|
Tanner Gábor Nincs még egy olyan hollywoodi sztárszínésznő, aki énekesnőként is meghatározó, továbbá kreatív módon (tehát nem csupán modellként, reklámfiguraként) van jelen a divatszakmában és a szépségiparban. Jennifer Lopez az ezredforduló popikonja, ahogy Madonna a 80-as, 90-es évek fordulójáé volt. Az egykori szőke, csontos-inas, egyszerre egy kiélt kurva és egy anorexiagyanús, dacos kamasz szertelenségét sugárzó, mocskos szájú Madonnával szemben a latinosan (romantikus szenvedéllyel) szókimondó Lopez kemény húsú, nőiesen domborodó, a vadmacskás femme fatalból egyetlen széles mosollyal védtelen, naiv kislánnyá változó. Kettősség nélkül nincs sztárimázs. Attól válik egy csillag jellegzetessé, hogy az adott kontradikcióból mi szikrázik fel. Madonna a szűzfehér ártatlanság és az éjfekete romlottság kettősségére épített. (Trend volt ez akkoriban. Gondoljunk Michael Jackson Bad című albumára, vagy a fekete-fehér filmek korabeli „underground” hullámára, de ebből az ellentétből merített Olivero Toscani a United Colors of Benetton reklámkampányában is!) A lecsupaszított jó-rossz ellentéthez nyers szimbolika kapcsolódott. Elvont dimenzióban. Lopez mindezt visszahozza a földre. Összemossa a feketét és a fehéret. Szétválaszthatatlanul. Ennek legfőbb felülete éppen saját külseje (mely hol latinos, hol afroamerikai-fehér keveréket idéz), amihez pimaszul társítja a konzumszintre stilizált „alulról jöttem” feelinget. Jennifer Lopez filmbeli figuráit gyakran származtatják az alsó-középosztályból. (A Most már elég!-ben egyetemre gyűjtő felszolgálónő, az Anyád napjában alkalmi munkás, de más filmjeiben, például az Angyali szemekben is érezhető ez, még ha nem is ennyire konkrétan.) A videoklipjeiben ennél is tovább megy. Bronxi utcarészletek, üzletek, grundok, lepattant kocsik. Persze ne feledjük, hogy mindez csak díszlet! Lopez nagyon büszke a Love Don’t Cost A Thing klipjében megnyilvánuló szabadságvágyra. A klip „ felvezető játékában” J.Lo egy hatalmas ház úszómedencéje mellett tipeg fülén a mobiljával. A pasija nem tudott eljönni a randira, cserébe egy aranykarkötőt hagyott az asztalon. Jennifer bepattan sportkabriójába, és útközben eldobálja a táskáját, ékszereit (már amelyiket), ruháját, végül a tengerparton köt ki, ahol beveti magát a hűs habokba, és annyira magával ragadja a spontán természetesség, hogy még a pólóját is lerántja. Közben arról énekel, hogy „azt hiszed, vezetni akarom a Mercidet, hát nem!”, a szerelmet nem lehet tárgyakban mérni. Ennyit a szociális érzékenységről, lázadásról, szembefordulásról a konzumvilággal. De többet igazságtalanság is lenne várnunk tőle, mert hát ő is ennek a kultúrának egy maghatározó brandje. Trackjeiben a fekete zenét éppúgy felhasználja, mint a latint. De az is érdekes, hogy a latin vonások az újabb és újabb lemezekkel fokozatosan háttérbe szorulnak, egyre nagyobb tért nyernek a funky-, hip-hop- és rap-elemek. Első albumán 6 latin szám volt, és a No me ames került fel kétféle mixben a korongra, a másodikon már csak négy, és hiába lett a latinos Ain’t It Funny az egyik legnagyobb sláger (ennek a klipjében öltözik be az énekesnő cigánylánynak), Lopez egyre biztosabb megoldásokat választott. A már abszolút tért nyert fekete zenét inkább használja vérprofin, mint hogy a latin ritmusok úttörője legyen. Bronxi gyökereihez a fekete raperek éppúgy hozzátartoznak, mint Marc Anthony. A Pénzvonat és a Mint a kámfor afroamerikai-fehér fellow-movie-k lennének Lopez nélkül. Az előbbiben Wesley Snipes és Woody Harralson nyomják a vicces dumákat, az utóbbiban Ving Rhames és George Clooney. De a párosok között ott áll Lopez. Egy kicsit fekete, egy kicsit fehér. Egészen tompított formában él tovább ez a hármasság az Anyád napjában. A fehér Jane Fonda, afroamerikai titkárnője, Wanda Sykes és a latin Jennifer Lopez. A gonosz fehér asszonytól kap is néhány pikírt, inkorrekt megjegyzést a származására vonatkozóan. Amit a jóságos afroamerikai Sykes azzal a viccel üt el, hogy a Fonda játszotta médiaszemélyiségnek Woodstock alatt több pasija volt, mint a Lopez alakította lánynak egész eddigi életében. A Most már elég!-ben, amikor a férje verni kezdi, a sötét szobákba visszahúzódó, rémülten kiszolgáltatott Lopez a legkevésbé sem latin, sokkal inkább félvér benyomást kelt. Persze lehet, hogy mindez csak nézői beidegződés. A brutális fehér férfi áldozata a fekete nő. De ki más készíthetné fel Lopezt a végső küzdelemre a férjével szemben, ha nem a nagy fekete harcos (Bruce A. Young). Jennifer Lopez integrációja korszerű és fontos. A multikulturális, internetfüggő Y-generáció nem tudna mit kezdeni ezekkel a problémákkal. Számukra új konfliktusok gerjednek majd, a régieknek fel kell oldódniuk. Jennifer Lopez első lemeze 1999-ben jelent meg On the 6 címmel, mely a Bronxot Manhattannel összekötő földalattira utal. A korongon elmosódott, jellegzetes amerikai metrószerelvény látható hátulról. Visszautal Lopez első értékelhető filmszerepére, melyet a jórészt a földalattiban (még nagyobbrészt sötét, zárt belsőkben) forgatott Pénzvonatban nyújtott. Az album megjelenésekor Lopez éppen kezd ismert színésszé válni. Emlékezetes alakítást nyújtott az „állatos katasztrófafilmben”, az Anacondában, és eljátszotta második főszerepét a Mint a kámforban George Clooney oldalán (aki szintén átalakulóban volt akkoriban: tévécsillagból készült mozisztárrá válni). Ez már igazi hollywoodi produkció volt. Egy romantikus krimivígjáték. A Mint a kámfor ugyan megbukott (bár nem rossz film), de Lopez bemutatkozó albuma kirobbanó siker lett. A vállalkozó aranyszabályát, hogy több lábon kell állni, az ő esete is erősíti. 2000-ben egy nagy sikerű horrorfilmben, A sejtben kapott főszerepet, amit érdemesebb lenne talán megjelenési lehetőségnek hívni. Egy évvel később egyszerre robbantott bankot a könnyűzenében és a moziban. Második albumának címe saját brand elnevezése (J.Lo), a romantikus vígjáték, a Szeretném, ha szeretnél pedig kifejezetten neki készült. Ugyanebben az évben megalapította divatcégét, a Sweetface Fashions Companyt. Jennifer Lopez intézményesült. Az első lemezén hallható Feelin’ So Good klipjében ismét szerepet kap a 6-os metró. Az életkép szerint Lopez visszalátogat a szülőhelyére, Bronxba. Kap a mamától egy kanál ennivalót, talál az utcán húsz dolcsit, valaki utána kiált, hej, Jen, kedvesen elrendetlenkednek a csajokkal a metrón, hogy aztán a karral szigorú alakzatba rendeződve táncoljon a helyi diszkóban. Adottak a keretek. Most már „csak” ropni kell! De éppen ez a legnehezebb. Ott maradni négy éven át a csúcson. A védjegynek megfelelően produkálni. Az ezredforduló a latin kultúra eddigi legerőteljesebb térhódításának időszaka az észak-amerikai szórakoztatóiparban. Lopez szülei Puerto Ricó-i származásúak, a 90-es évek végére ő lett az USA első számú Latinája. 2001 nem volt könnyű év. Ekkor adta ki Gloria Estefan közreműködésével a Latin-Amerikában már évek óta sztárnak számító Shakira első angol nyelvű albumát (Laundry Service), a 2000-es Grammy-díjas Christina Aguilera is egyre lendületesebben építette karrierjét. Jennifer Lopezhez képest kislányokról beszélünk, és ez a szakma őket preferálja, azt mondják, a fiatal célközönség igényeihez igazodva. A mozi talán hálásabb. Igaz, Hollywoodba is érkeznek a fiatal Latinák, de egy filmben akadnak idősebb szerepek is. Erre most tessék, itt van az Anyád napja! A harminchat éves (!) Jennifer Lopez megformál egy szerepe szerint legalább tíz-tizenkét évvel fiatalabb karaktert. Egy útkereső művészlelket, aki ábrándosan bérsétáltatja a kutyákat a tengerparton, és időnként felszolgálónősködik. Két hosszú copfját kislányosan előreveti. Táskája hosszú vállpánton hátracsapva a fenekére. Narancssárga póló, sárga szoknya. Oly tapasztalatlan, hogy el sem hinné, egy olyan klassz pasinak, mint a Michael Vartan megformálta Kevin ő bejönne. Tényleg lenyűgöző. Az egész filmben talán egyszer látni olyan ruhában, mely azt a stílust idézi, amit Lopez kollekciói mutatnak. (Az étteremben, amikor leendő anyósa elhalmozza barackvirág színű dolgokkal.) Pedig a Sweetface Fashions Co. célközönsége a tizenhat és huszonöt év közötti generáció. Ki ne tudná hát Jennifer Lopeznél jobban, hogy kell kinézni egy dögös fiatalnak! De még az idézett jelenetben is visszafogott az öltözete. Mert tudja, hogy a túlzott megfiatalodás önmaga paródiájába fordulna. Feltűnő lenne a kontraszt tényleges fizikai mivolta és az öltözéke között. A kevesebb több. Éppen azt hagyja ki a filmbeli ruhából, amit divattervezőként hozzátesz a hippis alaphoz: a latinos lendületet. Ez jellemző egész játékára. Semmi túlzás. Egy jellegtelenségében tökéletes figura. Karakterszerep főszerepként. A filmmel csaknem egy időben jelent meg új albuma, a Rebirth. Az eddigi legszíntelenebb, mégis leghangosabb Lopez-korong. Tele egy sereg dögös funky, rythm and blues, hip-hop alappal, dübörgő instrumentális mixekkel és aprócska Jennifer Lopez-foltokkal. A Rebirth trackjeit bárki „felénekelhetné” az MTV-ről. De éppen ettől működnek. Egy a tucatból dalok. Feltűnés nélkül meg lehet mozgatni velük az Y-generáció zsigereit. És mégis egyediek, igaz, pusztán csak azért, mert „ott van rajtuk” a márkajelzés: J.Lo. Nem kiugrót kell alkotni, csak biztosan hozni a középszerűt (mely szónak ma már nincs pejoratív mellékíze, a kőkemény profizmust jelenti). A kérdés, hogy meg lehet-e jelölni a terméket. Egyéníteni lehet-e a trendtől nem eltérőt? És ha igen, akkor hogyan? Jennifer Lopez mindig olyan filmszerepeket választott, amelyeket a Selenához hasonló módon eszköztelenül, de mégis hatásosan játszhatott el. Az Anakondában dokumentumfilm-rendező. Kis csapatával egy hajón a brazíliai dzsungelben indulnak a „köd népe” nevű törzs (az „őserdő utolsó nagy rejtélyének”) felkutatására. Egy viharban felvesznek a hajójukra egy kígyóvadászt, aki úgy tűnik, segít nekik, de lassan kiderül, hogy titkos tervet dédelget: egy hatalmas anakonda elfogása érdekében eltérítette és rettenetes veszélybe sodorta őket. A kígyó megtámadja a hajót, a kis csapatból már az úton is elhullottak, de most végső küzdelem kezdődik. Az afroamerikai asszisztens (Ice Cube), a rendező (Lopez) és a producer (Eric Stoltz) élik csak túl a kalandot. Jennifer Lopeznek csupán egzotikus szépsége kellett a filmhez. Kibontott, hatalmas göndör hajával csábító nő, feltűzött, fejéhez szorított frizurával viszont határozott vezető. És van egy harmadik „arca” (a filmben leggyakoribb): a kettő közötti hajviselethez, a laza lófarokhoz tartozó bizonytalan kapitány, aki a hasán összekulcsolt karral, idegesen oldalra dobott csípőjével kérdőre is vonja időnként a kígyóvadászt, de nem tud túl kemény lenni vele, mert ki van szolgáltatva a helyismeretének. A hajviselet (szinte mindig ugyanebben a három variációban) meghatározó a Lopez-alakításokban. Az Anyád napjában ugyan már egyenesre sütött hajat hord (a Mint a kámforban még van átmenet a göndör és a sima között, de onnantól kezdve ez utóbbi lesz a meghatározó), de a háromféle frizura továbbra is ugyanazt a „jelentést hordozza”. Kezdetben lazán kiengedett Lopez haja. De ahogy erősödik a konfliktusa az anyósával, úgy tűzi fel egyre szigorúbban, mintegy fenyegetően, majd amikor kidolgozza stratégiáját a visszavágásra az őt ért sérelmekért, megint lazán omlik vállára a frizurája is. A Mint a kámforban rendőrbíró. Véletlenül szemtanúja lesz egy rab (Jack Foley) szökésének a börtönből. A kavarodásban saját Fordjának csomagtartójába kerül Jackkel. A Bonnie és Clyde-tól indulva a Hálózaton át A keselyű három napjáig jutnak a filmek vicces felidézgetésében. A lényeg, hogy Jack és Karen egymásba szeretnek. A fickó az új akciójára készül, Karen pedig hogy elkapja. Miközben kerülik egymást, szeretnének közeledni is, hogy megtudják, mi lett volna, ha más körülmények között találkoznak. Jennifer Lopez szép és határozott. (A film nagy részében a haja szigorúan fel van tűzve.) Itt már alkalmazza a későbbi szerepeiben oly jellegzetessé váló szűk és mandulavágású szemei miatt széles, vad és csábító tekintetét. Ezt ellenpontozza olykor viccesen felhúzott szemöldökével, például amikor a fürdőkádban szendergő George Clooney-t mustrálja. De maga a rendőrszerep is kezd hozzánőni a szigorú, kemény külső lágy, érzékeny belsőt rejt alapon. Zsarut játszott korábban a Pénzvonatban is, és jön még egy kopószerep az Angyali szemekben. Az utóbbi film méltó lezárása a Lopez-fakabát alakításoknak. Nyilván szándéktalanul, de a film a cselekmény szintjén is reflektál Lopez játékfelfogására. A történet ugyanis két olyan emberről szól, akiket fogva tart a múltjuk. Ahhoz, hogy végre a saját életüket élhessék, ki kell jutniuk a feldolgozatlan emlékekből önmaguk által önmaguk köré épített börtönből. Lopez jól hozza a kollégák előtt megjátszott vagesz csajt, mulatságosak a hisztikitörései is (világos, hogy ez később, visszafogottabb verzióban színészi eszköztárának fontos eleme lesz), és torokszorító, ahogy a film végén görcsösen próbálja visszatartani a sírását. De már neki is mint színésznőnek ki kell bújnia ebből a skatulyából. Mindazonáltal a Most már elég! némiképp visszatérés ide. Még ha nem is zsaru a Lopez alakította Slim, és a képlet is fordított. Mert Michael Apted durva, ám hatásos filmjében a naiv, szerelemtől elbűvölt lányból lesz kemény, a brutális férjével face-to-face megküzdő feminista idol. A Szeretném, ha szeretnél-beli Maria némiképp emlékeztet az Angyali szemek Sharonjára. Lopez itt is egy magányos lányt játszik. Már kinőtt a pasizós korból, a munkába temetkezik. Mint egy titkos ügynök, mindent átlátva, energikusan irányítja az esküvői partikat. (Csak kosztümje alatt nem fegyvert hord, hanem mindenféle nyugtatókat, sminkkiegészítőket, olyasmit, amire az elérzékenyült, örömtől megzavarodott vendégeknek szüksége lehet. Meg pillanatragasztót, ha egy mészkő szobor véletlenül felborul és letörik a pénisze.) Persze nincs válságban az élete - ez már egy vígjáték. Az Angyali szemekben egy gyilkostól menti meg Catch, itt egy elszabadult szemeteskonténertől Steve. A Lopez játszotta Maria nem szenved az egyedülléttől, nincs válságban. Egyszerűen így él. Lopez zsaruszerepeinek keménysége egy magányos lány konzisztenciájává szelídül. Aki minden megingás nélkül irányítja az életét. Más kérdés, hogy a véletlen elé sodorja a szerelmet éppen a leggazdagabb ügyfelének vőlegénye személyében. Ekkor sem történik katasztrófa. Néhány vígjátéki fordulat, és minden a helyére kerül. Lopeznek ebben a filmben is csak egy kiemelkedő jelenete van. Az idősek otthonában az apja rá akarja tukmálni egy szicíliai földijét. Lopez kiakad. Viccesen és felszabadultan játszik. Aztán már csak vígjátéki klisék és burleszkmegoldások jönnek. Ezzel együtt a Szeretném, ha szeretnél a saját kategóriájában jó film. A biztosan hozott profi munka nem kecsegtet nagy kiugrással, de megvéd a bukástól. Lopez gondosan helyezi egymásra karrierje építőköveit. Türelmesen. Miközben egyre csökkenti a szerepeiben az ellentmondásokat. Homogénebb lesz. Kikezdhetetlenebb. (Karaktereiben egyre szorosabban összefűzi az integritást és az érzékenységet.) És megtapasztalja ennek a fontosságát. 2003-ban akkori vőlegényével, Ben Affleckkel hatalmasat buktak a Gigli - Gengszterrománc című filmmel. Ebben Lopez egy magát leszbikusnak mondó bérgyilkost alakít. Ricki figurája távolról emlékeztet a korábbi Lopez-hősökre, amennyiben határozott és magabiztos. A film burjánzó paródia akar lenni. De cseppet sem vicces, inkább szánalmas. Lopez tart a filmben egy vagina-monológot, melyben a női nemi szerv ikerpárját az ajkakban jelöli meg, és lefitymálja, uborkának, túlméretezett lábujjnak nevezi a férfi nemi szervet. Már túl messzire megy. Ez nem az ő szerepe. Szerencsére a Hölgyválasszal és az Anyád napjával visszatalált korábbi „hangjához”. Az Anyád napja megint jól játszott sémavariációkból áll. Emlékszem egy sikkantásra, ami nagyon j.lós volt, és arra a nyilván neki szánt jelenetre, amikor nem tudta a fenekét beszuszakolni a ruhájába. Csupán ennyi pikantéria, a többi profi színészipari munka - és a néző elégedetten áll fel a székéből. A szórakoztatóiparban dolgozók arra törekszenek, hogy minél több percet hasítsanak a fogyasztók életéből. Régi közhely, hogy aki pár percet kap a médiában, az híres lesz. Ma már ez nincs így. Telítődött ugyanis a kínálat kétperces, vagy ha a nyomtatott médiát vesszük, akkor tizenötször húsz centis felületre érdemes csillagokkal. Hétszázhúsz darab két percünk van egy nap. Az a nagyobb sztár, aki minél több két percet tud kiszakítani az életünkből. Ehhez más technikák kellenek, mint a puszta bekerüléshez a médiába. Jennifer Lopez tehetségesen és intelligensen, már-már tanítani valóan él az új lehetőségekkel. Nem a botrányaival veri fel a médiát, hanem azzal, hogy időről időre előállít egy terméket. Ezek jó része gyors fogyasztásra szánt ugyan, de megbízható minőségű. A magánélete is nyitott könyv ugyan (ez természetes), de ügyesen helyezi előtérbe a termékeit. Azt olvasom egy pletykalapban, hogy mivel végre terhes lett aktuális férjétől, Marc Anthonytól, felhagy az énekléssel és a filmezéssel, hogy teljes értékű anya lehessen. Ez mindenképpen izgalmas váltás. Mert ha nem igaz a hír, akkor félő, hogy Lopez elkezdi majd olcsó pénzen kiárusítani a drága márkát, ha viszont igaz, akkor ebben úttörőnek kellene lennie. Jennifer Lopez pedig az úttörőszerephez tapasztalatlan.
|