Deák Dániel
Kisemberek harca
2005. augusztus

Ahogyan a filmek, úgy a nézők is egyre megbízhatóbbak lesznek: átkozottul megtervezhető minden, így se nagy bukások, se különösen nagy élmények (vagy csalódások) nincsenek. Ritka (film)történeti pillanatot élünk, mintha egy optimalizált demoprogram futna, olyan kifogástalanul működik a filmipar. Egyik mozgólépcső szállít a másik után a filmekhez. Meg sem kell moccannom. Kicsit olyan a plázákban a mozikig eljutni, mint amikor a strandon lezuhanyozunk és lábat mosunk, mielőtt belecsobbannánk a vízbe. A pláza a maga félvirtuális világával az utca és egy digitálisan felturbózott csatajelenet között helyezkedik el, felkészít az utazásra. Tehát nincs mitől tartanunk: ha mindent szabályosan csinálunk, nem fogunk szívrohamot kapni.

A Világok harcán gondolkodva azt vettem észre, hogy szüntelenül mentegetni akarom a filmet: csak nem lehet ennyire üres ez a történet! Aztán meggyőztem magam. Ha Spielberg-mozit nézünk, önkéntelenül is két pólus közé illesztjük az alkotást: pénzt vagy igazi, hús-vér katarzist akart gyártani a mester? Úgy tűnik, lassan a két pólus elválik egymástól, és el lehet őket helyezni az idő tengelyén, Spielberg ugyanis jó ideje - talán a Ryan közlegény megmentése óta - adós valami nagyszabásúval. Titokban reméltem, a Világok harca végre ilyen film lesz... Tom Cruise egy hihetetlenül magas daruból hatalmas konténereket mozgat. UFO-perspektíva. Végig azt vártam, ez még jelentőséget kap, és meglátva a tripodokban (magyarul: állvány - aprócska filmes önreflexió) manifesztálódó földön kívülieket, várakozásom fokozódott. Aztán nem történt semmi, igaz Cruise-t a vége felé felszippantotta egy tripod, és ott el is követte egyetlen komoly hőstettét, mégsem kapott olyan jelentőséget professzionalizmusa, mint mondjuk az olajfúró Bruce Willisé az Armageddonban. Csak egyvalaki menekül meg a foglalkozása révén, a tévéstáb operatőre, oda is vetik neki: „A kamerád nélkül megdöglöttél volna” - még egy filmes utalás. Az egész támadást a tömeg, az utca embere perspektívájából ábrázolta Spielberg. Semmi elefántcsonttoronyszerű CIA-központ vagy Ovális Iroda, mindent úgy látunk, mintha az utcán vonuló nép közé vetődtünk volna. Ebből is következik, hogy Spielberg filmje családi mozi akar lenni, hús-vér emberi konfliktusokkal, minden különösebb naturalitás nélkül. És a középpontban persze Cruise-papa áll; egyáltalán nem tudja kezelni a gyerekeit, és a történet legfőbb tétje mintha nem is az emberiség megmentése lenne, sokkal inkább az, hogy apaként megleli-e a hangot a gyermekeivel. A széthulló család és a helyét kereső apa régi ismerősünk más katasztrófamozikból: Bruce Willis, a válni készülő apa a Die Hardból, Dennis Quaid sem találta a hangot fiával a Holnaputánban - aztán a katasztrófa, mint egy megtisztító sokkterápia, mindent helyrerakott. Tom Cruise figurája annyiban más, hogy ő tényleg rossz apa, és nem azért, mert sokat melózik meg a világ megmentésén fáradozik, hanem szemmel láthatóan nincs kedve az egészhez, és ebből következően még egy kenyeret sem tud megkenni az éhes gyerekeinek. (Hogy a gyerekek miért nem tudnak, az megint más kérdés.) „Mi a terved?” - kérdezik tőle több ízben is a menekülés során, és bátran megválaszolhatjuk helyette: nincsen semmiféle terv, csak a menekülés. Tetszett, hogy Spielberg ilyen labilis hőst választott; már-már azt gondoltam, végre olyan blockbustert láthatok, ami fel meri törni a paneleket, és saját kockázatvállalásával képes izgalmat kelteni. Várnánk, hogy Cruise majd vigyáz ránk, de sehogy sem megy neki, magunkra maradtunk. Merész vállalás ez egy amerikaitól, akinek honfitársai megszokhatták, hogy bízhatnak az apjukban, az elnökben és persze Istenben. A Világok harcában elszakadt a hierarchia hálója, és csak a vakszerencse maradt, azzal pedig dramaturgiailag nem könnyű mit kezdeni. Ahogy haladt előre a történet, úgy laposodott a film, sem félelmetes, sem tanulságos, sem igazán látványos nem tudott lenni. A Világok harca egyébként adaptáció, H. G. Wells 1898-as science fictionéből készült. Kultuszregényről van szó, ráadásul Spielberg nagy példaképe, Orson Welles már készített egy másik kultuszfeldolgozást: az 1938-as rádiójáték fél Amerikát pánikba kergette, annyira valószerűre sikerült.

Spielberg imádja az embereket, jó érzékkel bánik a kollektív konfliktusokkal; alighanem kitűnő neorealista filmeket csinált volna. És amihez mint filmrendező különösen ért: olyan beállításokat találni, amelyek azt az illúziót keltik, mintha mi nézők is jelen lennénk a filmben. Az utca emberének dramaturgiai nézőpontjából következik, hogy a film lemond a lélegzetelállító monumentalitásról. Spielberg csak most, a Világok harcában nyúlt először komolyabb digitális effektekhez, nyilván azért - gondoltam, mielőtt a megnéztem a filmet -, hogy a látványvilágot minél nagyszabásúbbá tegye. A mestert ezzel szemben egészen más szempontok vezérelték. Összesen tíz hónap alatt készítette el a Világok harcát, méghozzá - hollywoodi viszonylatban - nem is túl sok pénzből. Megbontotta tehát az életművét, de nem filmje, hanem pénztárcája miatt. Még egy ilyen, és megfogadom, nem nézem meg a következő filmjét, és utolsó eszközünkhöz nyúlok, a lázadó-hordozó kalózdévédéhez.

Steven Spielberg mellett Woody Allen a másik olyan amerikai rendező, akinek a nevét mindenki ismeri. Érdekesen alakul a filmtörténet, mintha a modern európai művészfilm legfontosabb identitásképző eleme, a markáns szerzőiség visszaköltözött volna az óceán túlsó partjára. Igaz, arrafelé ez többnyire a filmek marketingstratégiáját határozza meg, alkotói következetesség már kevesebb áll mögötte, ám mégiscsak tény, hogy manapság inkább amerikai rendezők nevét ismerik a nézők, ők azok, akik látványos életműveket alkotnak. Woody Allen hagyományos értelemben vett mise en scene, ráadásul ezer szállal kötődik az európai filmes tradíciókhoz, és kivétel nélkül minden filmjén fel lehet fedezni a kézjegyét. Minden bizonnyal Truffaut egyik kedvence lenne - és nem csak szerzői filmes mivoltából adódóan. Van benne valami a francia új hullámosok könnyedségéből, ahogy a filmre mint önkifejezési eszközre tekint. Filmes esszéista, tehát gondolkodásra használja fel a mozgóképet, és nem véletlenül ezt a médiumot választotta. Talán, mert hiú ember, és a film kiváló tükör - mondhatnánk, de Woody Allen nemcsak önmagára reflektál, hanem mindenre, ami a szeme elé kerül. És itt érthetjük meg, miért filmben gondolkodik. Az összes művészet közül talán a mozi képes legjobban leleplezni magát és nézőit. Ahhoz, hogy lerombolhassunk egy illúziót, először fel kell építeni, és erre a mozgókép a legalkalmasabb eszköz. Visszatérve az alkotó személyiségproblémájához, a szerzőiséget árnyékként is fel lehet fogni, amelyből embert próbáló feladat kilépni. Woody Allen is ezzel küzd; túl van azokon a filmjein, amelyek megteremtették a személyiségét, és azóta ennek variációit viszi vászonra. Kétélű dolog a szerzőiség: a kritikusok mintha önkéntelenül is valami dramaturgiafélét keresnének a rendező életművében: Woody Allen leszálló ágban van, ebből a pozícióból kell tehát megítélni a munkáit is. A Melinda és Melinda nem erről győzött meg. Nagyon élvezetes filmnek találtam, ellentétben a rendező néhány utóbbi, tényleg gyengécske művével. A cselekmény magáról a mesélésről szól. Hogyan beszélhető el a világ - inkább tragikusan, vagy komikusan? Vagy pont, hogy nem így? Hisz ne feledjük, nemcsak két elbeszélés van a Melinda és Melindában, hanem egy harmadik (a mesélőké, tehát a két vitatkozó drámaíróé), sőt, még egy negyedik is, az „igazi” mesélőé, Woody Allené, aki valójában megalkotta ezt a filmet. Mesteri elbeszélői húzás, hogy ezúttal láthatatlanná tette a figuráját az egyébként előszeretettel szereplő rendező. Ha megjelenne a cselekmény bármelyik részében, ő is csak egy lenne a többi között, így viszont a mindentudó elbeszélő fölényével szintetizálni tudja az egyes variációkat. A többi már „csak” mestermunka, a két Melinda története, színházi nyelven szólva, egy-egy jól megcsinált színdarab. Nem véletlen, hogy a komikus szál az erősebb, működnek a figurák, ülnek a poénok, nevetünk. A „tragédia” sem rossz, de kétségkívül kisebb erővel bír, némileg lezáratlan is marad. Radha Mitchell egyik Melindaként sem esik túlzásokba, színészileg kevéssé stilizált a játéka, ami meglepő, ha két, elvileg ellentétes karakterről van szó. A többi figura sem műfajspecifikus, a hamisítatlan vígjátékszínész Will Ferrert kivéve. Átlagembereket látunk, ennyiben mindenképpen eltér Woody Allen a klasszikus, mondjuk az Arisztotelész Poétikájában kanonizált színjáték hőseitől, akik pozitív vagy negatív értelemben, de rendkívüliek. A Melinda és Melinda szereplői tipikus manhattaniek, felső középosztály, akiknél már annyira oké minden, hogy muszáj valami bajt csinálniuk, mondjuk házasságot törni, majd esetleg emiatt depresszióba esni. Valamiképpen a magánélet nyughatatlanságát tematizálja a Melinda és Melinda, hasonló módon, mint François Ozon új filmje, az 5x2 is. Amíg Ozon az eseményeket engedi (visszafelé) történni, addig Allen - mindenható elbeszélőként - aktívan közreműködik, és porszemeket rejt a fogaskerekek közé, ily módon bemutatva a problémákat. Közös a két filmben, hogy mindkettő igyekszik kilépni a klasszikus elbeszélésmód keretei közül; az egyik visszafelé pörget, míg a másik párhuzamosan két történettel operál. Látok némi kétségbeejtőt abban, ahogy az úgynevezett művészfilmek próbálgatják a különböző elbeszélési formákat, és végül egyikben sem érzik otthon magukat. Mint a filmekben szereplő házaspárok, úgy ódzkodnak a megszokástól, az ismétlődéstől a rendezők... Woody Allen hajdanán azok közé tartozott, akik a legnyíltabban pszichologizáltak a filmjeikben, a szereplők analizálták egymást, Freudról társalogtak és így tovább. Ma már a legtöbb kommersz amerikai film beszél a lélektanról, szépen rímelve arra, ahogyan a legtöbb amerikai a pszichológusánál próbál nyugalmat lelni, ha a lelke rendetlenkedik. A Világok harca is felmutatja a tanulságot: a problémákkal szembesülni kell, ki kell őket mondani, harcolni kell a kapcsolatainkért. A Mr. és Mrs. Smith - amelyről részletesen később szólok - narratívájába egy házasságterapeuta került, akinek a szereplők elmondják gondjaikat. Hasonló helyzetet kell teremteni a moziban, mint a pszichológus díványán, és máris sokkal könnyebben megy az azonosulás a szereplőkkel. Woody Allen mára sokkal diszkrétebben pszichologizál; nem tagadja meg freudizmusát, de megértette, végleg közhelyessé vált a nyílt analizálás, így ma már csendesebben, árnyaltabban kell megjeleníteni a problémákat. A kibeszélés - ha automatizmussá válik - fabatkát sem ér.

A Melinda és Melinda egészére jellemző, hogy a tragikum-komikum oppozíció dacára sem tengnek túl a műfajokra jellemző stíluseszközök, így a képi világ, a jelenetek bevilágítása sem különbözik az egyes részekben. Kora ősz van, sárgás-barnás színekben játszanak a manhattani utcák, mint minden Woody Allen-filmben. Megbizonyosodhatunk róla, milyen jó operatőr Zsigmond Vilmos, aki ezúttal is makulátlanul egységes képi világot teremtett - igaz, mi más feladata lehet Woody Allen munkatársaként, mint megalapozni a párbeszédek vizuális atmoszféráját? Kevés filmrendezőnek bocsátjuk meg, ha a képek helyett inkább a dialógusra bízza magát. Allennél a beszélgetés azonban maga az attrakció, nem pedig szájbarágás vagy esetleg a megspórolt képek pótlása, mint egy rossz szappanoperában.

A Farkasok birodalmától előre féltem. Ha egy filmcím alatt a „francia thriller” műfaji megjelölést olvassuk, a főszereplőnek fenntartott rubrikát pedig Jean Reno neve tölti be, akkor keveseknek nem a Bíbor folyók jut eszébe. Annak idején én is teljesen oda voltam, milyen jól alkalmazza Kassovitz a misztikus elemeket. A film utánra is sikerült konzerválnia az izgalmakat, pusztán azzal, hogy nem magyarázott meg mindent, hogy a hülye is megértse; végre felfrissítette valami a Hollywoodban éppen betokosodni látszó thriller műfaját. Aztán jött néhány epigon, majd a Bíbor folyók második része, és máris ködbe vesztek az illúziók. Olyannyira, hogy legutóbb, amikor a tévében újra megnéztem az addig mesterműnek tartott „eredetit”, annak sem maradtak leplezetlenek a hibái, sőt, inkább erőltetett zagyvaságnak tűnt az egész. Körülbelül akkora borzongással töltött el, mintha valami ósdi szellemvasúton véletlenül rajtamaradtam volna még egy körre. A Farkasok birodalma után pedig egyenesen úgy éreztem, én is rászorulnék arra az agymosásra, amin a főhősnő, Arly Jover keresztülment. Annyi információ, mellékszál, valamint rejtélyes múlt sejlett fel a vásznon, amit a fejemben dolgozó szoftver néha már képtelen volt követni. A sztori alapját egy veszedelmes török terroristacsoport és a francia titkosrendőrség szembenállása képezi. Az alkotók azzal próbálták bonyolítani a történetet, hogy nem a hagyományos, jó harcol a rossz ellen típusú akciótörténetet kreáltak, hanem mindkét oldalt gonosznak ábrázolták. Az egymást ölő harcosok mögött egy bizonytalan világ képe tűnik fel. Nem lehet tudni, hová tartozunk, és kik uralják a gondolatainkat. Most, ahogy az itthon csendjében rakosgatom a figurákat, kezdem látni, hogy tulajdonképpen a Farkasok birodalma akár kiváló film is lehetett volna, és egyszerűen nem is értem, hogy tudták ennyire elrontani... Reno figurája Jean Gabint idézi fel: rezzenéstelen arc, kemény ököl, ütés, azután esetleg egy kérdés. Nem rajta múlik, hogy valahogy mégsem állt össze a karakter. Játszhat akármilyen rossz filmekben, akkor is nagy színész marad. Arly Jover - akinek figurája az egykori török terroristanő - sem rossz, igaz, karakterébe annyi mindent zsúfoltak bele, hogy az egy teleregényre elegendő volna. Ha a Világok harca a gazdaságos mozgókép megtestesítője, akkor a Farkasok birodalma a túlzások filmje, és ezt jól példázza főhősünk megjelenése is. Seszínű, őszes hajat varázsoltak a fejére, kereszttetoválást nyomtak a nyakára, és ráaggattak néhány rettenetes ruhadarabot, plusz még különféle (szimbolikus) ékszerek is lógtak róla mindenhonnan.... Szegény Reno. Megérdemelne már végre egy jó filmet.

A Farkasok birodalma Párizsában megállás nélkül zuhog az eső. Aztán egyszer csak eláll, ha jól emlékszem, minden különösebb ok nélkül. Egymást követik a nyers brutalitással átitatott jelenetek - kicsit konvencionális, öncélú, de megbocsátható, mivel a film képi világa még a leginkább dicsérhető. Látunk egy-két kifejezetten szép képet is, mint például Arly Jover zuhanyzós jelenetét: felülről figyelhetjük, amint a zuhanyrózsából millió gyöngyként zubog ki a víz kétségbeesett főhősnőnkre. Fáj a szívem ezért a filmért, nem kellett volna hozzá sok (konkrétan: kevesebb kellett volna), hogy élvezhető legyen. Több ízben előfordul, hogy az esővízbe vér keveredik. Ha mindehhez még hozzávesszük, mennyire kényelmetlen végignézni, ha valakinek újratelepítik az agyát, akkor végképp érthetetlenné válik, mit keres egy könnyed nyári estén ez a film? Annál inkább helyénvaló az 5x2. François Ozont nagyra becsülöm, mégis az 5x2-n sokáig csak háborogni tudtam. Blöff - legyintettem még az elején (mialatt a férj megerőszakolta a frissen vált feleségét) -, akárcsak a 8 nő című félresikerült musicalje. Ezentúl olyan Ozon-filmet nem nézek, aminek szám van a címében! Csakhogy az 5x2 közben felül kellett bírálnom magam. Meggyőzött Ozon szerénysége. Molnár Zsófia a júliusi Muszterben a rendezőt az új hullám egyik utolsó maradványának titulálta. Én kicsit máshonnan közelíteném meg, legalábbis az 5x2 után. Bergman és Bresson felől. Néhány hete sugározták a tévében a Jelenetek egy házasságból-t. Láttam is, olvastam is már korábban a művet, és az újbóli találkozás nem is a történet vagy a két ember közti feszültség szintjén volt újra érdekes. Érdemes a képekre figyelni az alapvetően tévéfilmnek készült alkotásban; mintha Bergman tudatosan mondana le a látványról, mintha tudatosan elegyítené a házaspár konzumlakását a televíziók képernyőjén kívüli világgal. Ozon ugyan eleve mozifilmnek szánta az 5x2-t, mégis hasonló alkotói szándék vezérelhette, mint Bergmant, azaz, egy akarattal redukált képi világ konstruálására törekedett. Halovány színekben, statikus beállításokon keresztül ismerjük meg a házaspár történetét. A tengerparti jelenetben, ahol hőseink összekerülnek, igazán nehéz lehetett elfojtani a látványosságot. Ozon azonban a beach-en is megtartotta a távolságot, jól megfigyelhető például a film utolsó beállításán, milyen képeslapszerűen, minden személyességet nélkülözve mutatja a naplementében vízbe gázoló szerelmespárt. Bressoni szerénységű, személytelenül személyes képeket kapunk erről a félresikerült házasságról, nagyon tetszik, hogy végre nem kell mindent látnunk (például a pár első csókját, vagy ahogy Marion a nászéjszakán megcsalja a férjét), csak a legszükségesebbeket. Végre valami ránk, nézőkre is hárul, és rendre ilyen próbálkozásokból szoktak következni a filmművészeti csodák. Ez is gazdaságos film, de nem úgy, mint a Világok harca. Ozon szigorát már a cím matematikájában is érzékelhetjük, de végig következetes marad a történet visszafele mesélésében is. A képi világ a megszokás nyomasztó hangulatát jeleníti meg, becsalogat minket egy házaspár otthonába, viszont a narrációval rögtön ki is vagyunk penderítve, hadd lássuk csak szépen kívülről is, hogy mennek a dolgok odabenn. S Ozon kettős figyelme, ez a kint-bent ellentétpár talán elég erős ahhoz, hogy saját életünkre is átmentsünk belőle egy darabot.

Mr. és Mrs. Smith történetéből kevesebbet okulhatunk, de hát nem is ezért áldozunk rá egy mozijegyet meg majd’ két órát, hanem a felhőtlen szórakozás reményében. A bajok ott kezdődtek, hogy már csak a második sorba kaptam jegyet, előttem már senki nem ült, így aztán kiváltam a közönségből, és önkéntelenül az elitista kritikus pozíciójából figyeltem az eseményeket. Még szerencse. Mert véletlenül sem szeretném soha azon kapni magam, hogy a térdemet csapkodva röhögök, amint egy férj és egy feleség péppé lövi-veri egymást, miközben a tévében mást se hallok, mint hogy törvényt nekünk a családon belüli erőszakról, harcoljunk zöldszámmal a bekattant apukák ellen és így tovább. Kényes dolog véleményt formálni a nézőkről, hiszen én is csak egy vagyok a sok közül, de ezúttal kicsit megijedtem a Mr. és Mrs. Smith közönségétől. Az extatikus női kacajoktól, amelyek egy-egy Brad Pitt-balegyenes után törtek fel, vagy az izgatott férfivihogásoktól, amelyek Angelina Jolie mozdulatait kísérték, és fordítva. Megjegyzem, júliusi mozikörutam során a Mr. és Mrs. Smith volt az egyetlen film, amelynek publikuma egy emberként érzett rá a történet ritmusára, senki nem késett a nevetéssel, minden az alkotók terve szerint alakult. Kicsit az Ocean’s Twelve - Eggyel nő a tét-re emlékeztet ez a mozi, annyi különbséggel, hogy ebben csak két A-kategóriás sztár tűnt fel, valamint hiányzott belőle mindenfajta vizuális bravúr és az a minimális lezserség, amellyel Soderbergh filmje még éppen megmentett a felháborodástól. Nézzük a történetet! Van két ellentétes érdekeltségű kémcég, az egyik Pittet, a másik Jolie-t alkalmazza. Nem is kémek ők, ahogyan a film sajtóanyaga hirdeti, hanem - ne szépítsük! - bérgyilkosok. Az alkotók nem akarták, hogy a történetnek bármi valóságszaga legyen, ezért terroristákról, ellenséges hatalmakról szó sem esik, ami egy kémfilm esetében legalábbis meglepő. Titokban ölik szép sorban az embereket, miközben élik kertvárosi kirakatéletüket. Szép kis ügynök, aki még a házastársát sem nyomoztatja le! Aztán minden kiderül, és kezdődik a harc! Üsd-vágd, nem apád - csak a férjed-feleséged. Talán, ha stopperrel mérnénk, bizonyságot nyerne, mennyire ki van súlyozva a cselekmény; Jolie és Pitt pontosan ugyanannyi időt, ütést és nagyközelit kap: alighanem egy nagy halomnyi szerződés rögzíti mindezt. Persze azért orrhosszal Jolie nyer mindenben, de véletlenül sem a ladies first hímsoviniszta elve, hanem a politikai korrektség, a szigorú női nézők kedvéért. Sajnos minden ilyen átlátszóan egyértelmű ebben a filmben, nem áll messze attól, mintha egy számítógép rakta volna össze bizonyos koordináták alapján. Smith-ék látszatéletében minden rendben van. A kocsijaik, az otthonuk és ők maguk is csillognak-villognak. A film fő kérdése, hogy mindez jól van-e így, vagy csupán illúzió, és jobb lenne változtatni rajta. Az alkotók válasza: nem gáz, hogy öt-hat évig egy őszinte szót sem váltottunk, csak gyilkolásztunk egymás mellett, most egy ideig kicsit gyilkolásszuk a másikat, aztán rájövünk, mennyire szeretjük őt, hogy utána együtt folytathassuk a küzdelmet. Mindezt egy életmód-moziba csomagolják, és persze ki másnak szánnák, mint a hasonló körülmények között élőknek, vagy még inkább azoknak, akik szeretnének így élni, hiszen a házaspár megformálását két olyan szupersztárra bízták, akik milliók példaképei. A legjobban az a rész tetszett, mikor egy éjszakai áruházban a kirakatbabák között bujkáltak hőseink - nem csoda, hogy a túlerő ellenére ott is halomra lőttek mindenkit, nehéz volt ugyanis kiszúrni a sok hasonló forma között a párost. Mindenesetre furcsa, hogy a Mr. és Mrs. Smith a leginkább házasságpárti film azok közül, amelyeket mostanában láttam. Az 5x2, a Melinda és Melinda is csak a kapcsolatok felbontásáig jut el, a rendrakást már nem vállalja. Smith-szék viszont tudják - hiszen a pszichológusuk a szájukba adta -, meg kell küzdeniük egymásért, és ha ezt ők egyszer elhatározták, akkor sikerülni is fog. Nem az a legnagyobb bajom Smith-székkel, hogy üresek és agresszívak, hanem hogy pont olyan figyelmetlenné teszik a nézőket, mint amilyenek ők maguk is. Öt évig élsz valaki mellett, és semmit nem tudsz róla, csak azt, hogy minden reggel 8-kor elmegy, és este 7-re hazaér. Érdemes így élni? Két órán keresztül nézel egy filmet, és hagyod magad, hogy elkápráztasson a csillogás meg a pergőre vágott akciójelenetek sora, miközben azt sem veszed észre, hogy az egyes jelenetek térszervezése teljesen irreális? Nem szeretem, ha lebecsülik a nézőt. Nagy ellendrukkere vagyok Mr. és Mrs. Smith-nek, de sajnos a film nem fog megbukni, sőt, ha jól hallom, a világ minden táján bankot robbant. Kedves házaspárok, tessék egy kicsit többet beszélgetni!