|
Schiller Erzsébet A bolgár közönség „...leginkább szórakoztató filmekre vágyik (...) Sajnos, a bolgár irodalom sem tudja mivel feltüzelni az embereket. A fiatal nemzedék olyan belterjes stílusban ír, amelyet csak egy szűk kör érthet meg. Ezekből a művekből nem születhetnek sikeres forgatókönyvek” - mondta a vele készített interjúban Alekszandâr Grozev filmtörténész a Muszter múlt havi számában. Igencsak szöget ütöttek a fejembe ezek a mondatok. A bolgár film pillanatnyi helyzetét, a nézőszámot és a filmtermést röviden ismertető pár mondat mögött mély kérdések húzódnak. Ha közelebbről megnézzük, mit is mondott a filmtörténész, azt látjuk, hogy a bolgár közönség egyformán unatkozik, ha filmet néz vagy ha olvas(ni akarna). Ugyanaz lenne ennek az oka?! Csakhogy - és ez az, ami szöget ütött a fejembe -, a filmtörténész számára nyilván elsődleges szempont a film. Nem mellékesen jegyezte meg, hogy a széles közönség számára az irodalom éppúgy olvashatatlan, mint ahogy a film nézhetetlen, hanem összefüggésbe is hozta a két jelenséget: a ma megjelenő (bolgár) irodalmi művekből nem születhetnek a fogyasztható filmekhez szükséges forgatókönyvek. Ebből több - bevallom, nekem kedves - következtetés adódik. A közönséghez való visszatérés - amely ha sikeres, a közönség visszatérését jelenti a filmhez - közvetve az irodalmon keresztül (is) történik. Úgy is megfogalmazható ez, hogy a film csak akkor találkozhat a közönséggel, ha valamilyen módon az irodalom is alkalmas a közönsége vissza- és meghódítására. Eszerint a nyelv (beszélt, írott) ha nem is határozza meg a mozgóképi nyelvet, az utóbbi legalábbis nem tud független lenni tőle: egy közeg nyelvi gondolkodásmódja rányomja a bélyegét a képi gondolkodásmódra is - esetleg meg is bénítja. Máskülönben miért is kellene a filmhez a jó próza megléte? Azt hiszem, nemcsak arról van szó, hogy néhány konkrét irodalmi szövegre van szükség, amelyeket jól lehet adaptálni, amiből érdekes, mesélős, népszerű, mégis mély film készülhetne. Jó lenne persze az is, de a kérdés vélhetően mélyebb és árnyaltabb: az irodalmi közegről, gondolkodásmódról van szó, a nyelvről mint olyanról. Furcsa lenne ugyanis, ha a rendezőnek semmi nem jutván eszébe, de hát filmet csinálni ugyebár kell, arra várna, hogy egy jól adaptálható regény végre megindítsa a képi fantáziáját, mondjon végre valamit, ami neki is rokonszenves, amit ő is éppen mondani akart, már a nyelve hegyén volt - csak éppen a szó nem jutott az eszébe. Ezt nem is hinném el. Az tűnik igaznak, hogy a tágan értelmezett „szó” nem jutott az eszébe. A szerzői film válsága - amire a bolgár filmtörténész is utal az interjúban - és a kortárs irodalomnak a film szempontjából használhatatlan mivolta egy tőről fakad. Ez az egy tő pedig - ha meghosszabbítjuk Grozev gondolatmenetét - a képi gondolkodás nyelvi megelőzöttsége. Durván szólva, a nyelv, ily módon az irodalom diktál. (Talán a hangosfilm megszületése óta - ahogy erre az akkori kortárs teoretikusok fel is hívták a figyelmet - a film vállalja a szöveggel való örök megmérettetést.) Ha az irodalom éppen olyan fázisában van, hogy nem mond történetet, akkor a filmnek az a fajtája, amely népszerűen cselekményes akar lenni, bajba kerül. Sajnos nem ismerem a bolgár irodalmat, Grozev megjegyzéséből viszont arra következtetek, hogy a fiatal nemzedék arrafelé járhat, mint a fiatal magyar nemzedék egy része és a középnemzedék pár évvel korábban. „Belterjesnek” nevezi a filmtörténész ezt a jelenséget - használható szónak tűnik a posztmodern egy markáns jelenségének leírására. A magyar irodalom esetében legalábbis az 1989 utáni próza „szövegirodalom”. Tehát szövegek vannak viszonyban egymással, a szöveg csak egy másik szöveghez képest nyeri el valódi értelmét. Az irodalom állandóan tudatában van annak a ténynek - és folytonosan reflektál is rá -, hogy minden szót már leírt szavak előznek meg, nem a világ jelenségei. Érvényes formát keres a világról való beszédre, de ehhez nem talál egy kitüntetett pontot (egy stabil „én”-t), ahonnan szólhatna. Ezért relativizálódtak az elbeszélőpozíciók, elveszett a szerző, az egységesnek mondható szerzői én. Mindebből következik, hogy a hagyományos történetmondás lehetetlenné vált a számára. (Az idézett Vissza a közönséghez című kettős interjú másik alanya, Sztanimir Trifonov filmrendező egyértelműen a cselekménnyel akarja visszahódítani a filmhez a közönséget: „Mégiscsak történeteket kell elmesélnünk.”) A film pedig, érthetően, nehezen tud mit kezdeni egy olyan világ képi megjelenítésével, amelyben a szövegeket szövegek és azokat is csak szövegek előzik meg. Remélem, a fenti szösszenetből nem az a következtetés adódik, hogy versenyeztetni akarnám a filmet és a könyvet - és lám, lám, az írott szó kerül ki győztesen. Nem, hiszen nehéz is lenne győztest hirdetni egy kulturálisan - s így műfajilag is - annyira eklektikus világban, mint a miénk. Meg hát nem felejthetjük, természetesen, a film száz éve ható termékenyítő erejét sem az irodalomra. És az irodalom is vágyik a filmhez. A filmszerű látás- és írásmód, szimultanizmus, vágás stb. mindenki számára ismert példák. Szűkebb köreinknél maradva: a magyar irodalom valamilyen módon mindig is próbálkozott a filmmel, ahogyan ma is számos képviselője vesz részt a filmkészítésben, forgatókönyvírásban. Napjaink prózája már egyre erősebben a valóságreferencialitás és a történet felé fordul. Nem egy kívülről jövő igénynek akar megfelelni, de mégis egyre többször tapasztalhatunk előzékenységet az olvasóval szemben: olvastatják magukat ezeket a könyvek (hogy Grozev szavával éljek: kevésbé „belterjesek”). A regények korszakát éli pillanatnyilag a magyar irodalom (is), jelentős költőink is a nagypróza felé fordulnak, és sokuk történetet mesél. A mai magyar irodalomnak a regény felé tett fordulata persze nem jelenti feltétlenül a cselekményességet, nem jelent feltétlen visszatérést sem a klasszikus regénysémához, hiszen egy irodalmilag releváns, színvonalas mai szöveg nem tudja figyelmen kívül hagyni mindazt, amit a posztmodernnek nevezett irodalom a maga nyelvközpontúságával, a szerző elvesztésével és a történetmondás lehetetlenségének tudatával ránk hagyományozott. A 90-es évek nem egy magyar szépirodalmi alkotását használta fel a filmgyártás - ezek egy része a nézőszámot tekintve sikeres volt, más része nem. Érdekes lenne megnézni, hogy a könyv sikere milyen arányban állt a később elkészített filmével. (Hogy aztán már egymást erősítették, az nyilvánvaló.) Bodor Ádám Sinistra körzet című könyve minden kétséget kizáróan nagy betűkkel írta bele magát a magyar irodalomtörténetbe - a belőle készült adaptáció filmtörténeti szempontból talán ezt kevésbé mondhatja el magáról (pusztán azért, mert Bodor szövege egészen különleges mű). Gothár Péter A részleg-e jelentős alkotás, és éppen a mi szempontunkból különösen figyelemreméltó. Gothár ugyanis filmes nyelvre igyekszik áttenni azt, ami cselekményként alig értelmezhető, így ehhez egy olyan adekvát képi megfogalmazásmódot kell találnia, ami azt a mélységet, tágasságot (adott esetben a világonkívüliséget, a határon levést) adja, amit a leírt szöveg. Bodor novellájának adaptációjához egy sajátos filmes nyelvet keres - felismerve a szöveg nyelvi absztrakciója és realisztikus tárgyi pontossága közti feszültséget. Az utóbbi évek egyik legnagyobb szépirodalmi sikere Závada Pál Jadviga párnája című regénye volt. Találkozása a filmmel nyilván annak is köszönhető, hogy - bár számomra a könyv lényege a különböző nyelvek fizikai egymásba fonódása volt (a regény szövete egy napló, amibe többen is beleírnak, így „beszélgetnek” évek, évtizedek távlatában a hősök egymással) - kivehető belőle egy elmesélhető történet. Deák Krisztina képei egy másfajta, de a regény szemléletétől nem idegen szimultán élményt teremtenek a néző számára. Született az utóbbi években más kortárs művekből is adaptáció - az elsöprő siker, a közönségfilmjelleg elmaradt. Nem mindig találkozik olyan könnyen és harmonikusan a könyv a filmmel, mint a Jadviga esetében. (Závadával kapcsolatban érdemes arra is utalni, hogy először szociológusként került a filmes alkotók sorába, csak később szépíróként.) Mi következhet még abból, amit a bolgár filmtörténész mondott? Röviden talán annyi, hogy ha tudni akarjuk, mi történik a filmmel, tudnunk kell azt is, hogy mi történik az irodalommal. A filmtörténet azt mutatja, hogy a filmnek szüksége van a közvetlen irodalmi ihletésre, tehát szükséges jó az adaptáció. De áttételesebb módon a (számomra, mellesleg, rokonszenvesebb) szerzői filmben is megjelenik a mindenkori kortárs irodalom. Idővel talán néhány filmes alkotó kérdéseire is válaszol a posztmodern szemléletet - sok más vonása mellett a nem a közönséggel, hanem a nyelvvel szembeni alázatot - magáévá tett, de már másfelé tájékozódó mai irodalmi gondolkodásmód. Ezt persze nem tudom, nem is tudhatom. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a film - nem anyagi, hanem esztétikai, valódi alkotói - problémája az irodalom problémájából, még pontosabban talán az irodalom pillanatnyi állapotából is fakad. Bármennyire is hat az irodalomra a film, a mozgókép világa a nyelvi megfogalmazásra, mégis - talán a filmtörténésszel együtt mondom - elsődlegesebbnek tűnik az irodalom nyelve. Bármennyire is a vizuális, sőt, mozgóképes kultúra vesz minket körül a hétköznapokban, az irodalmi nyelv mégis jelen van és meghatározza a gondolkodásunkat.
|