|
Kultúrház Csaknem egy évvel ezelőtt (pontosan 2004. november 23-án) indult az m2 esti műsorsávjában hatórás időtartamban a Kultúrház. Azóta jelentősen lerövidült a műsorfolyam, cserébe viszont helyet kapott idén júniustól az mtv-n az Este után csaknem egyórás terjedelemben is. A műsor két meghatározó arcával, Rózsa Péterrel és Galambos Péterrel, illetve a főszerkesztőjével, Erdős Gáborral beszélgettünk. Rózsa Péter - Baló György kulturális igazgató egy egész napos kulturális csatornát képzelt el. Eszerint az m2-n napközben ismeretterjesztő és oktató műsorok kapnának helyet, délután és este pedig művészeti, illetve kulturális adóként működne. Ekkor fel kellett tenni az egyik legnehezebb kérdést: kik csinálják a műsort? Régi arcokkal unalmas lenne, készítsünk végre új tévét! Viszont új emberek szerepeltetése nehéz és kockázatos vállalkozás. Így a szerkesztők az öszvérmegoldás mellett döntöttek. Kiválasztottak engem, akinek az ilyen műsorban nagy rutinja van. Jól jövök a műsor biztonsága szempontjából, mellettem pedig fel lehet futtatni a fiatalokat. - Mennyire tudja átvenni a Kultúrház ritmusát? Ez a műsor sokkal pergőbb azokhoz a régi, hagyományos kulturális műsorokhoz képest, amelyekben Ön dolgozott, hogy a Záróráról, melyben a Kultúrház előtt gyakran láthattuk, már ne is beszéljek. Könnyű felvenni a lüktetést, a vibrálást? - Olyan ez, mint valami fertőzés. Ez az őrült rohanás. Gyorsítsál, gyorsítsál! Mindenki megpróbálja leelőzni önmagát, és egy ilyen műsor készítésénél szinte kivétel nélkül mindnyájan átvesszük ezt a tempót. De tudni kell, hogy ez is csak egy korszak. Most éppen azt éljük, hogy darálni kell a kérdéseket, gyorsan egymás után váltani a témákat. De már ma is látszik, hogy baj, ha ezt mereven tesszük. Egyszer bent járt nálunk Szabó István és Koltai Lajos a Rokonok kapcsán. És baromi elégedetlenek voltunk, hogy lassú a beszélgetés. Nem pörög, nem robbannak petárdák. Ez a két ember szépen ült, és a legtermészetesebb módon beszélgetett. Aztán jöttek a telefonok, a visszajelzések, egyre több és több (elég magas nézettsége volt akkor a műsornak), és kiderült, hogy a nézők pont azért maradtak a képernyő előtt, mert végre láttak két embert nyugodtan beszélgetni. Amúgy ez a lassabb ritmus a két vendéghez is jobban illett. Mert adott két művész, akik a fél életüket együtt töltötték és töltik, mindent együtt csinálnak, aztán a világ legtermészetesebb módján leülnek ide, és bepillantást engednek az életükbe. Ez nagyon kivételes dolog. Mi meg idegesen fészkelődtünk, hogy mikor történik már valami, én is hülye fejjel már pattogtam a székben, hogy gyorsítsam, gyorsítsam, amit nem szabad gyorsítani. Szóval nem kell mindent mindenáron feltupírozni. - Ugyanakkor éppen az ennek a műsornak a varázsa, hogy javarészt élőadás. Ez ad neki különös izzást. A néző úgy érzi, maga is részese annak, ami a képernyőn történik. - Mindig érezni, hogy egy élőműsornak tétje van. Az, hogy éppen most történik valami a tévében, az önmagában már egy varázslat. Egy élőműsort bármilyen jól elő lehet készíteni, de aztán felgyullad a piros lámpa, megjelenik a főcím, és önálló életre kel minden. Nem lehet pontosan tudni, hogy az adás megkezdésének pillanatában milyen hangulat alakul ki a stúdióban, pedig ez perdöntő. Még egy rutinos embert is meglepi olykor, hogy ugyan minden együtt van, elő vannak készítve a bejátszások, százszor végigbeszéltünk mindent, de mondjuk az egész teret valami furcsa, lusta hangulat uralja, ami aztán eluralkodik, és megöli az egészet. Ez a kockázata az élőműsornak. Soha nem egészen az születik meg egy adásból, amit elhatároztunk. De ennek az is az oka, hogy nagyon rövid időegységekből építkezünk. Ha montírozott volna a műsor, akkor öt percben hatásos portrét lehetne készíteni. Ehhez felvennénk három és fél órányi anyagot, beleillesztenénk itt-ott még egy kis archívot, és akkor többnapos munkával összeállna egy takaros kis film. Ez most egy más műfaj, de nagyon izgalmas. - A saját karrierje szempontjából mit jelent a Kultúrház? - Azért csinálom szívesen, mert szintézisét adja mindannak, amivel eddig foglalkoztam. 1979-ben kezdtem a pályát, és a legmaradandóbb élményeim - így visszatekintve - mind kulturális témákhoz kötődnek. Néhány egészen fiatal művészembert leszámítva, bárki jön is a stúdióba, nekem valamilyen kapcsolatom biztos, hogy van az illetővel. És nem csupán a saját korosztályomra gondolok, hanem szinte bárkire. Mert az eltelt évek alatt csaknem mindenki megfordult előttem. Bármilyen művészeti ágról is legyen szó, mindben benne vagyok egy kicsit, mindegyikhez kötődik valamilyen szakmai élményem. Minden témakörben oda tudok nyúlni valamihez, amit már egyszer megcsináltam, és ez nagyon jó érzés. Ezt úgy élem meg, hogy lehetőségem nyílt folyamatosan építeni magamban a dolgokat. Tudja, elég sokáig foglalkoztam politikai újságírással, ráadásul a legizgalmasabb korban, a rendszerváltás idején - eleinte a Magyar Rádió Krónika műsoraiban, majd itt a televízióban a Napzártában. Néhány hónapja jött egy kihívás, hogy újra politikai műsorom legyen. Szerettem volna, de végül nem jött össze. És most már örülök neki. Pontosan azért, mert a Kultúrházban érdekes, alkotó, művész emberek gyönyörű világáról tudósíthatok. Az általuk teremtett tartalmak sokkal élvezhetőbbek és fontosabbak is, mint az a csámcsogás, amire a politikai újságírás lehetőséget ad. - Nekem úgy tűnik, hogy a Kultúrházban nagyon szélesen értelmezik a kultúra fogalmát. Nem tárják túl szélesre a ház ajtaját? - Egy kritikában azt olvastam, és ezzel mélyen egyetértek, hogy a Kultúrház tapogatja, mi a kultúra világa. Tágabban értelmezzük, mint azt hagyományosan megszokhatták a nézők, mégis szűkebben, mint ahogy a kereskedelmi televíziók tálalják a dolgot. Nehéz megtalálni a határokat. Például érdekelt bennünket, hogy egy tizenkilenc éves táncos miként tudta betáncolni magát egy nemzetközi színpadra. Itt nem az volt a fontos, hogy levetítsünk egy részletet valamelyik szerepéről, hanem csak ő. Mi akarjuk felfedezni és behozni a köztudatba. Tehát itt már működésbe lép a klasszikus zsurnalizmus: Hírérték, érdekesség, szín, frissesség, azonnaliság és egyidejűség. Ez a fontos. Azon, hogy mi tartozik a kultúra fogalmába, nem szoktunk vitatkozni. Annyira azért homogén a szerkesztőség, hogy ezt érezzük. De mondok egy példát arra, min szoktunk vitatkozni. Mindennap megkapjuk a nézettségi adatokat. Azért harcolunk, hogy egyre magasabb legyen a nézettségünk. A kérdés tehát, hogy milyen témával és hogyan tartsunk meg sok nézőt úgy, hogy közben ne legyünk gagyik, olcsók. Egyszer Albert Györgyit hívtuk meg. Akkor jelent meg a Miért pont én? című könyve, ami a betegségéről szól, meg a belső civódásairól. Kockázatos volt szerepeltetni, ő maga is felhívta a figyelmünket arra, hogy nem megbízható, nem tudja garantálni, hogy megérkezik. Ez pedig egy élőadás. Mit tegyünk? Megkockáztattuk. Györgyi beért. Elég népszerű ahhoz, hogy a néző figyeljen rá, még egy kis botrányt is kavart egy vitatható kiszólással, de 370 ezres nézettséget értünk el. Nagyon örültünk, mégis kicsit megálltunk, és eltűnődtünk azon, milyen áron érjük el a magasabb nézettséget. El szabad menni ebbe az irányba? Vagy nem, de azért időnként megengedhetjük magunknak? Ez most a bulvárosodás útja, vagy időnként belefér egy-egy ilyen betét is? Hiszen Albert Györgyi televíziós, rádiós személyiség, hiszen hát írt egy könyvet, és mindezek okán kultúránk meghatározó szereplője. Biztos, hogy ezért hívtuk? Vagy azért, mert van körülötte egy sereg botrány, ami vonzza a nézőket. De mondok egy másik határesetet. Az mtv-n megismételt műsorrészben is helyet kapott Szupermen napi önálló három-három és fél perces szkeccs-rovata. Ez a fickó elindul a világba, csinál valamit, és behozza. Mikor mit talál ki. Egy fenegyerek. Így némiképp kakukktojás. Sokszor nem tudjuk, mehet-e adásba az anyaga, nem sért-e szabályokat, szokásokat, ízlést vele. Az egyik adásában például kikérte magának, hogy bizonyos helyeken nem lehet dohányozni, és a dohányosok érdekében előadott egy videoesszét. Egy másik alkalommal arról értekezett, hogy a vers, az nem is létezik. Teljesen felesleges dolog, ma az emberek nem olvasnak verseket. Nem is kellene tanítani. Nem az a kérdés, hogy tételesen egyetértünk-e ezekkel a cinikus és sokszor önironikus etűdökkel. Az a fontos, hogy személyes, bátor, konvenciókat, bebetonozott elveket, megcsontosodott dolgokat feszeget. Azért mondtam ezeket a példákat, mert számunkra nem az a kérdés, hogy most fedetlen kebleket mutassunk-e, hanem hogy a kultúra mitől és miért lehet, lesz érdekes. Albert Györgyi időnként, vagy mindenáron egy befutott festőművész, Szupermen, vagy egy okos esztéta? Ezek azok a dilemmák, amelyek meghatározzák a Kultúrházat. - Nyilván az is befolyásolja a műsort, hogy szeretnék megnyerni a fiatalokat is. - Valóban van egy ilyen kimondott célja a Kultúrháznak. Egyébként ez a közszolgálati televízió egészére igaz. De én ebben így tisztán nem hiszek. Ez egy közszolgálati televízióban nem jön be. Fontos, hogy emeljük a fiatal nézők számát valamivel, de ezt én csak huszonöt százalékban tartom fontos dolognak. Egészen egyszerűen azért, mert egy közszolgálati televíziónak más a funkciója. Mindazonáltal az általános célkitűzés számunkra (is) előírás. A Kultúrház akkor marad életben, ha produkál egy olyan nézettségi arányt a fiatalok körében, amire azt mondják, ez már előrelépés az eddigiekhez képest. Mondok ezzel kapcsolatban is egy példát. Nálunk jelentette be először Szabó István és Koltai Lajos, hogy mégis megkezdődik a Rokonok forgatása. Együtt van hozzá minden. A forgatás előtt bejöttek hozzánk. De mivel illusztráljuk a beszélgetést? Biztos, hogy azoknak a nézőknek, akikre most vadászunk, beugrik, hogy mi az a Rokonok? Miről is szól az a könyv, kik a szereplők? Valami dereng, hogy kisváros persze, meg korrupció, de úgy éreztük, nem árt feleleveníteni a dolgot. És az a riporter, aki aznapra volt beosztva, nehéz tévés feladatot kapott: készítsen egy olyan összeállítást, amiből a rokonokság mibenléte kiderül, és amiből Móricz Rokonokjáról is megtudunk valamit. Hogy egyáltalán el tudjuk adni a nézőnek a témát. Ez egy igazi tévés kihívás volt. Mindaz, amit mi itt csinálunk, az ipar. Nem szabad elművészieskedni. Hagyni, hogy légüres térben lebegjen. A televízió ipar. Rendes iparos munka. Árut termelünk, és azt eladjuk. Ezt így kell felfogni, és akkor nincs baj. Erdős Gábor - A Kultúrház formanyelvében, a stúdió berendezésében akár egy kereskedelmi csatorna műsora is lehetne. Friss, fiatalos, dinamikus. Újabb területet hódított el a kereskedelmi tévés mentalitás a közszolgálati televízióban? - A legkevésbé sem. A Kultúrházzal azt a tévhitet próbáljuk eloszlatni, hogy egy kulturális műsor eleve csak nézetlen lehet. Sokan vallják a közszolgálati televízióban, hogy a témából adódóan nem lehet magas nézettséget elérni egy ilyen műsorral, és erre nem is érdemes törekedni. Meggyőződésem, hogy ez tévedés. Egy televíziónak az a dolga, hogy minél több emberhez eljuttassa azt, amit fontosnak tart. A kereskedelmi televízióknál az a cél, hogy minél nagyobb tömegek megnézzenek egy-egy produkciót a törvények adta kereteken belül bármi áron, mert abból mind nagyobb profitjuk származik. Egy közszolgálati televízió feladata kicsit bonyolultabb, mert számára vannak olyan tartalmak, amiket kötelessége eljuttatni a nézőkhöz. Az itt dolgozók tudatában vannak annak, hogy azért bíztak rájuk sok pénzt meg egy olyan médiumot, amely minden más tömegkommunikációs eszköznél nagyobb tömegekhez tud eljutni, mert vannak olyan dolgok a világon, amiket meg kell mutatniuk a közönségnek. Magyarországon viszonylag kevés pénzük van az embereknek arra, hogy kulturális termékeket vásároljanak, így a televízióból tájékozódnak arról, hogy milyen a kultúra jelenlegi állapota. És nekünk olyan formában kell tálalnunk azokat a tartalmakat, amiket fontosnak tartunk, amilyen formát a néző szívesen néz. Magyarországon úgy tűnik, mintha ez a forma a kereskedelmi televíziók találmánya lenne, de a világon működnek közszolgálati televíziók szép számmal, melyek azokat az eszközöket használják, amiket mi, mert egészen egyszerűen ezek a korszerű televíziós eszközök. Minden tévé, amelyik fontosnak tartja a nézőket, ezeket használja. Pont. Csak mi próbáljuk őket minél színvonalasabb tartalommal feltölteni. És éppen ez különböztet meg bennünket a kereskedelmi televíziótól. - Nekem úgy tűnik, mintha a televíziózáshoz még nem szokott generációkat szeretnék megnyerni. Tehát nem közönség-visszahódításról van szó, hanem egy új közönségréteg megfogásáról. - Illúzió lenne azt gondolni, hogy jelentős mennyiségű nézőt tudunk elvonzani a kereskedelmi csatornáktól. De azért teszünk rá kísérletet persze. Ha tetszetős és értelmes alternatívát tudunk nyújtani, akkor a kereskedelmi televíziók nézői között is találunk olyanokat, akik kíváncsiak lehetnek ránk. De sokkal több nézőt szerezhetünk azok közül, akik kiábrándultak a kereskedelmi televíziók nyújtotta kínálatból és a magyar tévé nyújtotta kínálatból is, és egy ideje leszoktak a tévézésről. Vannak ilyenek szép számmal. És valóban vannak olyanok, akik még nem tévéznek, de ha megismernek egy ilyen műsort, akkor esetleg stabil nézőivé válhatnak. A televízió menedzsmentje által megfogalmazott célkitűzés, hogy vissza kell hódítani a fiatalabb korosztályokat is a magyar televízió elé. A közszolgálati tévé nézőtábora ugyanis hihetetlenül elöregedett. De nehogy félreértés legyen, dolga a magyar televíziónak, hogy az idősebbek igényeit is kielégítse, de ezt úgy kell megtennie, hogy a fiatalabbakat se riassza el a képernyője elől. Erre is egy kísérlet a Kultúrház, és ebben a tekintetben komoly sikereket értünk el. A tizennyolc és negyvenkilenc év közöttiek körében nagyon jók az eredményeink a korábbi időszakokhoz képest, a tizennyolc-huszonkilencben pedig végképp. Tehát a fiatalok esetében, akiket pedig nagyon nehéz kulturális tartalommal megszólítani, imponáló számokat tudunk felmutatni. - Jól látom, hogy a legfiatalabbak megnyerésére a szubkultúráknak vagy rétegkultúráknak is nagy teret engednek a Kultúrházban, amitől sokkal lazább a műsor, mint azt a kulturális műsoroktól korábban megszokhattuk? - Természetes, hogy van egy ilyen funkciója és sajátossága is a műsornak, de arra nagyon kell figyelnünk, hogy azokon a felületeken, ahol viszonylag sok néző érdeklődését nyerhetjük el (például az mtv-n fél tizenegy és tizenegy között), lehetőleg ne legyenek alternatív és nehezen felfogható dolgok, egyszerűen azért, mert nem az a dolgunk, hogy elriasszuk az embereket. Ha nagy tömeg néz bennünket, akkor olyasmit és olyan nyelven kell kínálnunk, ami befogadható számukra. Amit az mtv-n sugárzunk, annak pontosan leírt és fegyelmezetten betartott formai követelmények szerint kell mennie. Itt kiszámíthatónak kell lennünk napról napra bombabiztosan. Ez nagyon sokat segít abban, hogy a műsor fogyasztható és élvezhető legyen. De vannak olyan felületei is a Kultúrháznak, például késő este az m2-n, ahol nagyon is helye van az alternatív tartalmaknak. És mivel élőműsorról van szó, van némi kiszámíthatatlansága a dolognak, mert egy beszélgetésben sok minden megtörténhet. Ezt a frissességet és spontaneitást szeretnénk megőrizni. Az mtv-n sugárzott műsorunk eddig is sokkal szigorúbb formai követelmények szerint épült fel, mint a két m2-es. Azt nem tudtuk, hogy a fegyelmezett struktúra és markáns forma miként illeszthető össze a ránk jellemző tartalommal. Én sem voltam biztos benne, hogy a Kultúrház az mtv-n minden hétköznap 22.30-tól meg tud majd szólítani annyi nézőt, amennyit minimumként elvártunk tőle. Merész húzás volt, de most úgy tűnik - két hónap után talán már mondhat ilyet az ember -, hogy bejött. És az mtv őszi struktúrájában is szerepel ez a műsor. Ugyan fél órával később, de bízom benne, hogy már vannak állandó nézőink, akik fennmaradnak értünk. Ez egyébként azokból a számokból is kiderül, melyekkel általában egy műsor nézőinek hűségét mérik. Ha azok között, akik csak egy-egy percre kapcsolnak egy adott adásra és azok között, akik végig is nézik azt, nagy a különbség, akkor jönnek-mennek, vándorolnak a nézők. Nálunk nem többszöröse az egyszer belekapcsolók száma azoknál, akik végignézik. Tehát hűségesek a nézőink. Úgy tűnik, hogy aki egyszer belenézett, az eldöntötte, hogy ilyet szeretne-e, vagy nem. Az is fontos adat, hogy a nézőinken belül a középfokú és felsőfokú végzettségűek aránya kifejezetten felülreprezentált. A magyarországi diplomások arányához képest a társadalomban dupla annyian nézik a diplomások a Kultúrházat. A középiskolai végzettségűeknél nem ilyen nagy a különbség, de ott is hasonló tendenciáról lehet beszélni. A műsor nézőinek hatvan százaléka középiskolai vagy egyetemi végzettségű. Ez nagyon magas arány. Húsz százalékuk rendelkezik diplomával. De visszatérve a spontaneitásra, az már biztos, hogy az m2-n futó műsorunk is strukturáltabb lesz a jövőben. Az a kritika fogalmazódott meg a műsorral szemben ugyanis, hogy kiszámíthatatlan. Soha nem lehet tudni, hogy mi lesz az adott műsorban, és mi lesz annak a műsornak a következő két témája. Nem tudja eldönteni a néző, hogy érdemes-e még ott maradni, vagy nem. És ha valami olyan megy, ami nem érdekli, akkor el fog kapcsolni, pedig ha tudná, mit várhat a következő tíz percben, akkor lehet, hogy maradna, vagy legalábbis visszajönne. Meg kell őrizni a műsor spontaneitását, valamint azt a képességét, hogy mindent magába tudjon szívni, de strukturáltabb formában kell mindezeket adni. - Nem nagyon eltérő a műsorvezetők karaktere és felkészültsége? Mintha ez is bizonytalanná vagy nehezen megítélhetővé tenné a műsor színvonalát... - Ez egy nagy kérdés. Azt a megoldást választottuk, hogy öt nap, öt műsorvezető. A másik megoldás az lenne, hogy mindig ugyanazt az arcot látná a közönség. Kétségtelen, hogy az általunk alkalmazott módszer azzal a veszéllyel jár, hogy ha nagyon eltérőek a műsorvezetők, akkor nehezebben alakítható ki egységes kép a műsorról, és nem fogja tudni a néző, hogy mire számíthat. Az egyik nap jót kap, a másik nap nem. És akkor esetleg megbízhatatlannak tűnünk, és nem kapcsol többet ránk. Ezt csak úgy lehet kiküszöbölni, ha a műsornak olyan határozott karaktert adunk, ami csak a Kultúrházra jellemző, és amitől a néző pontosan tudhatja, hogy mit kap a műsortól. Mondok egy példát az internet világából, csak hogy ne más tévés műsorokra hivatkozzam. Ha kinyitja az ember az index.hu honlapot, akkor egészen biztosan tudja, milyen típusú és hangvételű írásokat fog ott találni. Nem az indexet akarjuk követni, csak azt akartam ezzel illusztrálni, hogy van az indexnek egy karaktere, stílusa, amit megbízhatóan szállít napról napra. Ezt kell tudnunk elérni a Kultúrháznál is. Ennek a munkának még korántsem vagyunk a végén, de határozott elképzeléseink vannak, amelyekből ősszel már körvonalazódni fog, hogy mi a Kultúrház-stílus. És ha ez bombabiztosan működik, akkor belefér, hogy öt különböző karakterű ember vezesse a műsort, mert ennyi eltérés és szín azért kell. Az m2-n fél hét és fél nyolc között futó műsorunkat például négy részre osztjuk, és minden rész között mondunk aktuális kulturális híreket. Tehát pontosan lehet majd tudni, hogy negyedóránként elhangzanak érdekes információk, amelyek más televíziók műsoraiba nem kerülnek bele. Ami fontos, azt négyszer mondjuk el, emellett lesz változó híranyag is. Így kialakul négy ablak. És ezeknek már lehet külön karaktert adni. De ezek műsorrészek, nem rovatok lesznek. Még nem tudom pontosan, hogy fogjuk kialakítani őket, de nem kötjük meg a kezünket rovatokkal. Galambos Péter - Te vagy a Kultúrházban a fiatalok arca? - Nem tudom, önmagamat adom. Hogy ez kinek az arca, azt döntse el a néző. - De valahogy csak „jön veled”, amit eddig csináltál, Jóbarátok-szinkron, reklámhangok... - Ezek egészen más történetek. Semmi közük egymáshoz. Számomra semmi. - A nézők így tudnak disztingválni? - Nem tudom, számukra szétválnak-e a dolgok, de számomra teljesen. A szinkron egy egészen másfajta munka. - És a korábbi Est F.M.-rádiós munkád „elkísér”? - Az már sokkal inkább! - Hogy kerültél a Kultúrházba? - Egy castingon vettem rész, mint oly sok társam. Ahogy telik az idő, egyre inkább azt gondolom, hogy az Est-rádiós múltam az, amiért engem megtaláltak. És akkor talán abban lehet igazad, hogy az egy fiataloknak szánt rádió volt, és ide is áthoztam valamit abból a hangvételemből. - Számodra mit jelent a Kultúrház? - Büszke vagyok arra, hogy itt dolgozhatok. A politikai vagy közéleti műsorokat most nem számítva, manapság ezt tartom a legfontosabb műsornak. Megtiszteltetés, hogy részt vehetek benne. Azt gondolhatná az ember, hogy a magyar kultúra viszonylag szűk keresztmetszetű. De nem az! Hihetetlenül széles körű, mint kiderült számomra is az elmúlt néhány hónapban. Nem voltam képben a kulturális élet minden területén, mondjuk, a kortárs táncművészetben, de most már nehezen lehetne megfogni. Általában csütörtökönként vagyok képernyőn, és ennek a napnak Rieger Johanna a szerkesztője, akivel azért jó együtt dolgozni, mert nagyjából ugyanonnan jöttünk a kultúrában, ugyanaz a világ fontos számunkra. A fiatalosabb, underground, modernebb dolgok, a D. J.-kultúra, a V. J.-kultúra, a modern videoművészet, tehát olyan kulturális ágak, amelyek nálunk még nincsenek a köztudatban, pedig tőlünk nyugatra réges-régen meghatározónak számítanak. De én csak műsorvezető vagyok. És ebben a szerepben az a kihívás, hogy kapok olyasmit, amiről elsőként azt gondolom, hogy ez engem nem érdekel, de mivel komolyan veszem a dolgom, megtalálom benne a számomra érdekeset. Minden történetben van valami, amitől az tényleg érdekes. És az én feladatom, hogy megtaláljam ezeket. - Mivel ez élőműsor, fontos a műsorvezető személyisége. Az egész habitusodat, karakteredet mozgósítanod kell, nem lehet mindenre felkészülni... - Dehogynem lehet! Mindenre föl kell készülni. Profik dolgoznak a háttérben a műsorszerkesztésen. Minden elő van készítve, tehát olyan nagy baleset nem történhet. - És ha egy vendég ilyen-olyan hangulati okból nem azt hozza, amit vársz tőle? - Ha egy vendég nem beszél, akkor megköszönjük szépen, hogy eljött. Ha az ő számára nem fontos, hogy beszéljen arról, amit csinál, akkor annyi. Vannak mások, mindjárt jönnek, és megoldjuk, hogy a többiekkel többet fogunk beszélni. Engem nem zavar, ha valaki nyegle. Mindenre nyitott vagyok. Éppen ezért imádom az élőadást. Nagy koncentrációt igényel egy ilyen műsorban való részvétel. Végig ki van hegyezve az ember. Van persze jó néhány csapda. Például meg akarok tudni valamit, de az idő rövidsége miatt nem sikerül, vagy felmerül a beszélgetés során egy másik érdekes téma, amiről muszáj beszélni, és akkor elsikkad a korábban lényegesnek tartott dolog. Ilyenek néha előfordulnak. De kifejezetten jót tesz a műsornak, hogy élő. - Azt szerettem volna az előbb kérdezni, hogy saját személyiségedet mennyire tartod fontosnak a Kultúrházban. - Nézd, nyilván azért választottak ide műsorvezetőnek, mert rám voltak kíváncsiak. Arra, hogy én miként fogom megoldani a feladatot. Féltem attól, hogy beleesek mondjuk a kultúra nagy lovagja szerepbe, de hál’ istennek, nem így történt. De az egész televíziózásnak az a lényege, akkor lehet közel hozni a nézőkhöz a dolgokat, ha én felteszek egy olyan kérdést, amilyet te is föltennél. Vagy felmerül benned egy olyan kérdés, amit soha nem mernél föltenni, de én fölteszem. És akkor én már jól teszem a dolgom. Én. Ez nem egy szerep ekkor már, nem a Kultúrház, hanem egy ember a Kultúrházból. Hagyni kell a kötelező köröket. Nem kell a PR-interjú! Érdekes válaszokat kell kiszedni a vendégekből. Persze nem bulvárszinten érdekes információkra gondolok. Például volt nálam egy nagyszerű cigány festő. Rákérdeztem, hogy mennyire küldetés számára a művészete, vagy mennyire csak a saját köreit futja. És kiderült, hogy ez egy misszió a számára, hogy a saját népét festi meg. Nem a személyes identitását próbálja a közönséghez közel hozni, hanem a népéét. - A filmben otthon vagy, már csak a Büntető mozidélután című Klub rádiós műsorod okán is. Figyelnek arra a szerkesztők, hogy több filmes témát kapjál? - Ez nem így működik. Hálás vagyok, ha filmes témát tolnak elém, mert az említett műsorom már ötéves, tehát mondhatom, hogy ez a szakterületem. De minden mást is meg kell csinálnom. Mindazonáltal szerintem a magyar film egy nagyon fontos dolog. És a mind nagyobb publicitás csak jót tehet neki. Ez nem azt jelenti, hogy reklámozzuk, és PR-interjúkat csinálunk a film szempontjából. Néha csúnyán pórul járnak a magyar filmkészítők, ha bejönnek hozzám, mert ha nem jó a filmjük, akkor én keményen rákérdezek. Mióta van filmtörvény, érezhető, hogy a döntéshozók számára is fontos a film, de azért még mindig nem tartunk ott, hogy köztudott legyen, hogy ez nemzeti érték. A film nemzeti kincs. És ennek megfelelően kellene kezelni. Az ország nemzeti valutájaként kellene számon tartani. De itt még nem tartunk. És ha mi tudunk segíteni abban, hogy ez minél előbb így legyen, akkor azt gondolom, hogy fontos és hasznos dolgot tettünk. - Nem kellene magának a terméknek, a magyar filmnek megváltozni, mielőtt agyonreklámoznánk? Szerintem a magyar filmek jó részének csaphatsz bármekkora hírverést - kevesen fognak rájuk elmenni. Nem hiszek abban, hogy a magyar film közönségbarát, csak nem jut el a közönséghez. - Én meg hiszek. A Simó-osztály megjelentével a helyzet változóban van. Az új generáció kezdi ráébreszteni az öregeket, hogy ez így nem mehet tovább. Van persze egy-két partizán, aki még mindig magának meg a fesztiváloknak készít filmet, de azt hiszem, az új generáció tudja, hogy ez így nem megy. A filmtörvény is segít, gondolj a 30 milliós nézettségi támogatásra stb. Nem Herendi Gábort szeretném példaképül állítani, de mondjuk Török Ferencet. Vagy most Hajdú Szabolcs is egy olyan filmet készített, ami simán lehet nagy nézettségű, mert egy nagyon jó kis mozi szerintem. Nem tartom követendőnek azt, ami Franciaországban történt, hogy Luc Besson kezébe adták a francia filmgyártást, és gagyit gagyira halmozva nyomatják az amerikai mintára koppintott filmeket. Az angol kortárs filmet kellene mintául venni. Mondjuk, nekik szerencséjük van, mert az amerikaival azonos nyelvterületen dolgoznak. De vehetnénk őket alapul. Mert náluk van egy nagyon jól eltalált arány. Tudnak olyan mainstream angol filmet csinálni, amilyen például az Igazából szerelem, ami tehát színvonalas, nagyszerű humorú, a világ megnézi és imádja, és közben teljesen vállalható. Tehát a Herendi Gábor-féle vonalat, vagy a Kálomista Gábor által képviselt magyar filmgyártást különvenném. Nem róluk beszélek, amikor azt mondom, hogy a magyar filmet nemzeti kincsként kellene kezelni, mert ők tényleg csak a magas nézettségre mennek rá. - Ugyanakkor ők is kultúránk meghatározói, éppen azért, mert sokan nézik a filmjeiket... - Nem tudom... Sokan nézik a mulatós műsorokat is a tévében, de nem gondolom, hogy ezek a magyar kultúra részei volnának. Nem gondolom, hogy a Kultúrház szintjén beszélni kellene róluk, csak azért, mert sokan nézik. Ha behívjuk a Kultúrházba a Csudafilm stábját, akkor nem azért tesszük, hogy népszerűsítsük a filmet, hanem hogy kellemetlen kérdéseket tegyünk fel a bejövő személynek. - Annyira jól áll a magyar populáris film, hogy jól be kell neki fűteni? - Nem, csak éppen azért, mert a film egy nagyobb tömeget vonzó műfaj, olyan felületet kellene képeznie, ahol korrekt üzeneteket is elhelyeznek. És akkor jobban célba találnának velük. Ebből a szempontból fontos kommersz műfaj a film. Mert egy nagyszerű felület. A tévé is ilyen. A világ legkommerszebb felülete. Az a kérdés, hogy mire használod. A magyar közszolgálati tévé is sugároz olyan műsorokat, amelyek kizárólag a nézettség emelését célozzák. De ezeknek a java része meg fog szűnni, vagy már meg is szűnt. Mert azt gondolja a tévé jelenlegi vezetése, hogy a közszolgálati televíziónak az a feladata, hogy egy olyan színvonalat és értékrendet közvetítsen, amit követendő példának állíthatnék a saját gyermekem elé is. A kereskedelmi tévék úgyis lemennek gagyiba. A közszolgálatinak nem kell. - Hogyan lehet szembemenni a gagyival úgy, hogy nézettséged is legyen? - Az elmúlt tíz év tapasztalata, hogy a kereskedelmi televíziók olyan eszközrendszert használnak, amivel bármit el tudnak juttatni a célközönséghez. Fontossá tudnak tenni egy olyan személyt, aki amúgy érdektelen. Nekünk használni kell az ő eszközeiket, de ezek mögé igazi tartalmat kell tennünk. Ahhoz, hogy az átlagnéző befogadjon olyan információkat, amelyekre önmagában nem kíváncsi, ahhoz meg kell teremteni azt az eszközrendszert, amitől kíváncsi lesz rá. Mi nem öncélúan akarunk nézettséget emelni. Nem az a lényeg, hogy nézzenek minél többen, s akkor majd nagyobb lesz a reklámbevétel, mert mi nem ebből élünk. De ha valamit fontosnak tartunk, akkor azt el kell juttatni a nézőkhöz. És meg kell találni azt a módszert, ami vállalható számunkra, de persze egy olyan eszközrendszert, amitől eljut a célig. Mondom a saját példámat. Voltam egyszer egy talkshow-ban vendégként valami engem érintő témában. Meghívtak, és igent mondtam. Onnantól kezdve rám akartak szokni. És hogyha hagyom magam, akkor csináltak volna belőlem egy ismert arcot, de olyat, amilyet ők akarnak. Ebbe baromi könnyen bele lehet futni. És akkor a címlapján lehetnék különféle pletykalapoknak, csupán a tévés megjelenésem miatt, miközben nem csináltam semmit. Vagyis semmi teljesítmény nincs a kezemben, semmi olyasmi, amitől egy józan országban valakiből sztár válik. Mert általában úgy lesz valakiből sztár, hogy letesz valami olyasmit az asztalra, amit más nem tud letenni. Magyarországon ez nem így van. Azok a legszebb szalagcímek, amelyekben az áll, hogy valaki, akinek még vezetékneve sincs, mert a csatornák keresztelik el (vévé vagy bébé vagy mutyi stb.), szóval Józsi vagy Szilvi majdnem leesett a lépcsőn. És ez alatt olvasható egy komplett cikk erről. Szóval megint csak azt mondhatom, hogy nagyon hálás vagyok a Kultúrháznak, mert nem tudom magam elképzelni a kereskedelmi médiában.
|