Forgács Iván
Ligyija Bobrova és a nemzeti sztereotípiák
2005. augusztus

Hosszú idő után ismét kelet-európai játékfilmek köteles kópiái érkeztek felvételre a Magyar Nemzeti Filmarchívumba. Gondozóik valóságos kis fesztiválban részesülhettek, egy hét alatt felfrissíthették képüket a térségről, nézhettek Kusturicát, Mihalkovot, ötödször sem unták a Tűzzel-vassal ritka sikeres adaptációját, és volt még többek között Paskaljević, Pavel Csuhraj meg Govoruhin. Biztosra kell menni. Mert egy ilyen halmazban nem csak a minőség garantált. Előbb-utóbb valamilyen problémának is föl kell merülnie. Nos, ezúttal teljesen párhuzamosan zajlott az élvezet és a kritikai gerjedés. Az ember fejet hajtott a Cigányok ideje, A szibériai borbély vagy a Lőporos hordó impozáns megoldásai előtt, változatlanul tanácsokat kiabált be Vorosilov mesterlövészének, hogyan álljon bosszút, miközben végig úgy érezte, idős már ahhoz, hogy effajta gyerekségeket komolyan vegyen. Pedig az említett alkotók tehetségükkel ideig-óráig erre is ráveszik, noha az ő motiváltságuk végképp homályos. Nyilatkozataikban, interjúikban gyakran a globalizáció ellenfeleinek tekintik magukat, ám filmjeiket gátlástalanul képesek a határokon legjobb áron átszivárgó nemzeti sztereotípiákra építeni. Emlékeznek, hogyan állt össze Mihalkov korszerű Csehov-értelmezéséből egy valóban előremutató Oroszország-kép? Aztán szenvedélyes érveléseire hazája eurázsiai küldetéséről? Mindegy, koprodukciós világunkban ő sem tudott máshol kikötni, mint az orosz télnél, az ünnepi tradíciók egzotikus elmebajánál, az adott szó szentségénél, az erőszak-állam legendás ostobaságánál. A nyugatiakról meg kifejti, hogy tudományos világképük végképp az üzleti érdekeknek szolgáltatja ki az ember érzékeny lelkét.

Mindebben nem a közhelyes ábrázolás a döbbenetes, hanem könnyed elfogadása, sőt, kifejezett igénylése egy bizonyos színvonal felett. Nyikita Szergejevics matrjoskáit szeretjük. Mily vonzó is lenne a sztyeppe virtusa - ha lenne? A Balkán is akkor az igazi, ha legalább filmen visszaigazolja a vadságáról évszázadok óta élő képet. Arról már nem is beszélve, hogy a törzsi társadalom maradványaiból milyen hiteles maffiavilágot lehet felépíteni. Minek hát túlárnyalni a képet? Főleg a külföld számára, amely minden ismeretigényét föláldozza egy fordulatos cselekmény biztos követéséért. Maradjon a szuvenírközeg, csak ne okozzon fölös talányt - és vegyék, forgalmazzák szerte a földön. Legfeljebb a hazai kritika próbál majd fanyalogva rámutatni a hamisságokra, hatásvadász felszínességekre. Az alkotó a demokrácia ősérveivel akár meg is mosolyoghatja bíráló észrevételeit: Mit akarhat tisztelt akárki egy filmtől, amelyet a fél világ elfogadott, és érdeklődéssel néz?

Ligyija Bobrova játékfilmjei a 90-es évek elejétől éppen azzal keltenek feltűnést, hogy elmozdulnak a sztereotípiák ajándékcsomagolásától, és helyenként egyenesen a modernizmus megismerő tárgyszerűségét villantják fel. A vállalkozásnak van egy könnyű és egy már-már csapdát sejtetően nehéz oldala. Könnyűnek tűnik, hiszen a szovjet-orosz film nem teremtett műhelyt a dokumentarizmusnak, s így a vidék, a falvak életéről az Aszja Kljacsina története, aki szeretett, de nem ment férjhez című, sokáig tiltott Koncsalovszkij-opus, illetve a suksini életmű törekvései mellett gyakorlatilag nem születtek reprezentatív szintű realista alkotások. Ám hiába ígérkezett sikeres hiánypótlásnak a témaválasztás, mire Bobrova diplomát és anyagi lehetőséget szerzett a filmkészítéshez, már számolnia kellett a társadalmi keretek mindenféle peresztrojkán túllépő átrendeződésével, továbbá a posztmodern éppen virágzó hatásaival. Sokat birkózhatott magában a megkésettség rémképével, jóllehet vizsgafilmje, a Libuskák (Oj, vi, guszi..., 1991) erőteljes, közönségig hatoló falusi életképei épp azt igazolták vissza, hogy a cinéma vérité-s megoldásoknak az új évezredben is lesz helyük az orosz filmben. De mivel ötvöződjenek? Mert a korszerűség azt parancsolja, hogy valamivel ötvöződniük kell. Bobrovának először a népmese naiv hangvétele volt rokonszenves, amibe majdnem belebukott. Sikerült ugyan 1997-ben költőien tónusgazdag vidéket formálnia az Arhangelszki területen fekvő Verkola faluból, de az Egy másik országban (V toj sztranye) vészesen közel sodorta a sztereotípiákhoz. Kulcsmotívumok erősödtek föl ebben a filmben: a szüntelen zenélés, az önpusztító ivás, az orosz lélek szervesen segítőkész jósága, a falusi elöljáró múltból örökölt szociális érzékenysége. De a külföld ezúttal is tudálékosan vette a lapot. A népmesei hangulatteremtés sikeressége lefújta a közhelyességet a felhasznált motívumokról. Bobrova ezzel a munkájával már nemzetközi szinten elismert, díjgyűjtő alkotóvá vált.

2003-ban aztán mégis kilépett a kedvezően kialakult keretekből, és készített egy igazi kritikai hangvételű filmet a mai Oroszországról. A Nagyival (Babuszja) mégsem tudott olyan egységes elismerést kivívni, mint pályakezdő műveivel. Gyakorlati tanulsága bizonyára van a dolognak, de kár lenne elméleti szintre emelni. A posztmodernben stilizációba merevítve minden felidézhető, még a modernista új hullám is. Közvetlen alkalmazása azonban már vitákat gerjeszt. A visszafogottan elbeszélt történetben a nézőnek kell ráéreznie az értelmezési hangsúlyokra. Bobrova utolsó filmjében arra épít, hogy most kilép a hazája kultúráját körüllengő hamis népi sztereotípiákból, és az „új oroszok” polgári rétegének kegyetlenül öntudatos kialakulása közben bemutatja, mennyire szükségszerű az erkölcsi hagyományok határozott újrafogalmazása vagy teljes elvetése. Az orosz barát néhány napig lehet, hogy segítőkész, de az önállóságot ízlelgető orosz család már annál kevésbé. Toszja néni hiába nevelte unokáit, hiába segítette lakásvásárlásukat, hiába büszkélkedhet háborús hőstettekkel is, lánya tragikus halála után senki se veszi magához, mert léte csak terhet jelent. Az orosz jóság és összetartás mítosza pukkad ki alighanem mindörökre ebben a történetben, amely az árnyalt lélekábrázolás szintjén is emlékezetes figurát kínál a nézőnek. Azt hihetnénk, hogy Toszja néni unokahúga, Liza próbál a legtöbbet tenni a Nagyiért. Ő hurcolássza unokától unokáig, egyedül ő igyekszik teljes odaadással megoldást találni a kínos helyzetre. Mégis Liza figurája lesz a legszigorúbb kritika a filmben. Rezdülésnyi pontossággal testesül meg benne reformer középnemzedékünk egyik karrierépítése közben lassan becsületét vesztő rétege. Fűti még a morál, és változatlanul hatásosan tud képviselni társadalmi ügyeket. A tévé munkatársaként rendszeresen fölhívja az emberek figyelmét a csecsen háború értelmetlen borzalmaira, s mikor családja szólítja, mindent elkövet, hogy új otthont szerezzen nagynénjének. Egyet kivéve. Hogy legalább átmenetileg ő vegye magához Moszkvába. Ez azért számára is túlzás lenne. Amit nem vállalhat. Mert azt az apróságot már hajlandó elhinni, hogy fontos személyiség, akire elsősorban az országnak van szüksége... Nos, ez a mi szemléletünk, közhelyek nélkül. De kinek van kedve filmen is szembenézni vele?