Kovács Gellért
Kovbojok, mint mi?
2005. augusztus

Esküszöm, ha egy tajtékzó paripa után kötnének, és hosszú kilométereken keresztül kellene vízszintes helyzetben nyelnem a port, akkor se tudnám röviden megindokolni, hogy miért pont a western a kedvenc filmes műfajom. Pedig fiatalságomból kifolyólag elvileg modernebb, gyorsabb fegyverekkel aktuálisabb kulisszák között küzdő mozgóképes héroszokat is választhatnék. Nekem mégis ez a rég volt, tán sosem volt világ kell. Régimódi lennék? Ki tudja. Annyi bizonyos: a western, szabályait nézve végtelenül egyszerű, határai könnyen kijelölhetőek. Látszólag csak néhány dolog kell hozzá: lovaglásra legjobb terep a vadregényes préri, leszámolásra az egyetlen hosszú utcából álló, porfelhős kisváros ajánlott. Fedezékként használható szétlőtt hordó, letépett kocsmaajtó, vagy éppen az ellenfél szitává lyuggatott teste. De vannak, akik fedett lőhelyre szavaznak: mondjuk egy kurtizán második emeleti ablakából pufogtatnak, esetleg a pajta szalmaillatú ajtajából csiki-csukiznak kifelé. (Rendkívül fontos, hogy egy westernben sokszor kapjon gellert a golyó. Iszonyú jól szól!) A párbajok, bunyók legyenek gondosan előkészítve. Az első pofon elcsattanása vagy a kolt előrántása előtt érdemes időt hagyni a kitartott nézéseknek. Feszüljenek csak azok az idegek! A győztes persze pörgesse meg a pisztolyát virtuóz módon, aztán nézzen szúrósan a kekeckedőkre. „Akar még valaki? He?” És ha már itt tartunk, a legfontosabb a Hős. Legyen rovott vagy tragédiáktól terhes, revánsért kiáltó múltja, esetleges zord külseje mögött feltámadni kész bukottangyal-lelke, fejlett erkölcsi érzéke. (Persze jó, ha mindez szűkszavú cinizmussal és látszólagos önzéssel párosul. Így lesz igazán többdimenziós az igazságosztás.) De az se baj, ha emberünk megátalkodott, mindenkin átcsörtető gazember. Csak a nőket és a gyerekeket ne bántsa. Legyen neki szíve. Viszont lőjön sokat. (Vagy keveset, de akkor halálpontosan.) Persze, ha egy talpig becsületes, makulátlan kovbojt szeretnénk, az se baj. De azért ajánlott árnyalni jellemét legalább egy kis látens agresszióval, régmúlt idők árnyaival. A biztonság kedvéért. (Egy csipetnyi régóta visszafojtott erőszakosság még hasznos lehet, ha meg kell magyarázni, hogy miért is öldököl olyan mély átéléssel seriffünk a fináléban.) Nélkülözhetetlen még a frappáns, fekete humorral töltött duma. Enélkül az egész nem ér egy negyed aranyrögnyit se! A pórias külsőségeket se érdemes elhanyagolni, például a bő nyálú porba köpés elengedhetetlen kelléke egy magára kicsit is adó, laza fegyverforgatónak. (Ha a mocskosabb, talján fejlesztésű megoldások mentén szeretnénk filmünkkel nyargalni, akkor mindenképp érdemes színészeinkkel begyakoroltatni eme mutatványt.) Végül a trombitálós-nagyzenekaros, esetleg fütyülős, alantasan vagy éppen drámaian érzelmes kísérőzene kottáját se érdemes postakocsink tetején felejteni. - Ennyi? A western tényleg csak egy rozoga öregúr lenne? Régi trükkjei bármikor behelyettesíthetőek? Tévedés. Dögös bendzsója ugyanis csak ügyes kézben hajlandó hiteles rekedtségével megszólalni. Olyan alkotó kell hozzá, aki képes elővarázsolni a választott hangszerének érces hangjában rejlő faragatlan, mégis érzéki költőiséget. Ez a puskaporos varázslat azonban eddig csak néhány magányos megszállottnak sikerült. A legendás legnagyobbak (John Ford, Howard Hawks, Fred Zinnemann, Sergio Leone, Sergio Corbucci, Sam Peckinpah) formanyelvi kísérletei, meghatározó stílusjegyei ma már a modern kommersz mozi toposzaiként köszönnek vissza a vásznakról. A gondosan lemásolt, begyakorolt (és sokszor lejáratott) dramaturgiai megoldásokat, eszközöket csak keveseknek van bátorsága „hazai pályán” használni. Az utóbbi tizenöt évben kevés amerikai westernfilm született, a jelentős darabok száma alig éri el a tucatot. A helyzet nem túl fényes, de korántsem reménytelen. Tanulságmentesnek meg aztán végképp nem mondanám.

Kietlen, sivatagos vidéken álló kocsmában unott csapos törölgeti foltos atlétájában a bárpultot. Kint szélvihar, bent az unalom tombol. Csak egyetlen vendég üldögél az ablak mellett. A sarokban álló wurlitzerből country duruzsol. Miután a barázdált arcú bőrkabátos megelégeli a bátortalan, de folyamatos nyaggatást, kér egy üveg whiskyt. Közben vasparipán megérkezik még két hasonló fizimiskájú, de fiatalabb „izirájder”. Kézfogás, majd a lényegre térnek. Az idősebbik munkát ajánl, el kéne tenni láb alól egy kellemetlenkedő embert. A fizetség elég, a munka „kellemesnek” ígérkezik. De még mielőtt kézfogással megpecsételődhetne a bűnös alku, rendőrautó fékez az épület előtt. A helyi rendfenntartó erők érkeznek frissítőt remélve, mellékesen a parkoló motorok rendszámát is lekérdezik a központtól. Amíg az eredményre várnak, a páros női tagja bemegy a kocsmába. Kisugárzása maszkulin. Ennek ellenére néhány másodperc múlva az ablakon repülve távozik, néhány golyó kölcsönöz neki szárnyakat. Társa is későn kapcsol, a három zsíros hajú gazember őt sem kíméli. Ahogy a csapost sem - aki időközben flegma arckifejezését rémültre cserélte, és a villámgyors lövöldözés láttán a pult alá rejtett telefonért nyúlna. Hiába rimánkodik a pisztolycsőbe, számára sincs kegyelem. - Walter Hill 1990-es filmjének, a Megint 48 órának nyitó jelenete szellemes Volt egyszer egy Vadnyugat-hommage, mély meghajlás Leone „vonatvárós” képsora előtt. James Horner kísérőzenéje - mely az első részhez, a 48 órához íródott - harmonikával felturbózva erősít rá a hatásra. Az azóta kultfilmként emlegetett dolgozat modern akciókrimi, ennek ellenére a rendező több jelenetben is használ kedvelt műfajából átemelt dramaturgiai és képi megoldásokat: bőségesen hallhatunk frappáns, a kor kívánalmainak megfelelő obszcén beszólásokat, tűzpárbajok előtt a résztvevők lábbelijének premier plánját is megcsodálhatjuk néhányszor, na és persze számos dögös pillanattal szolgál a két főszereplő „kutya-macska” barátsága is. Hill tehát beleadott apait-anyait. A Megint 48 órát nézve egy pillanatig sem kérdéses, hogy merre húz a szíve. Aztán, az évtized során két alkalma is adódott klasszikus terepen bizonyítani. Ezek közül az 1993-as Geronimo a sikerültebb darab. A legendás apacsvezér utolsó nagy harcáról regélő gyönyörűen fényképezett film tisztességes, de az állandóan érződő tankönyvízű illetődöttségnek köszönhetően csak mérsékelten izgalmas. Távolról szemlélünk egy letűnni látszó kultúrát, sajnos olyan messziről, hogy még a lelkiismeretünk se mozdul. Ez pedig már nagy baj. Hill egy indiánügyben tapasztalatlan szereplőt választ mesélőnek. (Csakúgy, mint Kevin Costner, a saját maga által rendezett, jóval szentimentálisabb és megbecsültebb Farkasokkal táncolóban.) A fiatal tiszt (Matt Damon) narrációjának zavaró pátosza azonban megöli a sztori keménységét. Így a mindvégig lappangó, a mának is üzenettel szolgáló antirasszista odamondogatás rejtve marad. De amit látunk, legalább külcsínre nagyszabású. A két évvel később forgatott Vad Bill viszont még ennyire sem képes lekötni nézőjét. Hiába Jeff Bridges kiváló alakítása vagy a most is nyilvánvaló direktori eltökéltség. Szélesvásznú, velőtrázó ámokfutás helyett csak egy közepes tévéfilm a végeredmény. Mindent összevetve: rendkívül dicséretes Walter Hill igyekezete, de egy könnyes szemű népművelő nézőpontja önmagában kevés a jó westernhez. El kell hitetni a publikummal, hogy amit látnak, több egyszerű nosztalgiánál: a Vadnyugat itt van.

De az se vezet sehova, ha egy alkotó szemérmetlenül megerőszakol egy műfajt, csak hogy az trendivé formálódjon. Az 1989-ben született A vadnyugat fiaiból még egy folytatás is készült, annyira sikeres volt. Pedig nem történik benne semmi rendkívüli, csak nagyon szépek és fiatalok a főszereplők. Többek között Kiefer Sutherland, Emilio Estevez és Lou Diamond Philips köpködi a töltényeket összevissza. Hajuk kínosan kifésülve, arcukon sminkes által odakent műkosz éktelenkedik. Az ember szinte már várja, hogy mikor zendítenek rá „törvényen kívüli fiúcsapatként” Bon Jovi kíséretében a Blaze of Glory című nyekergésre. Végül is mindegy, a készítők úgyse az alapműfaj rajongóinak kegyeit keresték. A Popcorn és a Bravo magazin fedőlapja volt a végcél. Talán hasonló üzleti megfontolásból adtak zöld utat a stúdiófőnökök Jonathan Kaplan rendezőnek, hogy csupa női sztárral leforgathassa az első „emancipációs westernt”. A Rosszlányok kedves, de végtelenül butuska próbálkozás. Mi tagadás, jól áll Andie MacDowellnek a bőszárú kovbojnaci és Drew Barrymore göndör kontya is csinosnak mondható. (Nem beszélve felettébb mutatós dekoltázsáról.) De amikor a lányok azt játsszák, hogy elsősorban nem mutatósak, hanem inkább kemények... Az már egy kicsit sok a jóból. Mondjuk ezek a csajok legalább nem akarnak mindenáron a női Steve McQueennek látszani. Mint Sharon Stone 1995-ben. De meg is lett az eredménye, a Gyorsabb a halálnál csúfosan elhasal minden fronton. Sam Raimi rendező kelléktára sajnos kimerül a rendkívül divatos, „nézzük a golyó szemszögéből a becsapódásig tartó utat” vizuális trükk gyakori használatában és a jobb sorsra érdemes szereplők marionettfiguraként való rángatásában. Érdekes minimálprogram, de a viccnek is van határa. Pláne, ha az eredeti szándék még komoly volt. De nem áll távol a műfajtól a nevetés sem. Ha ízléssel, ne adj’ isten, egészséges humorérzékkel van egy mulatság tálalva, az egészen más kérdés. (Itt, ezen a ponton például eszembe jut a Manitu bocskora című német förmedvény is, mely a jugoszláv-NDK eurowesterneket igyekezett penge élére állítani, de inkább csak megemlítem, részletezés nélkül. Szégyenletes.) Richard Donner akciófilm-specialista 1994-es paródiája ellenben direkt vicces mozi. A Maverick az amerikai tévécsatornákon az 50-60-as években azonos címen futó sorozat egész estés változata. A pontosan megírt, sziporkázó forgatókönyv és a szigorúan komolytalan hangvétel mellett jutalomjátékok özöne szórakoztatja a nagyérdeműt a közel két órában. (Az eredeti széria főhőse, James Garner partnereként Mel Gibson és Jodie Foster, sőt még Danny Glover is feltűnik egy pillanatra, utalva a Halálos fegyver-szériára.) Izgalmas kártya- és fegyvercsaták, a témába vágó jobbfajta idézetek tömkelege, csattanós végkifejlet. Mi kell még? Az égadta világon semmi. És bizonyos szempontból Barry Sonnenfeld céltévesztett kísérlete, a Vadiúj Vadnyugat is különleges dolgozat. A digitális technika pixelcsodáit a pofonegyszerű, de annál hatásosabb hagyományos, veszkócsizmás izgalmakkal vegyíteni mindenesetre izgalmasnak hangzik. Mainstream popzenével se próbálkozott még senki a celluloidprérin. De hogy a rakás pénzből összehozott mindenféle fémmonstrumok és szuperfegyverek miért is néztek ki mégis olyan idétlenül? A válasz kézenfekvő: Will Smith ide, Kenneth Brannagh oda, a „biowestern” nem bírja a mesterséges színezőanyagot. Kilöki magából.

A Vissza a jövőbe-széria befejező epizódjában Michael J. Fox, alias Marty McFly a vadnyugatra téved. A szokásos kezdeti pánik után felcsillan a szeme: Ó igen, ez aztán a szuper hely! Elragadtatása odáig fajul, hogy mikor a helyiek a neve felől érdeklődnek, Clint Eastwoodként mutatkozik be. A válasz harsány kacaj. Ilyen hülye nevet még nem hallott arrafelé senki! - Robert Zemeckis rendező 1990-ben még nem sejthette, hogy nagyon korán temeti Eastwoodot. A legnagyobb dobása előtt két évvel: A Nincs bocsánat megunhatatlan, érett mestermű. Megrázó, pimasz, de hagyománytisztelő. Realista, mégis balladisztikus. És álomszép. Az akkor 62 éves színész-rendező dermesztő magabiztossággal, mindenféle hatásvadász abrakadabra nélkül, évszámaihoz méltó cinizmussal és bölcsességgel navigálja a nézőt egy jó útra tért gyilkos háborgó lelkében. William Munny szerepében végérvényesen leszámol rég volt keményfiú-imázsával: farmján disznókat kerget a szarban és remeg a keze. Sebaj, erre jó a winchester! A belső sebek meg arra, hogy egyszer felszakadjanak, és elszabaduljon a pokol. A film számos Oscart sepert be, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó díjat is, Gene Hackman parádés gonoszalakításáért kapott elismerést. A bűnös, filozofikus westernfilm visszatért! Eastwood sikerén felbuzdulva odáig merészkedtek az álomgyár moguljai, hogy párhuzamosan két, részint azonos témájú terméket is moziba engedtek. (Ez azért meglepő és mulatságos, mert néhány évvel azelőtt örülhettünk, ha évenként egy darab moziban kirándulhattunk a vadregényes prérire. Mire nem képes egy öreg róka...) A „ki csinál sikeresebb filmet Wyatt Earp legendájából” - fantázianevű kereskedelmi versenyt vitán felül a Tombstone, a halott város nyerte. Sokak szerint azért, mert a vadnyugat szimbolikus figurájának számító békebíró életének legfontosabb szakaszával foglalkozó darab hamarabb került bemutatásra, mint Lawrence Kasdan epikus, Earp egész életét feldolgozó munkája. Véleményem szerint nem csak ezért. Egész egyszerűen az előbbi sokkal jobb film. George P. Cosmatos vacakolás helyett csak szabadon engedi a hatlövetűket. És szólnak is, jó hangosan! Nincs felesleges hisztizés, unalmas patriotizmus. Csak a vér, meg a fekete ballonkabátok. Azt viszont képtelen vagyok eldönteni, hogy Val Kilmer vagy Dennis Quaid alakítja-e zseniálisabban Docot, a tüdőbajos kalandort. Kurt Russel erőteljes nyers Earpöt formáz. Persze Kevin Costner se rossz a másik dolgozat címszerepében, de talán jobb lett volna, ha a direktori teendőket is elvállalja. Abból még sosem volt nagy galiba. Legalábbis, ha a westernjeit nézzük. Halmozottan érvényesek a szuperlatívuszok legutóbbi rendezésére, a Fegyvertársakra. Costner és Robert Duvall kedves kovbojok, marháikat legeltetik a szép zöld gyepen. Nagyon megértik egymást: keveset beszélnek. Leggyakrabban csak annyit, hogy „Hő” vagy „Heee”! Egyébként nem ostobák, csak nem becsülik sokra az üres szavakat. Két segédjüket is erre nevelik: a szűkszavú becsületességre. Aztán, mikor szorult helyzetbe kerülnek, kénytelenek lépni, illetve ócska, olcsó pisztolyukért nyúlni. Szabadságukért szállnak harcba... Costner nem választott a klasszikus amerikai és az európai ihletettségű formák közül. Inkább fogott egy kényelmes sámlit, és leült a kettő közé. Okosan tette. Műve kiegyensúlyozott, és rendkívül ügyes. Bizakodásra ad okot. Főként a végső leszámolás képsorai hatnak lebilincselően (a párbaj előtt svájci csokoládét majszoló hősök hihetetlenül aranyosak), de az oda vezető út is igazán impozáns. Csak így tovább, drága Kevin!

De az se rossz, ha valaki csak hajlong, és stílusokat kever. Persze korántsem mindegy, hogyan csinálja. Robert Rodrigueznek például kisebb-nagyobb bakik közbeiktatásával háromszor is sikerült. Tex-Mex bolondozásait (A Zenész, Desperado, Volt egyszer egy Mexikó) imádja a közönség. De az „idézőkirály” kétségtelenül Quentin Tarantino: ismerős zenék, találó utalások, és mindből árad a műfaj iránti feltétlen ájulat. Leginkább érvényes ez monstre bosszúfilm-vállalkozására, a Kill Bill filmkockáira, azon belül is annak második részére. Több tucatszor láttam már, egyszerűen képtelen vagyok megunni. Az első epizódot nem is kedveltem annyira, első látásra idegesített a harsánysága, az európai szemnek idegen távol-keleti hatások sulykolása. Aztán, ahogy közeledett a Menyasszony hadjáratának finise, úgy lágyult meg az én szívem is. A történet végére pedig már egészen kenyérre kenhető állapotba kerültem. Pedig Tarantino - saját elmondása szerint - nem csinált semmi különöset, csak gyártott egy tömény, a saját rajongói ízléséhez igazított turmixot, beledobált mindent, amitől valaha jól érezte magát a moziban. És aztán feltételezte, hogy mások is hasonlóképpen éreznek majd. Véleményem szerint azonban van a produkciójának egy fontos tanulsága is: nem szabad lenézni a westernt. Sőt. Ahelyett, hogy vidáman temetnénk, szomorkodnunk kéne. Ma már ugyanis nem elég, ha egy „új seriff (vagy szamuráj) érkezik a városba”. És az „egyszerű”, minden hájjal megkent banditáktól sem riadunk meg a vásznon. A szimbólumok már keveset jelentenek, a modern horrorvilág kell, sorozatgyilkosokkal, ismétlőfegyverekkel, robbanó buszokkal. A hazug „realizmus” a menő. Magunkat akarjuk látni a vásznon.
Lelkünk rajta.