Deák Dániel
Az idő egykori és mai felügyelői

Az interneten minden megtalálható. Minden jelentős tévésorozatnak van rajongói oldala, végtelenül hömpölygő fórumokkal, képekkel, néhol még letölthető epizódokkal is. Talán nincs messze, hogy az összes rész bármikor megtekinthető legyen.

Hajdanán az lehetett a tévésorozatok sikerének titka, hogy az egyes epizódokat csak egyszer sugározták, mindig ugyanazon a napon, ugyanakkor. A 90-es évek elején csütörtökönként este a Szomszédok ment, pénteken a Dallas, szombat délután a Knight Rider. Manapság gyakran hallani, hogy a tévézés roncsoló hatással van mindenkire, elsősorban persze az ifjúságra. Általában tartalmi elemekről esik szó, agresszív, pornográf vagy egyszerűen bugyuta és üres műsorszámok kapcsán. Alig hallani arról, mekkora jelentőséggel bír a televíziónézés az időérzékünk, életünk ritmusának alakulása szempontjából.

Az ősi társadalmak a természeti jelenségek segítségével osztották fel az időt. Mircea Eliade kifejezésével szólva ezt nevezhetjük „profán” időnek. Ezzel szemben létezik a „szent” idő, amely megkülönböztetett helyet foglal el az adott társadalom életében; megtöri a halálba vezető reménytelen linearitást, és megteremti az „örök visszatérés mítoszát” azzal, hogy ciklikusnak írja le a mitikus, „nagy” időt. A civilizációs folyamat és az élet felgyorsulása egyenes arányban állnak egymással. Amíg a törzsi társadalmakban a kultúra befogadása mindig valamilyen természeti eseményhez kötődött, addig mára a tág értelemben vett kultúra teremti meg (magának) az időt. Ez a folyamat persze médiumfüggő. A könyvnyomtatás és a sajtó megjelenésével az emberek naponta, a pletykarovatok és a politikai rovatok mellett találkoznak kulturális „termékekkel” - és olykor nem is akármilyenekkel: ne feledjük például, hogy a 19. századi nagy regényírók szinte kivétel nélkül újságok sorozataként, folytatásokban jelentették meg műveiket. Aztán a 20. század közepétől kezdődően a televízió vált az élet metronómjává, a „szent idő” mutatójává.

Egy tévé műsorszerkezete apróra vágott műfajok együttese. Fontos, hogy az egyes műsorok sorozatokat alkossanak. Az egyik legelemibb sorozat a híradó, amely minden este ellátogat a nézőkhöz. Egy apokaliptikus háborúban az jelenthetné kultúránk végső összeomlását, ha a nagy hírcsatornák mind elpusztulnának, ha megszűnne a harc rögzítése és láttatása. Persze a fikciós műfajok is a kezdetektől a képernyőn voltak: talán a legrégebbi és leginkább klasszikus ezek közül az otthonunkba bekopogtató felügyelő alakja köré épített krimi. A tévédetektívek a film noir hőseitől eltérően nincsenek konfliktusban se önmagukkal, se a külvilággal. Columbo nem bukott angyal, mint mondjuk Sam Spade (A máltai sólyom), hanem a törvény dicsőséges szolgája. Annak ellenére, hogy a főszereplő szociálisan kevéssé motivált, minden sorozatnak fontos alapmotívuma a város, ahol a történet játszódik. A koherens atmoszférateremtés általában nincs kárára a valószerűségnek, így dacára annak, hogy jellemzően hasonló bűnökkel és bűnösökkel találkozunk, a nyomozás során elég sok színhelyét megismerjük Derrick Münchenének, Columbo Los Angelesének, Kojak New Yorkjának.

Szerda esténként sugározza a TV2 a Columbót. Végigvezetnek bennünket egy tetszetős gondolatmeneten, amelynek végén azzal az érzéssel kapcsolhatunk át egy másik csatornára, mintha egy agytornán lennénk túl. Pedig nem csináltunk semmi mást, csak robogtunk a főhőssel, és feszülten figyeltük, hogyan igazodik el abban a labirintusban, aminek a térképét már előzőleg megmutatták nekünk. Minden egyes részben többet tudunk, mint Columbo. Azaz pontosan annyit, mint a gyilkos. Tehát mi és a bűnösök a mérleg egyik oldalán, a hadnagy a másikon, és persze mi leszünk azok, akik könnyűnek találtatnak. Ezt a befogadói pozíciónkat az is erősíti, hogy Columbóról meglehetősen keveset tudunk. Homályos kiszólások az olasz famíliát illetően, rendszeres anekdoták a feleségről, de nemhogy a magánéletéről, még a munkájáról is alig tudunk konkrétumokat. Ritkán kiált heurékát, hiszen nem árulhatja el, a nyomozás melyik fázisában tart éppen. Ha visszagondolunk a régebben látott epizódokra, nyilván azok a jelenetek jutnak eszünkbe, amikor Columbo a gyilkossal beszélget. Ez a beállítás-ellenbeállítás szituáció a Columbo alaphelyzete, dramaturgiailag minden erre épül. Csak elvétve tévedünk be a rendőrségre, ahol a hadnagynak nincs is irodája, ugyanis ódzkodik a bürokráciától. (Derrick és Kojak bezzeg jól felszerelt főhadiszállásról irányítja a nyomozást.) Columbo nem vezetőtípus, kívül esik a hierarchián, feletteseiről is csak annyit tudunk, hogy néha-néha konfliktusba kerül velük. A gyilkos és mi magunk is azt ismerjük meg belőle, amit el akar hitetni velünk. Ebben a krimiben maga a nyomozó a rejtély. Persze ennek sikeréhez szükséges egy valódi személyiség, aki évtizedeken keresztül izgalmassá tudta tenni a karaktert. Peter Falk nagyformátumú. Zseniális, ahogyan billegteti az előadást a finom színházi stilizáció és a tévésorozat valóságigényének határán. Feltűnő, hogy milyen otthonosan viselkedik tág képkivágatokban, amikor egy statikus teret kell betöltenie játékával - például előszeretettel mutatják nagytotálból, ahogy a hadnagy a gyilkosság helyszínén nyomok után kutat. Színpaddá változtatja a filmvásznat, ahogyan Chaplin is tette. Alighanem Columbóé a legérdekesebb figura a zsarusorozatok világában. Már-már aszketikus munkabírása a középkori szerzeteseket juttatja eszembe. Isten igéje helyett azonban a törvény igazát hirdeti, az összes zsarukolléga közül talán a leghitelesebben. És bár nyílt kártyákkal játszik, kifürkészhetetlen. Ki tudja, hátha van foganatja, hogy szerda esténként beszél egy kicsit a fejünkkel! (A Muszter előző számában más megközelítésből, de valamelyest hasonló következtetésekkel Tanner Gábor számolt be részletesen Columbo-élményéről. A hadnagy, úgy tűnik, valóban beköltözött a magyar néző otthonába.)

Elbeszéléstechnikailag a televíziós sorozatoknak alapvetően két fajtája van: az egyik összefüggő nagy történetet mesél el (ilyenek a családsorozatok, például a Dallas), amelyben az egyes részek egymásba kapcsolódnak, és az epizódok mindig a dramaturgiai csúcsponton végződnek; a másikban hétről hétre új, megoldásra váró feladat vár a hősökre. Mindkét narratívának komoly irodalomtörténeti előzményei vannak. Az előbbi a 19. századi nagyregény alműfajának, a családregénynek a szabályait követi. Az utóbbi - számunkra most fontosabb - változat viszont a már az ókorban is kedvelt, rövid történetekből összeálló kalandregényt idézi. Ennek a műfajnak évezredes jellemzője, hogy egy központi karakter fűzi össze az egyes részeket, köré csoportosul minden. Minden átélt kaland az egyént dicsőíti, aki kiválóságával kitűnik a többiek közül. Személyiségének fokmérője, hogy hány kalandon van túl. Nem csoda tehát, hogy a televízió klasszikus bűnügyi sorozatai is az ego diadalát hirdetik. Hiába a jól működő gépezet, a Los Angeles-i vagy müncheni rendőrség, Derrick vagy Columbo nélkül sosem lenne meg a gyilkos. Sőt, a tökéletes gép, a mesterséges intelligencia is csak eszköz, jobb esetben társ lehet, mint a Knight Riderben - itt már a címből is kitalálható, hogy a történet a kalandregények középkori változatát, a lovagregényt éleszti fel modern körülmények között. Hősünk, mielőtt Knight lett, egy Long nevű, jó képességű, de meglehetősen átlagos zsaru volt. Újra meg kellett születnie, hogy a konzumrendőrből igazi szuperhőssé váljék. Privát szférája nincs; miután lelőtték, senki sem kereste, és ő sem keresett senkit. Viszont az epizódok visszatérő motívuma Michael küzdelme valamilyen nő szívéért, ahogy azt egy lovagtól el is várjuk. De az az érzésem, őt a végzet asszonya nem tudná elcsábítani. (Gondoljunk csak az első rész gonoszára, a Michael Longot lelövő Tanyára: mindenkit az ujja köré csavart, egyedül Knighttal nem bírt!) Michaelt az átlagos lányok ragadják meg, és feléjük sem macsós pózzal közelít, hanem gyermekük pótapjaként hódítja meg őket. „Ó, hogy vannak még igazi férfiak!” - sóhajt fel az egyik részben hősünk ideiglenes anyósa. Az egész Knight-jelenség hordoz magában némi nosztalgiát egy eltűnőben levő férfiideálról, és ily módon képes akár még a családanyákat is odaültetni a képernyők elé. Michael Knight annak a világképnek a lovagja, amelynek Columbo a szerzetese. Amíg a hadnagy a hivatalos „egyház”, a Los Angeles-i rendőrség keretei között végzi munkáját, Knight egy jó szándékú hűbérúr alapítványánál teljesít szolgálatot.

A TV2 időről időre előveszi a fekete sportkocsis kalandfolyamot, ha jól tudom, már harmadszorra kezdik el a legelső résztől kezdődően sugározni. Nem is csoda, hiszen ha valakinek van kedve ellátogatni a www.knightrider.hu-ra, az láthatja, hogy csak nálunk micsoda rajongói bázis áll a sorozat mögött. A honlapon megtalálhatjuk az összes rész szinopszisát, a gyártás hátterét, a szereplők életrajzát. Szimpatikusnak találtam, hogy a szerkesztők kíméletlenül összegyűjtötték a bakikat, és tájékoztatóikban ironikusan kezelik a sorozat gyengeségeit (belógó mikrofonok, háttérben kucorgó stábtagok és más oda nem illő elemek). A weboldal kiváló felületet biztosít ahhoz, hogy szembesítsük a sorozat technicista jövőképét az internettel. Ahogy lapozgatom a site képgalériáját, egyre inkább elbizonytalanodom, hogy képes volt-e valaha is hiteles sci-fi atmoszférát teremteni a Knight Rider... A sok nagytotálban felvett terepasztalos robbantás és a feltűnően mű ugratások arra engednek következtetni, hogy kevésbé a látvány kápráztató hitelessége nyerte meg a törzsközönséget képező kiskamaszokat. De könnyen lehet, hogy az alkotók nem is törekedtek erre, és ez idővel egyre inkább a sorozat javára válik! Hiszen idézzük csak fel azokat a sci-fiket, amelyeket a Knight Rider idején a látvány úttörőinek gondoltunk! A Csillagok háborúja, A halálosztó (Terminátor) vagy a tévésorozatok közül a Csillagkapu trükkjei mai szemmel kínosan gyermetegnek tűnnek, és ami akkor a technika csodájának tűnt, azt ma már elavult játékszernek látjuk. A Knight Rider forgatásának képei arról tanúskodnak, hogy a szakemberek semmit nem bonyolítottak túl. Nincsenek látványos verekedések, a test test elleni küzdelmeket nem koreografálják meg, ahogyan az egy mai, azonos műfajú alkotásnál elképzelhetetlen volna. Az autós ugratásokhoz dobbantókat használtak, és egy könnyebb, kibelezett K.I.T.T-et, ráadásul a különböző attrakciókat mindig meghatározott kameraállások és szekvenciák szerint követhetjük: az ugratás előtt bent vagyunk, látjuk, ahogy Michael megfeszül a felszállás erőhatásaitól, ebben a pillanatban egy külső nagytotál mutatja a már ugró autót, majd a földet éréskor a szélvédőn keresztül meglátjuk barátunk fújtató közelijét. Ezek a kedvesen egyszerű megoldások egyrészt a barkácsolás (kicsit tovább asszociálva: home tuning) báját idézik, másrészt úgy tűnik, mivel nem vállaltak sokat, kevésbé fog rajtuk az idő. A sorozat egyik nagy tanulsága, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező gépekbe nem kell feltétlenül egy nyers szuperhős tulajdonságait beletáplálni, mint például a Terminátor esetében, hanem egy, a gazdájához mindig hű Sancho Panza személyiségével is fel lehet ruházni a szerkezetet. (A magyar szinkron külön színfolttal gazdagítja K.I.T.T egyéniségét: a gépet Versényi László egy modoros komornyik hangján szólaltatja meg). Sajnos nem ismerem az eredeti verziót, pedig kíváncsi lennék, hogy hasonlóan konzervatívnak tűnik-e K.I.T.T angol hangján keresztül is. A fordításokból visszakövetkeztetve azt merem gondolni, igen. Persze K.I.T.T. éppen attól érdekes, hogy egy autó viszonylag régi és jól ismert formában mutat be lélegzetelállító újdonságokat. Meg tudja haladni saját magát, autófölötti autó. Michael személyiségében minden megvan ahhoz, hogy a sorozat tizenéves rajongói a bátyjukat láthassák benne. Izom, csaj, kocsi, humor. Érdekes azonban, hogy neki is van egy idősebb testvére, mégpedig K.I.T.T. Az egyetlen, akinek igazán ad a szavára. Hétvégenként meglátogatnak bennünket, kicsit vagánykodhatunk velük, aztán elbúcsúznak.

A televíziót a családok körbeülik, és megmelegszenek a fényében. A sorozatok azon kevés dolgok közé tartoznak, amelyek az állandóság illúzióját nyújtják. A tévésorozatok főszereplői nem változnak, és színészi teljesítménynek sem akármilyen, hogy Horst Tappert Derrickje és Peter Falk Columbója majdnem harminc évig ugyanolyan maradt. (A Derrick első részét 1974-ben mutatták be, az utolsót 1998-ban; Columbo 1971-ben került először képernyőre, és 2003-ban készültek a legfrissebb epizódok, amelyek korántsem biztos, hogy az utolsók.) Columbo helyenként megőszült, de igazán nem öregedhetett meg, hiszen fiatal sem volt soha. Derrick már az első évfolyamban, ötvenegy évesen is tekintélyes öregembernek tűnt, és idővel csak egyre jobban állt neki a bölcs, nyugodt nyomozó szerepe. Az előbb tárgyalt figurákkal ellentétben, számára fontos a hierarchia, sokat is vagyunk bent az irodájában, ahol beosztottjaival szemben érezhető a tekintélye. Mi több, Herbert Reinecker forgatókönyvíró külön karaktert alkotott Derrick főnöki mivoltának hangsúlyozására: Harryt, akinek semmilyen más szerepe nincs, mint umcaccázni főnökének. Lévén, hogy német sorozatról beszélünk, a szigorú tekintély tagadhatatlanul kellemetlen asszociációkat vonhat maga után. Holott szerintem Derricktől nem kell tartanunk. Hiszen amíg a főfelügyelő kíváncsi, és meg akarja érteni mind az esetet, mind a bűnöst, nagy baj nem lehet. Más kérdés, hogy Stefan valóban kevésbé szerethető, mint Los Angeles-i kollégája. De mi, nézők nemcsak szeretni szeretnénk a hőseinket, hanem lelkiismeretünket is tisztán akarjuk tudni. A Columbo után gondolkodás nélkül is olyan érzésünk támad, mintha egész addig törtük volna a fejünket, a Derrick végeztével pedig mintha gyónás nélkül nyertünk volna feloldozást. A folytatásos kalandregények ritkán szoktak ilyen tekintélyes, minden bohémságot nélkülöző főhős köré épülni, hiszen a feddhetetlen figurákhoz nehéz kalandokat kötni. Derrick mintha püspök vagy valamilyen egyházi elöljáró lenne, akikkel a lovagkori vágánsirodalom nem nagyon tudott mit kezdeni, ezért mutat furcsán egy krimi kellős közepén, de talán pont emiatt válik érdekessé ő is és a köré szőtt történet is.

Az utóbbi években mintha egyre fogynának a klasszikus zsarusorozatok. Lapozgatom a tévéműsort, és nem találok olyat, amelyet mostanában gyártottak volna. Mintha a stúdiók döntéshozói úgy gondolnák, túl kockázatos egyetlen személyiségre építeni mindent. Persze ennek nyilván az az oka, hogy nehéz hiteles szuperhőst találni. A Hasselhof-féle Superman-ivadékok kifújtak, ma már csak egy nosztalgikus szűrőn keresztül vehetők bármennyire is komolyan. Horst Tappert és Peter Falk pedig valódi egyéniségek, akik nem pótolhatóak ripsz-ropsz másolatokkal. Tehát méltó utódjaikra még várni kell. De erősen kétséges, hogy ha ma kezdenék pályájukat, megalkothatnák-e figuráikat. Hiszen az új évezred első évtizedében a csapatsorozatok dominálnak, amelyekben a magányos küzdelem helyett a professzionális együttműködés (teamwork) képessége jelenti az erényt - a lényeg, hogy gördülékenyen működjön a cég. A műfaj úttörője a Vészhelyzet volt, majd rögtön utána következett ugyanattól a gárdától a Harmadik műszak. Sikerük titka természetesen több tőről fakad, de legjelentősebb újításuknak azt érzem, hogy a szereplők magánéleti és munkahelyi problémáit egyaránt feldolgozzák a történetek, ezért többdimenziósak a figurák, és - bizonyos keretek között - még jellemfejlődésre is képesek. A Vészhelyzet vegyíti a fentebb felvázolt kétfajta sorozattípust: minden epizódban van egy projekt, amelyet hivatásszerűen végrehajtanak, de a privát problémáik részeken átívelők, és sosem zárulnak le végérvényesen. A Viasat3 rendületlenül próbálkozik új sorozatokkal, a két nagy kereskedelmi tévén egyre kevesebb a sorozat, és amiket láthatunk, azok is többnyire megismételt régebbiek. Bár könnyen lehet, hogy egyszerűen csak talk-show fronton akarják erősíteni soraikat. Mindenesetre, ha új sorozatokra vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes a Viasatra kapcsolni. A Helyszínelők (vagy ikerpárja, a még újabb Miami helyszínelők) a Vészhelyzet-típusú csapatsorozatok farvizén érkezett meg. Minden hétköznap este láthatunk egy új részt, és a mennyiség-minőség arány bizony nem túl bíztató. A bűnesetek gyakorta olyan lapos rutinügyek, mint piti betöréses gyilkosságok, így néha nem is értettem, miért is kellett az egész szuperlabort (no meg a kamerákat) ráállítani. A képernyő bal alsó sarkában 16-os karika figyelmeztet, hogy erőszakos, nyugalom megzavarására alkalmas képekkel találkozhatunk. Hát rajta, zavarjanak csak fel kora esti félálmomból! A sorozat képi világa kétségtelenül brutálisabb, mint a klasszikus krimiké: holttestek és azok különbözői részei, vér, mindenfajta testnedvek látványában részesülhetünk. Amennyire csak lehetséges, olyan közelről mutatnak meg mindent, így gyakran molekuláris mélységekig hatolunk a bűnesettel összefüggésbe kerülő tárgyakban, és felgyorsított, szemcsés felvételeken keresztül a nyomozók és az elkövetők gondolataiba is beleláthatunk. Igaz, ezáltal nem leszünk sokkal okosabbak. A magam részéről jobban kedvelem a régebbi krimik titokzatosságát, ahol nem tudhatjuk, hogy éppen mi járhat a nyomozó fejében. De a mindentudó Helyszínelők néha már kínosan magabiztosak: ha képbe kerül egy kicsit is gyanús alak, rögtön bűnösként kezelik, aztán, ha kiderül az ellenkezője, minden „bocs” nélkül kiengedik. Nem tudtam igazán megszeretni a sorozat karaktereit, mivel - a Vészhelyzettől eltérően - őket csak rideg, munkahelyi közegükben ismertem meg. Ott pedig mindenkinek jéghideg profinak kell lennie, ami akaratlanul is uniformizálja a figurákat. Talán még a csapat két női tagja, Sara és Catherine különül el a többiektől, hiszen ők azok, akik valamiképpen érzelmileg is érintetté válnak a nyomozásban. Persze mindezek mellett a sorozat amerikai népszerűsége nem a véletlen műve. A történetek - még ha nem is a legérdekesebbek - pergő ritmusukkal be tudják szippantani a nézőket. Szinte minden epizódban zargatja a média a szereplőket. Ebből az is következik, hogy az alkotók napról napra olyan témákat mutatnak be - például: eltűnt szupermodell, a szálloda előtt felrobbanó autó, perverz sorozatgyilkosok -, amelyek a hírműsorokból lehetnek ismerősek. Így minden napot úgy zárunk, mintha bepillantást nyertünk volna a kőkemény valóságba. A sorozat rajongóinak honlapja kicsit kesze-kusza, egy részét felújítják, úgyhogy nem könnyű eligazodni rajta. Nem találtam különösebben érdekes letölthető ereklyéket, a „sulis cuccok” menüpont alatt megtalálható könyvjelzőt és órarendet ezúttal kihagytam. Kíváncsian várom, mi lesz ezekkel a honlapokkal néhány év múlva, amikor a sorozat már feledésbe merül, vagy jobb esetben a nosztalgia tárgyává válik.

Sokan beszélnek arról, hogy az internetezés előbb-utóbb teljes egészében felváltja (és megszűnteti) a televíziózást. De az internet képtelen beosztani az időnket, mivel éppen a határtalan egymás mellé rendelt információtárolás a lényege. Tehát egyelőre nem tehetünk mást, mint nézzük a sorozatokat, majd a neten - akár egy DVD extráit - kutathatjuk, miért is kedveljük őket annyira.