Lalík Sándor
1974, Amerika
2005. július

„... nem tisztelik Amerika intézményeit, a sajtó elvadult, az emberek köpnek a katonákra, az államtitok már semmit nem jelent, sajnálom, aki utánam jön.” (Richard Nixon)

Mint minden mítosz, az Amerikai Álom eszménye is a valóság elemeiből építkezett. Európából nézve különösen vonzónak tűnt a határtalan területek meghódítása, a munka alapú társadalom, melyben a munka és ellenértéke, a felemelkedés, a meggazdagodás általában arányban álltak egymással, s az individuumot csak a törvények korlátozták, de azok is a szabadság tág tereit biztosították az érvényesülésre. Közhelyszerű része volt a mítosznak, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, ahol a születéstől, társadalmi helyzettől függetlenül a maga erejéből bárki akár az elnöki pozícióig emelkedhetett. Kezdetben a mítosz jól takarta a valóságot, később azonban levált róla. A hétköznapokban a lehetőség jobbára csak lehetőség maradt, beválthatatlan „ígéret”. Gyengült a társadalmi csoportok nyomásgyakorló ereje a stratégiai lépések kialakításában. Az állam olykor kiszabadult az államot alkotó egyének ellenőrzése alól, a szabadság kezdett beszűkülni. Oliver Stone fikciós történelmi portréfilmje, a Nixon (mely 1995-ben, egy évvel az exelnök halála után készült) végigköveti a politikus életútját, bemutatja az Amerikai Álom morális alapjait, ugyanakkor a címszereplő személye által és cselekedetein keresztül annak teljes negligálását és leépítését. Nixon gyermekkorában szigorú erkölcsi szabályokat követő protestáns nevelésben részesült. Példa lehetett apja becsületessége, küzdelmes, magát meg nem adó életvezetése, de az már kevésbé, hogy élete végére egyetlen dollárja sem maradt. Az anyai útravaló a bibliai parancs hangján szólt: sose vétkezz, a hazugság súlyos bűn! Miután testvérei fiatalon meghalnak, ő az, aki rendíthetetlenül törhet előre célja megvalósítása felé. A család szegény, de taníttatásához előteremtik a szükséges pénzt, ha nem is járhat olyan előkelő egyetemre, mint a Harvard, ahol későbbi politikai ellenfeleit képzik. Nixon hamar megtanulja, a politika háború, és az emberek félelemből szavaznak valaki ellen, vagy mellett. Tehát az ellenfelet minél sötétebb színekben kell feltüntetni, míg saját magát a lehető legvonzóbbnak. Manipulálni kell, az eszközök megválasztásában pedig nem szabad finnyásnak lenni. Nixon 1952-ben Eisenhower mellett alelnökjelölt, akit már akkor titkos pénzalapok kezelésével vádolnak. Nyilvános televíziós vallomást tesz saját anyagi helyzetéről, a legkisebb ajándékozást is megemlítve. A reakció kettős, a média szégyentelennek és manipulatívnak minősíti, míg a közönség körében hatalmas sikert arat. Most tanulja meg igazán, hogyan lehet az oroszlánt az oroszlán barlangjában legyőzni, azaz a média eszközeivel a médiát térdre kényszeríteni. Az 1960-as elnökválasztás és az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztás kudarc. Nixon eltűnik a politika színpadáról, az is felrémlik benne, hogy távozása talán végleges, s mint alig ismert ügyvéd fogja pályáját befejezni. A 60-as évek pezsgése, politikai zűrzavara azonban előhozza rejtekhelyéről. Egy fogadáson meglepetten fedezik fel alakját. Az egyik hölgy nagyon fontosat mond neki: bárcsak szinkronba tudnám hozni az arcát és a mosolyát, de ezen még dolgozni fogunk. Igen, igen, Nixon váratlanul szélesre húzódó ajkai optimizmust, derűt, elszánást sugároznak (még ha olykor ez a mosoly kényszeredett, félelmetes vigyorként jelenik meg), míg arcának sötét barázdáiban a vereségek, az elszenvedett gyalázkodások, az elfojtott indulatok lapulnak. Oliver Stone nagyon sokszor erre az Anthony Hopkins megformálta ellentmondásos arcra koncentrál, s hozza érzéki közelségbe: vívódásaiban, gyötrődéseiben, kitöréseiben. Ami hajdani híradó- és dokumentumfelvételeken csupán feltűnt, s valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzést okozott az emberben, az most a művészet ereje által kerül kibontásra, a lehető legmélyebb rétegekig. Aztán itt van Nixon enyhén púpos testtartása, válla fölötti egybenyakú (hangsúlyos) fejformája. Hopkins rá is játszik erre külsőleg: alaptalanul vagy túlzottan elrajzolja a torzult karakter viselkedését, egyes vonásait. Lehetetlen nem gondolnunk III. Richardra, „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Pedig Nixon nem akar gazember lenni, ő nemzetegyesítőként, a politikai és társadalmi káosz felszámolójaként, béketeremtőként, új külpolitikai viszonyrendszer kialakítójaként (külön Kínával és külön a Szovjetunióval) akar tevékenykedni, és bekerülni a történelembe. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, és ne ellenfelei kerüljenek hatalomra, gátlástalannak kell lennie, eszközökben nem válogatva, embereket lefizetve, saját hírszerző és -elhárító apparátust létrehozva. Amikor aztán a Watergate-ügy nyomán egyre jobban szorul nyaka körül a hurok, mint egy sarokba szorított vadállat szűköl és dühöng, végül már csak felesége van mellette, amint a homályos, rideg, márvány oszlopcsarnokban ténfereg elveszetten. Nem tudni, mitől fél jobban, attól, hogy kitudódik, az etikailag és jogilag elítélendő cselekedetek tudója és mozgatója volt, vagy hogy le kell mondania hatalmáról. Önmaga előtt sem lehet mentsége: elárulta és sárba taposta a szüleitől kapott erkölcsi örökséget. Igaz, megnyert két választást, és tűzszünetet kötött Vietnamban (bár ezt a „tisztes békét” már 1969-ben felajánlották a vietnamiak). De Laoszra és Kambodzsára is kiterjesztette a bombázásokat, s Hanoi ellen az USA történetének legbrutálisabb bombatámadását intézte, mielőtt békét kötött. Közben negyedmilliónyi béketüntetővel kellett szembenéznie Washingtonban, a Lincoln Emlékműnél. (A tüntetés előtti éjszaka néhány munkatársával megjelenik a szobornál, ahol szembesül a tüntetők képviselőinek vádjaival, s van módjuk közösen elmélkedni a hatalom természetéről, a hatalmi apparátuson belül a ki kit tart fogva „vadállati” szituációjáról.) És megtette a nagy lépést, elsőként látogatott Kínába, hogy új alapokra helyezze a kapcsolatokat. De a Watergate-botrány mindent elhomályosított, főképp elnöki periódusainak pozitív vonásait. Kényszerű lemondása utáni búcsúbeszédében, civil emberként mintha visszatalált volna korán elvesztett önmagához: „Visszaemlékszem apámra. Valószínűleg egyszerűen egyfajta kisembernek nevezték volna, hétköznapi embernek, de ő nem annak tartotta magát. Tudják, mi volt, először villamosvezető, azután gazdálkodó. Később volt egy citromültetvénye, a legszegényebb citromültetvény egész Kaliforniában, elhihetik nekem. Eladta, mielőtt olajat találtak volna rajta. Azután szatócs lett, de nagy ember volt, mert tette a dolgát. És minden foglalkozás számít, mindegyik, történjék bármi. Azt hiszem, senki sem fog könyvet írni az anyámról. Úgy vélem, ezt mindegyikünk elmondhatja az édesanyjáról. Az én anyám szent volt, és a két fiára gondolok, akik meghaltak tüdővészben, mindkettő a szeme láttára halt meg. És amikor meghaltak, khmm, soha senki nem fog könyvet írni róla. Pedig ő szent volt. Most viszont nézzünk előre, a jövőbe. Hadd idézzem fel, mit írt Theodore Roosevelt, miután meghalt az első felesége, nagyon fiatalon. Úgy érezte, hogy a fény örökre eltűnt az életéből, de folytatta tovább, és nem csak elnök lett, de nagy elnök, és szolgálta a hazáját, mindig az arénában, tele szenvedéllyel és erővel, hol igaza volt, hol tévedett, de mindig ember maradt. Most, amikor távozom, ez legyen a példa, amelyre emlékezünk...” De Nixon negatív példa lett, az egyetlen amerikai elnök, akinek hivatali ideje alatt le kellett mondania. A lemondatáshoz nagyban hozzájárult az ötödik hatalmi ágként számon tartott sajtó, mely a halványuló Amerikai Álom bizalmi forrása is egyben. Alan J. Pakula játékfilmjében, Az elnök embereiben (1976) alulnézetből, a történelmet elszenvedők szemszögéből követhetjük a Watergate-ügy eseményeit, melyek forgatókönyvét az elnöki politikai gépezet boszorkánykonyhájában főzték ki és írták meg, szálait pedig több segítője útján maga az elnök fogta össze. A Washington Post két, újdondász és már gyakorlott újságírója (Robert Redford és Dustin Hoffman) indul felderítőként a szálak felgombolyítására. (Mostani hír, hogy az eset kiszivárogtatója az FBI egykori igazgatóhelyettese W. Markfelt, azaz „Mély Torok” volt, amellett, hogy a rendőrség akció közben lecsapott a behatolókra.) Először az tűnik fel, hogy a demokraták főhadiszállására betört öt ember - akik „poloskákat” szándékoztak elhelyezni - egyikénél fehér házi telefonszám volt, másikuk bankszámlájára pedig az EÚVB-től (Elnök Újraválasztási Bizottság) utaltak nagyobb pénzösszeget. Az izgalmas nyomozás lépésről lépésre felderíti a titkos pénzalap kezelőit. A végállomás John Haldeman, az ország második embere, Nixon közvetlen tanácsadója. A lánc legvégén pedig a főgonosz, maga az elnök. Nixon személyéről hasonlóképpen vélekedik a Richard Nixon-merénylet hőse az elsőfilmes Niels Mueller alkotásában (2004). Samuel Bicke, az egyszerű állampolgár fulladozik egyéni élete megoldatlan problémái közt, s csak fokozatosan (szerintem: még önmagát is meglepve) jut el a politikai(?) cselekvésig. Ha megöli a rosszul működő társadalmi gépezet csúcsán lévő személyt, az elnököt, akkor attól a rendszer is megváltozik. Naiv hite hasonló a terrorszervezetek elképzeléseihez, miszerint a kiválasztott, kimagasló, a rendszert szimbolizáló célszemélyek likvidálása előbb-utóbb a szisztéma erodálódásához vezet... Hősünknél akkor kezdődik a baj, amikor időlegesnek induló különélése feleségétől és gyermekeitől egyre inkább megszilárdul, és a véglegesség látszatát mutatja. Igaz, talál munkát egy irodabútor-értékesítő üzletben, de kezdő lévén - persze a munka sem igazán neki való - szinte hülyegyerekként kezelik. Főnöke szelíd kimértséggel, baráti, atyáskodó modorban nap mint nap megalázza. Hangos könyveket ad a kezébe, hogy állandóan azokat hallgassa: milyen a jó üzletkötő (a legfontosabb, hogy higgyen a termékben és önmagában, ráadásul önbizalma megingathatatlan legyen, mert csak így válhat sikeressé). Az amerikai társadalom vezérlő szentháromságánál vagyunk. Siker, pénz, hatalom - a hatalmasságot éppúgy mozgatja, mint a kisembert, csak az egyiknél bejön, a másiknál nem. Mert az számít, aki ezekkel bír. Tudja ezt Bicke is, egyre fájdalmasabban. Tudja, hogy a vállalkozói tulajdonnal rendelkezők és a mozgatható tőkével nem rendelkezők, azaz alkalmazottak (szóhasználatában: rabszolgák) állnak szemben egymással. Tudja, hogy az egyik oldalon hozzák a döntéseket, a másik oldalon végrehajtják, rosszabb esetben elszenvedik. Tudja, hogy keveseknek jut nagyon sok, a többségnek meg épphogy. Tudja, hogy az Amerikai Álom szertefoszlott, de valakin csak számon kell kérni a reményeket, az illúziókat, a beváltatlan ígéreteket. Tudja, az egyént bármikor eltapossák, ezért (meg magányát enyhítendő) próbál újra (groteszk-reménytelenül és esetlenül) kapcsolatokat találni - vissza a feleségéhez, akit még mindig szeret, a Fekete Párducokhoz, hiszen a jogfosztottságban közös a sorsuk, bátyja színes bőrű alkalmazottjához, akit szeretne bevenni elképzelt új, saját vállalkozásába. Csakhogy a mozgó, autóbuszos autógumi-árusító helyre kért banki kölcsön elbírálása egyre késik, és nem is kecsegtet kedvező eredménnyel. A hullámok akkor csapnak össze végérvényesen a feje felett, amikor egyévi különélés után kimondják a válást (pedig ő még reménykedett, hogy a beígért második évben a megbékélés sikerül), a bátyja pedig felelősségre vonja, amiért a tőle lopott gumikkal kezdte az üzletelést. Cselekedni, cselekedni, cselekedni. Ekkor jöhetett az ötlet, ha már a saját életét nem tudja rendezni, valami nagy és hasznos és emlékezetes dolgot kellene tennie. Főnökétől hallotta, hogy Nixon minden idők legsikeresebb üzletkötője, hiszen kétszer adta el önmagát (kétszer cserkészte be magát a nép szívébe) ugyanazzal a szöveggel, mármint hogy befejezi a háborút Vietnamban. Első megválasztása után éppenséggel kiterjesztette a hadműveleteket, és még százezer katonát vetett be, míg másodszori megválasztását követően betartotta a szavát. Közben a tévében gyakran feltűnik alakja, amint mentegeti magát, hiszen tart a hosszan elnyúló, újabb és újabb fázisába érkező Watergate-botrány. Elérkezik Bicke számára a cselekvés ideje. 1974. február 22., baltimore-i repülőtér. A film ezzel a képpel indul, de csak azért, hogy visszapergesse az eseményeket. A férfi két héttel korábban kezd ténylegesen készülni a merényletre, s eközben magnószalagra mondja cselekedete indítékait, azzal, hogy majd eljuttatja Leonard Bernsteinnek, az egyetlen embernek, akinek még hisz, mivel hisz a zenéjében, és bízik a személyében. Aztán már csak az egy évvel korábbi események vannak hátra, amikor Bicke új állásában új életet kezd. Mivel a film a végkifejlet pillanata felől indul időben visszafelé, a tragikus történéseknek mindenképp be kell következniük, miután újra visszaérkezünk a nyitóképhez. Mégis, úgy érzem, a hősnek lett volna más választása is. Ezt erősíti Sean Penn rendkívül érzékeny, többrétegű, a tudati-érzelmi síkok közötti átjárást láttató alakítása. Hiszen kezdetben természetes módon alkalmazkodik új helyzetéhez. Borotválkozás közben is a magnószalagot hallgatja, s bajuszától is hajlandó megválni, hogy kedvezőbb benyomást keltsen. Elnézi, hogy válófélben levő feleségének udvarlója van. Ez az ember sokáig nem döntött el semmit. Penn játékának lényege: a labilitás érzékeltetése. Az, hogy cselekvése ilyen és olyan irányba is eldőlhet. Sokat sejtető, ahogy látható, súlyos előzmények nélkül, a felgyűlt lelki sérelmek robbanásszerű kitörésével mondja fel állását. Vagy amint az akciója megkezdése előtti végső percben ül a padon, fejét hátravetve, szemét lehunyva, az elengedettség és a tettrekészség „ártatlan, angyali” állapotában (talán lepergetve életét magában). Még ekkor is történhetne valami váratlan (nem az, ami végül bekövetkezik). És mi van, ha megkapja a hitelt? És mi van, ha visszafogadja a felesége? És mi van, ha olyannyira szeretett és tisztelt Bernsteinje nem az akció utáni címzettje a küldeményének?

1974 fordulópont Amerika történetében és közgondolkodásában. Az átlagpolgár előtt is világossá vált, hogy formális demokráciában él. A törvények, az intézmények, a társadalmi működés keretei megvannak, de az állam legfelső szintjén álló szűk hatalmi-baráti kör bármikor magához ragadhatja a kezdeményezést, kivonhatja magát az ellenőrző szervek illetékessége alól, vagy éppen annak vezetőit vonja be maffiaszerűen működő illegális tevékenységébe. Ha Nixon nem mond le, Amerika történetében - mint elnöknek - a legsúlyosabb vádpontokkal kellett volna szembenéznie: munkatársak hamis vallomásra bírása, igazságszolgáltatás akadályoztatása 36 esetben, az adóhivatal, az FBI, a CIA, az igazságügyi minisztérium törvénytelen befolyásolása. És a végkövetkeztetés: ilyen körülmények között vajon érvényesnek tekintendők-e a ’72-es választás eredményei? Samuel Bicke nem az egyszemélyes igazságosztás pallosa, ő valójában nem politizál, nem is érdekli a nagypolitika. Annyiban lopódzik be az életébe, amennyit főnökétől hall, illetve háttértelevíziózás útján eljut hozzá. Mégis politikust kell választania, nincs más, így hát Nixonban véli felfedezni minden rossz eredőjét.

A Becsületből elégtelen, az 1939-ben készült Frank Capra-film hőse szintén nem érdeklődik a politika iránt. Cserkészvezető, aki (még) maradéktalanul hisz Amerika (államalapító) eszményeiben, a jogszerűségben, az igazságosságban, a törvényességben. S úgy hiszi, az állam (el)hivatott törvényhozói, a képviselők meg a szenátorok is ezen vezérlő elvek mentén cselekszenek. De amikor akaratán kívül bekerül a nagypolitikába (egy megüresedő szenátori helyre jelölik), rövidesen be kell látnia, hogy egyrészt csak egy irányítottan, automatikusan szavazó bábfigurának akarják, másrészt micsoda mély szakadék tátong elvek és gyakorlat, valódi törvényesség és a törvényesség látszata, közjó és egyéni érdek között. Capra rendkívül lényegretörően, felesleges kitérőktől mentesen mutatja be az amerikai demokrácia működését. A politikai pártot képviselő kormányzó valójában a helyi ipari nagyvállalkozó markában van. Döntéseket csak a gazdasági elit jóváhagyásával hozhat. A politikusok a szükséges szólamok szintjén (belső tartalom és meggyőződés nélkül) idézik Lincolnt és Washingtont, kérik az Úr áldását, méltatják a népből választott új szenátorjelöltet. Mennyire jellemző, hogy a Washingtonba tartó hosszú vonatút után az egyik politikus megjegyzi Smithre utalva: „Nem hittem volna, hogy két napig lehet beszélni az amerikai történelemről.” Vagy, amikor Smith lelkendezésére, hogy kinek a helyén ül a szenátusban, Paine szenátortársa válasza csak annyi: „Nem baj.” Mégis, akárcsak a naiv és rokonszenves Jefferson Smith vagy a „vesztett ügyek harcosaként” elhíresült újságíró édesapja, úgy Capra is hinni akar az igazi amerikai demokráciában, a megkopott és félig-meddig feledésbe merült eszményekben. Ezért fejezi be filmjét romantikus hevülettel. Paine szenátor - váratlanul feltámadó lelkiismeretére hallgatva - kiáll a csalárd és hazug módon megvádolt, becsületében besározott Smith mellett, és leleplezi a - korábban általa is támogatott - bűnös és csak egyéni érdekeket szolgáló gátépítést.

Ha volt a 20. századi Amerika történetében az egész nemzet számára egyértelműen boldog és emelkedett pillanat, az a második világháború győzedelmes befejezése kellett, hogy legyen. (A másik ilyen pillanat minden bizonnyal az 1969-es holdraszállás.) William Wyler 1946-os filmjében, az Életünk legszebb éveiben mégis azt látjuk, hogy a frontról visszatérő katonák terhet jelentenek a társadalomnak. Van, aki azt mondja, nehezebb lesz a gazdaság helyzete, növekedni fog a munkanélküliség. Van, aki egy újabb háborúban látná a megoldást. És van, aki egyenesen azzal vádolja a veteránokat, hogy a rossz oldalon harcoltak (a „régi, becsületes Amerika képviselőjétől” származó kijelentés). Valóban, az a közeg, amelybe visszaérkeznek a frontharcosok, a hátországi háborúmentes években is élte a maga életét, változott, fejlődött, gyarapodott, a volt munkatársak előbbre jutottak a ranglétrán. A családok, a házastársak már megszokták, hogy nélkülük élnek, s most el kell fogadniuk egy „új” embert. A szakmai visszailleszkedés Alnek, a volt gyalogsági tisztnek a legkönnyebb, régi bankjában alelnöki posztot kap, a leszerelt katonák hitelkérelmeivel kell foglalkoznia. Fred legfeljebb egykori beosztottja, most kisfőnök osztályán lehet segéd, hiszen nincs szakképzettsége, csak a bombázáshoz ért. Bérének és egykori zsoldjának tetemes különbsége elfogadhatatlan felesége számára. A Fred bevonulásakor húsznapos asszonyka a férj távollétekor sem mondott le az élet élvezetéről, a szórakozásról, amit most is folytatni szeretne. Így hát útjaik törvényszerűen szétválnak. Fred Al lányával - kölcsönös, igaz szerelemmel - vigasztalódhatna, de ott meg az egykori fegyvertárs áll közéjük. Homer, a tengerész két kézfejét vesztette el a háborúban. Karjai végén fémkarmokkal, lelkileg sérülten - mindenkivel bizalmatlan. Szánalmat feltételez és utasít el akkor is, amikor pedig tiszta szívből, őszintén közelednek hozzá, mint például Vilma, a szomszéd lány. Al megpróbálja visszacsempészni a hitelkérelmek elbírálásába a „becsületesség” és a „megbízhatóság” megkopott kritériumait - tényleges „biztosíték” hiányában is. Egy háborús példával élve, kockázat nélkül győzelem sincs. Wyler kiáll a veteránok megszenvedett élete, tisztessége és hősiessége mellett, s a maga módján juttat a kispolgári álmokból boldogságszeleteket - valamennyiüknek.

Az utolsó mozielőadás című Peter Bogdanovich-film (1971) poros, szeles texasi kisvárosában, az 50-es évek legelején mindenki boldogtalan - a maga módján. Lehet gazdag, lehet szegény, lehet házas, lehet kamasz. A fiúk csenevész szexuális kalandokig jutnak, a gazdag nő, aki tartalmatlan házasságban él, inkább férje alkalmazottjával múlatja az időt, lánya, Jacy ide-oda csapódik, leginkább szüzességétől akar megszabadulni, fiúkat ugraszt egymásnak, a főhőst, Sonnyt is behálózza. Neki még van lehetősége, hogy elmenjen egyetemre, Houstonba. A többieknek marad az unalom, az egyhangúság, a tespedtség - a kitörés bármilyen csekély esélye nélkül. A két kamasz barát közül Sonny visszatalál negyvenes szeretőjéhez, s a puszta szex helyét átveszi az érzelem, Duane pedig, miután bevonult a seregbe, elindulhat Koreába. Egy korszak végérvényesen lezárult - hangsúlyozza a film. A kamaszkor, az illúziók, a szép álmok világa. A mozi is bezár. A hősi múlt jelképei, a prérik szabadlegényei a vásznon búcsúznak. De a kis közösség számára a becsület, a tartás és a tisztesség mintaképét jelentő Sam, az Oroszlán sincs többé. Még lehet emlékezni rá, egy emberre, aki egykor szabadon és őrülten azt tette, amihez kedve volt. A 60-as évek rockerei, hippijei, hobói és követőik - egy egész nemzedék - végre azt teszik, amihez kedvük van. Elutasítják az önérvényesítés, önkizsákmányolás és meggazdagodás pokoli küzdelmét. Ehelyett - a szabadság mellett - boldogságra és szeretetre vágynak. All You Need is Love. Love and Peace. Flower Power. Az Amerikai Álom innentől egy rövid ideig egy-két korosztály számára azt jelenti: önmagunk lenni, és kiélni az élet adta lehetőségeket maradéktalanul. Szex, drog, rock, utazás, kaland - kötöttségek nélkül. Halálosnak tűnő áramütés a hagyományos, karrier- és sikerorientált, teljesítményelvű eszményre. Ezt az életérzést, filozófiát tökéletesen fejezi ki Dennis Hopper a Szelíd motorosokban (1969). Két utazó hőse meg akarja nézni a régiektől hagyományozódott Amerikai Álom hétköznapi, vidéki valóságát. Közép-Nyugatot meg New Orleanst - közelről. Amivel találkoznak, egy eszményeit vesztett, bezárkózó társadalom, mely elutasítja a másság, a különbözés minden formáját. Az intolerancia rendkívül széles skálán működik: az elfordulástól a gyilkos erőszakig. Az „elért státusz védelmétől” mások szabadságának korlátozásáig és elutasításáig. Ez a film azért lehetett olyan nagy hatású, mert a szabadság lelkületét fogalmazta meg hőseiben, az érintetlennek és végtelennek tűnő tájakban, a ritmusban és a lendületben. A szelíd motorosokkal a westernek magányos hősei megérkeznek a mai valóságba. John Schlesinger filmjének, az Éjféli cowboynak (1969) a címszereplője számára felvett póz és felvett cucc (csizma, kalap) a cowboyromantika. Texasból New Yorkba utazik, hogy megcsinálja a szerencséjét: egyszerű mosogatófiúból gazdag hölgyeket kiszolgáló selyemfiú legyen. Neki ez a siker netovábbja! A nyomorult kis szélhámos, Rico „Patkány” Rizzo mindjárt meglátja benne a „nagy üzlet” lehetőségét. De nem fölfelé, hanem lefelé indulnak meg. És amint egyre mélyebbre süllyednek, mégis egyre szebb álmokat vizionálnak: megelégedett hölgykoszorúról, tiszta tengerpartról, napfényes Floridáról. Mert kivetettségük és egymásrautaltságuk egy tőről fakad. Bob Rafelson Öt könnyű darabjának (1970) hőse, Robert Dupea szintén nagyon magányos. Akkor is, ha ott van mellette lerázhatatlan barátnője, az örökösen csacsogó Rayette, akkor is, ha kiáll barátja mellett, amikor a rendőrök - joggal! - el akarják vinni (de ettől függetlenül kész bármikor, hangulatára hallgatva felrúgni állását). Az eltökélten külön úton járó westernhősök fajtájából való. Elhagyta a biztonságot nyújtó, középpolgári családi fészket. Lemondott az érvényesülés számára könnyen járható útjáról, hiszen idővel híres zongoraművész lehetett volna. Választotta a bizonytalant, a kiszámíthatatlant, az alkalmi munkákat. (Filmünk elején éppen olajfúrómunkásként dolgozik.) Nem akar parányi része lenni az amúgy automatikusan működő nagy egésznek. De azt sem tudja, valójában mit akar, s akar-e egyáltalán valamit. A hippinemzedék örökös kívülállója - csak éppen konszolidált formában. Neki az Amerikai Álom az, amiből nem kér - de nem kell az öntetszelgő szófutamokban tobzódó elitkultúra (lásd otthoni családi beszélgetés), sem a munkáslét alávetettsége, sem a gügyögő családos élet melegsége. Lemond mindenről, ami inspirálhatná, ehelyett, egy szál pulóverben - felkéredzkedve egy teherautóra - nekivág a fagyos Északnak . Az Amerikai Álommal való szakítás történetének végére Michelangelo Antonioni tesz pontot (Zabriskie Point, 1970). A sivatagi hedonisztikus örömünneppel a sivatagba telepített üdülőszálló fogyasztói világát állítja szembe. A teljes szabadság kiélésével a gyengéden kiszolgáltatott alkalmazotti létet. Az emberi kapcsolatokkal az elembertelenedett viszonyokat. Daria végül képzeletében felrobbantja a luxusvillát. A szétrepülő tárgyak méltó helyükre kerülnek. Luxuskacatokként az enyészeté lesznek.

Jöhetnek a mindennapok kis amerikai rémálmai a 80-as és 90-es évek filmjeiben! Martin Scorsese a Lidérces órákban (1985) kafkai víziót fest egy programozó éjszakai kiruccanásáról. Az események olyan váratlan fordulatokat vesznek, a férfi olyan két- és többértelmű helyzetekbe csöppen, amelyekből magyarázatra nem, csak menekülésre van lehetősége. Rá kell döbbennie, befolyásolhatatlan és irracionális erők játékszerévé vált. Nem bír úrrá lenni a körülményeken, az élete is közvetlen veszélybe került. A felheccelt és tudatlan tömeg lincskényszere elől kell egérutat nyernie. Joel Schumacher Összeomlás-hőse (1993) áldozat és veszedelmes ámokfutó egy személyben. Az autója rendszámtáblájáról (D-Fens) elhíresülő figura tipikus fehéringes-nyakkendős középosztálybeli, (feltehetően) hisz a sikerben, a teljesítményben, önmaga fontosságában. Csakhogy jelenleg állástalan, elbocsátották a fegyvergyárból, felesége elvált tőle, kislányát - akinek éppen születésnapja van - nem látogathatja. Amikor egy végtelen forgalmi dugóban elakad gépkocsijával, autóját hátrahagyva, gyalog indul tovább. És egy olyan Amerikával találkozik, amilyet sem ébren, sem álmában nem képzelt. A működő, a segítőkész, a barátságos Amerika képe omlik össze benne pillanatok alatt. Amit cserébe kap, és persze tettlegesen ő is gerjeszt: intolerancia, agresszió, erőszak. Abban a multikulturális közegben, amelyben a hagyományos rasszizmus (amerikai náci) mellett hangsúlyos szerephez jut a „fehér emberrel” szembeni rasszizmus (összeütközésbe kerül egy ázsiai származású fűszeressel, valamint egy chicanobanda két tagjával, akik pénzt követelnek a „területükön” való áthaladásért). Csoda-e, ha a sorozatos kudarcok hatására bekattan, lelki önuralma semmivé lesz? Ez a film is figyelmeztető jelzés. Az átlagpolgár egzisztenciáját nem védi semmi (majd később bebizonyosodik, a társadalomét sem). A történet időpontja: 1991. június 12-ének forró Los Angeles-i napja. Tíz évvel és három hónappal később arab terroristák - miután legális amerikai kiképzésben gyakorolták, hogyan kell egy repülőt toronynak irányítani - késekkel felfegyverkezve, gond nélkül hatalmukba kerítenek három utasszállító gépet. És bekövetkezik a nagy összeomlás - immár valóságosan és totálisan.

Michael Moore, korunk sztárdokumentaristája a Kóla, puska, sült krumpliban (2002) megalapozottan állítja, hogy az amerikaiak tántoríthatatlan fegyvertartási megszállottsága a félelemben gyökerezik. Hozzáteszem: ide vezethető vissza a két, mindenáron erőt mutató elnök, Nixon és Bush újraválasztása is. És ha végignézünk Amerika történelmén, ugyanezt látjuk. Az új telepesek féltek az indiánoktól, a rabszolgatartók létalapjuk eltörlésétől, a munkavállalók az illegális mexikói bevándorlóktól. Féltek a nagy gazdasági válságtól, féltek a háborúba sodródástól, féltek a „kommunista művészektől”, féltek a kubai rakétáktól, féltek a „vietnami dominó” eldőlésétől, féltek a diáktüntetőktől és a hippiktől, féltek a Szovjetunió világpolitikai ambícióitól, féltek az űrverseny elvesztésétől, féltek Kína megerősödésétől... a republikánusok pedig a demokratáktól (lásd Watergate-ügy). Most is félnek az iskolai lövöldözőktől, az utcai ámokfutóktól, a szomszéd bérgyilkostól. Hadd ne soroljam! Bizonyára önmaguktól is. (Erről árulkodik az irdatlan mennyiségű szörnyes, inváziós, világkatasztrófás kasszafilm, melyekben legalább legyőzhetik szorongásaikat.) Félelmükben „megelőző háborút” (George W. Bush szavai) indítanak. Ennek az igazságtalan, megalapozatlan és gazdasági haszonszerzésért folyó iraki háborúnak az előzményeit, a Bush-adminisztráció kétszínű játékait, a lehetséges következményeket járja körül a Fahrenheit 9/11 (2004). Lehet mondani, Bush - ostobaságában is - a főgonosszá magasodik, amint nem reagál az ikertornyokat ért becsapódásokra, kiengedi az országból gazdasági szövetségeseit, a terroristákkal mégiscsak valamilyen „rokonságban” álló szaúdiakat, aztán kipécéz egy országot, melynek igen kevés köze lehetett az Al Kaida kiképzéséhez és támogatásához. Végül is, Moore és mások munkáiból, a tendenciózusan egymás mellé rendelt képekből és feltételezésekből kezd kialakulni és körvonalazódni egy új, negatív mítosz, amit nevezhetünk Amerikai Rémálomnak. De ne felejtsük, mint minden mítosz, ez is a valóság elemeiből áll össze!