Kovács Gellért
Mindenki meghal, a többiek megsebesülnek - Trendek az akciófilm történetében
2005. október

1974-ben a Nevem: Senki röhögve siratta Sergio Leone „édesgyermekét”, a spagetti-westernt. Megérezvén, hogy a moziba járó közönség már nem sokáig lesz kíváncsi egy letűnt időszak revolverhőseire, a maestro saját ötletét bocsátotta egy másodvonalbeli direktor rendelkezésére. Tonino Valeri meg is hálálta: helyre kis mozgóképes búcsúztatót rittyentett az alapanyagból, Leone ultravagány mikrokozmosza zabolátlan, életvidám burleszk-világgá változott. A címszereplő pedig egy pofátlan és betegesen energikus új műfajt szimbolizált: a modern akciómozit. A film talán legzseniálisabb és legszebb jelenetében ez a tenyérbe mászóan jóképű, égszínkék szemű fiatal bandita (Terence Hill) az öregedő, rövidlátó mesterlövésszel (Henry Fonda) szemtelenkedik egy temetőben. Mégpedig egy indián temetőben! A Volt egyszer egy Vadnyugat nagypárbaját megidéző, és azt nyíltan parodizáló képsort nézve (és a zenét hallgatva) szinte elakad az ember lélegzete: Fonda egyik leghíresebb szerepét karikírozza beletörődően, a kamera szinte hahotázik, sőt még Morricone is boldogan „alázza meg” az alapfilmhez írt főművét, dobhártyát tépően hamisra torzított elektromos gitárokkal, gyermetegen bégető effektekkel. Ráadásul a szellemes alkotóknak még egy kedves bókra is futotta: a temetkezési hely egyik sírkövén a westernrajongók előtt akkor már jól ismert név olvasható. Hill figurája még meg is jegyzi: „Sam Peckinpah… Navajo nyelven szép név…”

A fekete humorral átszőtt bók a jenki rendező elkötelezettségét dicsérte: az amerikai alapműfaj elavult és álszent dramaturgiai szabályrendszerét lelkesen és roppant rafináltan belülről bomlasztó Peckinpah mocskos és karcos westernfilmjeivel ez idő tájt az egyetlen olyan tengerentúli alkotó, aki hozzáértőn és lelkesen használja Leone vívmányait. De a fegyvermániás csodagyerek lélekben a modern kulisszák között játszódó akciófilmjeivel is a 19. századi prérin nyargal. Állandó főhősei a szótlan, nemegyszer kegyetlen, önfejű alakok: ha valaki szórakozik velük, porrá zúzzák, és lövés előtt sem kérdeznek semmit. Hogy Peckinpah milyen találékonyan költöztette át a western hagyományait a gyors autók és a hangos automata fegyverek „valóságába”, arra az egyik legjobb példa az 1972-es Szökésben. A szomorkás hangulatú banditafilm főszerepeit Steve McQueen és Allie McGraw formázták meg szellemesen, maradéktalanul valóra váltva a rendező elképzeléseit a szereplők jellemrajzát illetően: kicsi, de sokatmondó, finom gesztusokkal dolgoztak, kerülve a Bonnie és Clyde-párhuzamban rejlő csapdákat. Ennek, na meg a már-már betegesen feszült forgatókönyvnek köszönhetően a Szökés egy átlagos, mozgalmas bűnügyi történetnél sokkal többet nyújt, eszeveszett mozgóképes ámokfutást, bizarr és mocskos fordulatokkal, sok-sok vérrel, ezernyi őrült figurával és nagy adag szaggatottan lüktető romantikával. A törvényen kívüli szerelmespár úgy viselkedik, mintha a múltból érkeztek volna a 70-es évekbe, és még mindig a vadnyugat farkastörvényeinek kellene megfelelniük. Gátlástalanok, de korántsem ostobák. Imádják a pénzt, de egymást jobban. Hevesek. Erőszakosak. Szexisek. Igazi akcióhősök. (McQueen egyébként ekkorra már tapasztalt az autós üldözések terén, hiszen 1968-ban már volt egy rázós kalandja. A San Francisco-i zsaru címszerepében észveszejtő száguldást mutatott be négy keréken. A jelenetet a filmtörténet az első ilyen akciójelenetként tartja számon. És a film repülőtéren játszódó, feszült zárlata is sokakra volt hatással, például Michael Mann is innen merített ihletet a Szemtől szemben utolsó jelenetéhez.)

Egy adott korszak amerikai közhangulata mindig is meghatározta az akcióhős karakterjegyeit és cselekedeteinek indokait. A 70-es évek elejére az amerikai polgárok mélységesen csalódtak a politikusokban, és egy újabb háborútól rettegtek. Legalább az utcán szerettek volna rendet látni. Megkapták. Legalábbis a moziban. Don Siegel 1971-ben bemutatott ultrapesszimista és különösen brutális zsarufilmje, a Piszkos Harry oda csap, ahova kell: bele a susnyásba. Eastwood a hatalmas magnummal igazságot osztó felügyelő szerepét láthatóan komolyan vette, alakítása a westernfilmjeiből átmentett lazaságának és egy náci gyilkológép eltökélt precizitásának a megdöbbentő keveréke. Cinikus és beletörődő, mivel illúziói nincsenek, nyugodtan élvezkedhet egy kicsit: „Make my day!” – sziszegi flegmán a pisztolycsőbe reszketve bámuló piti bűnözőnek. Harrytől senki se számítson szánalomra, ő a tisztogatás nagymestere, nem a mélylélektané. (Callahan felügyelőnél sokkal lazább, de hasonlóan keménykötésű a mozikban szintén 1971-ben debütált Shaft [Richard Roundtree]: magánhekus és szintúgy nem szereti, ha szórakoznak vele.)

Talán sohasem volt annyira démonizálva az amerikai filmben a kispályás bűnözés, mint ebben az évtizedben. (Persze nem véletlenül.) A társadalom által kirekesztett és a sikátorokban tevékenykedő bandák félelmetesebbnek számítottak bármely addig megismert mozi-szörnynél. Az utcán tomboló erőszakról a tehetséges, izgalmasan gondolkodó ifjú titánokon kívül (Martin Scorsese Taxisofőrje előtt az egész világ térdre borult) a kommersz zsánerek mesterei is elkészítették a maguk vízióit a kérdéskörhöz kapcsolódva. John Carpenter horror-polihisztor érdekesen felépített, hátborzongató remeke, A 13. rendőrőrs ostroma az egyik legkülönlegesebb akciófilm, amit valaha leforgattak: Adva van egy megszüntetésre váró rendőrségi épület, benne csekély létszámú ember (néhány zsaru, átszállításra váró elítéltek, két adminisztrátor hölgy). Különböző véletlenek egybeesése folytán kénytelenek szembenézni egy elmebeteg gazember-hordával. Esélyük kevés, de a bátorságuk azért nagy… Carpenter nem siet el semmit, szépen mindent előkészít, és mire beindul a romboló miniháború, a néző már a plafonon ugrál izgatottságában. A gonoszok arctalanok, egyformák. Olyan, mintha egy zombi-horrort néznénk. Carpenter olyan stílusjegyekkel játszik, amelyek még tulajdonképpen ki sem forrtak rendesen. Sőt, a gyilkosok állati érzéketlenségét hangsúlyozandó, még egy addig példátlan durvaságot is megenged magának: premier plánban mutatja, ahogy az egyik bandatag fényes nappal hidegvérrel mellbe lő egy ártatlan kislányt! Persze olcsó provokáció, de hiszen nagyjából erről szól műfaj: az olykor közönséges de tutira hatásos megoldásokról, meg a könnyen átérezhető, de azért kellően stilizált szituációkról. Vegyük például az önbíráskodást: a szelíd, jóravaló családapa egy szempillantás alatt változik fifikás gyilkossá a Bosszúvágyban, miután családját megtámadja néhány pitiáner rabló. Szenvedélyét megértjük, mégis van valami ördögi Charles Bronson elvakult hadjáratában. És pontosan ez mozgatja az egész történetet, ez a furcsa, bűnös szimpátia a néző és a főhős között. Egyetértünk vele, de mégse, mert igazságérzetünk az ellenkezőjét diktálja. De hát nem mindegy? Ez úgyis csak egy mozi! Hajrá Bronson! Aggyá’ nekik! Hulljon csak a férgese!

A 80-as évek közepére már a legtöbb pénzt az akciófilmekkel lehetett keresni. (És ez igaz a mai napig.) Ekkor áll be a legnagyobb világsztárok tornasorába a téglafejű osztrák extestépítő, Arnold Schwarzenegger és örök riválisa, a szétcsúszott ajkú amcsi, Sylvester Stallone. Az előbbit James Cameron segíti a csúcsra futurisztikus adrenalin-mozijával, a Halálosztóval, az utóbbi John Rambo, a sérült lelkű vietnámi veterán szerepével robban be a nézettségi listák élére. (Persze a Rocky volt az első nagy siker, de az nem ér, mert nem akciófilm.) Innentől számítva kábé tíz évig vezető sztárok, Stallone általában több szöveget kapott, a Rambo két folytatásán kívül játszott még többek között gyermekéért küzdő szkanderbajnok kamionost (Túl a csúcson), (majdnem) ártatlanul szenvedő rabot (A bosszú börtönében), sőt, mikor már nem volt kedve annyit izmoskodni, még viccelődni is megpróbált (Oscar, Állj, vagy lő a mamám!). Az egyik legmókásabb mondása mégis egy tradicionális „csihi-puhi”-darabban hangzott el, a Kurt Russellel közösen forgatott Tango és Cash-ben. Stallone egy drogosztagos nyomozó szerepében „brillírozik”. Helyszínelés közben beszól neki egy helyi erő: „Mit képzelsz magadról, ki vagy te, egy kibaszott Rambo?” Mire a válasz: „Rambo? Az egy buzi!” Schwarzenegger inkább a nagyon-nagyon rövid beszólásokban és az ellen aprításában jeleskedett, ha valaki megbántotta, vagy ne adj’ isten az életére tört egy dzsungelben (Ragadozó), esetleg mondjuk a lányát merészelte elrabolni (Kommandó), hát nagyon eltörte, minimum a bokáját. De azért ő is forgatott vígjátékot, nem is egyet! (Ikrek, Ovizsaru, Junior, Az utolsó akcióhős)

1984-ben pattogó szintizenére begördült a szélesvászonra egy mosdatlan szájú, idétlen nyomozó, bizonyos Axel Foley, és új divatot teremtett. A Beverly Hills-i zsaru (és benne Eddie Murphy) kasszát robbantott, és bebizonyította: bár az akciófilmben fontos az erőszak, de az sem árt, ha a helyzetkomikumok és a humoros beköpések néha fölényben vannak. És akik erre rájöttek: Jerry Bruckheimer és Don Simpson! A nagyon sikeres producerpáros tevékenységének köszönhetik még a látványmániások a filmtörténet leghosszabb és legdrágább (és legsikeresebb) toborzófilmjét (Top Gun), és a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? című vagánysági alaptanulmányt is. (Miután Simpson a 90-es években lassan, de biztosan a halálba itta és drogozta magát, Bruckheimer egyedül folytatta.) Apropó sztárproducerek. Az akciófilmeknél nagyon fontos a szerepük. Hogy miért pont ebben a műfajban? Mert iszonyatosan sok pénz kell hozzá. (Köztudomású, hogy például Schwarzenegger és Stallone jó néhány ütős filmje Andrew G. Vajna és Mario Kassar, vagyis a zaklatott sorsú Carolco produkciós cég segítségével valósult meg.)

Nagyon jól csengő név a szakmában Joel Silver. A Die Hard mindhárom részének producere jegyzi a Halálos fegyver-széria, Az utolsó cserkész és sok más között a Mátrix összes részét is. Mindegyikről érdemes néhány szót ejteni. Először nézzük, mitől is olyan halálos az a fegyver! Először is, itt van nekünk egy önpusztításra hajlamos rendőr (Mel Gibson a Mad Max után Amerikában csinálta meg igazán a szerencséjét), aki nagyon tud verekedni meg lőni meg mindent! (Tessék, a nagy rejtély megoldva, hát ezért „halálos” és ezért „fegyver”.) De aztán kiderül, hogy ő is, mint mindenki, csak szeretetre meg törődésre vágyik. Mint minden gondolkodó lény. A sors gondoskodásából kifolyólag találkozik egy fekete bőrű, nyugdíjazás előtt álló másik rendőrrel (Danny Glover), akivel jól összebarátkoznak. És aztán négy részen keresztül (mindet Richard Donner rendezte) ordibálva és poénkodva kinyomoznak, felrobbantanak mindent és szétvernek mindenkit, aki az útjukba áll. Mert mindig kell egy barát… De kell ám! Pláne, ha valaki toronyházba zárva, egy darab véres atlétában és szakadt nadrágban, cipő nélkül száll szembe egy rakás germán, állig felfegyverkezett túszejtővel! De mit tegyen szegény, szegény John McClane hadnagy (Bruce Willis)? Hát harcoljon! És lőn: hősünk pánikol, cigizik, fújtat, aztán géppisztolyt szerez. Persze nehezen, de győz! Aztán az évek múlásával kétszer került még nagy bajba. (Az első és a harmadik részt John McTiernan, a középsőt Renny Harlin rendezte.) De megoldotta azokat is! Willis az első Die Hard – Az élet mindig drága óta számos hasonló filmben másnaposkodott, köztük különösen figyelemre méltó Tony Scott macsófilmje, Az utolsó cserkész. Meg merem kockáztatni, hogy a legjobb és legviccesebb akciófilmes dumák itt hallhatóak. Idézni nem szeretnék, aki látta, az úgyis kívülről fújja, aki meg nem, az nézze meg, de gyorsan!

A Mátrix kihagyhatatlan. Legalábbis az első rész. Andy és Larry Wachowski ügyesen és jó érzékkel vegyítette a keleti filozófiák gyorsan feldolgozható zanzáit a nyugati és a keleti (főként a hongkongi) akciófilm stílusjegyeivel (Keanu Reeves még Bruce Lee legendás orrpiszkálását is megidézte). És mindezt a legjobbkor tették: John Woo, a modern „akcióisten” ekkor már túl volt egyetlen sikeres és különleges hollywoodi munkáján (Ál/Arc), Michael Bay is megmentette már a világot néhányszor (rá azért még egy kicsit visszatérnék), szóval a publikum a legkevésbé egy lengyel nevű testvérpártól várta a csodát. És tessék. De persze ez csak alig több mint három napig tartott, a tesók ugyanis a könnyebb utat választották, csináltak futószalagon két pocsék folytatást, teledugdosták zsebeiket bankókötegekkel, aztán röhögtek a markukba jó nagyokat.

És akkor a végén Michael Bay. Ez a lelkes, gátlás nélküli giccslovag kívülről tudja a Scott tesók összes filmjét: legjobb barátja a napsugár és az alsó gépállásból a szereplő körül 360 fokos szögben körbepörgetett kamera. A labortrükkök terén is felkészült versenyző, a szűrőket is lelkesen használja, a digitális trükköket szintúgy. Szóval igazi kismestere a látványos semmiségeknek. (A Szikla például egészen kiváló darab, bármikor meg lehet nézni.) De új filmje, a Sziget kapcsán valamiért azt gondolta, hogy többre képes a nagy költségvetésű nézővakításnál. Mindvégig érződik: annyira igyekszik nekünk valami okosat mondani, hogy közben teljesen megfeledkezik a fogai közé ragadt hamburgermaradványokról. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, mikor a film végén a talpig fehérbe öltöztetett emberklónok kiszabadultak föld alatti laborbörtönükből. Madártávlatból láthattam, ahogy alapvetően felszabadultan, de kicsit mégis zavartan kiözönlenek a szabad ég alá, és sziklán lépkedve néznek a titokzatos szabadság felé, melyet nagy részben nem másnak, mint egy fekete bőrű(!) hivatásos gyilkosnak(!!) köszönhetnek, aki mellesleg egy afrikai szabadságharcos egyenes ági leszármazottja(!!!), és nemrég még maga is egy másolat-párocskát üldözött nagy elánnal. Hiába, egy akciófilmesnek mindent szabad.

Ha eszembe jut egy régi osztálytárs frappáns, írásom címében idézett összegzése a „tökéletes filmet” illetően, a mai napig fülig kanyarodik a szám. Sőt, ha jól emlékszem, még fokozni is tudta az elvileg fokozhatatlant: „Tudod öreg, az akciófilm az egyetlen értelmes filmes műfaj, mert az életre készít fel.” – Vitatkozni akkor sem mertem, most se tenném. Ki tudja, mikor találkozunk újra. (Így is tartok tőle egy kicsit: Van Damme és Seagal kimaradt a felsorolásból.)