Tanner Gábor
Édesapánk, Columbo
2005. augusztus

Eléggé egyszerű az eset. Gondolhatnánk. Columbo a népmesék hőseinek leszármazottja. A kisember, aki megoldja a gazdagok világában a nehéz ügyeket, és rendet teremt. Mint a szegény ember legkisebb fia. Megválaszolja a kérdéseket, megoldja a rejtélyeket, legyőzi a legkülönfélébb gonoszokat. Azt mondják, ezért szeretjük ezt a ballonkabátos, hunyorgó, ütött-kopott kis embert. Mert egy közülünk. És mert az enyhe osztályharcos érzésvilág révén megtestesíti vágyainkat is. Némileg kárörvendve nézzük az egymást gyilkoló, és végül Columbo horgán fennakadó gazdagokat. Megmutattuk nekik! Lezárhatjuk hát a Columbo-mítosz ügyét. Bár van itt még valami apróság...

Hogy lenne ez a felügyelő nekünk, kisembereknek a jelképünk, ha egyszer mi nem szeretjük magunkat ilyen ágrólszakadtnak látni?! Bele is halnánk! Ha a mindennapos szükségleteink kielégítését megközelítő, vagy annál kicsit több pénzünk van, máris demonstratív vásárlásba kezdünk. Próbálunk többnek, szebbnek látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Kitaláljuk magunkat, és elkészítjük, felépítjük énképeinket. Isten őrizzen, hogy igénytelennek tűnjünk! Ha van egy lógó fülű, ciki kutyánk, dehogy hívjuk elő a kocsiból, hogy égessük magunkat a meglehetősen csinos kutyakiképző hölgy előtt. És ilyen badarságokat mondjunk, hogy a kurta lábú, elhízott ebet őrző-védő feladatokra akarnánk kiképezni. Ráadásul pont a feleségünk mellé... (Gyilkosság telefonhívásra) Meg hát dehogy pöfögnénk be ócskavasunkkal a kép közepébe! Inkább pár száz méterrel odébb leparkolnánk, s azt mondanánk, jaj, nem találtuk az utcát, ott is hagytuk az autót valahol, inkább gyalog jöttünk tovább. Nem, ez a Columbo nem mi vagyunk. Sőt, mi inkább a filmbeli gazdagokkal vagyunk rokoníthatók. Jó, nincs éppen luxuskörnyezetünk, de ezt leszámítva utáljuk önelégült, macsó férjünket, aki semmibe vesz bennünket (Jobb ma egy veréb, 1992) a feleségünk szeretőjét (Gyilkosság telefonhívásra, 1978), a nagyképű reklámmenedzsereket, akik kizsigerelnek bennünket (Ínyenc gyilkos, 1978), gyűlöljük, ha valaki a szívünkhöz legközelebb álló családtagunkat kihasználva befurakszik a famíliánkba (Kapj el, ha tudsz!, 1977), korosodva egyre jobban és jobban szeretnénk elégtételt venni gyerekkori sérelmeinken (Régimódi gyilkosság, 1976)... Ilyen esetekben ugyanis határozott ellenlépéseken törjük a fejünket, felhevültebb pillanatainkban úgy érezzük, ölni tudnánk.

Bőven nyílik most lehetőségünk Columbón töprengeni, ugyanis a TV2 március 8-tól csaknem minden szerdán vetít egyet a sorozat darabjaiból. Keresztbe-kasul válogatva a három évfolyamból. (Az NBC 1971 és 1977 között gyártatta az első szériát, a sikeren felbuzdulva 1977 és 1978 között folytatták, majd az ABC megvásárolta a jogokat, és 1989 és 1993 között újabb epizódokat forgattak.) Szerencsés másfél-két hónapot tudhatnak maguk mögött a rajongók. Nem mértek szűk marokkal a szerkesztők az erősebb Columbók közül (Kapj el, ha tudsz!, Ínyenc gyilkos, Gyilkosság telefonhívásra), és odalegyintették a talán valaha készült leggyengébbet is (Testvéri szeretet, 1995). Fogjuk fel krimitörténeti érdekességnek már csak Rod Steiger maffiózóalakítása miatt is! És ha már a Duna április 29-én belekezdett péntek esténként a Derrickbe, ne hagyjuk ki az összevetés ziccerét! A Columbo szövevényes és neutrális, a Derrick egyszerű és felkavaró. A Columbo-széria gazdag ornamentikájú, alig észrevehetően lassú, a Derrick valószerű, gyakran lapos és unalmas. Jobban szeretem Peter Falk csibészes mosolyát Horst Tappertnek a nyugdíj előtt állásából kirúgott ötvenes férfi keserűségét, kiábrándultságát, mindenen túl levését árasztó merevségénél. Columbo kedves fickó, Derricktől félek. Nyomasztanak a morális igazságosztásai. Az egyik mostanában vetített részben az egyetemista fiú autótolvajoknak segített kocsikat átcsempészni a határon. Egyszer a társa lelőtte az egyik áldozatot, és máris ott volt a tettestársi mivolt, a bűnpártolás - ugye, ugye, aki a tűzzel játszik...! Pár hete pedig egy német vidéki kocsmába tért be egy bankrabló. A bent iszogató falusi férfitársaság kiszúrta, hogy az italbolt előtt hagyott motorkerékpár csomagtartódobozában egy nejlonzacskóban ott a tenger pénz. Leitatták a fickót. De az megneszelte még, hogy mit akarnak tőle, felpattant a motorra, ám pár száz méterre nekivágódott egy fának és szörnyethalt. Az utána támolygó férfiak kirabolták a hullát. Aztán lecsapott rájuk Derrick: jó, hogy bűnöző volt, na de hát szabad ilyet?! Legutóbb egy lányát szexuálisan és minden téren rabságban tartó söpredék apát, egy összevissza kefélő vállalatvezetőt láthattunk, ehhez még egy szociális munkást és a feleségi mivoltában megalázott, jéghidegen gyilkoló asszonyt. (A lelőtt férj vére a szőnyegre folyt. Nem zavart a folt, magyarázta napokkal később Derricknek a feleség, de aztán felülkerekedett a tisztaságmániám.) Mégis leginkább a jó múltkori Rettegés foka-mutáció kavart fel. Egy bűnöző kiszabadult a börtönből, és bosszúból magába bolondította az őt sittre juttató rendőr feleségét. Nagyon sajnáltam azt a vékony, szőke asszonyt. Szép, naiv szeme megigézett. A vélhetően sok éjszakázástól, rettenetes bűnesetektől agyoncigarettázott (és -ivott) bőrkabátos rendőr után ott a konszolidált puhaságot sugárzó, fehér ballonos üzletember. A sok figyelmetlenségben eltelt év után most sok figyelmet kap, szeretetet, melegséget. Annyira drukkoltam szegénykémnek, hogy ne legyen Derrickéknek igaza, és ne csak kihasználja őt az a lokáltulajdonos. Ha más nem is, hátha megindítja a hölgy halk rajongása, kapaszkodása. De a Derrick-sorozat a névadó nyomozójához hűen hideg és kemény! Ugye hogy jobb lett volna otthon maradni! Viselni méltósággal a kisemberlétet, a hétköznapok szürke unalmát, megszokásait. Derricknek igaza van, tudom. De akkor is utálom az átlagemberségnek eme agresszív, morális imperatívuszát. Persze, ilyenek vagyunk, féltjük kis hangyalétünket. Félünk, hogy ha megpróbálunk kilépni, jól ráfaragunk. És persze kell ebben a megerősítés. Félni mindenkinek joga van, de nem szeretem, ha ehhez a létmódhoz egy ráncokkal körbefogott, vizenyős szemű, hatalmas, barnásra színezett lencséjű okulárén át szemeket meregető inkvizítort állítunk. Mert tényleg bepánikolok tőle. És elkezdek iszonyúan vágyakozni a német jóléti kisembermivolt után. Legalább próbáljuk megérteni a másikat, néha csettintsünk elismerően! Ahogy Columbo teszi. „Van, hogy meg tudok szeretni egy-egy gyilkost, akivel munkám során összefutok. Nagy ritkán szeretem, sőt tisztelem őket. Nem azért, amit tettek. Persze, hogy nem azért. Hanem mert felfedezem bennük az értelmet. A humort vagy a kedvességet. Mert a kedvesség ott lakik mindnyájunkban.” (Kapj el, ha tudsz!) Derrick türelmetlen, büntet minden elhajlást a hétköznapitól, Columbo pedig még egy gyilkosban is megtalálja az „embert”...

Az idézett mondatokat felügyelőnk egy nőegyleti gyűlésen mondja a híres krimiírónő előadására reflektálva, aki azt a divatos, Hitchcocknál és a film noirokban is gyakran visszaköszönő elméletet fejtegette, miszerint a gyilkos hajlam ott szunnyad mindnyájunkban, s bármikor kitörhet. Ez a vélekedés egy sötét ösztönökön nyugvó világot feltételez. Távolságtartó szigorral kell rendet teremteni benne, ahogy Derrick teszi. Mereven, feszesen a begombolt és még a jellegzetes lógó végű övvel (mely nekem mindig a gumibot stilizációjának tűnt) is átkötött ballonban. Vele szemben Columbo laza. Kabátja mindig ki van gombolva, gyakran hátra is gyűri, ahogy zsebre dugja a kezét. Mindig kicsit előre dől. Közel hajol az emberekhez és a problémákhoz. Védjegyszerűek a történetek bizonyos pontján a beállítások. Amikor a Kapj el, ha tudsz!-ban Columbo már virágnyelven Abigail Mitchell tudomására hozta, hogy tudja, az idős hölgy a gyilkos, a felügyelő behajol Abigail Rolls Roysába. A kamera az autó belsejéből „néz ki”, így Columbo voltaképpen fölénk hajol. Immár ő uralja a teret. Az Ínyenc gyilkosban ugyanígy könyököl be Paul Gerard autójába. A Gyilkosság telefonhívásra című epizódban motivikusan ismétlődik az alsó-felső kameraállás váltakozása. A történet elején dr. Eric Masont többször is alulról fényképezve látjuk. Mivel az epizódban folyamatosan nyíltan megidézik az Aranypolgárt, e beállítás gyakori alkalmazása további utalás lehetne Welles klasszikusára. (Dr. Mason egy „kis” Kane.) A szereplők „elhelyezése” is illeszkedik a játékba: Mason doktor mindig feljebb áll Columbóhoz képest. Csakhogy az epizód saját közegében is van funkciója ennek a játéknak, pont úgy, ahogy a legtöbb epizódban. Miután Columbo rájött, miként gyilkolt dr. Mason, premier plánban látjuk, ahogy összekoccan a borospohár a két férfi kezében. Most már egy szinten vannak. (Hasonló térjátékot alkalmaztak a Régimódi gyilkosságban is.) A Columbo-epizódokban ez jelzi, hogy visszaállt a világnak a gyilkossággal felborult egyensúlya. A nyomozás tulajdonképpen játék, agytorna. Columbót nem az érdekli, hogy elvezettethesse a gyilkost a film végén. A nyomozás öröméért nyomoz. Ez pedig a legkevésbé sem átlagember-mentalitás. Mi leginkább is azért dolgozunk, hogy pénzt keressünk, majd ebből kipihenhessük a fáradozásunkat. Shopingolással, bowlingozással, mozizással, vitorlázással stb. stb. Ritkaság, hogy valaki úgy szeresse a munkáját, mint Columbo. Persze mi is szeretnénk ilyen viszonyban lenni a munkánkkal. Ez volna az egyik leghőbb vágyunk. Ahogy dr. Eric Mason mondja a felügyelőnek: „Magánál a munkája ural mindent. (...) És ez csak néhány szerencsés fickónál van így” (Gyilkosság telefonhívásra).

Columbo örömét leli a munkájában. Tökéletesen átlátja és uralja az egyes ügyeket. Általában az első perctől tudja, ki a gyilkos, és afelől sincs kétsége, hogy előbb-utóbb becserkészi az illetőt. Magabiztos. Nyugodtan dolgozik. Humora alig észrevehető, vicces kiszólásai és gesztusai mégis mosolyt fakasztanak. Szeretnénk mi is ilyenek lenni. Szeretnénk döntéshelyzetben lenni, koncepcionálisan gondolkodni, bátran cselekedni és persze sikert sikerre halmozni. De persze félünk is mindezektől a kihívásoktól, különösen, hogy mostanában annyit halljuk őket a tévéből. Még a végén tényleg ránk ragadnak! A füstölgés, a dohogás, a könnyű ábrándozás a mi igazi világunk, meg hétköznapi rutincselekedeteink gyakorlása. A Kapj el, ha tudsz!-ban azt mondja Columbo a világhírű regényírónőnek: „Ön az egyik legjobb a szakterületén, de én is a sajátomban.” Melyikünk merne őszintén ilyesmit mondani magáról, pedig de szeretnénk, ha így lenne, s az idő múlásával a családtagjainknak el is engedünk egy-egy öndicsérő, „bezzeg én” mondatot, mert ott viszonylag veszélytelenül tehetjük, s mert abban a körben úgyis szeretnek. Pedig ha jobban belegondolunk, szakterületünk sincs, csak elfoglaltsági köreink...

És itt álljunk meg egy pillanatra! Azt hihetnénk, hogy a munkamánia szigorú kötöttséggel jár, hiszen szorosan összefűzi az embert a tevékenységével. Nincs egyik a másik nélkül. Sajátos kiszolgáltatottság ez. Ugyanakkor, ha a mi átlagember-aspektusunkból nézzük a dolgot, irigylésre méltó a Columbo-féle rögeszmés léthelyzet, ugyanis a munkának való feltétlen kiszolgáltatottság egyszersmind felszabadít a hétköznapi gondok alól. Aki látástól vakulásig a munkájának él, annak nem kell hétköznapi tevékenységekkel bajlódnia. Nem kell bevásárolnia, gyerekért mennie, autót szervizbe vinnie stb. És miközben a munkamánia kellemes szabadságot nyújt, fontosságtudattal is ellát, hiszen a munka társadalmilag az egyik legmegbecsültebb érték. „A feleségem gyakran van egyedül, mert néha éjszakánként is dolgozom” - mondja a felügyelő a Gyilkosság telefonhívásrá-ban. A csaknem húsz évvel későbbi Testvéri szeretet című epizódban is arról beszél, hogy a felesége „halálra izgulja magát”, amikor ő éjszakai riasztásokat kap. Sokszor napokig nincs otthon - folyamatosan dolgozik. A Titkos ügyekben (1994) álruhát ölt, és beköltözik egy lepattant szállodába. Columbo nem nyaral (velünk szemben), hiszen neki nem kell kipihennie magát (a munkája, mint írtam, nem fáradság), meg hát kivel is lenne együtt a szabadsága alatt! Feleségével nem kell számot vetnünk, lehet, hogy nincs is, erről később még szót ejtek. (Ebből a szempontból nem megy ki a fejemből a Testvéri szeretet egyik jelenete. Korábban Columbo panaszkodott a gyomrára Graham McVeigh-nek. Most Graham a felügyelő hogyléte felől érdeklődik, mire Columbo elmondja, hogy a felesége könnyű csirke- vagy pulykalevest főzött vacsorára, ami rendbe tette a gyomrát. A felügyelő már tudja, hogy a testes olasz Graham a gyilkos, ezért a következő pillanatban nekiszegez egy keresztkérdést. A férfi kínlódik, mire nagy nehezen kiszenved magából egy magyarázatot. Columbo azt feleli: „Igaza van, most már megnyugodtam, uram, ez és a finom csirkeleves... Jaj, most már biztosan jól fogok aludni.” Columbo tudja, hogy Graham hazudik, így azzal, hogy a saját kijelentését a feleségéről meg a csirkelevesről egy szintre hozza McVeigh-ével, finoman, önironikusan a saját kijelentését is hazugságnak minősíti. Persze ettől még lehet, hogy van felesége, csak mondjuk, nem főzött neki csirkelevest.) Önmagával való együttlétet, csendes „horgászmagányt” sem kereshet a vakációján, mert ő maga a munkájában konstituálódik. Vagyis csupán a munkájával együtt ruccanhat ki. Ezért amikor a felesége nyer egy kétszemélyes mexikói utazást, Columbo egy hajdani torreádor meggyilkolásának ügyébe veti magát (Becsületbeli ügy). „- Azt hiszem, a feleségemnek igaza volt. Vakáción vagyok, de alig teszem ki a lábam, máris zsaruként gondolkozom. Ezt hívják foglalkozási ártalomnak. - Foglalkozási ártalom? Mi az? - Hát, hogy bárhova mész, folyton dolgozol. - Á, értem. Mi az ilyen embert úgy hívjuk: loco (bolond).” Az amerikai tévésorozat előítéletes sztereotipizálása szerint a dolgos amerikai tehát „bolond” a lusta mexikói szemében (Az idézett párbeszédben Columbo a mexikói Sánchez őrnaggyal diskurált.). Mi nem így nézünk Columbóra, mi csodáljuk őt. Nem véletlenül túlstilizáltak azok a mozzanatok, amelyekben Columbo a munkájának robotrészét végzi. Amikor gürcöl. A Gyilkosság telefonhívásra epizódban, amikor a hadnagy a kutyaidomítás fortélyait tanulja, egy kis videoklipet látunk. Lágy zene szól, egy fa koronájára áttűnik az idomárnő és Columbo, amint beszélgetnek, őket a lenyugvó sárga nap premier plánja mossa el, majd Columbo az autórádió antennáját piszkálgatja, aztán kávét kap a kedves idomárnőtől, a záró félközeliben pedig egy drótháló kerítésen keresztül látjuk az ásító hadnagyot. Önkéntelenül is beugrik a sematizmus iskolapéldájának tartott Dalolva szép az élet videoklipbetétje, amikor az öreg és a fiatal szaki immár összefogva készíti a munkadarabot. Verziók a munka apológiájára. A Becsületbeli ügyben és a Régimódi gyilkosságban egy-egy viccel ütik el Columbo embert próbáló veszkődését, ahogy elmélyed az ügyek hátterének megértésében, a torreádorkodásban és a múzeumban kiállított régiségek világában. A Jobb ma egy verébben egy autószalon luxuskocsija alá szuszakolja be magát Columbo. Így próbálja kitapogatni, hogyan rejthette el a gyilkos a csőbombát az alvázon. A sorozatban ritkán látható burleszkszerű vergődést folytat hadnagyunk a kocsi alatt. A „mutatvány” végén meg is tapsolják a hatalmas üvegkirakat előtt összesereglett emberek. A Kapj el, ha tudsz! szabályt erősítő kivétel. Itt a töprengő, meditáló, a megoldandó ügy „börtönében” vergődő nyomozót látjuk. Füstbe burkolózva ül egy sötét szobában. Majd zárul körülötte a tér: már csak egy nyitott ajtó szelvényében van jelen, körülötte minden fekete. Aztán megindul kezében egy elemlámpával: kutat, matat, keres. A Columbo és munkája viszonyról tett megállapításainknak ellentmondani látszik a felügyelőhöz már-már epitheton ornansként kapcsolódó visszaszólás, visszafordulás: jaj, el is felejtettem kérdezni, vagy: volna itt még valami. Mintha kiesnének a fejéből dolgok, nem koncentrálna eléggé a feladatára. De a Columbo-fanek tudják, hogy ez valami egészen más. Ez csak taktika. A becserkészendő gyilkos megtévesztése, veszélyérzetének csökkentése: nincs félnivaló ettől a habókos embertől. Vagyis éppen ellenkező funkciójú, mint amit gondolnánk róla. A jól megtervezett stratégia része. És leggyakrabban csak akkor hozakodik vele elő a felügyelő, ha a gyanúja erős meggyőződésévé vált a tettes kilétét illetően.

Columbót egyvalami zökkenti ki a nyomozásból: a főzés. Az Ínyenc gyilkos talán azért is tűnik az egyik legjobb Columbo-epizódnak, mert nagyszerű metonimikus kapcsolatok teremtődnek benne az ételkreációk felfedezése és a gyilkos leleplezése között. A Duvall étteremben ki akarja kérdezni a tulajdonost. „Kíváncsi lennék...”, kezdi a mondatot, de az egyik konyhapulton megpillant egy ételkölteményt, megszakítja magát, és így folytatja: „jól látom, amit látok, ez valóban kacsapástétom?” A beszélgetés egy másik pontján pedig így vág a saját szavába: „mivel ön is egyike azoknak, akik utoljára látták Rossit életben... hm, mondja, ön szerint én is meg tudnám ezt az aszpikos tojást csinálni?” Az ennivaló összetételét éppoly aprólékos gonddal kutatja, mint a bűneseteket. De miért fontos, hogy Columbo tud főzni? Mert ennek révén teljesedik ki a magányos, önellátó férfi imázsa. Ebben a részben azt meséli, hogy az apjától tanult főzni, aki maga készített ennivalót a gyerekeinek, amikor a felesége terhesen a következő porontyukkal kórházban volt. „Ez évente egyszer bekövetkezett.” Columbo állítja, hogy a felesége nem tud főzni. Nem akarok most hosszan időzni Mrs. Columbónál. Tudjuk, hogy sosem jelenik meg az epizódokban. (Bár 1979-ben a Universal készített egy sorozatot Mrs. Colombo címmel, ahol Kate Mulgrew alakította Kate Colombót, aki újságíróként göngyölt fel bűneseteket, miközben nevelte a kislányát, Lilit.) De a felügyelő elszórt megjegyzéseiből elképzelhetjük, milyen lehet. Már amennyiben igazat mond róla Columbo. Az Ínyenc gyilkosban hirtelen kikottyantja, hogy a felesége otthon milyen hipotézist mondott azzal az üggyel kapcsolatban, amelyen éppen dolgozik. Vagyis Mrs. Columbóra nem jellemző, hogy főz, viszont segít a férjének. A felügyelő magánéletének különböző szegleteiben is csak a munkája áll. Mrs. Columbo csupán díszlet. De miért utal rá akkor Columbo folyton az egyes epizódokban? Mert fontos ornamentum. A magányos férfi imázsához ugyanis a foglalt férfiét rendeli, de úgy, hogy a fel nem bukkanásával folyamatosan lebegteti is ezt a képet. Columbo nős ember, ha úgy akarjuk, de talán mégsem, ha másként akarunk rá gondolni.

Columbo magányos férfi mivoltában a szuperhősök édestestvére. Csak másképp öltözik. Simon Templar (akiért a Filmmúzeumon izgulhatunk mostanában) makulátlanul elegáns, Mercedesen jár, remekül verekszik, gyors és ruganyos, mesterlövész, a nők bálványa. Columbo látszólag az ellentéte: ütött-kopott ő is, az autója is, lassan tipeg-topog, alig ismerhetők fel rajta igazán macsó jegyek. Egyetlen, de meghatározó közös vonása van a szuperhősökkel, hogy csak önmagát tartja lénegesnek. Nem érdeklik a saját magán kívül eső dolgok. S ezt éppen azzal bizonyítja, hogy ügyet sem vet sem a ruházatára, sem az autójára. Simon Templar ugyanolyan természetességgel veszi semmibe a luxusöltönyeit és -kocsijait mint Columbo a saját lepusztult dolgait. Mindketten annyira biztosak magukban, hogy nincs szükségük további külső megerősítésekre. Mégis, Columbónak olykor tudtára adják, hogy ismert nyomozó. A Kapj el, ha tudsz!-ban a híres krimiírónő azt állítja, hogy a kiadója örülne neki, ha kiderülne, hogy Columbóval együtt nyomoz. A Testvéri szeretetben Vincenzo Fortelli maffiafőnök így fogadja a nyomozót: „Nagyon örülök, hogy a házamban fogadhatom. Ön híres rendkívüli intelligenciájáról és jó képességeiről.” (Megjegyzem, Templart ritkán ismerik fel, sokszor zavaró, hogy az újabb és újabb nagyvilági emberek mit sem tudnak róla, pedig már epizódok hosszú sora óta öregbíti hírnevét.) Vagyis Columbo a legkevésbé sem közülünk, hétköznapi emberek közül való, hanem a szuperhősök közül. Csak másképp stilizált figura, mint mondjuk Simon Templar. Félig báty-, félig apaszerű. Az összehúzott szemöldök, a megfontoltság és nem utolsósorban a feleség folytonos emlegetése (szembetűnő ellentéte ez a Templar mellett minden epizódban felbukkanó újabb és újabb nőknek, akikről aztán a következő részekben egyetlen szó sem esik többé) a komoly, házias férfi képzetét kapcsolja Columbóhoz. Az epizódokban felbukkanó fiatal lányokkal (és az Ínyenc gyilkosban még egy fiatal, angolul nem tudó fiúval is) apai kapcsolatot alakít ki. Nem kirántja őket a bajból, s ezzel hérosszá emeli magát a szemükben, mint Templar, hanem megóvja, megvédi őket. Kellemes, mély hangján búg nekik. (Ezt az apai érzésvilágot erősítheti számunkra Szabó Gyula szinkronhangja, aki a Magyar népmesék-sorozatot is asszociálja a figurához, az egykori szombati tévés esti mesékből.) A Régimódi gyilkosságban még hazugságra is kapható, hogy ne törje össze a fiatal Janie legfőbb illúzióját, aki az anyjánál is jobban szereti a nénikéjét, így visszavonja bizonyíthatatlan meggyőződését, miszerint a lány nénikéje, Ruth Lytton ölte meg évekkel ezelőtt Janie apját. Kizárólag idősebb hölgyek kerülhetnek közel a szívéhez. Például a Miss Marple-t idéző krimiírónő, Abigail Mitchell (Kapj el, ha tudsz!). Simon Templart néha lefegyverzik, komoly, életveszélyes kutyaszorítókból kerül ki, Columbo emberszabású. Olykor vicces butaságokat mond. (A Kapj el, ha tudsz!-ban egy cipőről áradozik, hogy milyen szép francia darab, s amikor elolvassa, hogy olasz gyártmány, így üti el a dolgot: „oh, hát mit számít az, az is éppoly komoly kultúra.” Nem csodálni, hanem szeretni való. Columbo „ellenfelei” nagymenők, felső tízezerbeliek, akárcsak azok, akikkel az Angyal veszi fel a küzdelmet. De mindjárt ott a különbség is: Templar nagy kaliberű bűnesetekkel néz szembe, Columbo egészen „hétköznapi” problémákkal. Vagyis a „bűnös” felső tízezer ábrázolásában ugyanaz a kettősség érhető tetten, mint a felügyelőében, csak ellenkező előjellel. És az ezekből fakadó feszültség ad különös izzást a történeteknek. (Mikor a Titkos ügyek végén kiderül, hogy tényleg négymillió dollárért gyilkolták egymást az emberek, vagyis a Columbókhoz képest szokatlanul nagy volt a tét, a felügyelő dühödten otthagyja a hatalmas pénz /”tesoro”/ felett lelkendező kollégáit, és elviszi sétáltatni a kutyáját.) A hétköznapi apa stilizációjú szuperhős a nem mindennapi emberek hétköznapi, „kisstílű” bűnügyeit göngyölíti fel. Várjuk a szerda estét, hogy apa egy kicsit rendet tegyen köztünk.