Lalík Sándor
Idáig jutottunk - Mediawave 2005
2005. június

Az évfordulós-visszatekintős Mediawave-ek valahogy kevésbé jönnek be. És gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Ilyenkor a filmes program meghatározó része Best of-válogatásokból tevődik össze. Az újdonságok - minő véletlen! - csekélyebb számban vannak jelen, s kevesebb a szíven ütő munka. Csak egyetlen példa: 2004-ben a dokumentum versenyprogramban harmincegy mű szerepelt, az ideiben húsz. Persze minden évben új tematikus blokkok, egy-egy külföldi területhez vagy fesztiválhoz kapcsolódó programcsomagok tűnnek fel, de azért számomra a friss dokumentummunkák jelentik az igazi csáb- és vonzerőt.

Ülök az újonnan kialakított boltozatos, téglafalú pincemoziban (ritkábban a nemrég felújított földszinti moziteremben), és várok valamire, amiről még nem tudom, micsoda, de hogy fénylő és nagyszerű, az biztos. Várakozásom az aranymosóé, aki naphosszat szitálja a homokot, a törmeléket, míg végre felcsillan egy-egy nemes rög. Így vagyok én is, sokszor órákon át, nyugalmat erőltetve magamra. Olykor már elmennék, de inkább kitartok, mert talán épp akkor mulasztanám el azt, amiért idejöttem. Kénytelen vagyok maradni, és megosztani a figyelmemet a hol angol, hol magyar feliratok, no meg a képek között. Pedig hát a kép! Primus inter pares. Aztán felragyog egy mozdulatlan beállítás a Paradicsomból (r: Vlagyimir Mossz). Erős, meleg színek: élénkpiros, érettsárga és harsányzöld. Fény és homály találkozása az erdei úton. Mesébe illő idill. És amikor követjük a szereplőket, hirtelen egy faházas kis elmeotthon lakóinak társaságában találjuk magunkat. Teszik mindennapi dolgaikat, múltról-jelenről beszélgetnek - ismétlődő mondatokkal. A végén tutajra szállnak, elindulnak lefelé a folyón, s - az elhomályosuló képen - mintha már a felhők közt lebegnének. Filip Marczewski fekete-fehér képein - Szegények földje - a földi pokol jelenik meg. Gondolnánk, ezen a sivár, kopár, vigasztalan tájon, mely mintha kortalan meddőhányók végtelen vonulata lenne, aztán sem élő, sem holt. Pedig itt emberek dolgoznak, szenet csákányoznak külszínen és alig a föld alatt. Megpihenve a tűznél melegszenek, a megvilágított, eltompult arcokon kihunyt minden érzelem. A fesztivál katalógusa szerint: „A film Lengyelország ökológiailag legnagyobb mértékben elpusztított területét mutatja be, itt a legmagasabb a munkanélküliség aránya. Walbrzych illegális szénbányáiban több mint 5000 munkanélküli bányász dolgozik. Minden évben több tucatnyi veszíti életét.” Amit ebben az ötpercnyi filmben látunk, túlmutat az egyedi jellegen, arról szól, milyen végtelenül kiszolgáltatottá válhatnak egyes embercsoportok. E filmbeli szereplőkkel szemben a süketnémák születésüktől hordozzák hátrányukat. Pavel Medvegyev a Csendnászban ennek a néma világnak a belső ritmusára érzett rá a kézjelek sajátos koreográfiáját, adok-kapok mozdulatsorait követve. Képeit ritmikai és motivikus asszociációk szerint szervezi egységbe. Nem elégszik meg a látvánnyal, a mélyebb összefüggéseket keresi. A különdíjas Egy csodáért rendezője, Jarek Sztandera elég kényes témát választott, és ő megelégszik azzal, ami természetszerűen a kamerája elé kerül - s ez sem kevés. Ötszáz - értelmileg és testileg - fogyatékos ember utazik vonaton Lengyelországból a franciaországi Lourdes-ba. A többnapos úton a lelki felkészítést egy katolikus püspök és tizenkét pap végzi. Technika és szakralitás találkozása az egyik oldalon (mise az étkezőkocsiban, bajlódás a mikrofonnal, az imádság kihangosítása a fülkékbe), a beteg emberek feltétlen tisztelete a másik oldalon (áhítat, lelki csodavárás, alázat bemutatása). A rendező azt teszi, amit tennie kell. Beszállástól „kirakodásig” végigköveti az eseményeket. A pályaudvari alagsorba lifttel visszaérkező tolószékeseket, tolóágyasokat már a mai valóság fogadja. A folyosói kanyarulatban valószínűleg újra lépcsősorokkal kell szembenézniük.

Az egykor dobozban maradt, belső használatra készült pártállami felvételek remek témát, alap- vagy adalékanyagot jelentenek a kutakodó dokumentaristáknak. Így készült Az ügynök élete, melynek külön erénye, hogy az ügynökképzés belügyis oktatófilmjei mellé Papp Gábor Zsigmond hozzáforgatott olyan ironikus jeleneteket, melyekben az előírásoknak megfelelően cselekvő hivatásos leskelődők hoppon maradnak, homokszemek csúsznak a jól kidolgozott megfigyelési rendszerbe. Alexandru Solomon fesztiválfődíjas filmjében, A nagy kommunista bankrablásban egy máig titokban tartott eseményt dolgozott fel. 1959 augusztusában maszkkal álcázott fegyveres férfiak és egy nő kirabolták a román nemzeti bank kocsiját a bukaresti pénzintézet előtt. Az egy hónappal később elfogott „gengszterek” - az enyhébb ítélet reményében - elvállalták, hogy egy rekonstrukciós filmben eljátsszák újra a történteket. Solomon ezt az archívum mélyén megbúvó felvételt használta kiindulásként, hogy izgalmas képet adjon a korszakról, a titkolózásokról, a körön belül és kívül levők antagonisztikus világáról. Az események szélesebb spektrumú rekonstruálásából és a túlélőkkel, érintettekkel folytatott mai beszélgetésekből, ha nem is mindenre, de a lényeges mozzanatokra fény derül. A rablás elkövetői valamennyien zsidó származásúak voltak, a rendszer feltétlen hívei, akik a háború idején ellenállókként tevékenykedtek, majd később többnyire fontos minisztériumi posztokat töltöttek be. De az 50-es években, a terjedő antiszemitizmus légkörében kezdték egyre rosszabbul érezni magukat. Sorstársaik kiutaztatásához - a vádlók szerint a maguk javára - akarták megszerezni a horribilis összeget. Az archív anyagok felhasználásával persze vissza is lehet élni, amint erre példa a Gyűjtemény, a Szentpétervári Dokumentumfilm Stúdió 1910 és 2000 közötti időszakot felölelő dokumentumaiból összevágott hatvanperces filmje. A hét tematikus blokkban a külsődleges jegyek alapján - a képek tartalmi hátterének és vonatkozásainak figyelmen kívül hagyásával - kerültek egymás mellé az időskála tetszőleges pontjairól az egyes snittek. Ami nem más, mint hamis tudatot indukáló egysíkú történelemszemlélet. De láttuk a Gyűjtemény minigyűjteményét is, ugyanis a fesztivál új szignálfilmje nagyrészt (vagy teljesen) ennek a snittfilmnek a részleteiből lett összegyúrva, és egészen kiválóra sikeredett az új zenei aláfestéssel együtt. Példázva a Mediawave nyitottságát, tematikai sokszínűségét, földrajzi és időbeli határoknélküliségét, dicsérve az összeállítók szellemes és ötletes munkáját, kikacsintásait. Hasonlóan gondolkodunk, együtt vagyunk, s jó, hogy együtt vagyunk.

Egyes népcsoportok mai életének bemutatása lehet akár rendkívül strapás filmes feladat. A sündisznó átka Dumitru Budrala vezette stábja (de hiszen Budrala egy személyben: producer, rendező, operatőr, vágó) egy rendkívül szegény roma család nyomába szegődik. Testközelben elkíséri őket az erdőbe gallygyűjtő útjukra, faluról falura házalva, hogy eladják, illetve élelemre cseréljék maguk készítette seprűiket, kosaraikat, fakanalaikat, aztán velük megy roma lagzijukba, amelyet szegénységük ellenére illik tisztességesen és „bőkezűen” megtartani, ez újabb eladósodásukat jelenti, s mehetnek, vándorolhatnak ismét hosszú kilométereket lakóhelyükről hegynek le, majd hazafelé hegynek föl. A kamerának, mint egyik társuknak, szótlanul „érdeklődő” barátjuknak mondják el fájdalmaikat, megaláztatásaikat és egyéni történeteiket. A panaszáradat szól a meggazdagodott csaló cigányokról, saját büntetéseikről, egy szamár vagy a kamasz fiú elvesztéséről. Ők azok, akik „olyan nyomorultak, hogy még az eső sem esik rájuk” - amint az egyik roma asszony mondja. A Visual Anthropology Foundation bázisán készített film jó példa arra, hogyan kell érzékletesen, manipulációmentesen (félve teszem hozzá: tudományos alapossággal) bemutatni, ugyanakkor a néző számára átélhetővé és élményszerűvé tenni egy (még mindig, s talán egyre inkább) nehéz sor(s)ú, a mindennapi életfeltételekért küzdő társadalmi csoportot. Ha rajtam múlik, szívem szerint ennek a műnek adtam volna a dokumentum kategória díját. De hát nem ez, hanem a Csinos Dyana, Boris Mitić alkotása kapta, ami szintén nagyszerű, s ugyancsak cigányokról szól. A Belgrád külvárosában élő koszovói menekültek úgy segítenek magukon, hogy lerobbant, használhatatlan régi Citroëneket az alvázukig lebontanak, majd arra szerelnek fel minden talált és szükséges dolgot, hogy az így összeeszkábált járműveket fuvarozásra használhassák. S lám, ezek a viharvert torzszülöttek, szétesést imitáló járgányok nemcsak elindulnak, de „száguldani” is képesek. Ám vezetőjük jól teszi, ha a rendőrök által megfigyelt útvonalakat nagy ívben elkerüli. Ez a film a szabadságról, a kreativitásról, a minden nehézségen felülemelkedni tudás képességéről szól sok humorral. A kitörési pontokról. De vannak helyek és helyzetek, amelyek vajmi keveset változtak Európa keleti felében. Ilyen az istriai Vodnjan városka főutcája (Az utca, Damir Čučić). A film komplex hangulati és geográfiai jelentést ad egy történelmi viharokat megélt, patinájában is vonzó mediterrán kisváros mozgalmas fő ütőeréről. Emberekről, szokásokról, ünnepekről, hagyományokról, kulturális sokszínűségről. A kamera hol le-fel száguldozik, hol megpihen egy-egy kisebb társaságnál, hol dalra fakaszt egy járókelőt. Változnak a napszakok, de az élet a megszokott medrében csörgedezik tovább. Itt nem változott semmi - mondja az egyik utcalakó -, csak a parkoló autók lettek nagyobbak és drágábbak. Tito idejében legalább az utcák tiszták voltak. Civilizációs és mentalitásbeli szempontból egészen más világról tudósít kedvencem, A transzformátor. Antoine Cattin és Pavel Kosztomarov filmjének témája: mi történik, ha Szentpétervár és Moszkva között valahol az országúton leesik a trailerről egy kétszázötven tonnás transzformátor. Két ember ül egy fülkében, egyikük előrehajolva, másikuk kissé elfordulva, maga elé meredve. Csak az egyik beszél (alsó gépállásból fotografálva). Az a feladatuk, hogy - további intézkedésig - vigyázzanak a szállítmányra, nehogy kilopják belőle az értékes rezet, de egyelőre nem történik semmi, csupán várakoznak. Kéthetenként ismétlődik a jelenet. Minden változatlan, beállítás, ruházat, testtartás, beletörődő egykedvűség. Meg az eredménytelenség. Egyik alkalommal még szó esik arról, hogy elmentek szórakozni, nőket felszedni, de azon is rajtavesztettek, ellopták a dzsipjüket. Mintha csak a Godot-ra várva valóságba helyezett verzióját látnánk. Ami attól, hogy nem absztrakció, hanem hétköznapi történet, még groteszkebb és humorosabb. Az örökös kelet-európai elmaradottságról, tehetetlenkedésről, csodavárásról, csapdahelyzetről. Az utolsó „beszélgetésen” végül megszólal a társ is: halálra fogod inni magad! És három hónap múltán megérkeznek a szállítók, hogy szétszedjék és elvigyék a transzformátort. Mindez már csak fekete-fehér fotókon, s mosolyog a beszédes őr is. Érdemes lesz figyelni erre a svájci-orosz alkotópárosra, hiszen Alekszej Germanról forgatnak filmet jelenleg.

Az eddig változó vetítőhely-kombinációkkal üzemelő Mediawave és szárnyaszegett kárókatonája (a fesztivál szimbóluma), úgy tűnik, az idén végső otthonra lelt a Rómer Házban, ahol a szükséges kulturális és kiszolgálóhelyiségeken kívül a már említett két terem (hivatalosan negyven-, illetve száznégy fős befogadóképességgel) áll a filmes programok rendelkezésére. És ha esetleg hagyományos nagyteremre is szükség lenne, akkor a szomszédban ott a Lloyd Mozi. Idén a Best of-vetítéseket tartották itt, bár ennek kiválasztása erősen megkérdőjelezhető, elegendő lett volna egy kisebb terem.

A Mediawave tizenötödik évébe érkezett. Nagykorúság, bővülő határon túli események, bekapcsolódás az európai fesztiválok láncolatába. Jogos büszkeség és puritán emelkedettség.

Ha megkérdeznék, mi a Mediawave, gond nélkül a Vének című filmet (r: Magyar n. Attila) ajánlanám megnézésre, amely Big Lucky Carter és Zerkula János, valamint felesége, Regina találkozását rögzítette egy faluház pincekoncertjén, a 2001-es Mediawave idején. Azt gondolnánk, nincs két egymástól távolibb zenei jelenség, mint a Mississippi vidékéről származó blueszenész és a gyimesi hangszeres páros. Miután egymást követően zenélgettek (a gyimesi dallamokat néptánc is kísérte), az egyik countrydallamnál, az elektromos gitár mellé Zerkula is bekapcsolódott hegedűjével, Regina pedig az ütős gordonnal. A következő számnál a gyimesi táncdallamok alá játszott Big Lucky. Ilyen a fesztivál is, harmonikus együttélése ősinek és modernnek, tengerentúlinak és kelet-európainak, megőrzött és továbbfejlesztett hagyománynak. Hasonló - megvilágosító és felszabadító - élményben 1995-ben volt részem a Mediawave-en, amikor Alexander Balanescu és zenésztársai léptek fel az Evangélikus Öregtemplom alkalmi színpadán. Amit előadtak, a balkáni népzene és a kortárs repetitív hangzás fantasztikus találkozása volt, „kultúrák felemelő és meghitt érzelmi eszmecseréje” - mint írtam akkor. Ma sem mondhatok mást. Csak így tovább!