|
Digitalizáljunk! Vagy gondolkozzunk? A Magyar Nemzeti Filmarchívum idén április 29. és május 1. között tartotta meg ötödik nemzetközi filmfelújítási konferenciáját. Itt hangzott el Claudine Kaufmann előadása a digitális filmfelújításról és -megőrzésről. Utána készítettünk interjút a nagy szaktekintélynek örvendő, lefegyverző egyéniségű hölggyel. - A tegnapi előadásán meglepő dolgot mondott. A víz leánya című Renoir-filmet a digitális technológia segítségével varázsolták újjá, de azon sajnálkozott, hogy a felújítás végeztével a jogtulajdonos megelégedett a digitális formátummal, nem akarta, hogy visszaírják kópiára is a filmet. De miért kellett volna erre plusz pénzt és időt áldozni? Egy-egy celluloidkópia élettartama nagyjából nyolcvan-száz évre tehető. Nem jóval hosszabb egy DVD-é? - Először is honnan veszik, hogy egy filmtekercs élettartama csupán száz év? Ezt csak azért gondoljuk így, mert maga a mozi alig múlt százéves. Így még nincs kellő rálátásunk az eredeti hordozó élettartamára. Mi a Cinématheque-ben őrzünk 1895-ös nitrát alapanyagú Lumiere-felvételeket - tökéletes állapotban. A 35 mm-es filmek élettartama - és itt főleg a biztonsági másolatokról beszélek, tehát nem azokról a kópiákról, melyeket a vetítőgépeken „nyúznak” - jóval hosszabb száz évnél. Persze ez nem érvényes minden egyes tekercsre, mert ezt a hordozót is nagyon eltérő minőségben állították elő. Az ma már szakmai közhely, hogy a digitális adathordozók élettartama nem több húsz-harminc évnél. (Hogy egészen pontosak legyünk: a kiváló minőségű CD és DVD élethosszát ötven-hatvan évre becsülik, azokét, amelyeket naponta használunk, csupán tíz-tizenöt évre - a szerkesztők megjegyzése.) - Amikor digitális technológiáról beszélünk, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy valami olyasmiért rajongunk, amiről nem tudjuk, mennyire életképes. Ráadásul gyorsan változik minden. A valamikori nagyalakú, papírtasakos hajlékonylemezeket ma már be sem lehet tenni a számítógépekbe, lassan a flopikat se, pár évvel ezelőtt még szó sem volt a DVD-ről, mindenki CD-ROM-okban gondolkodott. Nem szolgáltatjuk ki túl korán a digitális technológiának a filmet? - Természetesen, amíg nem lehetünk biztosak abban, miként válik be egy technológia, addig jobb óvatosan bánni vele. De én nem látok veszélyt a digitális eljárások alkalmazásában. Tíz évvel ezelőtt mi voltunk az elsők a világon, akik - a kezdeményezésemre - digitálisan kezdtünk el filmeket felújítani. 1994-ben fogtunk hozzá a Jean Marais-filmek restaurálásához. Ha látjuk, hogy ennek során szebb lesz a kép, azzal nincs semmi baj - de nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a lényeg a megőrzés. Tudják, azért fontos ez, mert a digitális adatállomány visszaírása 35 milliméteres kópiára A víz leánya esetében annyiba került, mint maga a restaurálás. Harmincezer euróba. És ez csak egy hatvanperces anyag volt. De a jogtulajdonos nem akarta kifizetni ezt az összeget a dubnegatívért - minek az, kérdezték. A mi felelősségünk, hogy ennek fontosságát minél szélesebb körben megértessük a szakmával, a közönséggel. - Van egy nehezen cáfolható érv a digitális formátum mellett. Az így tárolt anyagokat sokkal könnyebb továbbadni, terjeszteni. A DVD-re írt anyagokat majd fel lehet tenni az internetre, úgyis azé a jövő... - Ne keverjük össze a filmek megőrzését és azok hozzáférhetővé tételét! Az Európai Filmarchívumok Szövetségének egyik jelentése szerint egyelőre nem lehetséges a 35 milliméteres filmeket digitalizált formában megőrizni. Még egyszer hangsúlyozom, fölösleges agyonbeszélni ezt a kérdést, ez tisztán technikai probléma. Manapság technikailag nincs megoldva a digitális megőrzés. - Akadékoskodnánk még egy kicsit! A hagyományos filmtekercsek sok helyet foglalnak el. Egy-egy átlagos film öt-hat rolnija nagy, kerek fémdobozokban harminc-negyven kilót nyom. Rettentő bonyolult a tárolásuk. Jó, a digitális jeleket időnként át kell írni egyik műanyag lapocskáról a másikra (trendi kifejezéssel: migrálni kell az adatállományt), de hát nem sokkal praktikusabb ez? - A dobozok tárolása valóban sokba kerül. De tudják, az a baj, hogy valószínűleg nem az archívumok határozzák majd meg a jövő tárolási módszereit. Ha a gyártók úgy gondolják, hogy már nem érdemes bizonyos nyersanyagokat forgalmazni, akkor nem is fogják. Mi nem tehetünk semmit. Franciaországban például már az is gond, hogy lassan nem lesznek olyan emberek, akik laboratóriumi szinten kezelni tudják ezeket az anyagokat, hiába vannak még forgalomban. A dolgok eltűnnek, ez természetes, mások jönnek helyettük. Ez csakis számunkra okoz gondot, akik muzeológusként állunk a kérdéshez. - Nemrég egy újságcikkben azt írta a Magyarországon körvonalazódó NAVA-projekt (Nemzeti Audiovizuális Archívum) irányítója, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjtőkörébe nem tartozó, de kópiára készült anyagokat (ipari, turisztikai, ismeretterjesztő vagy egyéb dokumentumfilmeket) szívesen digitalizálnák, így őrizve meg azokat az utókor számára. Önöknél mi a sorsa ezeknek a filmeknek? - Ilyen típusú filmekkel a Cinématheque française-ben nem foglalkozunk, mivel nálunk sem ez az intézmény profilja, nem ezek az anyagok képezik a gyűjteményünk alapját. A francia kulturális minisztérium fennhatósága alatt működik az Archives Françaises du Film, ahol évente hihetetlen mennyiségű, elsősorban ismeretterjesztő, illetve oktató jellegű dokumentumfilmet archiválnak. Jómagam igen nagyra értékelem a tevékenységüket. Először is 35 milliméteres hordozóra készítenek egy megőrző kópiát, majd második lépésben a hozzáférhetőség kedvéért digitalizálják az anyagot. Azaz nem több 35-ös, vetítésre (terjesztésre) szánt kópiát készítenek, mert ezek iránt ebben a formában nyilván nem lenne kereslet. (Ilyen filmeket nem vetítenek a mozikban.) Digitálisan jobban terjeszthetőek. Viszont maga a megőrzés a 35-ös eredeti formában történik. Határozottan tegyünk különbséget a terjesztés és a megőrzés között! - A már említett Renoir-film kapcsán elmondta a konferencián, hogy a hagyományos felújítási eljárás végeredményével nem volt elégedett a jogtulajdonos. Fakónak, karcosnak találta az anyagot. Ezért belevágtak a nagy felbontású digitális felújításba. Tűéles, lenyűgöző minőségű filmet kaptak végül. Egy ilyen esetben mennyire szólunk bele a filmbe? A filmhez ugyanis hozzátartozik a kora is, legyen akár száz-, hetven-, vagy ötvenéves. Egy régi burleszkfilm nem lehet olyan, mint egy mai vígjáték! - Ez olyan, mintha újrakezdenénk a Ruskin - Viollet-le-Duc-vitát. A 19. század végén a műemlékmegőrzést ez a problémafelvetés határozta meg. Ruskin, némi melankóliával, a romokat szerette volna megőrizni, „csak nehogy beleavatkozzunk!” felkiáltással, eközben Viollet-le-Duc újjáépítette a párizsi Notre-Dame-ot. A kérdés nagyon érdekes. Akármennyire modernnek tartjuk magunkat, mindenképpen valamiféle örökséget kezelünk. Láthatják, a restaurálásról szóló vita is több mint százéves. Még ha Ruskint és Viollet-le-Duc-öt egyaránt nagyra is tartjuk, meg kellene találnunk az egyensúlyt kettejük felfogása között. Én személy szerint nem vagyok a romok mindenáron való tiszteletének híve, azt hiszem, mindkét álláspont túl merev önmagában. Viollet-le-Duc gondolkodásmódja - aki görcsösen munkálkodott a múlt felelevenítésén - nem volt kevésbé beteges, mint Ruskin búskomor halálvágya, századvégi halálkultusza, az eltűnés iránti vonzalma. Próbálok nem szélsőségekben gondolkodni, bár mindannyiunkban ott bujkál ez a kettősség. Személyes, gyakorlati tapasztalatból tudom, hogy muszáj összebékíteni a két álláspontot, nem szabad semelyikről sem megfeledkeznünk. Ha túlzottan tiszteljük a romokat, azok könnyen háttérbe szoríthatják magát a műalkotást. A mozi pedig különösen játékos műfaj, sokkal inkább az, mint az építészet, a célja, hogy örömet szerezzen. Azt hiszem, meg kell próbálnunk óvakodni attól, hogy melankolikusan vágyakozzunk a múlt felé, mert az valamilyen szinten gettósíthatja a régi idők moziját. Ha konzerváljuk a régiességét, eltávolítjuk tőle a közönséget. Természetesen tisztelnünk kell a múlt hagyományait, a felújított filmek eredeti technikáját, ugyanakkor meg kell őriznünk a bennük megtestesülő játékosságot. Mert örömet szerezni, élvezhetővé tenni a játékot nem bűn. Azok, akik eljönnek, hogy megnézzék ezeket az alkotásokat, ne siratni jöjjenek a filmet, hanem azért, hogy lássák. Én teljes mértékben támogatom a filmfelújítást, történjék az akár digitális módszerekkel. - Hogyan történik a filmfelújítás finanszírozása Franciaországban? - Természetesen döntő részben állami pénzből. Bár mostanában csökkennek az állami források, de nálunk az erre felhasználható összeg még mindig biztosan magasabb, mint jó néhány más országban. A digitális felújítás során olyasmiket is korrigálni tudunk az anyagon, amiket egyszerű vegyi úton nem. Ugyanakkor ennek a költsége igen magas. Meg kell tehát győznünk a finanszírozót, hogy megéri a nagyobb anyagi ráfordítás. Amennyiben egy film jogtulajdonosa rendelkezik a szükséges anyagi eszközökkel, ő fedezi a felújítási költségeket, hiszen ez egybeesik az üzleti érdekeivel. Ha nincs erre elegendő pénze, akkor jöhet az állami forrás bevonásának mértékéről szóló vita... - Mekkora érdeklődésre számíthat a Cinématheque française mozijában egy felújított film? - A filmmúzeumoknak szembe kell nézniük azzal a problémával, hogy kisebb az érdeklődés a régi filmek iránt, mint azokban az időkben, amikor a filmművészet sokkal kevésbé volt hozzáférhető. Nemsokára megnyílik Párizs nyugati részén, Bercyben az új négytermes mozink, amelyből három folyamatosan vetít majd. Ki tudja, hogyan válik be. Belevetjük magunkat az ismeretlenbe. Madridban a Filmoteca Espanola mozijában, a Cine Doréban két hatalmas terem van, és mindenki őket irigyli Európában, mert gyakorlatilag folyamatosan telt házzal vetítenek. Nem tudom, nálunk milyen változást hoz az új termeink megnyitása... Tudják, nálunk a mozi programjának népszerűsítésével, propagálásával, valamint a PR-ral (vagyis a kommunikációval) foglalkozó munkatársak létszáma a filmekhez értő szakemberi gárda duplája. Ez persze megint csak anyagi kérdés is. Körülbelül egy éve külön embereket fizetünk azért, hogy mind szélesebb közönségréteget nyerjenek meg a mozink számára, valamint hogy szponzorokat hajtsanak fel. Sajnálom, hogy ez így alakult. Volt idő, amikor a marketingszemléletű gondolkodásra egyáltalán nem volt szükség. De nincs értelme sokáig dacolni az új kihívásokkal sem. - Amikor kiválasztják a felújításra szánt filmeket, mérlegelik-e azt, hogy mekkora lehet majd irántuk az érdeklődés a mozijukban? Vagy kizárólag technikai szempontok alapján döntenek? Megnézik, melyik film van a legrosszabb állapotban, melyik az, amelyik már nem húzza sokáig? - A Cinématheque szakembereinek egységes volt az álláspontja, hogy Renoir A víz leánya című filmjét fel kell újítani. Ez a terv kapóra jött a már említett új mozi megnyitásához. Mert így a megnyitó programsorozat Jean Renoir filmjeire épül (amelyekre minden bizonnyal nagy lesz az érdeklődés). Ezt egészíti ki egy kiállítás Auguste Renoirról. Vagyis jelen esetben szerencsésen találkoztak az érdekek az érdeklődéssel. Úgyhogy ki is használtam az alkalmat, és felújítottam még két Renoir-némafilmet. Ez ellen nem igazán lehet senkinek kifogása. Zseniális művészről van szó, nagyon érdekes volt a filmjeivel dolgozni. Persze vannak esetek, amikor én is engedek a kísértésnek, és olyan filmekkel foglalkozom, amelyek nem feltétlenül nevezhetők remekműveknek, viszont a felújításuk nagyon nagy kihívás számomra. - Nem vagyunk benne biztosak, hogy a mi archívumunk mozijában telt házzal menne egy Renoir-retrospektív, pedig az Örökmozgóban csak alig több mint száz helyet kellene a nézőknek elfoglalniuk... - Azért Franciaországban sem könnyű hasonló programsorozatokat összehozni. Egyrészt költségvetési okokból, mivel a francia állam egyre kevesebb pénzt fektet a kultúrába, így a kulturális létesítményeknek, múzeumoknak, filmmúzeumoknak maguknak kell előteremteniük a szükséges anyagi eszközöket, megtalálniuk a megvalósítás módját. Annak minden kockázatával együtt. Természetesen nyitunk a közönség felé - de meddig vagyunk hajlandóak elmenni, ez a kérdés. Ráadásul Franciaországban nem mi vagyunk az egyetlen intézmény ezen a területen. Hihetetlen konkurenciaharc folyik, főleg Párizsban. Csak ott körülbelül tíz helyen lehet régi filmeket nézni rendszeresen. Magyarországon az Örökmozgó az egyedüli ilyen hely, nálunk viszont túlkínálat van. Elképesztő verseny folyik egy-egy retrospektív sorozatért, és ez nem egészséges. Annak is megvannak a hátrányai, ha túl nagy a kultúrában a liberalizmus. Vannak mozik, amelyekkel a jegyáraik miatt nem vehetjük fel a versenyt. A Beaubourg-ban alig kerül valamibe egy belépő - ez is egy mód arra, hogy becsalogassák a közönséget -, mi ugyanakkor ezt nem engedhetjük meg magunknak. - Itt, az Örökmozgóban a havi programoknak csak egy (egyre visszaszoruló) részében vetítünk az archívumi állományból származó filmeket. A mozi csak úgy tud fennmaradni, ha filmheteket szervezünk olyan kortárs filmekből, amelyek nem kerülnek „kereskedelmi” forgalmazásra. Önök is szerveznek ilyen típusú sorozatokat? - Nálunk általában a programok hatvan százalékát teszik ki a gyűjteményen kívüli filmek. Persze vannak olyan időszakok is, amikor száz százalékban a gyűjteményből gazdálkodunk (retrospektív vetítések, némafilmsorozatok). Viszont, ha például egy hatásos koreai filmhetet szeretnénk tartani, azt nem tudjuk saját erőből megoldani. - Mennyi az átlagos nézőszám önöknél? - A legtöbb esetben húsz-harminc embernek vetítünk... - Gondolkoznak-e azon, hogy másfajta hordozókon terjesszenek filmet? Vagy ez a döntés a jogtulajdonosok hatásköre? - A Cinématheque nem túl sok, úgy negyven film jogával rendelkezik. Abel Gance Napóleonjának a jogai például nálunk vannak. Ezen túl főleg némafilmjeink vannak, amelyeket még Henri Langlois kapott ajándékba, köztük egy-két igen fontos darabbal a húszas évekből, így például Jean Epstein filmjeivel. Természetesen igyekszünk ezeket a gyöngyszemeket a látogatóink számára hozzáférhetővé tenni. De képzelje csak maga elé a többi jogutód arcát, amikor a drága digitalizálásról és a terjesztés egyszerűsítéséről beszélünk nekik! - Milyen tervei vannak a jövőre? - Jelenleg Abel Gance egyik első filmjén dolgozom (Halálgáz, 1916). Nagyon érdekes munka. - Miért pont Abel Gance? - Azért, mert nemsokára esedékes egy Abel Gance-retrospektív. Fontos alakja a francia filmművészetnek, az emberek ismerik a nevét, és egy ilyen esemény talán újra felkeltheti az érdeklődést a némafilm iránt, amit nélküle talán nem is ismernénk. Próbálok a dolgok elébe menni. Ezt a filmet gyakorlatilag senki sem látta, mert nagyon rossz állapotban van. A történet alig követhető, így nem is lehet mit kezdeni vele. Szeretek ráállni egy-egy rendezőre, megelőzve némileg a programszervezés javaslatait, és szeretnék hű maradni a Cinématheque française gyűjteményéhez is. - Nem a programszervezők mondják meg, hogy mire mutatkozhat igény, vagyis hogy mit lenne célszerű felújítani? - Természetesen együttműködünk a műsorosztállyal, de más tényezők is dönthetnek. A programszervezés vezetőjével igen jó a személyes kapcsolatom. Csak hogy mondjak egy példát: én a magam részéről a német némafilm nagy csodálója vagyok, talán egy-két kivételtől eltekintve jobban is szeretem, mint a franciát. De ezen is túl a közép-európai filmeket kedvelem a leginkább, az intézetben is csak úgy emlegetnek: „Mitteleuropa”. A gyűjteményünkben elég sok innen származó film található (osztrák némafilmek, az első Kertész-alkotások stb.). Több ilyen munkát újítottam fel, és ajánlgatom is őket bőszen a programszervezőknek - főleg, mert igen jó állapotban vannak, azonnal bemutathatóak. A gyűjtemény nagyon erős vonala ez, meghatározó ízlést tükröz, meghatározó személyiségeket. És alkalomadtán teszek egy javaslatot: mi lenne, ha összehoznánk egy A 20-as évek Németországa című sorozatot. Ebbe nem csak az expresszionizmus tartozna bele, rengeteg mást is belevennénk. Ha az ötlet tetszik, elindul a lavina. Elfeledett filmek kerülnek elő, azonosítjuk, felújítjuk őket, van miből gazdálkodnunk. És 2006-ban indul is a sorozat. Szerkesztették: Molnár Zsófia, Tanner Gábor |