|
Gábor Nikoletta Szöveg és kép kapcsolatáról volt már szó a Muszter hasábjain. A Forgatható irodalom című írásban olyan könyveket mutatott be a szerző, Schiller Erzsébet, melyekből később film készült. Irodalom és film viszonyában ez a természetesebb, megszokottabb irány. Vajon hogyan értékelhető ennek a folyamatnak az ellenkezője, amikor egy filmet forgatnak vissza a papírra, azaz amikor a forgatókönyv képezi a regény vázát? A Szukits könyvkiadó Sikerfilmek – könyvsikerek sorozatában a filmek forgatókönyveiből „visszaírt” regényeket olvashatjuk el, mondanom sem kell, angolszász mintára. Ezek a könyvek az egész világon ugyanúgy néznek ki, markáns ismertetőjegyük a borítón látható filmplakát. Ha megnézzük a belső oldalon a sorozat már megjelent, illetve még előkészületben lévő darabjait, akkor olyan művekkel is találkozunk, amelyek látszólag nem kapcsolódnak a forgatókönyvekhez, hiszen régen megírt regények címe köszön vissza, mint például A Gyűrűk Ura. Hamarosan kiderül azonban, hogy ez A Gyűrűk Ura nem az A Gyűrűk Ura, hanem a háromrészes film forgatókönyve alapján megírt, újraírt, visszaírt regény. Az ember a hagyományos, megszokott módon, otthoni magányában elolvas, feldolgoz egy művet, majd kilépve a saját értelmezési határaiból és otthonának csendjéből, sokadmagával, közösségi kereteken belül egy hatalmas vetítővászon közvetítésével ütközteti elképzeléseit, elvárásait, és befogad egy másik értelmezési módot is. Vagy valamilyen indíttatásból megnéz egy filmet, és ha az elnyerte a tetszését, hajlandó mintegy utólag, pótlólag elolvasni a film alapját képező eredeti regényt, így kiegészítve, teljessé téve, s egyszerre újraélve a látottakat. És nem csupán a film és a regény hordozó anyaga más, hanem világos, hogy két különböző, egyenértékű műalkotásról beszélhetünk, még ha megoszlanak is a vélemények az esztétikai értékeket illetően. Vitatható mondjuk A Gyűrűk Ura című regényből készült film a regény szempontjából, de képesek vagyunk felfogni a rendező elképzeléseit – esetleg nem azonosulunk vele. De mi történik a forgatókönyvekből írt regényeknél? Egyrészt, kik olvassák őket, és mi célból, másrészt a befogadás tekintetében milyen irányú változásokat tapasztalhatunk? A könyv reklámfelületté válik, ebben még semmi érdekes nincs. Az olvasás kultúrájának mélypontján a könyvnek mint reklámeszköznek óriási szerepe lesz, ez viszont már annál inkább érdekes. A világ összes országában ugyanúgy egyforma külsővel megjelenő könyvsorozat hatalmas, feltűnő polcokat tölt meg a könyvesboltokban. A fekete alapú borító fedőlapján a színészóriásokat, gerincén hatalmas piros betűkkel a film címét láthatjuk. Oldalról egészen azt a benyomást keltik, mintha videokazetták volnának. Ha leemelünk egyet a polcról, rögtön érezzük, látjuk a puha borítón, az árán és a fülszövegen éktelenkedő helyesírási hibákon, hogy nem a legigényesebb kiadványokról van szó. Ugyanakkor a könyv több évszázados kultúra hordozója, mindenképpen tekintélye van. Amiről már könyv is van, az biztos valami, elhihetjük, hirdetik büszkén magukat ezek a szövegek. Mivel is szolgálnak nekünk ezek a tárgyak? Ereklyék, happy meal-figurák, szó szerint beetetnek vele. Ezt meg az ember megveszi, minden bizonnyal azért, hogy a birtokában tudhassa ezt is, meg a DVD-t, meg a videót, meg a filmzenét meg mindent. Ez is le van tudva, ezt is elfogyasztottam. Nézzük a sorrendiséget! Egy jó regény és egy belőle készült jó film esetében a két „eredeti” működik, mindegy, hogy melyikkel találkozunk előbb. Esetünkben azonban nem valószínű, hogy valaki előbb olvasná el a könyvet, mint ahogy a filmet megnézné. Ráadásul újraolvashatóságuk meglehetősen kétséges, ezek egyszer használatos művek. Nem túl gazdaságos megoldás. Végy egy gyakorlott írót, aki ügyesen összeköti a dialógusokat, és jól ragadja meg a leírandó részeket, persze mankóként támaszkodva a filmre! Forgatókönyv- és forgatókönyvregény-író úgy működik együtt, mint a szónok és a tolmács. A szerzők között olyanok vállalkoztak erre a feladatra, mint Esther M. Friesner, aki ismert sci-fi írónőként a Sötét zsaruk – Men In Black második részéből írt regényt, vagy David Hagberg, aki pedig számos munkája mellett a T3 filmregény szerzője. Sok gyenge mű után felüdülés az ő írásaikat olvasni Szántai Zsolt fordításában. A T3 esetében az elbeszélés időszerkezete, illetve a könyv mottójaként az első oldalon olvasható Credo című lírai betét, a Men In Black 2-ben pedig a leíró részek, valamint a külső megfigyelő jellegű narrátor beemelése az elbeszélésbe egyértelműen gyakorlott írói tudást feltételez. Érdekes, hogy a több részt megért mozifilmeknél a regények megírásában nem törekednek a teljességre, utólag nem írják meg például A halálosztót (T1) meg A halálosztó – Az ítélet napját (T2), hogy aztán három kötetben jelenhessen meg az egész sorozat egyszerre. Ez már bizonyára meghaladná a költségvetést. A művek pillanatnyisága nem is titkolt, más kérdés, hogy a három évvel ezelőtti filmek könyvként még mindig a szemünk előtt vannak, de hát ekkor árulják bőszen videón és DVD-n a filmet. Nem lehet véletlen az egybeesés. Az írói szabadság ezeknél a műveknél addig tartható fenn, amíg a forgatókönyv engedi, amíg van egy konkrét képi kapcsolat, vagyis az adott filmbeli jelenet közvetlen asszociációi terjednek. Így természetesen nyújthat némi többletet a könyv, de ez a többlet a film értelmezését segíti, és nagyon kevéssé van jelen benne az írói interpretáció. Tehát ha a fordítások problémáját tágan értelmezzük, és kiterjesztjük az adaptációk megszokott formáira: szöveg-film, szöveg-zene, szöveg-képzőművészet stb., akkor rájövünk, minden csak fordításban létezik, a nyelv már maga is önkéntelen elszakadás az eredetitől, a statikus egytől, amely darabokra hullásának nyugtalanító gondolatával a 19. század vége felé próbált megküzdeni először az európai gondolkodó. Ám a filmes regényeknél nem kell tartanunk attól, hogy bármi olyannal találkozhatnánk a könyv lapjain (vagy esetleg nem találkozhatnánk), ami kétségekre adhatna okot az „eredeti”-hez (a filmhez) való hűséggel kapcsolatban. Esetleg néhány kiegészítő részt találhatunk. Mint például az a hosszú fejezet a Most már elég! című filmből készült regényben, ahol Slim házasságának megromlását a kislánya születése előtti sorozatos abortuszokkal indokolja meg lélektanilag a regényíró; vagy a T3-ban Connor belső monológjai, gondolatai, amelyek tipográfiailag is különböznek a szöveg többi részétől. Világos, hogy az ilyen elemek végül is olyan képi megoldásokat helyettesítenek, amelyeket nem lehetett volna szövegszerűen a regény elbeszélésébe illeszteni. Könnyen megfeleltethetők tehát a DVD-kről jól ismert olyan extra jeleneteknek, amelyeket a filmből az időkorlát miatt hagynak ki. Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni azt a lányt, akit Jennifer Lopez játszik a Most már elég!-ben? De a naivabb nézők azt is gondolhatják, hogy a könyv által magához a színésznőhöz férkőzhetnek közelebb, intim részletekkel gazdagodva a film által kihagyott múltból, amelyen aztán az igazi rajongók esti magányukban, bensőséges körülmények közt csámcsoghatnak. A filmregény erre is ad lehetőséget. Nem újragondolásra késztet (az túlságosan fárasztó volna), nem túlmutat, csak további adatokat közöl a szöveg, meghosszabbítva a filmélményt. És akkor el is érkeztünk még egy fontos tulajdonsághoz, ami a forgatókönyvregények közös vonásait illeti. Kétszázhatvan plusz-mínusz húsz oldal a „megengedett” hosszúság, s ez alól egyetlen filmregény sem kivétel. Ezek az egyforma vastagságú kötetek tehát szimbolikusan is magukon viselik a mozifilmek egyik alapvető közös jegyét a befogadás időtartamára vonatkozóan. Az irodalom a regények esetében nem állít fel ilyen szigorú korlátokat. Egy-egy „speciális” műfaj mellett csak a drámákban találkozhatunk a terjedelem bizonyos kikötéseivel, hiszen színpadra szánt művekről van szó. A forgatókönyv alapvetően az előadásra szánt írott dráma szerkezetét követi, s ez a szerkezet a forgatókönyv alapján írt regényekben is visszaköszön, és nemcsak a terjedelemben, hanem a dialógusokban és a dialógusokat összekötő leírásokban is, amelyeket drámai művekben a színpadi utasításokban láthatunk. Egy-egy helyszín leírása tényleg olyan, mint egy-egy színpadi instrukció. „T-X hátrament, felkapaszkodott a darusfülkébe. Gyorsan szemügyre vette a pedálokat, kapcsolókat, kijelzőket; a látottakat összevetette a belső monitorán megjelenített részletes rajzzal. Ezután kis lyukat fúrt a vezérlőpanelre. Egy másodperccel később adatok áramlottak a daru komputerébe. (…) A nap egyre feljebb kúszott az égen. T-X leugrott a daruról, előrement a sofőrfülkéhez. Beszállt.” Még itt sem sikerült kötőszóval megoldani a képi egymásutániságot. Látszat-többértelműség ez, a rövid tőmondatok ugyanis sokszor a zaklatottságot, izgalmat fejezik ki. Itt azonban egyelőre nincs szó ilyesmiről, teljesen következetlenül alkalmaz ilyesmit az író. „Áttanulmányozta a vezérlőművet, majd a monitorára kérte a város térképét. A rajz mellett négy oszlopban jelek sorakoztak. Az egyes oszlopok adatai az átprogramozott két mentőre és két rendőrkocsira vonatkoztak.” Úgy érzem, mindegyik film után határozottan jót tett a regény olvasása. Valószínűleg az alaposabb megismerés, a nagyobb energiaráfordítás hatására végül is több pozitív dolog is felmerült. A Sötét zsaruk (Men In Black) 2 például egy egész jól megírt sci-fi vígjáték, még úgy is, hogy számomra ez a műfaj a legellenszenvesebb. A szellemesség egyébként szerintem időtállóbb leírva, mint megjelenítve. A humor egy jó tollú író tolmácsolásában ütősebb tud lenni, mint néhány ripacs előadásában. Tetszett az is, hogy a szereplőknek a történet szerint egyetlen egyszer sem kellett elhagyniuk a Földet, noha földön kívüliek egész seregét sorakoztatta fel a forgatókönyvíró. Nagyon jó, hogy a galaxisok közti űrutazás megjelenítésének kihívásokban gazdag feladatát nem tekintette magáénak sem az író, sem a rendező. A forgatókönyvből készült regény szerzője szépen fogalmazta meg a történet egyik alapüzenetét: a föld olyan szerepet kíván betölteni a galaxisban, mint Svájc Európában. Jellemzően amerikai, de nagyon szellemes az a motívum is (amely a regényben hangsúlyosabb szerepet kap, mint a filmben), hogy a tranzitállomás csakis Manhattenben lehet, hiszen egyedül ott élnek olyan emberek, akik nem akadnak fenn olyan apróságokon, mint amilyen egy kétfejű lény. Egy akció-sci-fi cselekményét nem könnyű „olvashatóvá” tenni. Ehhez a vállalkozáshoz kellett David Hagberg, aki rendelkezett már némi tapasztalattal a témában. Dacára ennek száraz, de adatokban zsúfolt leírásokból áll a T3 regény java része. Az akciót mint műfajt nem véletlenül a filmre találták ki. Az akciók gyors vágásokkal tagolt egymásutánját nehezen lehet izgalmasan visszaadni leírással. Már csak azért is, mert az ember olvasás útján sokkal lassabban fogja fel a történéseket, mint amikor azt a szeme előtt képek formájában lepergetik. Legfeljebb egy speciális, áltudományos szakzsargonnal lehet felturbózni a szöveget, mintegy helyettesítve a képre vitt film készítésekor még kőprofi technikát, amitől viszont meglehetősen fárasztóvá válik a regény. Azért is érdekes a könyvvel együtt vizsgálni a filmet, mert a T3 a trilógia köztudomásúan leggyengébb része. Ezeket a gyenge pontokat igyekszik feloldani az utóregényíró, amikor a leírásokat belső monológokkal, humorral, merész időbeli (legalább négyféle idősík van a regényben) ide-oda ugrásokkal teszi színesebbé. Ráadásul azt kell hogy mondjam, hogy a T3 technikai bravúrjai, maga a Terminátor kinézete, Schwarzenegger maskarája valahogy sokkal kevésbé időtálló a képen, mint a szövegben. A Pánikszobánál a film bizonyult erősebbnek. Műfaját tekintve pszichothriller, amelynek az irodalomban is megvannak a nagy elődei. Ezért is tartom valószínűnek, hogy ebben az esetben a forgatókönyvregény írójának (James Ellison) számlájára írhatók a hiányosságok, illetve a film szabta lehetőségek emeltek a filmregényíró elé magas korlátokat. Tehát, ha nem azt a feladatot kapta volna az író, hogy szorosan a film nyomán készítse el a regényt, akkor valószínűleg érvényesülhetett volna regényírói tehetsége. A könyvben egész egyszerűen nem volt annyi tér (a terjedelem fent már említett korlátozottsága miatt), hogy a szereplők cselekedeteinek lélektani motivációi, a cselekmény izgalmainak ábrázolása kibontakozhasson, ami pedig a filmben a helyszín (egy háromszintes, zegzugos családi ház), a színek (zöldes, sötét), a vágások (retardáció, egy-egy színtéren zajló események megszakítása, ide-oda kapcsolás) és hangok (kellőképpen nyomasztó filmzene és aláfestő zene) segítségével remekül megvalósult. A regény írója a „mindent elmondó” képek helyett párbeszédekkel próbált operálni, noha a filmben viszonylag keveset „társalogtak” a szereplők. Tény, hogy a fentebb felsorolt filmes eszközök sokszor a silány történet fényezését szolgálják, leplezik a sztori hiányosságait. Ennek megállapításához is sok tanulsággal szolgál a regény elolvasása. A hamisságok (a következetlenség, mondjuk, egy egyébként izgalmas, szórakoztató krimiben) egy filmnek sokkal inkább megbocsáthatók (hiszen könnyedén található hozzá eszköz, ami elfedje), mint egy könyvnek. Az általam extráknak nevezett többletben a Most már elég! című regényben dúskálunk a leginkább. Gondolom, valamivel feledtetni kellett Jennifer Lopez idegesítően hazug alakítását és a giccses rendezést. Furcsa ellentmondásra késztet ez az ügy: a Most már elég! akár egy jó film alapja is lehetne. Negatív szövegek, pszeudoregények ezek a művek, amik úgy vannak jelen az irodalomban, mint a 100 híres regény, és ehhez hasonló kiadványok, azzal a különbséggel, hogy azoknak legalább valaki meggazdagodásán kívül „karitatív” szerepük is van. Erről jut eszembe: lehet, hogy a vakoknak készültek ezek a könyvek? Hogy felolvassák nekik? Amúgy nincs sok értelmük. Ugyanakkor mégiscsak jelen vannak, sőt sok helyet elfoglalnak, nem kevés értéket (a szónak most kivételesen nem az esztétikai értelmében) képviselnek. A kultúra köntösébe bújva, mégis veszélytelenül, kockázat nélkül ékeskednek, anélkül, hogy időről időre el kéne számolniuk azzal, amit a világhoz, az emberiség tudásához hozzátesznek, noha a könyv mint megjelenési forma ezt sugallná a hagyomány szerint, nem beszélve a regényről, eme évszázados múltra tekintő irodalmi műfajról. Amikor olvasunk, képzeletünk dolgozik, gondolatban kreatívak vagyunk, mert megengedi nekünk a szöveg. A jó szöveg. Egy bizonyos fajta szöveg, amely nem a film után készült forgatókönyvalapokon nyugvó valami, amit csak jobb híján nevezhetünk regénynek. Itt ugyanis már működik bennünk a film, tudunk mindent, ismerünk mindenkit, ha csúcsforgalomban olvassuk a metrón, mindig csak öt percet, és azt is elfelejtjük, akkor sem történik semmi, nem kell visszalapozni sem. Már ha van olyan elvetemült ember, aki olvasás céljából vesz könyvet... Tehát esélyünk sincs arra, hogy mást képzeljünk, hogy vitatkozzunk a rendező, forgatókönyvíró elképzeléseivel, ezek a könyvek ugyanis nem aktívak, nem változnak az idővel, nem lesz más értelmük tíz, húsz, ötven év múlva sem. Olyanok, mint a paraziták. Gazdatestük a film, nélküle nem is létezhetnek, ahogyan nagy valószínűséggel nem is fognak újra megjelenni. Mondjuk egy második, javított kiadás vagy egy jubileumi díszkiadás egész egyszerűen abszurd elgondolás, noha valójában az abszurd, hogy egy regény esetében nem lehet ilyesmire gondolni. Majd amikor száz év múlva egy ma még ismeretlen hordozón kiadják a Most már elég! című klasszikust, biztosan előszedik a regényt is, hogy aztán kettő az egyben csomagolásban kitúrhassa az ember valamelyik bevásárlóközpontban. Ahogy ezek a könyvek kísérik, szolgálják a filmet, aládolgoznak a filmipar marketingtevékenységének. O tempora, o mores!
|