|
Tanner Gábor - Ön a vasárnapi műsort vezeti a Nap-keltében. Mind a két hétvégi adás (tehát a szombati és a vasárnapi is) magazinjellegű a heti darálósabbakhoz, feszesebbekhez képest. De én a szombati és vasárnapi adásokat is nagyon eltérőnek érzem. Gondolom, ez a különbség nem csak a Verebes István és Ön között érezhető habitusbeli differenciából fakad. - Hát dehogynem! Mi a legjobb barátok vagyunk száztizenhét éve, de ha maga látott már két tűz és víz embert, akkor azok mi vagyunk. Az leírhatatlan. Másrészt viszont igaza van. És borzasztó egyszerű is a válasz a különbségre. Az emberek úgy vannak vele, mint maga, hogy látják és érzékelik az eltérést, de nem is gondolják, mi van a háttérben. A Verebes műsorát a Gyárfás Tamás szerkeszti. Ő pedig imád különleges embereket meghívni a műsorba. De tényleg, a legextrémebb figurák izgatják a legjobban. Ezért aztán a Verebes Pistánál mindig van meztelenség, pedofília, valamilyen gazember, betyár stb. És ehhez plusz még tegyük hozzá, hogy a Gyárfás egy rettenetesen türelmetlen ember. Elkezdődik a beszélgetés, tart öt perce, és a Gyárfás már tűkön ül, hogy elég, gyerünk, menjünk tovább. Ezért a Verebesnél jóval több ember megfordul, mint nálam. Persze nem arról van szó, hogy Verebes Pista lapos lenne, mert bárki van bent, a Gyárfásnak rövid időn belül elege lesz belőle. Ezért nagyon tömi a Verebes műsorát vendégekkel, és a Pistának nem jut igazán ideje arra, hogy belemélyedjen egy-egy beszélgetésbe. Verebes kizárólag hozott anyagból dolgozik, abból, amit a Gyárfás elé tesz. De ezt fel is kell használnia mind. A műsor összeállításába Verebesnek nincs beleszólása. Nincs olyan, hogy ezt vagy azt nem szeretném. És ráadásul, mondom, sok közöttük a kifejezetten szélsőséges, deviáns téma, mint börtön, prostitúció, AIDS stb. Ez lemegy szombaton, aztán jövök én, aki ezektől borzasztó messze állok. Én ezekkel a problémákkal, az ilyen emberekkel nem tudok mit kezdeni. Sokszor felhánytorgatják nekem, hogy mindenkit megölelgetek, megcsókolok, kicsit túláradónak tartanak. De hát könyörgök, én szeretem azokat az embereket, akiket meghívok a műsoromba! Ennek az az egyedüli oka, amit megint csak kevesen tudnak, hogy én személyesen hívom meg magamnak az embereket. És nyilván azért éppen őket, mert tisztelem, becsülöm, szeretem és nagyra tartom mindnyájukat. Én is tudnék sokkal keményebb lenni, ha isten ments, olyan helyzetbe kerülnék, hogy adják az embereket. De hát beinvitálom magamhoz a Szabó Istvánt, és akkor kezdjek el vele keménykedni? Miért? De ugyanezt mondhatom a Törőcsik Mariról vagy a Kállairól. Ennyiben tehát könnyebb a helyzetem, mert saját magamnak szerkesztem a műsort, és hát vessenek rám követ, de aljas, önző módon tényleg csak azt hívom meg, aki szeretek. - Az Ön műsorának nézéséhez a legmegfelelőbb pozitúra, ha az ember hátradől a fotelben. Kényelmesen. Végre nincs kapkodás. Nem kell belefeszülni, hogy követni tudjam a beszélgetéseket. Csakhogy ez a műsorkészítői hozzáállás tökéletesen idegen a mai televíziós kultúrától. Szenzáció kell, bulvártémák, pengeéles odavágások az alanynak... - Kinek kell? Jó, most ha kimennénk az utcára, nyilván százával találnánk olyanokat, akik azt mondják, a vasárnapi Nap-kelte nekem lapos, ha én bekapcsolom a tévét, akkor legyen benne gyilkosság, felfordulás, égszakadás-földindulás. De ez egy másik tévé. Nincs vele semmi bajom, csak nem az én ízlésem szerint való. Nézze, engem vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. Már-már szinte egyedüliként rengeteget küzdök azért, hogy az én hozzáállásomnak megfelelő műsor se vesszen ki a televízióból. Amikor viszonylag több idő van egy beszélgetésre, amihez persze fontos, hogy okos ember legyen a partner, és jól ki tudjunk beszélni mindent. De csak vegyük a Nap-keltét! Hét műsorvezető van a hét egy-egy napjára. A hét embernek olyan szinten nincs közös vonása, hogy az elképesztő. Ez viszont garantálja, hogy mindennap teljesen más a műsor. Elfér ez is, az is. Mondok egy példát. Ma a Bánó Andráshoz hívtam három szépségkirálynőt. Akik ráadásul nem is profik, egyszerűen tizenkilenc évesek, gyönyörűek. Lazán lehet velük beszélgetni. Erre jön a Bánó, és azt mondja, hogy neki négy perc bőven elég erre a beszélgetésre. Mire én, hogy de hát három lánnyal hogyhogy nem tudsz elbeszélgetni akár negyed óráig is? Amire ő azt felelte, mert én nem vagyok a Lakat Karcsi. Ugyanakkor a Bánó simán beszélgetne a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkárával akár másfél órán át úgy, hogy én már a harmadik percben még csak körülbelül sem tudnám, miről is lehet szó. Ennyire mások vagyunk. A hétköznapi műsorvezetők mindegyike, mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy reszket minden olyasmitől, hogy film, színház, zene, mert nem tudnak velük mit kezdeni. Nekem meg így jó, mert nem fogynak el a vendégek, megmaradnak nekem vasárnapra. - Mennyire befolyásolja a műsorának a struktúráját a nézettség? - Abszolút mértékben meghatározza. Vasárnap teljesen másképp kell felépíteni a műsort, mint szombaton. A Verebesnél szombaton rengetegen kelnek fel korán, majd nyolckor elindulnak szépen a piacra. Nem érdekli tovább őket a tévé, bármi történhetne benne. Az én esetemben az első óra a kritikus. Nagyon korán kezdődik a műsor, és nagyon kevesen kelnek fel. Aztán hétkor leülnek a készülék elé, és mint a mágnesre, odatapadnak a műsor végéig. Onnantól kezdve már nem mennek sehova. Szóval én a legtöbbet az első órám kitalálásával küzdök. Hat és hét között. Mindig imádkozom, hogy történjen valami megkerülhetetlen politikai vagy társadalmi esemény, mert akkor behívok három szakértőt, akik alaposan kivesézik a dolgot. És akkor már nem vetheti a szememre senki sem, hogy na, vasárnap nincs semmi aktualitás. Ha az első órát átvészeltem ilyesmivel, jön a Horn Gyula vagy a Boross Péter. Ők már egy rovatot jelentenek nálam. Utána nyolc és kilenc között az első részbe valami nagyon fajsúlyos kulturális szereplőt hívok, de tényleg csak nagyágyút, mondjuk, a Szabó Istvánt, a Koltai Lajost vagy más hozzájuk mérhető embert, aztán a végén mindig jön valamelyik zenekar. Így festenek a műsorom alappillérei, és ezek közé illesztek még be kisebb beszélgetéseket. - Zenekar? - Igen, kell egy zenekar, mert azt imádják újabban. Nem tudom miért, de valami olyan elsöprő nézettsége van annak, ha bárki zenél vagy énekel itt bent a stúdióban. E tekintetben kimerülőben vagyunk. Olyannyira, hogy a kolléganőim egész reggel zenekart kerestek vasárnapra. Persze mai sztárbanda simán akadna, de én köszönöm, nem kérek a TNT-ből, Baby Gabiból, vagy az ördög tudja, mifenékből. A Bergendy, Illés, Aradszky, Koós, Kovács Kati, Fenyő Miklós körből pedig mindenki volt már itt, aki létezik. - Ha már szóba került a zene, hadd kérdezzek rá ezt felhasználva a sajátos műsorvezetői attitűdjére. Például a legutóbbi műsorában az Illés zenekar volt a vendége. Egy kis nézeteltérés támadt Bródy János és Ön között. Bródyék azt állították, hogy ekkor és ekkor mellőzve voltak a 60-as-70-es évek fordulója környékén, mire Ön azt mondta, hogy nem emlékszik mellőzöttségre az Illéssel kapcsolatban. Bármire, ami azt mutatta volna, hogy szálkák voltak a hatalom szemében. Mindebből azt akarom kihozni, hogy Ön a kérdések megfogalmazásakor gyakran rábízza magát a saját ösztöneire, emlékeire. Lehet, hogy ha felütött volna egy lexikont, vagy valami tanulmányt az Illésről, akkor abban talált volna ilyesmit, hogy egy számukat nem játszotta a rádió, vagy új szöveget kellett írniuk egy nótához, vagy mit tudom én, tehát, valamit, ami alátámasztja az állításukat. De Önre nem jellemző ez a száraz lexikonszerűség, nem bújik lényegtelen adatok mögé, elengedi magát és hagyja, hogy érvényesüljön a saját személyisége. Apám is, aki nagy Illés-rajongó volt, pont azt mondta, amit maga, hogy az Illést szeretni nem volt „ellenzéki” magatartás... - Persze, mert általában a saját élményanyagomból építkezem, és nem újságcikkekből. Konkrétan annyi történt, hogy a Bródy rám pirított, hogy 70-ben nem voltunk, hát nem vetted észre? De észrevettem, csak ők azt akarták sugallni, hogy bennünk, bennem, az édesapjában a hatalom kialakított egy olyan érzést, hogy az Illést nem kell szeretni. De ez nem igaz. Ilyen nem történt. Nem juttatott el a hatalom hozzám semmilyen ilyen érzést az Illéssel szemben. De ők valamiért ezt hiszik. De visszatérve arra, amit mondott, meglep, hogy Önnek tetszik, amit csinálok, mert a fiatalabbak sokkal kevésbé fogékonyak erre a stílusra, amit képviselek. Engem vagy nagyon gyűlölnek, vagy nagyon szeretnek. Aki engem nagyon szeret az a negyvenöt és száz év közötti ember, mert önmagam révén visszahozok nekik egy kis nosztalgiát. A szívükből beszélek. De hát ők is vannak! Ők is tévéznek! Ne intézzük el őket egy karlegyintéssel! A mai fiatalok, az internetes generáció ezt a mentalitást, köszöni szépen, nem kéri. Lelkük rajta. Én pedig - ha már itt tartunk - velük nem tudok mit kezdeni. Maga szerint miről beszélgessek egy olyan emberrel, aki belép a stúdióba, és így exkuzálja magát, hogy bocsánat ő nem pizzafutár, csak úgy néz ki. Ő a Nyócker rendezője. Azt nem mondom, hogy ne jöjjön, de jöjjön máshoz, mert én nem tudok beszélgetni vele. De én a Fligeauf Benedekkel sem tudok mit kezdeni. Tudom, hogy igazságtalan vagyok, mert nagyon tehetséges fiú. Csak azt mondom, jöjjön máshoz. Van riporterünk hozzájuk is. Én hadd beszélgessek a Koltaival, a Szabóval, a Makk-kal, a Bacsóval meg a Jancsóval. Velük érezzük egymást. Én hívom meg őket, és ők eljönnek. Nyilván, ha a második vagy a harmadik beszélgetés nem lett volna számukra kedvező, vagy nem érezték volna jól magukat, akkor többé nem jönnének. Ők már vannak olyan karakteres emberek, hogy ha nem is durván, de szépen kikerülnék a beszélgetést. Mondjuk, hogy más dolguk akadt, vagy ilyesmi. De valamiért, ahányszor hívtam őket, mindig jöttek. Talán ők is megérezték, hogy nem felszínesen érdeklődöm a dolgaik iránt, hanem tényleg érdekelnek. Itt vannak, és ha én rájuk tudok hangolódni, akkor az a nézőnek is lejön, hogy ezt a palit tényleg érdekli az, akit meghívott a műsorába. Verebes István sokkal profibb nálam. Simán el tud beszélgetni olyanokkal is, akik nem érdeklik. Jönnek, letudja velük a rendelkezésre álló időt, és kiszórja az illetőt. Én valószínűleg megbántanám őket, mert rajtam érződne, hogy valahol mélyen nem érdekel a dolog. Persze azért hozzá kell tenni, hogy hozzánk a Nap-keltébe a top jön. Soha sem az SZDSZ tizenhetedik képviselője, hanem a Kuncze. De ugyanez igaz az MDF-re is, ha tőlük hívunk valakit, akkor az a Dávid Ibolya kell, hogy legyen. Ugyanez a filmre meg a színházra is jellemző. Törőcsik, Darvas, Garas, Udvaros, Eszenyi jöhet, de aztán vége. Ilyen fajsúlyos emberből viszont annyi nincs, mint amennyire szükség lenne, mint amennyi idő van. Így én is ugyanazokat az embereket forgatom. - Rendkívül egyszerű ötletnek tűnt, de ugyanakkor nagyon hatásosnak, hogy a volt miniszterelnököket leülteti egy kis elmúlt hetet értékelő beszélgetésre. Nem különböző pártállású politológusokat kell hallgatnom, akik persze függetlennek mondják magukat, hanem nyíltan, jöjjön a két ellentábor egy-egy prominense, akik közel vannak a tűzhöz, akiknek adnak a szavára a pártjaikban, de már felülemelkedhetnek a napi politikai csatározásokon. Nehezen állt kötélnek Boross Péter és Horn Gyula? - Ők az elképzelésem szerint együtt beszélgettek volna itt minden reggel. Együtt is kezdték, így indult a dolog. Az első két adás ment együtt, majd a harmadiknál a Boross azt mondta, hogy én többet a Hornnal együtt nem csinálom ezt a beszélgetést. Kérdezem tőle, miért nem, drága Péter bácsi? Bajod van a Horn Gyulával? Dehogy, jól elvagyok én vele. De azt ne tudd meg, hogy én mit kaptam az MDF-es ismerőseimtől, barátaimtól azért, mert leülök vele egy asztalhoz beszélgetni. Jó, ennyi idő után el lehet mondani, hogy ez volt a háttérben. Talán két vagy három év múlva tudtam összekönyörögni őket újra. Vagy egy karácsonyi adásnál, vagy a köztársasági elnökválasztás körül, most amikor a Szily-Sólyom-féle botránysorozat volt. Igen, amikor annak vége lett, jött egy olyan vasárnap, hogy az egyik hátrányba került volna, ha ő most éppen nincs, mert mire ő következett volna, akkorra már senkit nem érdekel az üggyel kapcsolatos véleménye, ezért inkább túltették magukat az egymással szembeni averzióikon. Horn minden további nélkül jön. Neki nincs problémája a Boross-sal. Borossnak sem a Hornnal, csak a Boross barátainak. - A műsorai végén mindig ajánl egy-egy régi magyar filmet. Mi áll ennek a kötődésnek a hátterében? - Gondolom, ezt az ember otthonról hozza, aztán gyerekkorában olyan filmélmények érik, amelyek nagyon erősek, mint az én esetemben, utána meg csak hozzá gyűjt. Hatévesen már biztos voltam Május 1-ben. Budán laktunk. Ma is mindennap meghalok, amikor elmegyek az egykori mozi épülete mellett, és be van zárva, nem él. Szóval kialakult bennem jó korán a film, a mozi szeretete, és már csak mélyült az évek során. Próbálom felidézni magamban, hogy alakult ki a moziimádatom, de nem tudok mást mondani, minthogy talán az első önálló cselekedetem lehetett maga a moziba menés. Nem szülőkkel, hanem csak úgy. Egy ideig a szüleivel megy az ember, aztán egyedül. Ez olyan felnőttes dolog. Talán az első lépés az önállóság, a függetlenség felé. Minden mozzanatára emlékszem ezeknek a moziba járásaimnak. Mindig az első sor kilences számú székébe kértem a jegyet a Május 1-ben, mert kicsi voltam, és csak így tudtam kivédeni, hogy ne üljenek előttem, hogy lássak. A kilences szék pedig onnan jön, mert az volt pontosan középen. Sőt, két kilences szék volt, mert jobbról is volt egy, és balról is. A mai napig emlékszem, hogy sokáig hezitáltam azon, hogy jobb oldal kilenc, vagy bal oldal kilenc. Nem mintha nem egymás mellett lett volna. De nem volt mindegy. Pontosan emlékszem arra, amikor kicsit nagyobbacska általános iskolásként megvalósítottam a nagy tervemet. Tudni kell, hogy akkoriban nem is annyira filmre jártunk, hanem moziba. Szóval megcsináltam azt, hogy fél 9-re elmentem a Május 1-be. (Akkor még fél kilenckor kezdődtek a filmek, és este fél kilenckor volt az utolsó előadás.) Fél 11-kor elértem a Bembe, fél 1 Szikra, fél 3 Tanács, fél 5 Híradó és fél 7 vele szemben a Bástya. Ezzel így a körúton végig lehetett nyugodtan, szépen, simán menni. De egyetlen egy filmre nem emlékszem azok közül, amiket akkor láttam, amikor a nagy kalandomat megvalósítottam. Tök mindegy volt, mit játszanak, az volt a célom, hogy felállítsam ezt a rekordot: fél 9-kor kezdek a Május 1-ben és fél 7-kor a Bástyában fejezem be. És meg is volt. A jegyeim otthon megvannak. Akkor úgy éreztem, hogy valami borzasztó nagy dolgot vittem véghez. Most ugrok egy óriásit. Nem vezetek, ez valahogy kimaradt az életemből. Mindig a lányom visz haza. Elindulunk az Angol utcából, és kiérünk a körútra, a Margit-hídon megyünk át Budára, a Keleti Károly utcába. Így óhatatlanul el kell mennünk a Szikra előtt. Ahányszor odaérünk, ott mindig pirosat kapunk. Száztizenhetedszer is belekezdenék, de már a harmadiknál beleszólt a lányom, hogy „tudom”. Tudom, ki lehetett nyitni a tetejét, tudom, már azon fel vagy háborodva, hogy nem elég az, hogy Szikraként bezárták, de már Metróként sem üzemel, igaz? Igen, halálosan fel vagyok háborodva. Tudom, rettenetes, hogy itt ennek a bejáratában kínai pulóvereket és szemüvegeket árulnak. Igen, kislányom, igen, mélységesen fel vagyok háborodva. Ezt minden áldott nap elmondom, és a lelkemet darabokra szakítja, hogy a Szikra nemhogy nem Szikra, de már Metró sem. És semmi, és nem nyitják szét a tetejét, és nem működik. Megyünk tovább! Átmegyünk a hídon. Tudom, tudom, a Fülöp Ágival az utolsó sorban. Igen, a Fülöp Ágival a Bem moziban, az utolsó sorban, igen, ott csókolóztam életemben először. Ez számomra mind a mozi légköre. És az én régi mozijaim gyakorlatilag eltűntek. És hozzáteszem, hogy engem az nem érdekel, hogy ezzel szemben a plázában sokkal kényelmesebbek székek, meg dolby-sztereo hang vesz körül, meg pattogatott kukoricát lehet venni. Nem érdekel. Ez nekem nem váltotta ki a régi élményt, nem adott helyette másikat, sőt nagyon-nagyon messze eltávolított a mozitól. Tehát, ha csak nem kötelező moziba menni, nem járok. Gyakran hívnak meg a rendezők a premierjeikre, de inkább nem megyek, mert ma már a mozi sokkal inkább fájdalmat, szomorúságot ébreszt bennem. Pedig mély nosztalgiát, gyönyörű emlékeket kellene felidéznie. - De hát hogy bírja ki, hogy egy Ön által is tisztelt, nagy rendező filmjére nem megy el a moziba? - Előbb-utóbb úgyis kijön a film videón, vagy vetítik a tévében. Tudja, ahogy letűnt az én mozikultúrám, magam is átalakultam. Felébredt bennem a gyűjtőszenvedély. Felhívtam a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatóját. Mondom neki, Vera drága, nem hiszi el, hogy a Nap-kelte főszerkesztése mint jelent fizikailag, magyarul borzalmas sok dolgom van. De tudja, van egy óriási szekrényem, amiben kazetták sorakoznak. Minden áldott reggel és este felnézek arra a tíz-tizenkét helyre, ahonnan hiányzik a Jó utat, autóbusz!, a Dalolva szép az élet, a Vihar, a Becsület és dicsőség stb. És olyan ideges leszek. Ez a tipikus elmebeteg gyűjtőgondolkodás. Mondtam az igazgatónőnek, hogy nem tudok tovább a Jó utat, autóbusz! nélkül élni. Nem eszem vagy nem iszom, ha kell, de azt tegyük oda be. És ezek rossz filmek, de ennek ellenére. Hosszú éveken keresztül súlyos lelki konfliktust okozott, hogy nekem A csodacsatár című film csak egy változatban volt meg. Betege voltam a problémának. Persze tegyük hozzá a dologhoz, hogy régen el is kellett menni a moziba, mert máshogy nem lehetett hozzájutni a filmekhez. A gyűjteményem kilencven százaléka a tévéből készült felvétel. A jó isten áldja meg a Filmmúzeumot, mert lehet rájuk mindent mondani, de hogy az Én és a nagyapám nekem megvan a gyűjteményemben, azt nekik köszönhetem. Mint gyűjtőnek, ők óriási darabot tettek a kollekciómba, mert elkezdték játszani reggeltől estig azokat, amikhez máshol nem tudtam volna hozzáférni. Ma is vadászom a magyar filmeket a különböző csatornákon. A Filmmúzeum sajnos átalakult ebből a szempontból, egyre több külföldi filmet tűznek műsorra. De például ma este el lehet csípni a Dunán a Szerelemcsütörtököt. Látja, ma már a moziműsor helyett a tévéújságot bújom. |