Deák Dániel
Újranéző-néző
2005. július

Régóta tudjuk, hogy a különböző művészeti alkotások szinte törvényszerűen reflektálnak korábbi művekre. Az intertextualitás a 70-es, 80-as évektől kezdve kitüntetett helyre került a posztmodern gondolkodásban. A retró szerintem egy tőről fakad az intertextualitással.

A 80-as években a pártállami legitimáció szempontjából legkérdésesebb 50-es éveket idézték meg leggyakrabban a filmkészítők. Előkerült a dobozból A tanú (vagy ez is csak egy mítosz?), majd jött a Megáll az idő, a Cha-cha-cha vagy a kevésbé vidámak közül például Mészáros Márta naplói. A rendszerváltás után is az 50-es éveken nosztalgiázott ez első magyar blockbuster, a Sose halunk meg. A Csinibaba tette az első bolondos sasszélépést a 60-as évek felé. Az eredmény: kirobbanó siker. A 60-as évek nosztalgiahullámai még egy híradó-, ismeretterjesztő, reklámanyagokból stb. összevágott „dokumentumfilmet” is elringattak (Budapest-retró). A 2001-ben készült Moszkva tér elsőként tette a nosztalgia tárgyává a rendszerváltás előtti éveket. Török Ferenc jó érzékkel emelte ki a korszak fétiseit. Ilyen rögtön a Moszkva tér mint találkahely vagy a Gorenje-hűtőszekrény és a hozzá kapcsolódó túrák kalandja, hogy bébébéB. Tóth Lászlóról vagy a Napóleon konyak katalizálta házibulikról már ne is beszéljünk. Nem csupán egy generációs életérzésfilm a Moszkva tér - megvan benne egy közös mitológia csírája is.

A közszolgálati tévé hatalmas archívummal rendelkezik. Nosztalgiaműsoraik, például az Önök kérték vagy a nemrégiben sugárzott Szenes Iván-válogatás a nagymamák programjai. Meglehetősen igénytelen vizuális körítéssel tálalják a régi, archívumból elővett mozgóképeket. Katasztrofális stúdiódizájnok negédes műsorvezetőkkel, sokszor bizony a régi felvételek „modernebbnek” tűnnek... A Filmmúzeum tulajdonosai egy egész csatornányi bizniszt sejtettek retróéhségünk mögött. Szeretem, hogy tágan értelmezik a mozgókép fogalmát, így a filmek közé bekerültek régi, vállalati oktatófilmek, és lehet látni a jellegzetes gulyás kommunista reklámokat is; sőt a mai fiatalok számára az éjszakai műsorsávban teret engednek a videó dj-knek, akik régi mozgóképeket mixelnek zenére.

Meglepett, hogy a 80-as évek legendás, fogyasztási-termelési sorozatait nem ők, hanem egy kereskedelmi tévé, a Viasat3 vette elő a dobozokból. Ezt a csatornát eddig jobbára csak a Bajnokok Ligája közvetítése nyomán ismerhettük. Mindenki tudja, hogy a foci nagy médiabiznisz, közvetítési joga nem két fillérbe kerül... Bravúr egy feltörekvő, másodvonalbeli kereskedelmi televíziótól, hogy az ő reklámblokkjaikat szakítják meg szerdánként a gólok. Persze mindehhez pénz kell, és pénze általában a multinacionális cégeknek van. A Viasat mögött is egy ilyet kell sejtenünk - racionálisan építik a csatornát, és százszor is meggondolják (kiszámolják, piackutatják és így tovább), mit adnak a különböző műsorsávokban. Tehát nem értelmiségi gesztusokról, netán fiatalos kísérletező kedvről van szó, hanem kőkemény profizmusról, és egyben jelzésről: a retró, a nosztalgia tömegcikké lett, a néző pedig lassan újranézővé válik.

A 80-as éveket dekadensnek látom. A díszlet-valóság oppozíció az élet majdnem minden területére beférkőzött (még szerencse, hogy csak majdnem, hiszen megszületni tényleg meg lehetett, én vagyok az élő példa rá). Minden csupa ellentmondás, a felszín, a díszlet homlokegyenest különbözik az úgynevezett valóságtól. Lubickolunk Állam bácsi jóléti szocializmusában, de a közgazdászok, szociológusok kezdik egyre határozottabban állítani, hogy a számlára nem lesz pénze. Az Ötvös Csöpi-filmek jelenítik meg a díszletvilágot, velük szemben például a Szomjas-, Grunwalsky-féle lumpenfilmek pedig a valóságot - ezzel persze véletlenül sem akarom azt mondani, hogy az egyik fontosabb, mint a másik. A kortárs kritikák persze próbálták földbe döngölni a „kommersz” produkciókat, de érdemes odafigyelni Lindára és a magyar Piedonéra.

Nálunk úgy alakult, hogy a bonyolult, szubjektív gondolatokat megjelenítő szerzői film vált meghatározóvá, szemben a hagyományos szórakoztató műfajokkal. Hihetetlenül hangzik például, hogy a Szegénylegényeket egymillióan látták. Mialatt az elitfilm hatalmas állami támogatást és rangos külföldi elismeréseket kapott (más szóval: az országimázs egyik fontos kelléke volt), addig a műfaji próbálkozások a jelentéktelenségbe sorvadtak. A 80-as években a helyzet némiképp megváltozott. És nem csak a filmművészetben. Géemká, maszek, fusi - ilyen érdekes szószörnyek ütötték fel a fejüket, amelyektől a nyelvészek éppúgy frászt kaptak, mint a közgazdászok. De a folyamatot nem lehetett megállítani...

Az első komolyabb vizuális nyomok vizsgálatakor ki kell térni a korszak kultikussá érett reklámfilmjeire. Lógott a szakadék felett a fáról a férfi, aki CASCO-t akart kötni, a tejet sem lehetett megunni (igaz is, akkor miért kellett reklámozni?), és milyen jóízűen zabálta mindenki a zsíros koleszterinbombát, a véres hurkát - hogy csak a kedvenceimet említsem. Igazság szerint ezek szörnyen rossz reklámok. Nem azért, mert ma már lekicsinylően tekinthetek technikai hiányosságaikra, nem is azért, mert hiányzik belőlük minden, amit az okoskodó piackutatás azóta áthághatatlan szabályként felállított. Hanem azért, mert nem a mai értelemben vett reklámfilmként működnek. Hiszen mire is jók a reklámok? Hogy elvezessék a megfelelő termékhez a fogyasztót. Tehát feltételezik a választás lehetőségét, ami akkoriban nem igazán adatott meg. Szemadám György írja, hogy „ha abból indulunk ki, hogy [a reklámfilmek] elsősorban egy etalon-életformát reklámoznak, nem pedig árut vagy szolgáltatást, akkor meg kell állapítanunk, hogy maradéktalanul tökéletesek” (Filmvilág, 1987). És valóban, majd’ húsz év távlatából is úgy tűnik, ezeknek a mozgóképeknek az volt a funkciója, hogy megszépítő tükröt tartsanak a társadalom elé; aztán csak a tükörkép maradt, és azóta már mindent a távolság szépít meg rajta. Gyanítom, a mai reklámok - attól függetlenül, hogy sok igen tetszetős filmet találni közöttük - kevésbé lesznek érdekesek húsz év múlva. A helyzet hasonló a tévé- és játékfilmekkel is.

A reklámok megteremtettek egyfajta kvázi-fogyasztói vizuális közeget, amelynek ugyanakkor nem volt társadalmi-gazdasági megalapozottsága. Reklámfilmek mégis voltak. És mintha lett volna az is, amiről szóltak. Mintha lett volna egyfajta jóléti fogyasztói világ annak minden negatív velejárója nélkül. Csak a reklámokban megmutatkozó csillogás. Magabiztos (teljes foglalkoztatásos, panellakásos, Trabantos-vikendházas) kokettálás a Nyugattal. Helyesebben annak jólét- meg racionalitás-feelingjével. Elvtársak, koppintsuk le Piedonét! Ha ők tudnak nézőt csalogatni, nekünk is menni fog. E felismeréshez kellett a közgazdász végzettségű Bujtor István. 1981-ben el is készült A pogány Madonna. Ebben az évben kezdte vetíteni a tévé a Lindát. Nagy böhöm pofozógép rendőr - filigrán, kemény, karatézós rendőrcsaj. Mozi és kistesója, a tévé. A történetekben ott az 50-es, 60-as évek szabotázsfilmjeinek alapmozzanata: az ellenség a nyugatiakkal áll kapcsolatban (disszidált magyar) - nem könnyű elszakadni a tömegfilmes gyökerektől. Ugyanakkor Ötvös Csöpi outsider mivolta, örökös konfliktusa a „fentiekkel” felidézi a magyar szerzői film magányos hőseit is: a Megszállottak vagy a Szemüvegesek (ebben éppen Bujtor játszott egy ilyen figurát) mérnökeit, akiknek túl jó ötleteik vannak, és egyáltalán, túl okosak ahhoz, hogy betagozódjanak a vállalat, a tervek rendjébe. Lindával ezzel szemben minden rendben van, kissé rebellis ugyan, de mindenki elismeri rátermettségét, és szépen lépdel feljebb a ranglétrán. Ha már a foglalkozásoknál tartunk, a magyar rendőrökről filmet csinálni mindig is kényes feladatot jelentett, nem is próbálták meg sokan. Magyar filmben rendőr legfeljebb epizódszerepet kaphat, manapság inkább komikusat, jelezve, hogy nem túl nagy a bizodalmunk a hatalmi szervek komolyságát illetően (például a Valami Amerika igazoltatás-jelenete). A régebbi filmekben még létezett az atyaian jóságos rendőrtípus, aki szigorúan, de igazságosan járt el, ám főszerepig ő sem jutott soha, hiszen az életre sokkal inkább a szigorú, de igazságtalan eljárás volt jellemző, így a nézők „nagy adagban” nem nyelték volna le ezt a karaktertípust. Ötvös Csöpi sem rendőr igazából, hanem zsaru, és ez már önmagában nyugatias vagányságot csempész a figurájába. Érzékelteti a film, hogy maga a rendőrség nem az FBI szervezettségi szintjén áll, ha csak a bolondos főnökön, Kardos doktoron és társain múlna, nem is kapnák el a tetteseket. A Linda-féle állományban is jelen vannak a komikus háttéremberek, de összességében egy jól működő csapatként ábrázolják a rendőrséget.

A pogány Madonnát mintha Nyugaton forgatták volna, miközben kiemelik, hogy a történet a Balaton mellett játszódik. Balaton mint kvázi-nyugat. Nézem a filmet, és azon kívül, hogy Csöpiék Zsigulikkal (még csak nem is Ladákkal!) üldözik a Mercedeseket és a Fordokat, nem találok utalást arra, hogy nem kapitalista országban vagyunk. Irigykedve nézem, micsoda élet volt akkoriban a Balcsin. Ez egy pezsgő, kozmopolita üdülőhely. Nappal vitorlázás, lovaglás, éjjel diszkóhajó. Rendben van a világ. Még a bűn is rendben van, hiszen így dolgozhat Ötvös Csöpi, aki mindent megold. Persze a film kapitalista Magyarországa azért különösen érdekes, mert tudjuk, hogy nem igazi, túlzásokkal stilizált díszletvilág. De ez a tudat nem befolyásolja a szeretetemet, a filmből áradó hangulat iránti vágyamat. A nosztalgiámat. Ez a film ugyanis nem konstatálni akar, hanem egy vágyképet jelenít meg. És amíg a lumpenfilmek tanulságai valamiképpen bennragadtak a saját korszakuk keretei között, addig a vágyképek mintha „tartósabbnak” bizonyulnának: örökké jövő időben maradnak.

A vágyat nem mindig titokzatos tárgyak fűtik, például a jóléti társadalom utáni ábrándozás sem az. Ha van a magyaroknak közös óhaja, amit jobb-bal, fent-lent egyaránt elfogad, akkor ez az. Mint minden vágy kedvéért, ezért is hajlandóak vagyunk becsapni magunkat. Nagyon össze kellett szedniük magukat a díszlettervezőknek, stylistoknak, operatőröknek, hogy Linda Budapestje virágzó világvárosnak tűnjék. Az Angyalbőrben helyszínei sem a közismerten rettenetes honvédségi laktanyák hangulatát árasztják magukból, hanem mindent egybevetve, egy kulturált, kalandos világot. Ezek a sorozatok sok mindenben hasonlítanak az Ötvös Csöpi-filmekhez, és talán az sem véletlen egyezés, hogy a Linda és az Angyalbőrben rebellis főhősei is a karhatalmi szervek állományában küzdenek a jóért. A főcím arról tanúskodik, hogy a sorozatok fő támogatója maga a rendőrség, illetve a hadsereg volt. Sose legyen nehezebb dolga a honvédelemnek, mint hogy szórakoztató produkciók létrehozását segítse elő! Háborús időben szoktak lelkesítő propagandafilmeket készíttetni a katonákról, hiszen akkor kell tudatosítani a népben: van haderőnk, s az küzd érettünk. Nos, a 80-as években az ellenség is maga a honvédség volt - lásd kényszersorozás intézménye. Ezért gondolom, hogy hasonló szemüvegen keresztül kell tekintenünk erre a sorozatra, mint a fentebb említett reklámfilmekre (és ebbéli meggyőződésemet csak erősíti, hogy az egyes részeket teletömték szocialista értelemben vett reklámokkal).

A Lindánál kevésbé érzem ezt az álpropagandisztikus ízt. Jobban is tetszik. Húsz év múltán is hitelesnek tűnik. És úgy veszem észre, a Viasat szerkesztői is így látják ezt, hiszen a Linda kapta a vasárnap esti főműsoridőt, az Angyalbőrben csak a felvezető, hattól nyolcig tartó sávba fért be. Végre egy urbánus sztori a Balaton és a vidéki laktanyák világa után! Szép a sorozat csomagolása. A mai magyar sorozatok dögunalmas főcímei álmodni sem mernének olyan dinamikus, animációs betéttel gazdagított és dögös zenével kísért kezdetről, ami ráadásul még tartalmaz is minden lényeges információt, ráadásul még a forgatókönyvírókat is feltünteti. Egyes barátaim a Lindából például csak a főcímet nézik meg. Állítják, elég ennek erejéig megmerítkezni a 80-as években, ezt még élvezik, de közben el is fáradnak, és mikor másoknál kezdődnek az izgalmak, ők indulnak lefeküdni. Tulajdonképpen igazuk van. Mert valljuk be, kedves Linda-újranézők, minket sem a fordulatos történetek hívnak a képernyők elé vasárnap esténként! Hanem a csomagolás bája.

Mintha ártatlan kiskutyaként jelenne meg szemünk előtt, amit később - a rendszerváltást követően - mint vérengző pitbullt ismertünk meg: a kapitalizmus bűnözési formái. Érdemes összevetni a Linda rosszfiúit a tíz évvel későbbi Privát kopó maffiózóival. Az egyikben rejtve maradnak a hullák, vért is csak elvétve látunk, míg a másik nem restell közeliket mutatni a megkínzott kurvákról és fejbelőtt stricijeikről. Amikor a Linda készült, még nem létezett valós társadalmi tapasztalatként a szervezett bűnözés. Ugyan mindenki sejtette, hogy a budapesti éjszaka bárjai sok szennyes dolgot rejtenek, de az alvilág, mai szemmel legalábbis, diszkréten intézte ügyeit. Így a gengszter-karakterek a Lindában éppúgy, mint kortársában, A pogány Madonnában, meseszerűen naivnak, önmaguk karikatúrájának tűnnek, és az is jellemző, hogy vagy külföldi illetőségűek, vagy külföldieknek dolgoznak. Tehát valamiképpen kívül állnak a mi érinthetetlen világunkon, és amint betennék a lábukat, ott terem Linda, és egy jól irányzott taekwon do ütéssel lefegyverzi őket. Görbe Nóra nem a hagyományos szépségideált testesíti meg, mégis egy korszak bálványává vált. Állítólag csomóan miatta kezdtek el a harcművészettel foglalkozni, és emlékszem, az óvodás és általános iskolás játékainkba is bele-bele hasított jellegzetes sikítása. Én nem tettem volna a filmbe. Ciki Tarzan-plágium. De a gátlástalanság, mint a kapitalizmus egyik legfőbb sajátossága már megmutatta oroszlánkörmeit. Bejött, védjegy lett belőle, ahogyan a Babetta robogóból és a klumpából is - Linda figurája fel van építve: bárki bármit mond, akkor sem találni még egy olyan női karaktert, aki férfiak példaképévé tudott válni. De amennyire átgondoltnak tűnik a főszereplő karaktere, olyannyira széteső a legtöbb epizód története. Bevallom, időnként minden idegszálamat a képernyőre kellett irányítanom, hogy megértsem, éppen mire megy ki a játék, ki öl kit, és közben mit rabolnak el, holott már láttam néhány, ennél bonyolultabb filmet is. Helyenként meglepő következetlenségeket lehet megfigyelni, de úgy veszem észre, ezek senkit nem zökkentettek ki a szórakozásból: a retró-sorozat befogadásakor nem az elbeszélésre figyelünk, sokkal inkább a különböző fétisekre és védjegyekre - amelyek közé akár a korszerűtlen narráció hibái is beletartozhatnak. És ha már itt tartunk, meg kell említeni, a mai televíziós közegben milyen lassúnak tűnik a régi sorozatok ritmusa. Ezért is külön érdekes, hogy egy kereskedelmi tévé sugározza ezeket, hiszen így feszesre vágott reklámok szabdalják szét az egyes részeket. Az újranéző kemény leckét kap a szocializmus-kapitalizmus dialektikájából.

A Privát kopó már a vállalkozók országáról tudósít, oly módon, mintha a bűnözés úri sport lenne, a fehérgallérosok kiváltsága. Kölcsönöz egyfajta eleganciát az alvilági miliőnek, ami nem lenne baj, hiszen nem szociográfiát látunk, csak néha kilóg a lóláb, és egyszerre túl sok lesz a nyakkendő meg a kalap. Egyébiránt a forgatókönyvek sokkal profibbak, mint a korábbi sorozatokban, jó ritmusban jönnek a fordulatok, néha még izgulni is lehet. A címszereplő (Kern András) az álmok földjéről, Amerikából tér haza a sorozat elején, hogy megteremtsen Magyarországon is egy csipetnyi Amerikát. Figyeljünk a címre: Privát kopó - tehát a hős az államhatalomból csúszott át a magánszférába, és ezzel ingoványos talajra tévedt. Jó pár film noir-férfi belebukott a sehova sem tartozásába, ám Simon Zoltánt nem kell félteni: nem hagy senkit femme fatale-lá bontakozni, az ujja köré csavar mindenkit, és megoldja a feladatokat. Az első olyan hős, aki kompatibilis a kapitalizmus világával, rugalmasságával és ügyességével, aki a saját javára tudja fordítani a külvilág visszásságait. Lindával ellentétben - aki hamisítatlan jó kislány -, ő nem akar megfelelni senkinek, csak saját magának és fiának, akit a maga képére kíván formálni. Sokkal kevésbé érzem erőltetettnek a gyerekszereplő jelenlétét, mint A pogány Madonnában, talán mert a figura jobban ki van találva, és Szabó Dani személyében végre sikerült egy jó gyerekszínészt is találni. Úgy vagyok a Privát kopóval, hogy minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik. Állj, de akkor mi volt vele a bajom már 10 évvel ezelőtt, és most, az ismétlés alkalmával is? Sajnos, csak rá kell nézni egyetlen képkockára, és máris kiderül: hihetetlen igénytelen az egész sorozat képi világa. Nem tudom, milyen nyersanyagra forgathatták, de gyanítom, ezen spórolták meg a sztárparádét, az összetört sportkocsit és még a többi hasonló látványelemet. Az ilyen rosszul világított képeken minden effekt és parádé hiábavaló. Olyan érzést kelt, mintha csupán bizsu volna - akár a maffiózók nyakában az aranylánc -, így a Simon Zoltánból áradó optimizmus sem úgy hat, ahogy jobb felvételeken hathatna. Kár, mert az egész magyar tömegkultúrának jót tett volna egy komolyan vehető, pozitív hős...

Habár a Privát kopót és a Família Kft-t már adja a Viasat, alighanem kevés idő telt még el ahhoz, hogy a 90-es évekre is nosztalgiával tudjunk tekinteni. Mert szükséges némi távolság, hogy összeálljon egy korszak képe, de ez a bizonyos távolság egyre rövidül. („Zsugorul-zsugorodik a kurva idő”) Szeretném azt hinni, ez történelemszemléletünk fejlődésével jár, és jobban el tudjuk helyezni magunkat az idő tengelyén. Mindenesetre anyagot kapunk bőven, lassan az is történelemórává válik, ha bemegyünk egy ruhaboltba. Talán mostanra teremtetett meg végleg a fogyasztás univerzuma, minden mitológia lesz, ami elmúlt; tessék emlékezni! Egyszer izgalmas lenne oly korban élni, amely önmagára tekint nosztalgikusan...