védekezés miatt van így. Aztán szinte a következő napon kiadják DVD-n, és már le is vették a műsorról. A filmek jönnek és mennek. Ha kihagyunk egy időszakot, néhányukat sosem láthatjuk többé. – Említene néhány kortárs filmrendezőt, akiket különösen kedvel? – Van néhány fantasztikus izlandi és svéd rendező, akiket szeretek. Például Baltasar Kormákur, aki a 101 Rejkjavikot készítette. Láttam egy nagyon érdekes svéd filmet, sajnos nem emlékszem a rendező nevére, de a film lenyűgözött. A történet lényege, hogy a kormány egy tanulmányt akar készíteni arról, miként élnek az emberek. Ezért elküldi különböző falvakba a megbízottait, minden házba egyet-egyet. S láthatjuk, ahogy az asszony főz a konyhában, ahogyan bort isznak az emberek, látjuk, mit csinálnak a hétköznapjaik során. Kitűnő alkotás, ajánlottam is sok ismerősömnek. A svéd Jalla! Jalla! Josef Farestől szintén nagyszerű film. Az Európai Filmakadémia tagjaként minden évben negyven-ötven film érkezik hozzám videón, DVD-n, a legjobb európai filmek közül. Így megtekinthetek évente egy-két magyar, olasz, spanyol stb. filmet. Néhány közülük valóban kitűnő munka. Lucas Moodysson érdekes rendezőnek tűnik. Kedvelem a filmjeit. Az egyik két lányról szól… – Igen, a Fucking Amal. – A másik pedig… – A Lilja 4-ever. – Igen. Meglehetősen régen láttam egy Szomjas György-filmet, a Falfúrót. Tetszett, így hát megnéztem a következő filmjét is. De később nem volt alkalmam megnézni a filmjeit, mivel csak a belgrádi filmfesztiválra hozták el a munkáit. Én viszont utazni kezdtem, és Szomjas filmjeit nem tudtam elcsípni Párizsban. Azután meg Amerikában éltem, ott tanítottam, s az ott töltött három-négy év alatt többé-kevésbé minden érdekes filmet láthattam. Cambridge-ben is sok filmet láttam. Amelyeket pedig nem láttam vagy amelyekről nem hallottam, barátok, ismerősök, diákok hozták el nekem. Egy ideig nagyon jól informált voltam, de ha az ember kikerül az egyetemi rendszerből, a tájékozottságából nem marad semmi. Manapság akad egy-két német rendező, például Tom Tykwer vagy Michael Haneke, két-három lengyel, de nincs olyan, mint régen, amikor is egy egész hullám söpört végig, például a lengyel filmhullám, vagy a magyar filmhullám... Úgy érzem, a filmrendezők többségének munkáiból hiányzik a személyes hangvétel... Nem érzem, hogy olyan égbekiáltóan fontos lenne, amit a világnak üzenni akarnak. – Miért van így? – A nagy testvér idejében két erős világkoncepció feszült egymásnak. Az egyik a végtelen, örökös örömszerzési lehetőséget ígérte, a gazdagságot, sikerességet. Ez volt az amerikai eszme. Ennek az árnyékos oldala a pénzért folytatott mindennapos küzdelem volt. A másik azt hirdette, a kormány egy tyúkanyó, amely kiteríti védőszárnyait az emberek fölé. Az emberek vagy behódoltak az uralkodó eszmének vagy ellenálltak. Manapság absztrakt erők hatnak. Globális piacon élünk. Van lehetőségünk arra, hogy kiteljesítsük a személyiségünket, ami nagyon jó, de kiszolgáltatottak vagyunk, nem tudjuk, mi következik, mi vár ránk a következő percben. A másik probléma a képek inflációja. Képek érkeznek hozzánk telefonon, kábeltelevízión. Ötven csatornánk van, és sajnos egyik olyan, mint a másik. A Discovery Channelen ugyanaz a téma megy egyre rosszabb feldolgozásban, egyre olcsóbban és olcsóbban. Örülök, ha látok valami különös, szokatlan filmet. Szeretnék például régi filmeket nézni Clark Gable-lel, de korunk marketingkörnyezete nem kedvez az én vágyaimnak. Fizetünk, megnyomjuk a gombot, és jön a Star Wars. – A Gorilla délben fürdik című filmjében Lao-ce-től idéz: „Az igaz otthon nincs sehol.” Mennyiben vonatkozik ez Önre? – A filmszakmában az ember folyton úton van. Nehéz beszélni erről. Mondok egy anekdotát, mely Az ember nem madárral kapcsolatban keletkezett. Beletettünk a filmbe egy kis utazó cirkuszt, köztük egy hölgyet, aki az esernyőjével sétál a drótkötélen. A cirkusz tulajdonosa egy férfi volt, azt hiszem lengyel zsidó. Emlékszem, szörnyű akcentussal beszélt. A második világháború idején egy táborból szökött meg, partizánokkal harcolt, azután pedig találkozott ezzel a hölggyel, és Jugoszláviában maradtak. Egy buszban laktak, s azzal utaztak szerte a világban, tűznyelőkkel, csirkékkel, kutyákkal, macskákkal. Leültünk velük beszélgetni. A hölgynél egy kis csomag volt. Kíváncsi voltam, mivel foglalkozott, mielőtt a cirkuszba érkezett. Azt felelte, a háborúban partizánként harcolt, több száz embernek parancsolt. Kapitány volt, egy igazi katona ez a drótkötélen esernyővel egyensúlyozó kis hölgy! – Sokat utaznak, ugye? – kérdeztem. – Igen, folyton – felelte. – És mikor mennek haza? – Mire gondol? – Csak hazamennek néha... – Ez a mi otthonunk... – Hogy érti ezt ? – Ez a busz az otthonunk. Itt élünk. ? Nagyon elszégyelltem magam. Hosszú csönd következett. – Amikor meghalok, azt szeretném, ha az út alá temetnének – tette hozzá a hölgy. Előfordul mindannyiunkkal, hogy el kell hagynunk az otthonunkat, és lehetséges, hogy az örök otthon az útszélen van. Ha például Afrikában kell forgatnod három hónapig, igyekszel otthonoddá tenni. Ebben segítenek a barátok. Barátok itt, barátok ott, majdnem olyan, mint a világháló. A Sweet Movie című filmem vágójával és operatőrével még mindig jó barátságban vagyunk. Van, akit harminc éve nem láttam, mégis, ha találkozunk, úgy beszélgetünk, mintha tegnap váltunk volna el. De sok olyan szakma van, amely azt követeli, hogy emberek éljenek együtt idegen helyen, amíg be nem fejezik a munkát, négy vagy akár öt évig is, és ki kell találniuk, hogyan tegyék otthonukká a helyet. – A W. R. – Az organizmus misztériuma című filmjéből azt érzem, hogy az emberek elfogultsága a Nyugat iránt csak a távolság következménye. Optikai csalódás... – És Amerika ereje ebben a távolságban rejlik! Ez a sajátos helyzet jellemzi az 1900-as évek óta, amikor még gyakorlatilag üresen állt. Amerika fantasztikus ország, ahol bármit megtehetsz, ugyanakkor ha az utcán alszol, senki sem néz rád, meg is halhatsz, az a te problémád. Rendkívül megértőek az egyéni, személyes életet illetően, toleránsak veled, ha sikeres vagy, ha viszont nem vagy az, nem siránkoznak rajta, azt mondják „az élet nehéz”. Amerika rendkívül gyakorlatias ország. Az emberek egyenesek. Ha találkozni szeretnél valakivel, megmondja, oké, gyere ide, ekkor és ekkor, van negyvenöt percem. Ha nem érdekled őket, akkor megmondják egyenesen, hogy nem akarok veled beszélni. Egyszer találkoztam egy férfival, aki az FBI-nak dolgozott, fénydetektorteszteket végzett növények levelein. Az volt az elmélete, hogy ha a bűntett helyszínén növény is volt, a fénydetektorok segítségével a növények reagálnak, ha az igazi gyilkos felbukkan. Beszélni akartam ezzel a professzorral, megkérdeztem, mennyi ideje van számomra. – Tizenhét másodperc – felelte. Én feltettem neki egy kérdést, s ő válaszolt tizenhét másodpercben. Hihetetlen! – Mennyire érzi, hogy a mai filmrendezők tanulnak Öntől? – Nem látok erre utaló jeleket. Néha felhívnak telefonon idegenek, nagyon barátságosak hozzám, és barátaimmá válnak. Néha mondják, hogy igen, tanultak tőlem, hogy ez vagy az hasonlít, de én nem látok konkrét hatást. Olykor átvesznek ezt-azt tőlem. Például a Montenegróban van egy Marianne Faithfull-dal, egy harminchét éves idősödő hölgyről, aki még nem járt Párizsban… Nos, Ridley Scott Thelma és Louise-ában is szerepel ugyanez a dal a teljes hosszúságában. Abban a jelenetben, ahol Susan Sarandon és Geena Davis ülnek a kocsiban… Furcsa az én betétdalomat hallani egy amerikai filmben. De jól odaillett. Nagyon büszke voltam… – Igen. – A forgatókönyv írója, Joseph Minion, a diákom volt. Kissé őrült fickó volt, kitűnő forgatókönyveket írt tíz-tizenöt perces rövidfilmekhez. A Columbián tanítottam. Minion egyszer mutatott nekem egy forgatókönyvet egy harmincperces kisfilmhez. – A filmjei azt mutatják, hogy a világunk egy pedofil vámpírcivilizáció története, mely megtámadja a tojásokat, a létezést, és mindig a legjobb részt akarja belőlünk: lelkünket, álmainkat, bizalmunkat… Védekezhetünk ez ellen? – Nincs, ami megvédene, se hagyma, se keresztvetés. – És az önirónia? – Igen, az talán.
|