Kárpáti György
A mesés kelet kincsei délen - 7. Udinei Távol-Keleti Filmfesztivál
2005. június

Felkapottak lettek a távol-keleti filmek. Az amerikaiak egyre-másra nyúlják le a japán és kínai filmeket, vagy történetüket. Számos kasszasikerré váló hollywoodi remake Japánból érkezik. Itt a horrorfilmek élik reneszánszukat, s olyan eredeti történetek születnek, melyekről egy amerikai forgatókönyvíró csak álmodhat. A kör és folytatása, illetve az Átok csupán három a Magyarországon is ismert feldolgozások közül, ám ez még csak a felszín. Martin Scorsese például a Szigorúan piszkos ügyek amerikai változatát készíti éppen, s több olyan film is akad, melyekről nem is tudjuk, hogy a gyökereik keleten keresendők. Az sem ritka, ha az „agyak elszívásával” reagál az amerikai filmgyártás néhány hangos sikerre, s a rendező John Woo, Tsui Hark vagy Ringo Lam mellett Jet Li, Chow-Yun Fat vagy Lucy Liu is amerikai „importcikké” válik.

Hazánkban ellentmondásos a távol-keleti filmek fogadtatása. A filmes rendezvényeken kígyózó sorok keresik a sikerfilmeket (a japán filmnapokon és a Titanicon is sikert aratnak Sabu, Kiyoshi Kurosawa filmjei vagy a legújabb animek), de a hagyományos forgalmazásban jóval kisebb irántuk az érdeklődés (lásd az Oldboy, az Adásunkat megszakítjuk vagy A repülő tőrök klánja példáját!)

Udinében a távol-keleti filmek fesztiválján a vetítéseket egy új építésű színházban tartják. Idén a város másik felében található modern vizuális művészeti központban, a Visionarióban is vetítettek. Csak ne lett volna a két helyszín olyan messze egymástól! A fesztivál nyolc napjára hatvanhat alkotást hívtak meg (tíz koreait, hat kínait, kilenc japánt, négy thaiföldit, kilenc hongkongit, egy malajziait, valamint huszonnégy, tematikus blokkba válogatott filmet). Megfogadtam, hogy meglesz a napi hét-nyolc film, de végül kénytelen voltam beérni átlagban öt és féllel... A Visionarióban nem taposták egymást az emberek, mindig akadt hely, így a belépőkártyát nem is igen kérték, míg a Fesztiválpalotában egy többemeletes, hatalmas nézőtér biztosította, hogy az egyébként népes érdeklődőtábor bejusson a filmekre. A hangulat ugyan az első nap még meglehetősen álmos volt - főleg a mi reggel nyolc órai érkezésünkkor, amikor semmi nem volt kész s nyitva - ám a nyitó esten és másnap már valóban pezsgett az élet. Nem voltak külön sajtóvetítések, s elmaradtak a Cannes-ban tapasztalt botrányos körülmények is. Az ember kényelmesen odaballagott a kártyájával (amit egyszerűen igényelhetett e-mailben, helyszíni fizetéssel), beállt szépen a bejárat előtti sorba (na jó, tömeg volt rendszer nélkül, de azért nem akkora killing és tolakodás, mint a francia Riviérán), majd bejutva csak arra kellett ügyelnie, hogy a jó és kevésbé jó helyek közül kibökjön egy szabadon lévőt. A sajtó mellett az egyetemisták, sőt az úgynevezett „kultúrában dolgozók” is (azok mit csinálhatnak a szürke hétköznapokon?) kiválthattak belépőkártyákat. Persze a jegypénztárakban nem helyre szóló egyedi jegyeket is lehetett venni. Még akkor sem volt gond, ha az ember harmad-negyedmagával akart egy sorban ülni, legfeljebb felment egy emeletet, az ottani nézőtérre, amit automatikusan kinyitottak, ha a lenti telinek ítéltetett. Ugyanezt még két emelettel lehetett megcsinálni, s legrosszabb esetben a néző legfelül - bár az már kicsit meredek volt - terpeszkedhetett el a székében.

Az esti nyitó gála kissé érdektelenre sikeredett, majd az Egy tolvajok nélküli világgal (Tian xia wu zei) kezdetét vette a hivatalos program. Andy Lauval a főszerepben egy szinte teljes egészében vonaton játszódó mesét kapunk, megtérő, hibáikat belátó tolvajokkal, néhány ügyes lopási jelenettel, s beteljesületlen szerelemmel. A főszereplő egy tolvajpár, amely egy vonaton utazik a szakma legnagyobbjaival. Egy oktondi szerzetes nagy hangon hirdeti, hogy tolvajok márpedig nincsenek, s naivitásában még hozzá is teszi, hogy szép kis summa lapul a táskájában. A tolvajpár előbb megkopasztaná az együgyű fiút, aztán inkább fogadatlan testőrnek állnak mellé, s igyekeznek megakadályozni, hogy a rafinált tolvajok meglovasítsák a táska tartalmát. Néhány látványos kép ellenére a film meglehetősen középszerűre sikeredett. A történet belehalt a nagy ötletbe, hogy a tolvajok egymás ellen küzdjenek, és ravaszabbnál ravaszabb praktikákkal hozzák a frászt a zsebesektől korábban nem tartó nézőkre.

Ennél vidámabb és szabadelvűbb témát választott a Mindenkinek vannak titkai (Nuguna bimileun itda) című koreai romantikus vígjáték alkotócsoportja. A történet főhőse egy macsó pasi, aki elvenni készül egy énekes lányt, majd menetközben megtudjuk, hogy mellékesen lefeküdt annak húgával és nővérével is. Így fordulhat elő, hogy a szerelmi négyszögben mindenkinek lesz egy titka, pontosabban, a fiúnak három, ám ezen az apróságon ne akadjunk fenn. Oktondi vígjáték a szabadon értelmezhető kapcsolatokról, s a titkok adta felelősség elhárításáról.

A csavarosabb és színvonalasabb Fiún innen és túl-ban (Gung ju fuk sau gei) egy tűzoltó srác ugyanazzal a praktikával vesz le a lábáról két különböző lányt, s miután az egyik rájön, hogy kiért dobta utóbb a srác, felkeresi az új barátnőt, s megkéri, segítsen megszerezni a fiú gépéről a róla készült meztelen képeket, melyek felkerültek az internetre. A két lány a furcsa küldetésben egyre közelebb kerül egymáshoz, s miközben valahogy próbálnak bejutni a nagymama által védett lakásba a merevlemez tartalmához, egymást követik az izgalmas epizódok, majd a nem várt fordulatok. A snassz megcsalós fiú-lány kapcsolatból ravasz átverésshow kerekedik, s a kérdés az lesz, ki kezdte kinek az átverését, s milyen céllal. A tematikában abszolút furcsa cselekményvezetés egyértelműen a távol-keleti filmek merészségét, újszerűségét mutatja, s ezek azok az apróságok, melyek miatt annyira kultiválnak bizonyos keletről érkezett, egyébként teljesen szokványosnak tűnő alkotásokat. A részletekben rejlő kisördög mindig megcsal minket, s olyan fordulatok váltják egymást, amelyek a kiszámítható amerikai produkciókban teljességgel elképzelhetetlenek.

A fesztivál egyik legnagyobb durranásának a Lorelei című filmet szánták, egy Hollywood-majmoló háborús filmet, mely saját bevallása szerint az első japán tengeralattjárós film, mamutköltségvetéssel, s alig egy hónappal a japán bemutató után máris európai premieren. A trükkszakemberként már két évtizede a szakmában tevékenykedő Shinji Higuchi első nagyjátékfilmje botrány, a trükk- és filmkészítés valamennyi hibájával, az összes létező klisé elpuffogtatásával, csapnivaló látvánnyal, zavarba ejtő banalitással, afféle szirupos japán Pearl Harbor, csak rosszabb, mint az „eredeti” - pedig ez nagy szó. A sztori szerint a japánok a háború vége felé kapnak egy szuperfelszerelt tengeralattjárót a náciktól, amelyet ugyan az elején még irányítani sem tudnak - a technikus bambán nézegeti a németül írt használati utasítást -, ám a végén megakadályozzák, hogy az amerikaiak ledobjanak egy harmadik atombombát Tokióra. A technológia csodájának motorja egy élő ember, egy nő, aki testét afféle vezetőként, akkuként adja a tengeralattjáróhoz, de ez csak később derül ki a legénység számára is. Ami pedig közte van, több mint sokkoló: a Commodore 64 korszakára emlékeztető vérciki trükkök, ahol még a tengert is folyamatosan animálták, Európa Expresszt idéző akciójelenetek, nacionalizmus, s olyasféle történelemszépítés/-hamisítás, amilyet mondjuk Chuck Norris Ütközetben eltűnt filmjeiben láthatunk (ahol a vietnámi háború nyertesei igazából az amerikaiak). A presztízsfilm rendezője ráadásul részt vett a vetítésen, s bár a film alatt folyamatosan fel-felharsant a gúnyos hahotázás, azért az olasz szervezők kiprovokálták a vetítés végi tapsot...

Népszerű volt az Arahan című fantasy-akciófilm, amely afféle képregényfilm-paródiaszerűség. Főhőse egy lúzer rendőr, aki találkozik egy átlagos lánnyal, akiről persze kiderül, hogy nem is átlagos - sőt éppenséggel szuperhős. Persze a fiú is természetfeletti képességek birtokában van, s egy kis edzéssel máris ő lesz a földkerekség nagymenője, aki legyőzi a világuralomra törő gonoszt. Az Arahan néhány ironikus jelenettel és egy-két valóban vicces poénnal eléri az amerikai képregény-adaptációk színvonalát, de meghaladni nem képes azokat. Elsősorban látványfilm marad, melyben sokkal több van, mint amennyit a vásznon végül látunk, de ezt annyi amerikai filmről is el lehet mondani, hogy végső soron utólag megszépülnek a filmmel kapcsolatos emlékek.

Az Egy éjszaka Mongkokban (Wong gok hak yau) című akciókrimi szerepelt a Titanicon is, osztatlan sikert aratva. A film John Woo eszementen véres és brutális Killerjére és Hard Boiledjára emlékeztet, ötvözve azt napjaink trendjével, melyből az elmúlt évek egyik legsúlyosabb hongkongi krimije kerekedett ki. A történetben a hatóság egy bandaháborút szeretne megakadályozni, melyhez egy bérgyilkost kellene kézre keríteni. A dolog természetesen nem ilyen egyszerű, főképp, mert mindezt Hongkong legkeményebb negyedében kellene végrehajtani, ráadásul a karácsonyi ünnepek miatt lázadozó rendőrök közreműködésével. Az egyszerű történet sokrétű, a szereplők jellemábrázolása nem elnagyolt. Az akciójelenetek hátborzongatóak, az üldözések és a verekedések pedig egyszerűen lélegzetelállítóak. Utóbbiak olyan brutálisak, hogy még az edzett nézőt is próbára teszik. Az egyik jelenetben például perceken keresztül verik péppé a főszereplőt, aki olyan véres lesz, s annyira sokkoló az ajtókilincshez koppanó fej hangja, hogy többen rosszul lettek a nézőtéren. A befejezés pedig legalább annyira drámai és tragikus, mint amennyire véres, olyan erős morális és emberi szállal, melyet nagyon kevesek tudnak ennyire hatékonyan és giccsmentesen megoldani.

Sokat vártam Johnnie To 2004-es filmjétől, a Szerelmünk napjaitól (Lung fung dau), ámde csalódtam. A főszereplő párossal - Andy Lauval és Sammi Chenggel - immáron harmadik közös moziját készítette a kultuszrendező, aki legutoljára az Adásunkat megszakítjukkal bizonyította, mennyire szakavatott az akciózsánerben. Ezúttal az Egy tolvajok nélküli világhoz hasonló filmet készített. A tolvaj házaspár klasszikus se veled, se nélküled kapcsolatban él. A férj már két éve elhagyta a nőt, miután az nagyobb érdeklődést tanúsított a lopott gyémántok, mint őiránta, ám amikor a férfi az újságban a nő újraházasodási szándékáról olvas - mely elsősorban egy értékes ékszer megszerzéséről szól -, újra színre lép, s mindent vinni szeretne: nőt is, ékszert is. Az alkotás túl negédes és átlátszó ahhoz, hogy hosszú távon lekösse az ember figyelmét, s hiába a kiváló színészek, a komédia egyszerűen megfeneklik félúton.

Mint minden valamirevaló fesztiválon, itt is találkozhatott a nagyérdemű retrospektív vetítésekkel, nem is akármilyenekkel. Idén a Nikkatsu stúdió alkotásaira fókuszált a fesztivál. A többségében yakuza- és westerntörténetek közül nem egy meghatározó szerepet játszott Quentin Tarantino életében is, aki számos utalást emelt át a Kill Billbe. A tizenhat film között a három ünnepelt rendező, Hasebe Yasuharu, Kurahara Koreyoshi és Masuda Toshio filmjei is helyet kaptak, sőt utóbbi a fesztivál egyik sztárvendégeként jelen is volt Udinében, az ismert színésszel s a műfaj legnagyobb ikonjával, Shishido Jo-val, akivel a Tokiói Yakuzát (Kurenai no nagareboshi) készítették 1967-ben. Mellette a kor két legeklatánsabb alakja Kobayashi Akira és Akagiu Keiichiro volt, utóbbit a japán James Deanként tartották számon, nem utolsósorban a huszonegy évesen bekövetkező halála miatt, mellyel ugyanakkora űrt hagyott hátra maga után Japánban, mint Hollywood fenegyereke. A másik retrospektív, vagy inkább válogatás három operatőr munkájából kínált ízelítőt.

Akkor hát kalandozzunk kicsit a múltban! Az 1973-as Bosszúra született lány (Shurayukihime) abszolút kultkategóriás alkotás, mely a Kill Bill egyik legfőbb inspirálója volt. Főszereplője egy hölgy, akinek apját megölik gyermekkorában, anyját pedig elrabolják s megerőszakolják, de életben hagyják. A nő terhes lesz, s a bosszú gyermekében fogan meg. Bár az asszony meghal a szülés közben, hátrahagyja bosszúját, melynek szellemében nevelkedik a gyermek. Feladata nyilvánvaló, s ahogy annak lennie kell, felnőve véres bosszút áll az elkövetőkön. A Bosszúra született lány hihetetlenül kegyetlen, sokkolóan, sőt túlzóan brutális alkotás. A levágott végtagokból artériás vér spriccel a szélrózsa minden irányába. Lady Snowblood nem nagyon beszél, előkapja a kardját, s az áldozat pillanatokkal később már eltorzult tekintettel, megcsonkítva leheli ki a lelkét. A nyitó jelenetben a hóesésben hirtelenjében leszámol egy egész kis csapattal, majd a Kill Billből ismerős dal felcsendülése mellett bekúszik a stáblista. A japánok James Bond-paródiája a Fekete harisnyás gyilkosok (Ore ni sawaru to abunaize). Fergeteges paródia, mely első percétől az utolsóig nevetésre ingerel, s annyira őszinte poénokkal szórakoztat, hogy az embernek kedve támad egymás után többször is megnézni. Egy fotóriporter férfi visszatér a vietnámi háborúból, s éppen randizni visz egy csinos stewardesst, amikor a nőt vacsora közben elrabolják. A férfi a rablók nyomába ered, s a kiszabadítási akcióban segítségére lesz egy női banda, akinek tagjai fekete harisnyát viselnek, s fegyvernek rágógumit és bakelitlemezeket használnak (!). Kiszabadítva a nőt kiderül, hogy annak apja nagy aranykészletre tett szert a második világháborúban, s most mindenki a császári sereg kincsére pályázik. A film abszolút sztárjai a fekete harisnyás hölgyek, de ők sem sebezhetetlenek, egymás után halnak meg élményszámba menő trash-megoldások közepette. A legjobb közülük, amikor az egyik elveszíti a felsőruháját, így a kezeit a keblére szorítva menekül tovább. Lelövik, s lezuhan a magasból. Mikor a mélyben meglátjuk a halott nőt, szájából vér szivárog, a kezeit továbbra is a mellére szorítja... Japán eastern A vándorló igazságosztó (Daisogen no wataridori). Főhőse egy gitáros férfi, aki egy gyerekkel és egy gitárral lovagol - a jelenben. Találkozik egy elnyomott faluval, amelyet egy zsarnok gazdag ember le akar rombolni, hogy a helyére repülőteret építhessen. A lovas csupán a gyereket akarja a szüleihez eljuttatni, de persze a konfliktus közepébe lovagol, s „nem tehet mást”, megoldja az ügyet. A falunak védelem, a rosszfiúknak golyó, a kisgyereknek pótszülő dukál - a férfi pedig, miután jól végezte dolgát, ellovagol a naplementében. A hollywoodi filmekkel ellentétben itt egy gyerekbömbölés adja a fennkölt hangulatot. A Tokiói Yakuza klasszikus krimi: egy piti bűnöző megpróbáltatásai a francia lírai realizmus jegyében. A szeretett nő a főhős végzetét okozza, aki azért elég kúl és menő ahhoz (mint valami távol-keleti Jean Gabin), hogy elrendezze a szálakat, leszámoljon a bűnözőkkel, ám a happy end törvényszerűen elmarad. A film legnagyobb találmánya a végtelenül laza Jo Shishido, aki fején kalappal és fütyülve meneküli végig a filmet, majd hasonlóképpen megy a halálba. A 67-es film egyértelmű bizonyítéka, hogy Japánban is készültek igényes és szórakoztató akciókrimik.

Az udinei fesztivált hagyományosan a horrorfilmek határozzák meg. Idén a horror-szerdán borzongatott reggeltől hajnali kettőig. Délelőtt fél tízkor mindjárt Takashi Miike 2003-as Végzetes telefonhívásának (Chakushin ari) második része ijesztgette a nagyérdeműt (Végzetes telefonhívás 2). Ennek ugyan semmi köze Miike-hez, ám mivel az első rész csak Japánban tizenötmillió dolláros bevételt hozott, nem volt kérdéses a második epizód elkészítése. Videokazetta helyett ebben mobiltelefon sugározza a halált. A mozit a veterán tévéfilmes Renpei Tsukamoto készítette szinte teljesen új stábbal s a tévéből ismert Mimurával a főszerepben. A film cselekménye a tinihorrorok szellemében és szabályai szerint szerveződik, sok halállal és rémisztgetéssel, ám mint a legtöbb folytatás esetében, sokkal kevesebb eredetiséggel és hatékonysággal. Érdemes kiemelni a szellemtörténetek sorából az R-pont (R-Point) című dél-koreai alkotást. A háborús-horrorfilmben (érdekes műfajkeverés) egy bázisról halottnak hitt katonák segélyhívó jeleket küldenek. Egy kilencfős legénység mentőakciót indít a helyszínre, ahol aztán elszabadul a pokol, s a szellemek egymásnak adják a kilincset. A kísértetjárta főhadiszállás mindenesetre kellőképpen ijesztő, mint ahogy a nézőre is a frász jön, s nem elsősorban a vérben tocsogástól, hanem a nem látható rettenettől. Az estét a Terrortörténetek (Tales of Terror) zárta, mely horrorszkeccsként a Meglepő történetekre és a Homályzónára emlékeztetett. A filmecskék a japán tévében sugárzott sorozat részei. Az alacsony költségvetésű filmben inkább a morbid humor dominál, semmint a vizuális rémület. Ujjgyakorlatnak nem is rosszak a tizenkét perces kisfilmek.

Ez a kis fesztivál nagyon ki van találva. Professzionalizmusból nálam jelesre vizsgázott. Temérdek film európai bemutatóját tartják a fesztiválon, s évről évre több alkotó fogadja el a meghívást az újságírók nagy örömére. Az ínyencek pedig minden évben elszorult szívvel lesik, hogy a filmtörténelem mely távol-keleti szeletét hozza el a fesztivál az öreg kontinensre többségében első, és vélhetően utolsó alkalommal 35 milliméteren vetítésre kerülő filmek formájában.