Sziráki Barbara
Izraeli filmhetek - múlt és jövő

Idén tavasszal leginkább a tavalyi év terméséből kaphattunk ízelítőt az Örökmozgó izraeli filmhetén. Most, szeptember elején, a Zsidó Nyári Fesztivál keretében Efraim Kishon három filmjét tűzi műsorára az Örökmozgó a januárban nyolcvanegy éves korában elhunyt művész emlékére.

„Az emberek tíz százaléka minden körülmények között gonosz, egy másik tíz százaléka minden körülmények között könyörületes. A maradék nyolcvan százalék mind a két irányba hajlítható” - vonja le a Holokauszt tanulságát sommásan Susan Sontag. Mindenki maga döntse el, hogy ez a megállapítás optimista vagy pesszimista-e, mindenesetre a litvániai Ponarban mintha valahogy rosszabbak lettek volna az arányok. A Vilnához közeli kisvárosban élő Kazimirez Sakowicz pontos naplót vezetett az 1941 és 1944 közötti időszakról, amikor a közeli erdőben csaknem százezer zsidó férfit, nőt és gyereket gyilkoltak meg. A vilnai zsidóságot. Az ő feljegyzéseit alapul véve kérdezősködik Az erdőn kívül rendezője, megkeresve a kor tanúit és a háború után születetteket egyaránt. A 2004-ben készült gyomorba vágó dokumentumfilm sok hasonlóságot mutat Claude Lanzmann Soah-jával. - Szép házakat építettek a zsidók? - kérdezi Lanzmann. - Igen, igen - bólogatnak mosolyogva a lengyel parasztok az egykori zsidó portákon üldögélve. - Igaz, hogy nagyon olcsón lehetett használt ruhához jutni akkortájt? Maga ismer olyat, akik ezekkel kereskedtek? - teszi fel kérdéseit Az erdőn kívül két rendezője, Limor Pinhasov és Ben Yosef. - Bizony, bizony olcsó ruhák voltak, és ismerek is olyanokat, akik nagy pénzt szakítottak a lemészároltak ruháival üzletelve - válaszolja a megkérdezett. A kisváros megszólaló lakói többnyire úgy őrzik emlékezetükben ezt az időszakot, mint a nagy ivászatok, sok munka idejét. A filigrán kis öregasszony rendjén lévőnek látja, hogy nappal főzött a kivégzőosztagra, esténként pedig táncolt velük. Ponarban nem sikerült a szembenézés. - Mit tehettünk volna? - kérdik az emberek. A gyilkosok „nem itteniek”, „nem a mieink voltak” takaróznak a nyilvánvaló hazugsággal. Ismerős?

A vízenjáró című játékfilm a nácivadász filmek sorába tartozik. Láthattunk ezekből már néhány emlékezetes darabot (Orson Welles alapművét például Az óra körbejár /1946/ címmel és Edward G. Robinsonnal a főszerepben, a Forgószelet /1946/ Ingrid Bergmannal vagy a Maraton életre-halálrát /1976/ Dustin Hoffman és Laurence Olivier emlékezetes kettősével). De ez a film nem az üldözés-lelepleződés motívum miatt érdekes számunkra, sokkal inkább az ügynök, Eyel alakuló kapcsolataira és életválságára fókuszál. Az ügynöki munkához szükséges fanatizmus deformálja a személyiségét, egyre lehetetlenebbé teszi civil életét. Mi van, ha az egykori tömeggyilkos unokái, akikre az ügynököt ráállították, nagyon is megnyerő fiatalok, ráadásul tudatosan és radikálisan küzdenek meg családjuk és nemzetük múltjával saját identitásuk és békéjük megtalálása érdekében? Pia, az egyik unoka kibuclakóként él Izraelben (ez a fajta feldolgozása a traumának nem is annyira ritka, mint gondolnánk), és bátyja, Axel az ő látogatására érkezve ismerkedik meg Eyellal. Kettőjük között valódi, bár aszimmetrikus barátság szövődik. Eyel hatékonyan dolgozik és jó nyomon jár, de felesége halála óta nem a régi, kétségek gyötrik. A film legütősebb jelenete, amikor a berlini, nyomasztóan német nagypolgári szalonban Axel vezényletével hórát tanulnak az egybegyűltek. A felmerülő kérdést, hogy van-e értelme az amúgy is a sír szélén tébláboló egykori gyilkos megbüntetésének (konkrétan: likvidálásának), a fim két szereplője kétféleképpen válaszolja meg. Eyel, megbízatásával dacolva, végül nem képes megölni a már csak vegetáló öregembert, míg Axel, aki átérzi, hogy elévülhetetlen bűnökről van szó, elzárja az oxigéncsapot. Itt akár vége is lehetne a filmnek, annyira emblematikus az egymás mellett szótlanul ülő két férfi figurája, de a rendező úgy látszik mindenképpen el akarta varrni a szálakat. Így jutunk a kissé szájbarágós happy endhez. A „Two years later” eligazítás mellett láthatjuk, hogy Eyel és Axel barátsága töretlen, Pia és Eyel pedig már közös gyereket nevel. A különös terápiatörténet sikeresen zárul.

A Holokauszt-tematika mellett felüdítő volt A világ végén fordulj balra! A kedvesen ironikus, életvidám, minden szempontból jól sikerült romantikus drámát szerintem érdemes lenne forgalmazni. Én legalábbis láttam benne fantáziát. Hatvannyolc nyara, egy évvel a hatnapos háború után, amelynek során Ciszjordánia és a Gázai övezet izraeli fennhatóság alá került. A Negev-sivatagban levő kis településre, a régebben betelepült marokkóiak szomszédságába indiai bevándorló család érkezik. Minkét család zsidó ugyan, de ez az egyetlen közös bennük - kultúrájukban, szokásaikban, a mindennapi élet apró rituáléiban alapvetően különböznek egymástól. Apró viszályok tarkítják a hétköznapokat, titkolt viszonyok szövődnek, miközben a két tizenéves lány életre szóló barátságot köt, együtt szerzik meg a felnőtté váláshoz vezető tapasztalatokat. Kis szerelem, kis erotika, nagy elszánások, lázadás és konformizmus. A film könnyedén és elegánsan bontja ki a brit gyarmat kontra francia gyarmat helyzetből adódó vígjátéki lehetőségeket, bátran adagolva hozzá érzelmességet is. Ebből a szerencsés keverékből sok emlékezetes epizód születik: a sivatagi kis porfészekben hófehér mezben feszítő krikettcsapat, szerelmi varázslás, esküvő előtti rituális fürdés, siratóasszonyok kioktatása. Szerencsés a sok, nagyon különböző női sors, karakter egymás mellé állítása: a tradicionális szerephez kötődő indiai feleség, a csinos fiatal özvegy, az erős és autonóm anya. Mellettük olykor szinte elhalványul a két kamaszlány alakja. A forrófejű Nicole végül a lemondást tanulja meg, a búra alatt nevelgetett indiai kislány pedig elindul, hogy a maga útját járja. Reményteli betelepülés-történet.

A tízegynéhány évvel később játszódó Tábortűz világa már korántsem ennyire kedélyes. A fiatal özvegyasszony szeparációs szorongással küszködik, és szeretne még valamit az élettől. Két kamaszlány mellett ez nem egyszerű. A nő úgy érzi, kis családja számára megoldás lehetne, ha csatlakoznának egy vallási csoporthoz. Ehhez egyrészt el kellene fogadtatnia magát a felvételi bizottsággal, másrészt meggyőznie a gyerekeit, hogy a lázadás és szabadság ellenében válasszák a folyamatos alárendelődést, és a korlátozások útvesztőjét. De miért akar ez a kedves és szép, bár savanyú fiatalasszony mindenáron egy olyan közösséghez tartozni, amelyik láthatóan nem szívesen fogadná tagjai közé? Ha meg már rászánja magát egy ilyen lépésre, akkor miért ez a nyomasztóan keményvonalasnak tűnő csoport nyerte el a rokonszenvét? Ráadásul két lányának egyáltalán nem fűlik a foga a kibucléthez, sőt, titkon az anyát hibáztatják apjuk haláláért is. A film szerint az élet ebben a környezetben nem kínál túl sok alternatívát. „Csak hallanád magad, milyen önző vagy!” - vágja a szemébe az amúgy jámbor buszsofőr udvarló a nőnek, aki negyven fölött úgy érzi, neki is járna egy igazi szerelem, amire egész eddigi életében hiába várt. A lappangó agresszió kitörésének áldozata végül a kisebbik lány lesz. Az egyre leplezetlenebbül férfisoviniszta közösség teljesen be akarja törni leendő tagjait. Szinte az események belső dinamikája ellenére végül minden jóra fordul (már a sovány lehetőségekhez képest), és kibuclakónak sem muszáj lenni.

A Forgatási napok megrázó dokumentumfilm. Szereplői hétköznapi figurák, szinte véletlenszerűen fordul feléjük a kamera figyelme. A szomszéd arab kislány, a pultos a sarki kocsmából, kis boltja előtt üldögélő öregember és a többiek. Csakhogy a vallomásszerűen feltáruló sorsok rejtett tragédiák hordozói. Mire legközelebb megkeresné a forgatócsoport, már nem találja a kocsmapult mögött Simont. A férfi kedvenc csapata meccsére ment, ahol egy öngyilkos merénylet áldozata lett. Az erőszak erőszakot és keserűséget szül, fortélyos félelem igazgat, és a körből láthatóan nincs kiszállás.

Kicsit rejtélyes, miként került a filmintézet válogatásába a kosárlabdás sportdokumentumfilm, a Hölgyeké a győzelem. Orna Ostfeld küzdelme nem vonzott sok nézőt az Örökmozgóba, aminek a mindig is mérsékeltebb érdeklődésre számot tartható dokumentumfilmes műfaj mellett az is oka lehet, hogy a női kosárlabda nálunk nem kimondottan nagy szurkolói tömegeket megmozgató sportág. De mint kiderül, nem is ez a lényeg, inkább jól sikerült feminista vitairatot látunk. A valódi küzdelem nem a pályán zajlik, hanem a háttérben. Hiába mutat fel Orna csapata sokkal komolyabb eredményeket, mint a hasonló kategóriájú férficsapatok, a támogatásnak csak a töredékét kapják meg, így veszélybe kerül a működésük. Ezért Orna munkáját nem is a szorosan vett edzői tevékenység jellemzi, hanem az egyre elkeseredettebb kilincselés azért, hogy elismerjék a munkáját, és a csapat sikeréhez mérten támogassák, vagy legalább ne lehetetlenítsék el módszeresen. Több is veszett Mohácsnál, gondolom eleinte flegmán, mert továbbra is hidegen hagy a kosárlabda, de a küzdelem - amelyet szkeptikusan szélmalomharcnak mondanék -elnyeri a szimpátiámat. Mindent összevetve, a filmek egy elég kemény és nőellenes világ képét tárják elénk. Hol nyíltan, hol rejtettebben agresszív, elnyomó, autoriter. Nem vonzó. Egzotikus, izgalmas világ, de nem szeretnék benne élni.

A három bemutatásra kerülő Kishon-film közül kettő, A rendőr (Ha-shoter Azulai) és a Tel-avivi gödör, ugyanabban az évben, 1970-ben készült. Hasonló közegben játszódnak, több szempontból is kapcsolódnak egymáshoz. Egyértelműen A rendőr a sikerültebb. A jaffai rendőrség kötelékében már évtizedek óta szolgáló Azulai igazi rokonszenves pechvogel, Surda közeli rokona. A vígjátéki szituációkon egyfajta költőiség dereng át. Azulai szerelmes a hivatásába, azonban ez a szerelem sajnos teljesen viszonzatlan marad. Ő ugyanis egy rejtőzködő trubadúr. A Tórát fantasztikusan ismerő rendőr remekül oldja meg a felháborodott ortodoxokkal támadt konfliktusokat, akik tátott szájjal hallgatják, amint hazai pályán veri meg őket. Fantasztikusan reprezentál akkor is, amikor francia küldöttség érkezik, de a legegyszerűbb közlekedési problémákat sem képes megoldani, arról már nem is beszélve, hogy a környék piti bűnözői azt csinálnak vele, amit akarnak. De Azulai minden slemilsége ellenére férfiasabb, mint a latin macsók (szlávos arcával és bajuszával engem furcsa módon Tarkovszkijra emlékeztet), érzékeny és nem utolsósorban izgalmas karakter, éppen annyira, hogy ez a kicsit bárgyú vígjáték működőképes legyen. Nem csodálkozhatunk, amikor a puritán Azulai gyengéd érzelmeket kezd táplálni a bájos kis babaarcú prosti iránt, annál is inkább, mivel felesége, aki jóban-rosszban elszántan kitart mellette, támogatja és gyámolítja, egy kiköpött Krupszkaja. Azulait végül megszánják a helyi rosszfiúk, akik tulajdonképpen szintén rendes gyerekek, és áldozatos munkával hozzásegítik a szakmai sikerhez. A poénok kiszámíthatóak és kedvesek, mára érzékelhetően régimódiak, az egész pedig Shaike Ophir (Azulai) nagyszerű színészi játékától válik harmincöt év után is jól nézhető kis mozivá.

A burleszkhagyományokon építkező Tel-avivi gödör (Te’alat Blaumilch) jóval gyengébb, mint A rendőr. Ezt a sovány kis történet még Azulai érdekes karaktere sem viszi el. Egy elmegyógy-intézeti ápolt megszökik, és egy munkagéphez jutva megvalósítja nagy álmát: nekiáll feltörni egy forgalmas tel-avivi útkereszteződés burkolatát. Perceken belül hatalmas kavarodás támad, és a továbbiakban ennek a kis közúti afférnak a következményeit figyelhetjük. Az események egy idő után önsúlyuknál fogva görögnek előre, egyre magasabb fórumokon foglalkoznak a problémával, hovatovább fejek hullanak a porba, csak épp az nem jut eszébe senkinek, hogy egyszerűen megkérdezze a serénykedő munkást, mégis mit csinál. Abszurditásában ismerős helyzet, ismerősek a figurák is, valamennyien szereplői lehetnének egy kelet-európai groteszknek, általános szerencsétlenkedés, bürokrácia és buheráltság. A történet utolsó harmada már-már Bacsó-filmeket idéz. Sajnos mindezzel együtt nem elég érdekes. A sztori néha önmagához képest is nagyon leül, a kezdetben komikus szituációk túl hosszúra nyúlnak. Ha A rendőr főszereplője a szívünknek kedves Surdára hajaz, a Tel-avivi gödör inkább egy Luis de Funes-féle marháskodást idéz.

Kishon legkorábbi filmje, az 1963-as Sallah Shabati nagy sikert aratott elkészültekor hazájában. Sajnos a magyar közönség akkor nem láthatta az Izrael és Magyarország között a 60-as években fagyosnak mondható diplomáciai kapcsolat miatt. Idén tavasszal már ment egyszer az Örökmozgóban az új filmek között, és a több mint negyven évet késett magyarországi premieren nagy sikert aratott. Világos, hogy Efraim Kishonnak most is népes olvasó-, sőt rajongótábora van hazánkban. A film az Észak-Afrikából Izraelbe települő Sallah és népes családjának beilleszkedési és boldogulástörténete a háború utáni nagy betelepülési hullám időszakában. A rendkívül karakteres főszereplő, Chaim Topol már ebben a filmben megalkotta azt a figurát, amely a Hegedűs a háztetőn Tevjéjeként jutott el a világsikerig. A filmet nézve már az első képsoroknál az tűnt fel, hogy mennyire levette ezt a karaktert Bessenyei is. Sallah családja lelkesen és nagy reményekkel érkezik Izraelbe. Kulturális értelemben is hosszú út vezet az átmeneti táborból az állandó lakásig ebben a szigorúan szervezett országban. Bár mindenkit a jó szándék vezet, az ígéret földje mégis inkább hasonlít egy magyar téeszhez az 50-es évek végéről, amelyet mezőgazdálkodás terén kontárul, a közösségi élet terén pedig autoriter módon szerveztek meg. A közösségnek túl nagy beleszólása van az egyén magánéletébe, a nyilvános önkritika gyakorlása az összejöveteleken az Angi Verát juttathatja eszünkbe. Egészében véve nem túl vonzó világ, elkél az az ismerős kelet-európai, ironikus humor, ami Kishonnak is sajátja. Mára kevésbé hatnak sikerültnek azok a jelenetek, amelyekben a vicc tárgya az, hogy ezek az emberek még sosem láttak angolvécét vagy villanyvilágítást a lakásban, sem postaládát a lépcsőházban és még egy sor más dolgot. Valahogy nem píszí. Hasonló témában a kulturális különbségekből fakadó humorhoz sokkal szerencsésebb kézzel nyúl a 2004-ben készült A világ végén fordulj balra. Mára sajnos fárasztóan modorosnak és porosnak tűnt nekem a Kishon-vígjáték, az új izraeli produkciókat viszont meglepően jónak találtam.