Tanner Gábor
Régi magyar filmek DVD-korongján megcsillanó fények
2005. július

Valamikor az induló tévécsatornák kreatív menedzsereinek vissza-visszatérő bombaötlete volt, hogy a műsoridejük azon részében, amit még nem tudtak „igazi” műsorokkal kitölteni, sugározzanak régi magyar filmeket. Nem volt még célközönség-kutatás, de a közhiedelem úgy tartotta, sok idős ember üldögél otthon tétlenségében tévézésre kárhoztatva. Hát most itt a lehetőség: nosztalgiázzanak, amíg a tévések kitalálják a beszélgető- és valóságshow-kat, sitcomokat, teleregényeket stb., vagy amíg csődbe mennek! A 80-as évek második felében ment egy Kabos-sorozat a tévében. Annyira távolinak tűnhetett már a 30-as évek, és oly magabiztosan szárnyalt a szocializmus, hogy már ezt a kis kokettálást a múlttal is ki lehetett próbálni. Talán az ekkortól fodrozódó nosztalgiahullámra is apelláltak, amikor a Magyarországon meginduló videoforgalmazás egyik első ötleteként felmerült a régi magyar filmek kiadása kazettán. Mindezek miatt úgy gondoltam, ha most DVD-n megjelennek a régi magyar filmek, akkor nem csupán annyi lesz a funkciójuk, hogy elrévedezhessünk rajtuk. Egyrészt, mert az elmúlt 20 év alatt már bőségesen kinosztalgiázhattuk magunkat. Másrészt, a legfontosabb célcsoport, a legidősebb generáció aligha tudja kezelni a DVD-lejátszót. Reménykedtem abban, hogy a DVD mint hordozó lehetőségeit maximálisan kiaknázza majd a kiadó. Igazi izgalmat sejtettem abban, ahogy a modern médium integránsan kínálja fel a régi tartalmat. Régi és új találkozásakor az ódon filmekről lehullik a por, kicsit fényesebbek lesznek, csillogóak. De ez a DVD-sorozat nem ilyen. Reménykedtem, hogy csak elnyomtatták a DVD-borítókat, vagy elfelejtették rajtuk részletezni az extrákat, mert hát az nem lehet, hogy gyakorlatilag nincs rajtuk semmi egyéb, csak a film. De tényleg nincs. Egyetlen extra található a korongokon: a kollekció többi darabjának a reklámja. Egy-egy filmfotó plusz cím, évszám. Mindez azért nagyon bosszantó, mert a filmhez kapcsolódó, ma már szinte kötelező információközlésekhez (rendezői, színészi filmográfiák stb.), a filmek propagálásához, kontextusba helyezéséhez a kiadó haszonnal kattintgathatott volna a Magyar Filmintézet csaknem tíz éve kiadott multimédiás CD-ROM-ján. Meríthetett volna belőle ötleteket, vagy tovább gondolhatta volna azokat. A MozgóKépTár-sorozat első darabja a kezdetektől 1944-ig tartó filmtörténeti korszakot dolgozza fel kiadójához méltó szakmai alapossággal, a legmodernebb struktúrában és formában. (Azon ne akadjunk fent, hogy a hordozó CD, és nem DVD. 1996-ban még azt hittük, a Compact Disc a digitális tárkapacitás netovábbja, a Digital Verastile Disc még kísérleti stádiumban volt.) Nagyon hiányoznak a korongokról az élő filmbemutatások. A korszakot ugyanis a rendszerváltás után újra feldolgozta és értékelte Balogh Gyöngyi. A filmekben meghúzódó mitologikus összefüggéseket, jelkép- és szimbólumrendszereket tetszetősen mutatta be több cikkben és könyvfejezetben is. Balogh stílusa mindehhez még olvasmányos is. Gazdagodott volna a kiadás, ha az új szakmai megközelítéseknek is teret enged. Ugyanis éppen ez lenne a digitális hordozók lényege - hogy az eddig egymástól függetlenül más és más formában létező információkat közös platformra helyezze. Persze, amíg zárt rendszerekről van szó, addig ez a törekvés nem lehet maradéktalan, de az igyekezet jelezésére mindenképpen alkalmas volna. Kimutatná a szándékot, s azt, hogy értjük az újkor kihívását. Talán megérte volna egy nagyobb filmfelújítási, -terjesztési, kulturális örökségbeli, sőt értékőrzési projektben kezelni az anyagot. Határozottan dühít, hogy a tartalom tekintetében a DVD-sorozat nélkülözi a szakmaiságot. Csupán sajnálnám, ha nem magyar filmtörténetről volna szó, de így kifejezetten bőszít a dolog. A kollekció nem több, mint az egykori intervideós kazetták átmásolása DVD-re. Ráadásul nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez majdnem szó szerint így történhetett, mert a filmek homályosak. Van egy többéves videokazettám a Dunaparti randevúból, melyet az akkori TV3-ból vettem fel. Sokkal élesebb a képe, mint a DVD-n kiadott változaté.

A 30-as évek most DVD-re került magyar filmjeit újranézve két dolog döbbentett meg. Egyrészt, hogy mennyire aktuálisak társadalmi vonatkozásaikban, problémafelvetéseikben, cselekmény- és szófordulataikban, másrészt hogy mennyire mások a világban való helyünk megítélésében, lelki töltésükben, mint ahogy ma érezzük magunkat, vagy inkább mint ahogy közérzetünket a mai magyar filmek mutatják. A kiadó tehát adós maradt a filmek mai kontextusba helyezésével, de maguk a filmek bőven reflektálnak a jelenre. Áthallások, párhuzamosságok. Egész hátborzongató kis időutazást tehetünk a kollekció néhány darabjával.

Nézzük az első dolgot! Leszámítva a modoros, sokszor némafilmeket idéző színészi játékot, a rossz minőségű, hiányos, fekete-fehér képet, a pattogó, olykor-olykor fülsértően zúgó hangot, nem érezzük avíttnak a filmeket. A témájukat tökéletesen megértjük. Átsuhan az ember agyán, hogy a mai Magyarország nem különbözhet sokban a 30-as évekbelitől. De miért is lenne nagy differencia? A kapitalizmus lényegében ugyanazokat a problémákat vonja maga után mindig és mindenhol. A mi nézőpontunk változott meg ahhoz képest, ahogy a 80-as években néztük a Kabos-sorozatot. A teljes foglalkoztatottság műbőr foteljeiből, panellakásnyira redukált egzisztenciális félelemérzettel kuncogtunk ezeken az ügyeskedő, simliskedő, a társadalmi ranglétrán le-föl csúszkáló, elszegényedő-meggazdagodó, a szerencséjüket fitogtató figurákon. Csakhogy mára mi is ilyenekké lettünk. Akkor csodabogarak voltak számunkra, ma magunkra ismerünk bennük. Akkor felszínesen ítélkeztünk felettük, ma megérint a sorsuk. Vegyük mindjárt a szerencsét! A 120-as tempóban megtudjuk, hogy Turner Kornél bankelnök csupán a szerencsének köszönhette a karrierjét. „Legfeljebb cégvezető lehetnél, ha nem volnának véletlenek” - mondja a barátja, Hornik főorvos. Az egykori vezérigazgatót le akarta lőni egy elbocsátott alkalmazott, de Turner véletlenül rájuk nyitott, és lefogta az illetőt. Így ugrott ki többi hivatalnoktársa közül. A film cselekménye párhuzamos ezzel a történettel. Leviczky tisztviselőt el akarják bocsátani, a feldúlt fiatalember Turner bankvezér villája felé tart, amikor elgázolja Turner száguldozó lánya. Marianne betámogatja magukhoz a fiút, de hogy a botrányt elkerülje, régi barátjának mondja az apja előtt. Így az állástalanná vált alkalmazottból egy csapásra felső tízezerbeli udvarló válik. Még az is elterjed róla, hogy a nagybátyja az amerikai Trans-Atlantic Trust igazgatója. Egyszer lent, máskor fent. A szerencse forgandó. Ezt hajtogatja magában a Lovagias ügy meglehetősen molett titkárnője, Gizike is. Negédesen keresi a vezérigazgató kegyét, mert tudja, hogy jó néhány negyvenkilós gépírólány is ülhetne a székében, az íróasztala mögött. Ma ugyanezt tapasztaljuk. Véletlenek, jó és rossz konstellációk, jó időben jó helyen vagy éppen rossz időben rossz helyen levések felemelhetnek vagy mélyre taszíthatnak bárkit. Fékek szinte nincsenek. Ma már egész kultúrája épült ki ennek a rendszernek. A bármikor bekövetkezhető kiugrás reményét táplálják a valóságshow-k, a szappanoperák, a sitcomok. A szerencse megragadására mindig készen kell állni, s mi jó kondícióban vagyunk tartva. Ön nyert. Ezt reméljük nap mint nap. Persze néha eszünkbe jut a már megszerzett szerencsénk. Ha az mégoly szűk munkahelyi négyzetméterekre korlátozódik is. Lopva, mint Gizike, hátra-hátrapillantunk. Még mi ülünk itt. Más vár a kávézóban állásra. Srévizavé. Mint a Lovagias ügy-beli Fekete úr. Kihúzhatjuk magunkat, és megjátszhatjuk a magabiztos munkavállalót, mint Leviczky. A véletlen egy üzleti tárgyalásra vezérelte a tengerentúlra, ahol egy ügyes aktatáskacserével megszerezte az amerikai céget befektetési partnernek. Tehát a lényeges mozgásokat a sors idézi elő. És ha ebbe belegondolunk, nem lehetünk biztosak magunkban. A véletlen kezében vannak az álmaink, de szerény kis munkánk, beosztásunk, vállalkozásunk is. A Hyppolit, a lakájban azt mondja Benedek István „A mérnöki diploma ma nem számít, de a jó sofőr mindig kell”. Akárcsak manapság a jó biztonsági őr.

Már a vásári komédiáknak is kedvelt eszköze volt a szereplők átváltozása, rejtőzködése, nem ritkán nemiségük felcserélése. Számtalan félreértés, tévedés és humor forrásaként. A 30-as évekbeli magyar filmekben is sorjáznak a hasonló fordulatok. Ám az egyszerű vígjátéki fogás bennük jelképes funkcióval is felruházódik. A filmbeli szerepcserék ugyanis a sors (vagy nevezzük úgy, mint fentebb: a szerencse) befolyásolásának eszközei. Ha a véletlennek túl nagy szerepe van az emberek életében, akkor törvényszerűen birokra kelünk a sorssal. Mintegy kicselezve azt a saját magunk teremtette „véletlenekkel”. Mit várjunk a vak véletlenre, teremtsük meg mi magunk az álomvilágunkat! A csúnya lányban Pál Évát csábító démonnak tünteti fel a férj védőügyvédje (természetesen teljesen igaztalanul), rámutatva, hogy Bogdán Artúr nem hibás a per tárgyát képző csók elcsattanásában, mert a női praktikák elvették az eszét. Pál kisasszony szeretne valóban démon lenni, és jól megleckéztetni az ügyvéd urat. S ha már a sors elé hozta ezt a lehetőséget, nem akarja elszalasztani. Csúnyalány-jelmezt ölt, és elszegődik titkárnőnek dr. Halmi mellé. Így kifigyelheti a férfi minden gyengéjét, miközben délutánonként igazi kedves boszorkányként csavargatja ujjai körül.

A Nászút féláron-ban Kerekes Pál gépészmérnök terepasztaltárgyakat tervez egy játékgyárban. A pálcikákból és cukorspárgából való művilágépítés szép metaforája a habkönnyű társadalomnak. Ahol álmodni kell a valóságot. Az igazi valóságot pedig titkolni. Például azt, hogy a női alkalmazott férjhez ment, mert akkor elveszíti az állását. Hiszen egy férjes asszony maradjon csak otthon, nevelgesse a gyerekeit, vigyázza az otthon melegét. Ha viszont úgy teszünk, mintha házasok volnánk, egy gyönyörű olaszországi körutazást nyerhetünk - fél áron. Ezt a metaforát variálja a Meseautó is. Kovács Vera most kapott állást a Központi Banknál. Havi nyolcvan pengőjével úgy érzi, a társadalom tiszteletre méltó tagjává vált, hiszen immár pénzt költeni is képes. De fizetése révén nem is a fogyasztásra kap esélyt, hanem az álmodozásra. A bátor álmodozásra. Többé nem ábrándozó kislány, hanem révületbe esett úrhölgy. Mert álomvilágának van valóságos alapja. Nyolcvan pengő. Ami miért ne lehetne nyolcszáz vagy nyolcezer stb.? (Zseniális bemutatása ez a fogyasztói kapitalizmus átlagemberének. És mindez 1934-ben.) Az ékszerésznél gyöngysort próbál fel, és bemegy egy autószalonba is, hogy csak úgy játékból alkudozzon egy gépcsodára. Amikor azonban elfogadják nevetséges árajánlatát (vagyis a játék valóságba fordul), kimenekül az üzletből. De a valóság (a konkrét, fizikai kiterjedéssel rendelkező autó képében) brutálisan betör az életébe. Ott parkol a ház előtt. Funkciótlanul, ráadásul csőd felé sodorva a családot. Megpróbálják szőnyeg alá söpörni a problémát. Szó szerint is. Ráterítik az ebédlő szőnyegét. Szűcs János bankigazgató azonban, aki az autót egy csellel Veronikára tukmálta, a segítségükre siet. A lány álomvilágának részévé teszi a kocsit. Bérfuvarozónak adja ki magát, és légiesen suhanva sétakocsikázni viszi Verát a városban. A valóságot legjobb elfedni. A filmbeli felvételek az autóból nem a korabeli produkciók hasonló jeleneteivel kapcsolódnak össze, hanem a Nászút féláron tengerjáró-betétjelenetével. Ott exponáltan látjuk, amint a vasépítmény elszakad a parttól. Közelik a mozgásba lendülő vasláncszemekről, a működésbe lépő alkatrészekről. Majd tökéletesen légies felvételek a hajóbeli áloméletről. Tenisz, fürdőzés, bál. Mint egy kis ígéret földje. Ahogy a meseautó is az. A bankigazgató nehéz helyzetben van, hiszen ő igazi, hús-vér lény. Ugyanakkor agglegényként minden hajadon álma. A személyét illető valóság és álom éles szembenállása csak úgy oldható fel, ha fikcionalizálja magát. Ezért öltözik be Tót János sofőrnek. Az álomvilág megteremtésével célba ér (megtudja, hogy nem gazdag férfiként is megdobbanhat érte egy hölgy szíve), ugyanakkor Veronikának is beteljesül film eleji nagy álma: bankárfeleségként immár valóságos tulajdonosa lehet a gépkocsinak. Meg nyilván kap majd gyöngysort is bőven. Az agnoszticizmus kedves megnyilvánulásai ezek a filmek modern technikai környezetben. „Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink...” Álmaink a fogyasztásra való képességhez kötnek minket. Ennyink van, de ha ennek többszöröse lenne, akkor ezt meg azt vennénk. A körből nem lépünk ki. Fejünk hátravetve, arcunkon réveteg mosoly, szemünket a boldogság könnyei párásítják, és a kamera körbefordul a fejünk felett. Suhannak velünk az autócsodák az M7-esen nulla-, tíz-, húszszázalékos előleggel, ilyen-olyan THM-mel. Hetven évvel később tehát tökéletesen technicizálódott és materializálódott a Meseautó jóslata...

Korábban több helyen is olvashatjuk e filmek hőseiről, hogy rafináltan, fondorlatosan, agyafúrtan kevernek-kavarnak, megpróbálnak egymás eszén túljárni. Cseleznek és csapdába esnek. Átvernek és bedőlnek. Csalnak és csalódnak. A rendszerváltás óta fokozatosan tanuljuk meg, hogy melyek ezeknek a szavaknak a nem pejoratív párjaik. Ugyanis ma már mi is a kapitalizmusban kell, hogy boldoguljunk, meg kellett hát tanulnunk a megfelelő szinonimákat. Rábeszélünk és elfogadunk, alternatívát állítunk és választunk, célcsoportokat képzünk, szegmentálunk, igényeket, vágyakat fogalmazunk meg - kielégítünk és hagyjuk, hogy kielégítsenek bennünket. A Dunaparti randevúban a fiatal regényíró első könyvének terjesztését a kezdeti sikerek után beszüntetik. Bodó felveszi a kesztyűt. Hirdetést ad fel a napilapokban, hogy dúsgazdag férfi, akár hozomány nélkül is elveszi azt a lányt, aki lélekben rokon Bodó István regényének hősnőjével. Viszik a könyvet, mint a cukrot. Ügyes marketingfogás. Mi is alkalmazunk hasonló (persze kifinomultabb) eszközöket cégünk termékeinek vagy szolgáltatásainak értékesítésekor, s minket is megtalálnak más vállalkozások efféle ösztönzésekkel. És ráharapunk. A filmbeli író még önérzetesen utasítja vissza a terjesztéssel megbízott Szalai úr javaslatát, hogy legyen a könyvben leányrablás („nőragadás”), riói arab háremmel. Akkor ugyanis tízezerrel több példányt tudna belőle eladni. De mivel Bodó is a pénztárgépek csörgésében méri a könyv sikerét, biztos vagyok benne, hogy következő regényeinél fontolóra veszi Szalai úr javaslatát. Érdekes ebből a szempontból eltűnődnünk a Hyppolit, a lakájon. A kül- és belföldi szállításokat bonyolító fuvarvállalat tulajdonosa, Schneider Mátyás felveti a lányának, hogy fűzze szorosabbra a kapcsolatát Makáts úrral, mert akkor a férfi nyilván közbenjárna főtanácsos nagybátyjánál, hogy a Schneider-cégnek adják a városi szemétszállítás koncesszióját. Akkor elmondhatnád, hogy te vagy a leggazdagabb lány Pesten, halljuk az érvelést. De Terka szabadkozik. És az apja nem erőlteti a dolgot. Minek is tenné? Látjuk, hogy már visszavonulóban van a cégvezetéstől. Egyre több mindent intéz a lánya. A vállalkozás prosperál, talán átvillan ravasz agyán, hogy túl nagy lenne az ár - egyetlen lányát adni csak azért, hogy a leggazdagabbak legyenek Pesten. De amilyen racionális Schneider úr a cégügyekben, olyan gyámoltalan a magánéletben. Otthon megingatható. Fel is kavarja az életét az egykori grófi lakáj. A film egyrészt arról szól, miként talál Schneider úr önmagára a mikrokörnyezetében is. A film elején bent a cégnél határozottan kijelenti, hogy a lovat nem kell sajnálni, mert annak az a mestersége, hogy a kocsit húzza. Végül otthon is a sarkára áll, és egyszer s mindenkorra leszögezi, hogy ingujjban fog vacsorázni, és a hagymához is hagymát eszik.

Sikeres, parvenü vállalkozók, feltörekvő szakemberek, befutó írók - csupa-csupa révbe érkező, boldog ember. És ezzel el is jutottunk a filmekből kiérezhető 30-as évekbeli és a manapság tapasztalható létérzésünk különbségéhez. A régi filmekben Budapest dinamikus, vibráló világváros. A Dunaparti randevú és a 120-as tempó bevezető képsorain is száguldozó autókat látunk. A gépkocsi a fejlődés jelképe. A dinamizmusé, a jövőé. Remekül játszik ezzel a metaforával a Dunaparti randevúban Székely István. Az idős, gazdag textilgyáros minden követ megmozgat, hogy lányát az alföldi selyemfonó tulajdonosának fiához adja, egyszersmind elszakítsa a fiatal írótól. Egyik terve, hogy vidékre küldi Erzsit. Férjjelöltjét pedig ráveszi, menjen a lány után, tegyen úgy, mintha elromlott volna az autója, kopogtasson be a kúriába, és ismerkedjen meg Erzsivel. A fiú ugyan szabadkozik, hogy az ő motorja nem romlik el soha, de Tamássyt ez hidegen hagyja. A terv persze balul sül el. A régi világot képviselő gyáros (vessük össze az újgazdag Schneider fentebb leírt viselkedésével) a modern világ reprezentáns eszközét jobb, ha nem iktatja terveibe - neki ezek már nem valók. A világ másokkal rohan tovább. Például akik a Budapesttől harminc kilométerre levő kúriát huszonöt perc alatt elérik autóval (Maga lesz a férjem). A lendület töretlen. Nemzetközi kapcsolattal rendelkező magyar cégek sejlenek fel a filmekben. Az Adria és az olasz tengerpart magyar turistáktól hangos. És az amerikaiak is jobb, ha felkötik a nadrágjukat, ha velünk kezdenek. Leviczky Tibor (aki életében először jár külföldön) olyan hanyag eleganciával veri át az egyik legmenőbb amerikai businessmant, hogy még az is elismerően csettint. A Maga lesz a férjemben Dobokay ügyvéd elorozza az amerikai Bobby Berry elől annak szerelmét, Margitot. A kemény, határozott fellépésű, szigorú amerikai kénytelen Margit barátnőjével, Veronikával beérni. Milyen más ez, mint a Valami Amerikában. De egyik filmben sincs röhögve búsulás, mint a Magyar vándorban, vagy a perifériáról parittyázás, mint az Argóban. Az embert ebből a szempontból kellemes érzéssel töltik el a filmek. De azért nem feledhetjük, hogy a szárnyalás, a mozgalmas feeling mögött egy még látens módon meghúzódó nagyhatalmi ambíció csírái vannak kibontakozóban.