Kerekes Anna
Cannes 2005
2005. július

Alig vártam, hogy a meleg levegő az arcomba csapjon a repülőtéren. Legyen már vége ennek az esős, tavasz nélküli Londonnak! Nizzában az első nap esett és hideg volt, ekkor már sejtettem, hogy itt bármi megtörténhet. Talán nem is lesz olyan nagy szám... De nem. Az nem lehet! „Ez a legjobban szervezett fesztivál Európában, believe me, Anna” - mondja alkalmi beszélgetőpartnerem, az olasz Adriano, akivel már másfél órája állunk a sorban, hogy bejussunk a Haneke-film ismétlő vetítésére. Izzadságszag és lincshangulat a kicsiny folyosón, méltatlankodások a világ számtalan nyelvén. A forrongások csúcspontján ártatlanul megeresztem, hogy talán Haneke szórakozik a sajtóval, és egy kamerán keresztül figyeli, mikor verjük agyon egymást. Ebből vágja majd az új filmjét. Senki sem nevet, de a sor hirtelen megindul, Adrianót elveszítem, és csak úszom az árral a bejárat felé, ahol könnyedén meglibbentve belépőkártyámat, azon veszem észre magam, hogy az osztrák filmintézet cégjegyzékszámát betűzgetem a feliratból, ugyanis a Magunkba temetve (Caché) első öt percében egy mozdulatlan állóképben gyönyörködve értesülhetünk a film adatairól.

Hanekével úgy vagyok, mint Lars von Trierrel. Szeretném őket a keblemre ölelni, hogy aztán csak üssem-vágjam, ahol érem. De elhagyni? Soha. Hiába a sznob prekoncepció, a film magával ragad. Persze, megint megkapom a magamét, nézzem csak percekig az eseménytelen utcaképet, aztán tekerjük vissza. De most home videót látunk, ami baromi unalmas. Nem családi ünnepet mutat, hanem mindennapi rutincselekedeteket, elindulást otthonról, hazaérkezést, sőt mi több, a kamera még türelmesen vár is, ha éppen nem tűnik föl egyik családtag sem. A család nem kért meg senkit a videózásra, nem is valami való világos őrületről van szó. De minden reggel ott a küszöbükön az újabb felvétel. Olykor beteges elméről árulkodó rajzocskákkal tűzdelve. Thriller? Nem. Ahogy folydogál a történet, lassan elfeledkezünk a felvételekről. Egy másik sztori bontakozik ki egy algériai kisfiúról, akit mint egy kis játékot, egyszer elfogadtak, babusgattak, aztán amikor kényelmetlenné vált, túladtak rajta. Sorsot kapott, amit később elvettek tőle. Sorstalanság. A sikeres, sármos tévébemondó mélyen eltemetett gyerekkori emlékei közül fejti föl a néző lassan a történet szálait. Szülei egykor örökbe fogadták szolgálóik kisfiát, akit aztán édesgyermekük féltékenysége elüldözött a háztól. Illetve nem tudom, lehet-e egy hatéves gyereket hibáztatni... Vagy tényleg hetedíziglen bűnhődünk bűneinkért? Vajon mit tehetünk, ha valami, amit már réges-régen elfelejtettünk, el kellett felejtenünk, újra üldözni kezd, elénk áll az utcán, munka közben, az álmainkban, és megrázza a vállunkat, hogy gondoljuk újra végig? Woody Allen a Bűnök és vétkekben azt állítja, a bűn és bűnhődés következetes, elkerülhetetlen egymásutánisága a művészet illúziója csupán. Haneke fejbe vág az elföldelt, kínos emlékekkel. A főhős tisztes, polgári élete „mint omló homokbánya”, a szemünk láttára porlad szét. Még sincs megbánás. Csak önmagunkra figyelés van, mint általában. A látszatidill meghasad, belülről latjuk a rohadást. Az elhanyagolt, semmibe sem vett feleséget és - ami a legfájdalmasabb - a rossz minta ismétlődését. A főszereplő és fia ugyanolyan szánni való kommunikációképtelenségben szenved, mint amilyenben korábban a főhős és szülei. A film utolsó képsorai messziről, szinte elbújva, távolságtartó hidegséggel mutatják a kegyetlen aktust, ahogy a kisgyereket elviszik, kiszakítják alighogy meglelt jó sorsából, aztán nyilván ráadnak majd egy intézeti ruhát, egy intézeti sorsot, miközben testvére éli az életét, ami az övé is lehetett volna. A filmről kilépve kissé bódultan a sajtószoba felé veszem az irányt. Mégiscsak a legjobb egyedül mozizni. Nincs kínos hallgatás, ha az ember nem akar a filmről beszélni, nem kell véleményt formálni azon frissiben, ami különösen hasznos, ha az ember engedni akar Haneke csábításának, és szeretné, ha dolgozna egy kicsit a film a tudatalattijában. Sosem felejtem el azt a kínos délutánt, amikor legjobb barátnőmet szinte önkívületi állapotban, könnyben úszva kellett kihurcolnom a Puskin moziból a friss levegőre a Táncos a sötétben után, miközben megpróbáltam leplezni, hogy nekem most mégis egy sonkás-sajtos melegszendvics jár a fejemben már fél órája. A Trier-ouvre-ből számomra a Hullámtörés az, amin inkább szomorkodom, mint mosolygok. De a Manderlay-ről már kimentem volna. Az ember a fesztiváljárás alatt csak edződik. Ma már mosolygok régi önmagamon, aki még a Zu legendájáról sem mentem ki a gyöngyvászon szentsége meg ilyen hülyeségek miatt. De aztán a Manderlay-n is bent maradtam, mert legeslegújabb barátom, az Amnesty International lelkes képviselő hölgye középre foglalt helyet... Előtte - az ismét másfél órás, immár kisebb fizikai inzultusokkal és nem éppen udvarias füttyentésekkel tarkított várakozás alatt - elmeséli, hogy ő csak olyan filmeket néz, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak a személyiségi jogok földbe tiprásával, a szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel. A Manderlay-vel nagyjából ugyanott vagyunk, mint a Dogville-el, nem kapunk semmi többet, okosabbat végképp nem. Az új Grace határozottan szimpatikusabbnak, a szerepre megfelelőbbnek tűnik, mint Nicole Kidman. A kicsit stupid, emocionálisan túlfűtött, akaratos, rendkívül naiv karaktert mintha direkt Bryce Dallas Howardnak találták volna ki. Grace ismét szándékos hajótörést szenved egy kisvárosban, ahol nem kisebb feladatot jelöl ki önmaga számára, mint hogy fölváltja a megalázó rabszolgatartást a demokrácia gépezetével. A baj csak az, hogy kissé belezavarodik a jogi keretek közé passzírozott demokrácia és a jogi keretek között működő rabszolgatartás közti óriási különbségbe, illetve a kételybe, hogy egyáltalán létezik-e ez a különbség. Végül, mint már sejthetjük, a kör bezárul, és csak oda lyukadunk ki, hogy jobb nem belepiszkálni abba, amihez nem értünk, és hogy a naiv, őszinte hit még nem óv meg minket attól, hogy hibát hibára halmozzunk - sőt. Grace ismét megpróbált jó lenni, túlságosan, úgyhogy végül nem maradt más lehetősége, mint hogy megint rossz, kegyetlen legyen. Szóval Trier egy lemondó legyintéssel újra maga mögött hagyott egy amerikai porfészket, hogy egy utolsó túrára induljon a térképen hősnőjével. Azt hiszem, Trier szereti Grace-t, de nem tartja valami sokra. Ez a hozzáállása tetszik. Egyre jobban egyetértek a rendező cinizmusával. A filmmel kapcsolatos egyik interjúban határozottan leszögezi, hogy akit ilyen erősen befolyásolnak az érzelmei, annak egyszerűen nem pálya az élet, az soha semmit nem fog elérni, semmilyen területen. „Le kell diplomáznod cinizmusból ahhoz, hogy a túlélők között lehess.”

Az emigráció témáját finoman, stílusosan húsz percben megfogalmazó vagy inkább csak fölvázoló, hangulatmegadó rövidfilm (Testvérem, Yang /Mio fratello Yang/ r: Massimiliano De Serio, Gianluca De Serio) után egyszerűen zavarban vagyok, amint a húszas évei elején járó olasz testvérekkel mint komoly rendezőkkel kellene beszélgetnem. Nem is megy. Talán itt is az ellenállás, talán az, hogy a partikra szórakozni járnak, csak én - a pöffeszkedő sajtó hiénája - hiszem azt, hogy ez is információgyűjtésre való, nem pedig lerészegedésre. Pedig a film kedves és mély, Gianluca meg is köszöni lelkesedésemet két pezsgő között, azt mondja, a filmbeli kínai lány története már évekkel ezelőtt megfogta őket. Néhány dokumentumfilm után bele is vágtak a melankolikus hangulatú kisfilmbe, ahol az emigrációba kényszerültek kisemmizettségét, lidérces helyzetét, ugyanakkor létük elviselhetetlen könnyűségének nem kevésbé nyomasztó érzetét próbálják fölvázolni. A testvérpár szerint pozitív végkicsengésű a filmjük, szerintem nem. Arról van szó, hogy bármit el lehet viselni, ha el kell, és ez bennem aggodalmat szül inkább, mint reményt.

Este tizenegykor vetítés, reggel nyolckor vetítés. És mindig, mindig fölkelek. Az első filmmel nincs is baj. De van, hogy az idő kevés, nincs még a vízízű kávéra sem, amihez amúgy nem is olyan egyszerű hozzáférni, mert az embernek két ellenőrzésen kell átjutnia hozzá, hosszasan nézik a belépőjén a fotót is, silabizálgatják a nevét, hogy azon szólítva köszöntsék, ami kedves lenne, ha nem sietnék rohadtul. A tizenegy óra a legrémesebb. Addigra már kimegy a fejemből a reggeli koffein, meleg is van, levegő pedig nincs, kellemesen be is sötétítettek, és a testem föltartóztathatatlanul követelni kezdi az elmaradt hat óra alvást. A fejem le-lebukik, öt percekre álomba bódulok, föl-fölriadok, kifeszítem a szemem, masszírozom az arcom, izgek-mozgok, végül félálomba merülök bezárult aggyal, tíz percig azt sem tudom, merre hány méter, csak hagyom, hogy zsigeri szinten hassanak rám a képek, aztán megint összeszedem magam, és fölveszem a fonalat. De az Elhagyott földhöz pont ez a megfelelő befogadási attitűd. Tudtam, hogy megnyeri a legjobban fényképezett film díját. Meg is érdemelte. Gyönyörű tájak, érintetlen, félelmetes síkságok, mozdulatlan idő, csak az életek folydogálnak úgy-ahogy, de azok is nyomasztó hangulatban. Mozdulatlan lombú fák az ezüstszürke hajnalban, a világegyetem folyamatos morajlása a háttérben, izzadságtól gyöngyöző homlokok, kétségbeesetten párosodó emberek, féltékenység, gyilkosság, az idő szívbemarkoló, kőmerev mozdulatlansága. Ezt a filmet félálomban kell nézni, mert úgy éppen azon a szinten hat, ahol szükség van rá. Amikor kijöttem, mintha nem is egy filmet láttam volna ? csak a mélységes melankólia maradt utána, a bezárult, kilátástalan életek, a kommunikáció nélküli emberi kapcsolatok szétporladt váza, a töménytelen, végeérhetetlen szomorúság. „A múltunk rettenetes, a jelenünk tragikus, és hála istennek, hogy nincsen jövőnk.” Valahogy ez a gondolat fészkelte magát a fejembe úgy két-három napra a film után.

Az idézetet a Nulla kilométer (Kilometre zéro, r: Hiner Saleem) című filmből kölcsönöztem. Ezen kívül nem sok megjegyezni való volt benne. Kötelező volt már egy ilyen mozit leforgatni, amely az irakiak sanyarú sorsáról szól Szaddam alatt. Szerintem már ez a nagyon amerikai ízű kötelezettség is kellemetlen, de hogy ebből a témából egy gyermekien naiv film szülessen, vérciki. Nem is érdemes beszélni róla, a moziból sorok vonultak ki. De én megint beszorultam középre. A végén egy tehén viszont elbűvölt. Megállt az autó előtt, és szépen lassan maga alá halmozott egy óriási kupacot. Ez nem volt filmtrükk. Sajnos az arab-izraeli kibékíthetetlen ellentéteket tragikomikusan pedzegető Free Zone (r: Amos Gitai) sem volt több egy aranyos kis semmiségnél. Pedig az elején nagyon bíztam benne. Csak a lépcsőre kaptam helyet, ahol állandóan átmásztak rajtam a későn jövők. A balansz megvolt (mindkét oldalon vannak gonosz emberek és sok-sok disznóság), és a legjobb színésznőnek járó díj is bejött (Hanna Laslo). Ez éppen elég ennek a filmnek, amit tévében mindenképpen megtekintésre ajánlok. De az bosszantott némiképp, hogy a fenti konfliktusokról csak felejthető, érdektelen filmeket készítenek. Talán túl sok még a feszültség, az eltérő vélemények, a heves, véres viták. Visszatérve lépcsős élményemre, egy kicsit furcsa, de egyben szórakoztató is, hogy az embereket beengedték a Salle Debussybe akkor is, ha a lépcsőn kellett meghúzniuk magukat. Van ennek valami intellektuális-junkie hangulata. Az ember egyre idegesebb lesz, ahogy látja a sok rózsaszín, fehér, kék kártyást bemasírozni, és csak vár, csak vár a saját sorára. Pedig a Dardenne-filmre direkt egy órával előbb jöttem. (Az amnestys nő tavalyi tapasztalatai alapján kiszámolta, ha egy óra negyven perccel a vetítés előtt kezdünk el sorban állni, akkor a legbiztatóbb a százalékos arány arra nézve, hogy megtekinthetjük a kívánt alkotást.) És akkor hirtelen szemkontaktust teremtenek velünk az eddig szigorúan más irányba meredő biztonságiak (akik amúgy félnek az újságíróktól, mint a tűztől, mert nem beszélnek angolul, és nem tudnak válaszolni az ideges kérdésekre), és intenek. És mi megyünk, özönlünk, én kettesével szedem a lépcsőket, könyöklök, kifulladok, csalni próbálok, nem akarom kinyitni a táskámat, dehogy hoztam én bombát, miért hoztam volna, tündérvirág mosoly a harmadik biztonsági ellenőrnek, és akkor már a teremben is vagyok, kezdem vizslatni a szabad helyet, és akkor lekapcsolják a világítást, töksötét lesz. Lépcső. És eszembe jut, hogy éppen így néztem meg tízévesen az Esőembert az anyukámmal, a lépcsőn ülve a Puskin moziban, mert a nőverem a másnapi előadásra vett jegyet. És jó volt. És A gyerek (L’enfant, r: Luc Dardenne, Jean-Pierre) is milyen jó volt! Tíz perc után azt sem bántam volna, ha a páholyról lelógva kell néznem. De azt mégsem gondoltam volna, hogy ez a film viszi el pálmát. Az első pillanatban elszorul a szívem, ahogy meglátom a kamaszkorból alig kinőtt szőke lánykát, ahogy kétségbeesetten cipeli kis takaróba bugyolált csomagját. Félek elképzelni, mennyi gyötrődés, szenvedés kell ahhoz, hogy megszülessen a döntés arról, hogy a világra engedjenek egy nyilván nem tervezett gyereket. Mostantól hárman vagyunk. A filmbeli lány érti is ezt, csak a fiú nem. Bennük nem születik törvényszerűen gondozó ösztön a gyerek születésével. Csupán belátásukban, szeretetükben bízhatunk. Nekik nehezebb. Főleg, hogy a fiú húszéves, és drogdílerségből, kisebb lopásokból tartja fenn magát. De szereti barátnőjét, meghozzá olyan szerelemmel, hogy egy nagy fejmosáson kívül képtelenek lennénk többel büntetni. A franc egye meg, hogy az élet ilyen iszonyatosan nehéz, a létezés pedig mégis olyan iszonyatosan könnyű! Pedig csak meg kéne érteni egymást, megtanulni felelősséget vállalni, mert van, amikor már a szeretet sem elég, amikor fel kell nőni, amikor eljön az idő, hogy feladjuk az önzésünket, hogy ne csak magunkra gondoljunk. Ez a film erről szól. Meg arról, hogy a borzasztóan kegyetlen életben is mennyi finomság, szeretet, mosoly és lehetőség van. A sors jobbra fordulására, arra, hogy megszülessen bennünk a tisztelet az iránt a kevés érték iránt, amivel életünk során találkozhatunk.

Egy partiról, ahova exkluzív meghívásom volt, egyszerűen elszöktem. Pedig megbirkóztam azzal a lehetetlennek tűnő feladattal is, hogy a Star Wars-felvonulás közepette átjussak az utca egyik oldaláról a másikra. Aztán csak koccantak a borospoharak, majd a pezsgőspoharak, fogpiszkálókra szúrt szem-szájnak ingere, kétszázötvenszer fogtam kezet kétszázötven emberrel, nevek kavarogtak a fejemben. Ajánlatot kaptam egy produkciós cégtől, hogy hagyjam a fenébe az újságírást, és ők tutira sztárt csinálnak belőlem, akár még olyan színésznő is lehetek (de komolyan), mint Carmen Electra. Újabb hullám, eper (és vér), illetve vörösbor, újabb emberek, huszonkét éves producerlányok. Aztán kimentem levegőzni, és egyszer csak, se szó, se beszéd, az ölembe ült egy cicaszemű, göndör hajú kislány, és édes kis hangján mesélt valamit franciául, amiből én egy szót sem értettem, de nem tudtam abbahagyni a nevetést... Néha az ember mégiscsak odafigyel a másikra, néha fontos lehet egy másik ember. A parti kivetítőjén James Dean-összeállítás megy, a meleg levegő most tényleg az arcomba csap, és egy szerelmespár fürdik meztelenül a tiltott részen.

Tommy Lee Jones új westernje témájában sokkal inkább a 70-es évek független amerikai filmjeinek szikár társadalomkritikájára emlékeztet. A Melquiades Estrada három temetése (Three Burials of Melquiades Estrada) semmi többről nem szól, minthogy a Tommy Lee Jones által játszott helyi rendőr elhatározza, hogy bűnbánatra ösztökéli barátja gyilkosát, és hogy az elhunyt kívánsága szerint temeti el a holttestet. És ezt véghez is viszi. Útja során nem téríti el semmilyen önös érdek, semmilyen nehézség. Célja rendkívül egyszerű, mégis zavarba ejtően bonyolult. Egyszer csak elkezdett magával ragadni vagy inkább sodorni a film. Olyan ártatlan, szikár, egyszerű, mindenfajta mellébeszélés nélkül a lényegre fókuszál. Elgondolkodtató, hogy a filmbeli primitív, agresszív srácnak mennyi mindent kell elszenvednie az elrablástól kezdve az éhségen, szomjúságon, kígyómaráson, fizikai és pszichikai bántalmazáson át a végső kimerülésig, amíg képes lesz valódi bűntudatot és komoly megbánást tanúsítani, hogy puszta ostobaságból kioltotta egy másik ember életét. Amíg fölfogja végre, mit is jelent ez valójában. Vannak emberi érzések, csak éppen eltompulóban. Úgy tűnik, most ütni-vágni kell minket, hogy valóban érezzünk. A filmek nagyon jók erre.

Az utolsó délelőttömet a tengerparton töltöttem. Elnyúltam a szállodai törölközőn, és két órán keresztül aludtam. Aztán fölkeltem, és még egyszer elsétáltam a Palais-hoz. Elmosolyodtam. Eszembe jutott, milyen mérges voltam, hogy a Jarmush-film egyetlen vetítésére sem jutottam be, hogy egyszer tévedésből beültem egy 70-es évekbeli kultikus kung-fu mozira, amelyben állandóan kinyomták egymás szemét, aztán arra, milyen biztos voltam benne, hogy csütörtök este kilenckor kezemmel a langyos homokot markolászva nézem a parton fölállított vásznon a Haragban a világgal-t, most meg már arra sem emlékszem, mit csináltam helyette. Meg arra, hogy milyen hihetetlenül büszke voltam, hogy majdnem minden lapban írtak Mundruczó filmjéről.

Cannes egy csöndes falucska a fesztivál nélkül. Nyoma sincs benne a nagyvilági hangulatnak. Poros, forró, és a helyi lakosok örülnek, ha végre mindenki elmegy már. Talán még azok is, akik a bizonytalanra kiöltözve ácsorogtak minden este kis táblácskáikkal, amire a megnézni vágyott film címét írva reménykedtek egy potyajegyben.