Kerekes Anna
Ali G (–) ismered?
2005. október

„Nem azt mondom, hogy nem fordul elő fizikai erőszak a vallatások során, de semmiképpen sem jellemző” – árulja el egy FBI-ügynök az HBO riporterének. Ha elég szemfülesek vagyunk, akkor egy pillanatra azért megáll a levegő a mondat után. Ugyanebben a tévéműsorban lehetünk tanúi annak, amint egy egykori CIA-részlegvezető eltűnődik azon, vajon a terroristák hogyan tudnának belevezetni egy vonatot a Fehér Házba. De érdekes az is, amint egy feminista mozgalom felkészült, flott vezetője megpróbálja értelmezni, mit jelenthet az, ha valaki triszexuális. Politikusok, közszereplők, médiaszemélyiségek teszik magukat nevetségessé tévénézők ezrei előtt. Olyan emberek, akik mögött feltételezhetően hatalmas PR-stáb áll, felkészülve lehetőség szerint mindenre, ami az illető közmegítélését ronthatja. Hogyan lehetséges mégis, hogy ezen emberek többsége mégis elcsúszik egy banánhéjon, pusztán azért, mert egy végtelenül tájékozatlan, agresszív, külső megjelenése – „suhogós” melegítő, gengszter-rapper stílus – és modortalan viselkedése miatt abszolút komolyan vehetetlen riporter kérdezi őket?

Van egy mondás, miszerint papagáj és gyerek előtt ne mondj semmit, amit nem szeretnél később visszahallani. Talán az Ali G-show frenetikus sikere is ebben rejlik. Vagyis, hogy egy végtelenül buta, az adott témában teljesen járatlan riporterrel szemben meggondolatlanabbá válik a riportalany. Minél veszélytelenebbnek tűnik az illető, annál többet fecsegnek el neki. De ki ez az önmaga paródiájának ható, rikító sárga melegítős, körszakállas figura, akit eszünkbe sem jutna komolyan venni, mégis módszeresen teszi bolonddá amerikai közszereplők tucatjait?

Az egész úgy kezdődött, hogy Nagy-Britannia első független kereskedelmi televíziója, a Channel 4 a The Eleven O’Clock Show című humoros szórakoztató műsorába keresett friss arcokat. A fiatal, kezdő humorista, Sacha Baron Cohen egy általa kitalált Ali G nevű karakterrel került be a műsorba. A paródia olyan jól sikerült, hogy rövidesen megindult az önálló Da Ali G Show, melyben Cohen a műveletlen rapper bőrébe bújva, a „fiatalság hangjaként” szólított meg brit közéleti személyiségeket és a fiatalokat érdeklő témák illetékeseit. Riportjai nem ritkán fulladtak botrányba, emlékezetesen kellemetlen perceket okozva a megkérdezetteknek, és felejthetetlenül szórakoztató pillanatokat a nézőknek. Titka abban rejlett, hogy totális naivitást színlelve, egyszerűen figyelmen kívül hagyta, hogyan kellene viselkedni a televízióban, milyen íratlan szabályokat illik betartani egy-egy téma kapcsán, egyáltalán, hogy alapvetően mit kellene tudni bizonyos témákról. Ali sohasem tűnik rosszindulatúnak, támadónak, csupán végtelenül butának, így érve el, hogy riportalanyainak többsége türelme végső határáig, vagy inkább annál is tovább, kitartson. Egyszerűen úgy viselkedik, mint aki semmiről nem tud semmit. A különböző vallási felekezetek tagjaival beszélgetve így teheti fel rezzenéstelen arccal azt a kérdést, hogy Jézus miért közlekedik rénszarvasok által vontatott szánon, és éri el, hogy a jelen lévő katolikus pap komoly vitába szálljon vele azt illetően, vajon igazi apácák szerepelnek-e a pornófilmekben vagy sem. A rendőrség drogmegelőzési osztályának szakértőjével folytatott beszélgetést azzal kezdi, hogy miután rákérdezett a prezentációs céllal hozott hasis árára, lenézően azt mondja: „Magát átverték, én olcsóbban tudok szerezni.” A humor nem magában a személyiségben, hanem az általa létrehozott groteszk helyzetekben és a show eredeti céljáról mit sem sejtő riportalanyok reakcióiban rejlik. A néző egyszerűen nem érti, hogy a műsor vendégei miért nem állnak föl és hagyják el a stúdiót, vagy legalább nevetik el magukat. A riportalanyok végül azért válnak nevetségessé, mert a végletekig és kritika nélkül tiszteletben tartják a közönséget, az általuk nyilván kevéssé ismert „fiatalságot”, amelynek állítólag a műsor szól. Nem merik megkockáztatni a fölháborodást, a válasz megtagadását, hiszen nem akarnak népszerűtlenek lenni a nézők körében. Ilyen értelemben Cohen Ali G-ként tulajdonképpen folyamatos médiakritikát fogalmaz meg. Rávilágít arra, milyen nevetséges, hogy magukat műveltnek és értelmesnek tartó emberek a legabszurdabb szituációt is képesek komolyan venni, pusztán azért, mert az a televízióban történik, és mert előre nem mondták meg nekik, hogy ez vicc. A nyilvánossággal való kommunikáció nagy része a televízión keresztül zajlik, minden közszereplőnek szüksége van erre a csatornára, éppen ezért szinte rettegnek attól, hogy rosszul jönnek ki egy-egy médiaszereplésből. Ettől válik a tévé túlfetisizálttá. Ali G ezt a hozzáállást neveti ki, és nem a riportalanyait.

Nem csoda, hogy az élet szinte minden területén humorral átszőtt Nagy-Britanniában hamarosan rettentő népszerű lett az Ali G-show és fiktív házigazdája. Így viszont csökkent a humora. Nemcsak azért, mert egyre gyakrabban ismerték föl a riportalanyok, és nem dőltek be neki, hanem mert sok esetben evidenssé vált, hogy mire megy ki egy-egy ilyen interjú, és a meghívott vendégek szintén alakítani kezdték a vicces figurát. Így vált céltalanná a Beckham házaspárral készült beszélgetés is, ahol Posh és Beck’s végigheherészték az egészet, és úgy kerülték el a kellemetlen helyzeteket, hogy egyszerűen csak ingatták a fejüket az olyan kérdésekre, hogy ha az egykori Posh Spice a Manchester United labdarúgójához ment feleségül, akkor a kevésbé dekoratív Sporty Spice vajon egy vidéki másodosztályú focistával jár-e.

Ekkorra már a London egyik külvárosából származó iskolázatlan divatrapper („saját bevallása szerint” az a három óra, amit a Da Matthew Arnold Skoolban töltött, volt élete legunalmasabb periódusa), a West Staines Massiv banda aktív tagja, totális naivitásáról és szellemi fejletlenségéről híres „booyakashá-zó” „fehér néger” önálló személyiséggé vált. Minél szélesebb körben derült fény fiktív mivoltára, annál nagyobb lett a rajongótábora. Az embereknek egyfelől tetszik, hogy egy humorista alkotott magának egy szócsövet, amelynek segítségével nyíltan zavarba hozhat ismert személyiségeket és pedzegethet tabu témákat. Másfelől azonban van ennek az egésznek egy kommersz oldala is. Azok a tulajdonságok, amelyekkel Sacha Baron Cohen viccből és igencsak túlkarikírozva ruházta fel alteregóját, kezdtek népszerűvé válni az emberek körében. Ali G önmagában híresség lett, az ártatlan, naiv, egyszerű embert jelképezve. Megnyílt hát egy második dimenzió, és a kultfigura menthetetlenül konzumcikké vált. Most már van Ali G-fordítóprogram a neten, ahol pillanatok alatt megkapjuk az általunk beírt angol szöveget, „ahogy a rapper mondaná”, és több nyilvános rendezvényre is meghívják, ahol valójában azon kívül, hogy kínosan hülye, semmi érdekeset nem csinál. Sőt, önálló mozifilmmel is jelentkezett. Az Ali G In Da House már nem Sacha Baron Cohen humora. A Cambridge-ben történelem szakot végzett komikus egyre kevesebbet ad bele önmagából a harsány Ali karakterébe, így lesz ez a film is egy meglehetősen alpári, sokkal inkább a gatyaletolós amerikai humor, mint az abszurd angol tradícióit követő alkotás.

Amikor Ali már aligha talált volna hülyíthető közéleti személyiséget hazájában, az HBO meghívására az Egyesült Államokba ment 2003-ban. Itt részben újraforgatta angliai interjúit (például a drogokról szólót), részben újakat készített. Megfigyelhető, hogy az újak sokszor kínosabbra sikerülnek, mint a brit riportok. Ennek oka nyilván abban keresendő, hogy az USA-ban még inkább ügyelnek arra, nehogy véletlenül megsértsenek egy láthatóan hendikeppel rendelkező embert. A műveletlenség pedig ott olyan hendikepnek számít, amiért az illető nem hibáztatható, ennélfogva szigorúan tolerálni kell. A recept itt még tökéletesebben működött. Jött egy tört angolt beszélő bajszos figura egy távoli országból (Borat Kazahsztán első számú riportere), ahol a szokások rémisztően eltérnek az angolszász kultúrkörben megszokottaktól. Kezdetét vette a mega-átverés. Sacha Baron Cohen most már szinte bármit megtehetett, és meg is próbált elmenni a végső határig.

Borat amerikai és brit útikalauza (Borat’s Guide to Britain, Borat’s Guide to America) görbe tükröt tart a két társadalom elé. Csak éppen ez a görbe tükör pontosabban mutatja be, hogyan is élnek és gondolkoznak a két ország polgárai általában, mint a túl fényesre csiszolt tévéműsorok. A cambridge-i egyetemen készült riportjában Borat kedélyesen elnevetgél egy idős professzorral arról, hogy egy kazah mondás szerint a nő aggyal olyan, mint egy ló szárnyakkal. (Borat Kazahsztánjában a nő az élőlények rangsorában ötödikként tisztelendő, az Isten, a férfi, a ló és a kutya után, a patkány előtt.) A professzor nyilván örül, hogy végre jól kimulathatja magát a téma kapcsán. Főleg, amikor komolyra fordítva a szót kijelenti, nem arról van szó, hogy a nők butábbak lennének, mint a férfiak, egyszerűen csak az elméjük képtelen a kreatív gondolkodásra. Miután egy csekély humorérzékkel megáldott amerikai diák fölháborodik azon a kérdésen, hogy szoktak-e meztelenül birkózni és prostituáltakat fogadni a koleszos bulikon, Borat felkészül a végső támadásra. Riportját ittas egyetemistákkal beszélgetve zárja, majd egy láthatóan heves hangulatú parti lepusztított helyszínéről, szanaszét heverő szemét közül konferálja le a cambridge-i epizódot: „Riportunkban megismerhettük az ország legfényesebb elméit, legintelligensebb embereit.”

Borat interjútechnikájának lényege abban rejlik, hogy mindent szó szerint és százszázalékosan komolyan vesz. Számára nem létezik irónia, angol humor, sőt bonyolultabb angol szavak és átvitt értelmű kifejezések sem. Így lesz a vadászatról szóló riportja már eleve rossz szájízű, annak ellenére, hogy a valóságot egyáltalán nem ferdíti el. A felkonferáló szöveg csupán arról szól, hogy egy igazi angol úriembernek mindig van valamilyen hobbija. Van, aki bélyeget gyűjt, van, aki edzőterembe jár, de a legélvezetesebb szórakozás kétségtelenül az, amikor kis állatokat lőhetünk agyon shotgunnal vagy tépethetjük őket apró darabokra a kutyánkkal. A lóháton peckesen ülő vadász sem sejti, hogy kivel áll szemben. Aztán jön a kazah: „Nincs annál jobb szórakozás, mint állatokat ölni, ugye?” Egy pillanat csendes tétovázás, aztán kénytelen azt mondani, hogy „igen”, de már így is, úgy is nyakig benne van a pácban. Borat Sagyijev riportjaiban semmilyen konvencióhoz nem alkalmazkodik, miközben láthatóan kemény munkával igyekszik a lehető legudvariasabb és -megértőbb lenni. Így egyszerűen képtelenség belekötni, és az a riportalany, aki méregbe gurul, csak magát járatja le. Ha a riportalanynak egyáltalán nincs humorérzéke, akkor a kazahsztáni televízió első számú riportere könnyűszerrel kicsinálja. Az etikettkalauz amerikai verziójában Borat egy perc alatt sikeresen eléri, hogy a hűvös és karót nyelt illemtanárnő tízszázalékos borravalót tartson ildomosnak egy prostituált számára, ha csupán „kézimunkáról” volt szó, és húszat, ha komolyabb szolgáltatást is igénybe vett a kuncsaft.

Borat Sagyijev célját – amely a társadalom egy olyan arcának bemutatása, amit nem szívesen és gyakran sugároz a „telly” – sokkal hasznosabban szolgálták amerikai áldozatai, mint a britek. Borat korántsem tudott akkora botrányt okozni hazájában, mint Amerikában. Valójában a szemöldökét ártatlanul emelgető kazah semmi mást nem csinál, mint hogy szembesíti a képmutatókat saját énjükkel. A legszórakoztatóbb, egyben legszomorúbb riport a texasi összeállítás. Kezdődik a vadászattal, ahol egy hihetetlenül ellenszenves férfi büszkén magyarázza, milyen ritka, kihalással veszélyeztetett állatfajokból sikerült már egy-egy példányt levadásznia. Borat ezután megkérdezi, vajon nem lenne-e érdemes hasonlóképpen levadászni a zsidókat is… Egyelőre abban maradnak, hogy ebben az országban ez tilos, és mondani sem szabad ilyesmit. (A vadász saját erkölcsi mércéjéből fakadó ellenkezést nem fejez ki. Sőt, elég egyértelműen utal arra, hogy nem szíveli a zsidókat.) Borat egyébként előszeretettel provokál az antiszemitizmussal. Mississippi Állam egyik republikánus képviselőjelöltjének egyszer már nyilvánosan szabadkoznia kellett, hogy „mit nem gondolt úgy, és valójában mit gondolt úgy”, amikor azt nyilatkozta a kazahsztáni televízió első számú riporterének, hogy a zsidók valószínűleg a pokolba kerülnek. Ám mindezek között kétséget kizáróan a texasi ivóban zajló kedélyes együttörülés viszi a pálmát. Ennek a riportnak (melybe a kocsmai jeleneten kívül a fent említett vadászat is beletartozik) az utóélete is hűen példázza, mennyire problémamegoldás-orientált, súlyos társadalmi kérdésekkel való szembesülésre felkészült, és azokat hatékonyan kezelő társadalom az Amerikai Egyesült Államok. Ennek tükrében a riport betiltásra került. Az internet csodája azonban nem ismer határokat… Számtalan filmből tudjuk, hogy Texasban nem épp kedves tekintetek szegeződnek az idegenre, már pusztán azért, hogy betolakodott, hát még ha idétlen öltönyben, nevetséges bajusszal, tört angolt beszélve, és egy szabadkozó tévéstábbal a kíséretében, tenyérbe mászó vigyorral kísérel meg szimpátiát ébreszteni. De Borat, mindezen elegánsan felülemelkedve, egy pillanat alatt a színpadon terem, és cowboykalapban, gitárral a kezében saját szerzeményű countrynótákat kezd énekelni. Az „In my country there is a problem…” kezdetű dal több mint vérciki. Ám, láss csodát, hamarosan fordul a kocka, és amikor Borat odaér a nótában, hogy „…and the problem is the jew. They take everybody money, they never give it back” (a probléma a zsidó, elveszi mindenki pénzét, sose adja vissza), egyre több arc fordul felé érdeklődéssel. Nem szaporítom a szót, a „Throw the jew down the well, so my country can be free” (Dobd le a zsidót a kútba, és szabad lesz az országom) refrén a kocsma nagy részét mozgósítja. Tapssal, felszabadult közös énekléssel, nem utolsósorban pedig Borat frenetikus sikerével zárul a jelenet. Ne csodálkozzunk, hogy az „Ali G Da Compleet First Season” című, az HBO által megjelentetett DVD-n nyoma sincs ennek a jelenetnek.

A riporter egyik, még angliai remeklése az Evil Fest-összeállítás. A kopasz, kigyúrt, toleranciáját és értelmi képességét tekintve igen-igen alacsony szinten mozgó, kicsit sem szimpatikus fiatalemberekre csak úgy záporoznak az olyan kérdések, mint hogy „Are you evil?” (Te gonosz vagy?), vagy hogy „Fölizgat, ha félmeztelen férfiakkal együtt pogózhatsz?”, „Szerinted van itt olyan, aki nem homokos?” Bennem egyébként ennél az összeállításnál merült föl először, hogy hogyan is ússza meg Ali, Borat és Bruno ép bőrrel az interjúit és riportjait. A háttér-információk szerint Sacha és stábja nemegyszer kerül veszélybe, különösen Borat izgatja olykor túl a népet. (Az idegenekkel szembeni magas fokú tolerancia, ugyebár.) A stáb egyébként általában csak széttárja karját, mondván, ők a Channel 4-hoz vagy az HBO-hoz tartoznak, ehhez az alakhoz nincs sok közük, csupán a munkájukat végzik. A kazah riportert komoly lincselés veszélyeztette, amikor az Egyesült Államokban egy nyilvános rendezvényen kiállt a tömeg elé, és sok sikert kívánva a háborúhoz, reményét fejezte ki, hogy minden élőlényt, beleértve a nőket és a gyerekeket, az utolsó gyíkig sikerül meggyilkolniuk Irakban. A legutóbbi internetes hírem Borat Sagyijevről, hogy megtámadta Pamela Andersont Malibun. Borat egy hatalmas, teknős alakú gumimatracon érkezett, fürdőnadrágban és bőrkabátban, partra szállt, és ledöntötte lábáról a megrémült szexikont. Pam egyébként éppen esküvőn vett részt, ahol golden retrieverét és chihuahua kutyusát adta össze.

A Sacha Baron Cohen-jelenségről már dokumentumfilm is készült, ahol a tehetséges, zöldfülű humorista első tévés megjelenésétől az Ali G-ben való magára találásig nagyjából végigkövetik a pályáját. Vannak, akik szerint nagyon vicces, sokan mondják, hogy nincs benne semmi humoros, akadnak, akik úgy érzik, olykor túlságosan elveti a sulykot. Amiről nem beszélnek, az a humorista műsorai által tükrözött társadalom. Szerintem nem indokolt, hogy csupán azért, mert bizonyos szinten átverik a riportalanyokat, nem foglalkoznak azzal, hogy milyen képet fest magáról egy civilizált, nyugati társadalom. Azon kívül, hogy Borat azt hitet el az emberekkel, amit csak akar Kazahsztánról, és hogy még Angliában is gond nélkül használhat lengyel szavakat az interjúi során, még nem olyan nagy baj. A gond inkább azzal van, amikor lelepleződik a civilizált, kulturált társadalom egy-egy tagja, és kiderül, hogy igen messze van a civilizálttól és a kulturálttól. Hogy sok felvilágosultnak tűnő, modern értelmiségi valójában idegengyűlölő, tele van előítéletekkel, rosszindulatú és rendkívül begyöpösödött. De ez egyelőre még nem beszédtéma. Néha kiderül, néha sikerül elhallgatni. A legjobb, ha jót röhögünk Ali G-n és társain, és nem feledjük a nem hivatalos Borat-honlap alján olvasható figyelmeztetést: Borat kitalált karakter.

Kazahsztán ugyanakkor egy létező ország.