Kovács Gellért
Éjfél előtt
2005. június

Az egész Dórikával kezdődött. Ő volt az első „szerelmem”, illetve az első nőnemű lény, akit saját döntésemből kerestem fel az otthonában. Beteglátogatóba mentem. Bárányhimlőből lábadozott a kislány, és bár sajnáltam, valami más jobban érdekelt. Mikor az anyukám által gondosan oldalra fésült séróval, csokival és egy kifestővel felszerelkezve beléptem Dóriék hatodik emeleti lakásába, az előszobából nyíló nappaliban azonnal megláttam jöttöm igazi okát - a videót. Akkor láttam ilyesmit életemben először. A kislány éppen a 101 kiskutyát nézte, a képernyő alatt meg ott kattogott a „csoda”. Nyomhatott vagy tíz kilót, de kit érdekelt ez akkor! A lényeg, hogy nem kellett a tévé műsorbeosztásához igazítani a teendőket, vagy a családot összepakolni, és mindenestül elhurcolkodni velük a moziba! Dunaújvárosban - a 80-as évek első harmadában járunk - mindkét problémára ugyanaz volt a megoldás: az ember csak beprogramozta a szerkezetet és kész. (Erre a műveletre már az első generációs típusok is képesek voltak, igaz, néha késtek egy kicsit a felvétellel.) Az MTV által még nem vetített filmekre sem kellett sokáig várni. Akkoriban indult a városi tévé: Kora este alig látható képi minőségben regionális hírek, majd a későbbi második helyezett szépségkirálynő és Skála-reklámarc, az akkor még zavartan cincogó helyi óvónő, Kruppa Judit olvasta fel a betevő esti mesét. Aztán jött a FILM. Szinkronizálva és sokszor csak néhány héttel lemaradva a mozipremier mögött. Például három héttel a bemutató után már bármely dunaújvárosi família örülhetett a Birodalom visszavágnak! (Dórikáéknak is azért lehetett meg a „dalmata-ballada”, mert gyermeknapra az volt a kábeltévé ajándéka.) Azok voltak az igazán szép idők!

És a helyzet később csak fokozódott. Egyre többen tudtak beugrani a Ladájukba, hogy az imperialistáknál vásároljanak képmagnót. És filmeket. Sanyi bá, videós élményeim másik fontos figurája, apai nagyanyám pirinyó falujának lakója, fegyőrként dolgozott. (Csakúgy, mint a szomszédai. Meg az összes férfi a településen. Bernátkútnak ugyanis az volt a funkciója, hogy a helyi büntetés-végrehajtási intézet dolgozóinak fedél legyen a fejük felett. Ezért épült anno. Mindenki ismert mindenkit, és mindenki együtt dolgozott mindenkivel. Így az ajtók állandóan nyitva voltak. A kapuk többségén még normális zár se volt. Minek? Nincs az a bátor betörő, aki egy börtönőr-kolóniát fosztogatna!) Egyszer, egy röpke nyaralás alkalmával azt a feladatot kaptam, hogy szerezzek sót. Vagy valami ilyesmit. Bementem balra az első házba. Primitív, mégis bájos egyenházak álltak Bernátkúton, egy darab szobával, hosszú, beépített ganggal, jéghideg taposócsempés konyhával, ahol a rezsón és a többi főzőalkalmatosságon kívül egy pihenőágyat is láthatott, aki bekukkantott. Sok helyen a tévé is ott volt: a fűszeres kredenc tetején. Tehát egy ilyen otthonba kopogtam be sóért. De semmi válasz. Beléptem a hosszú folyosóra, de még mindig csend. Illetve hallottam valamit, csak az nem illett egy konyhába. Csatazajt. Robbanást és lövöldözést. Beléptem. Középkorú sörhas feküdt a lepukkant díványon, és egy fekete-fehér televíziót bámult. Az USA-invázió című szuperfilm taglózta le annyira, hogy nem vette észre a betolakodót, vagyis engem. A képernyőn egy ábrázatilag leginkább sivatagi rókára hajazó, nyúzott amerikai férfi (aki mint később kiderült, még Bruce Lee-vel is forgatott, és Chuck Norris a neve) tizedelte éppen a gaz terroristákat. Nagyon keménynek tűnt. Miközben a látványos csetepatén ámuldoztam, két dolgot nem értettem. Miért beszélnek (illetve ordibálnak) németül? És hol van a videó? Nyomát se láttam. Nem törhettem sokáig a fejem, mert közben észrevett a bamba szórakozásában megzavart pacák, így kénytelen voltam felfedni küldetésem, hogy én csak sóért, elnézést. - Izé, ottan van az asztalon, szevasz. - Köszönöm, csókolom. - Persze nem hagyott nyugodni a dolog. Hamar kiderítettem: Sanyi bá, a harmadik szomszéd vásárolta a készüléket, meg hozzá a kazettákat, és hogy mindenki örüljön, egyszerű kábeles megoldással zárt videoláncot épített ki az utca házai között. Így lehetett a nagyanyám szomszédjának is videója, úgy, hogy közben nem is volt neki. Na, innentől kezdve már nagyon szerettem arrafelé nyaralni. Addig nyaggattam a nagyit - neki túl régi volt a tévéje ehhez a technikához -, amíg meg nem kérte a szomszédot, hogy néha (mindennap) én is csatlakozhassam a „mozicsatorna” élvezői közé. Innentől kezdve napjaim Symphonia-füstben teltek, sámlin kuporogva, akciófilmeket bámulva. A már említett csúcsdarabon kívül számos „klasszikust” akkor láttam először. A kínálat szinte kizárólag a trashproducer páros, Menahem Golan és Yoram Globus filmjeiből állt: Amerikai Nindzsa (a fiatal Michael Dudikoff utánozhatatlan tekintetét nem tudom feledni), Delta Force, A magányos farkas (Chuck Norris újabb remekei), Az Univerzum mesterei (valami fantasyféleség lehetett, nagyon izmos és izzadt volt benne mindenki), Véres sport (möszijő Van Damme debütál egy full-contact versenyen) és a többi és a többi. Persze azért ezeknél igényesebb, más „alkotói műhelyekből” kikerült darabok is akadtak, a Rambo első részét is ekkortájt láttam például. Persze az összes művet eredeti vagy német nyelven élvezhettem, de semmiképp se magyarul. Attól volt olyan izgi. Hát, így érkezett az életembe a „nyugati mozgóképszemét”. Milyen boldog voltam! Kedves Sanyi bá! Nem tudom, mostanában merre jár, mit csinál, de köszönöm, köszönöm szépen az élményeket. Hálám úgy fogja üldözni az idők végezetéig, mint egy megtört, vérszomjas rendőr a felesége gyilkosait.

Aztán apám is megvette az első képmagnónkat. Kattogott, amikor bekapcsoltuk, zörgött, amikor kikapcsoltuk. Mikor a szalagot csévélte, olyan hangot adott, hogy az egész utca rémülten rohangálni kezdett az udvaron, légitámadástól tartva. De szerettük. A miénk volt. Az első „videózós” nap emlékezetes: sokan voltunk, a család jó néhány barátja eljött hozzánk köszönteni az „új jövevényt”. Reggel tízkor kezdődött a kólás-mogyorós móka. Az első mozi az Intervideo (a Vico megjelenése előtt az egyetlen honi videofilm-forgalmazó) által kiadott, feliratos shaolin-baromság volt, a Négy elem. Műteremben ugráltak benne a copfos harcosok, mindenféle színű füstbe burkolódzva tűntek el és bukkantak fel újra, hogy a lehető legnagyobb hatásfokkal kaszabolhassák lándzsáikkal és kardjaikkal az ellent. A következő már mívesebb, időállóbb darab volt, Verhoeven Robotzsaruja. Akkor is nagyon tetszett, ma is gond nélkül meg lehet nézni nagyobb számú agysejtveszteség nélkül. Igen ám, de volt abban az akkori kópiában valami különleges! Valaki házilag barkácsolt megoldásokkal - és feltételezhető nyelvtudással felvértezve - magyarosította a nálunk még elérhetetlen filmet. Igaz, néha szipogott, meg motyogott, miközben beszélt, de legalább volt, és segített munkájával a megértésben. Innentől kezdve nagyrészt - az akkor még igen kevés legális kiadást leszámítva - csak ilyen kazettákat láttam. Beköszöntött a narrátorok kora. Visszatekintve vicces időszak volt. Ki tudja, hány honfitársam hangját ismertem meg e néhány év alatt. Sok kedves ismeretlen ismerős: anonimitásukból adódóan bátran bohóckodhattak, ripacskodhattak. Hiszen senki se ismerte fel őket az utcán. Számos urbánus legenda keringett és kering ma is nosztalgikus visszaemlékezésekben a botcsinálta narrátorok körének exhibicionista produkcióiról. Állítólag valahol, valakinek van egy olyan Kobra-kópiája, melynek a botcsinálta „magyar hangja” olyan durván pösze volt - vagy csak úgy csinált -, mint a Bryan életében látott császár. (A gyengébbek kedvéért: a sokak által kedvelt erőszak-gagyi főszerepeiben a Piszkos Harry karakterére vágyódó, szájában fogpiszkálót forgató Sylvester Stallonét és későbbi feleségét, Brigitte Nielsent láthattuk.) De annak a házaspárnak a produkciója se semmi, amely a Rendőrakadémia egyébként se túl nagy ívű poénjait fércelte még tovább modoros szinkronmutatványával. Vagy érdemes megemlíteni azt a maximalista Conan, a barbár-szakértőt is, akinek fontosabb volt a műben látható kardok származásáról tartani előadást, mint a párbeszédek fordításával foglalkozni. A Dirty Dancing éneklő, bájos tolmácsa is megérte a pénzét: bámulatos vakmerőségről tett tanúbizonyságot, mikor fahangját rászabadította leendő nézőjére. Nem beszélve a kedvencemről, a narrátoros pornófilmről: Miközben a műfajtól megszokott képek peregtek, egy darab, igen álmos pasas fordította az aktusok előtt, közben és után elhangzó rövidke mondatokat, a lehető legkevesebb (értsd: zéró) átélést tanúsítva a „cselekmény” hevületét illetően. Na, talán az ilyesmire szokták mondani, hogy a hatás leírhatatlan.

A Mokép - illetve a moziforgalmazást szabályozni igyekvő cenzúra - csak későn „kapcsolt”. Mire a filmszínházak vetíteni kezdték a Halálosztót vagy éppen a már említett Robotzsarut, gyakorlatilag az összes lejátszóval rendelkező háztartásban létezhetett belőlük egy-egy kalózkópia. (Pedig maga Kádár elvtárs is kedvelte az amerikai tömegfilmet, azon belül is leginkább a krimiket. Állítólag az egyik kedvence a Kicsorbult tőr volt. Szerette Glenn Close-t. Ja, és neki is tolmács fordított. Élőben. Nemrég egy mozigépész ismerősöm mutatott egy titokban rögzített felvételt, Forman Amadeusa van rajta, a párbeszédeket pedig az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkrontolmács hangján hallhatjuk, hihetetlen profizmussal. Hát, mit ne mondjak, visszamenőleg is irigykedtem.) A rendszerváltás után nem sokkal némileg javult a helyzet, már nem kellett feltétlenül éveket várni egy új megafilm hazai bemutatójára, de sokszor még mindig a feketepiac napszámosai voltak a gyorsabbak. Tim Burton Batmanje volt talán az első olyan világsiker, melynek magyarországi reklámkampánya a kinti szabványokat igyekezett megközelíteni: Képregény, denevér-csoki, batmobil-matchbox, fröccsöntött figurák, egyebek. (Hasonlókért az első Star Wars-filmek idején még komoly belharcok folytak.) A nagy felhajtás élét azonban tompította az a kitűnő minőségű - valószínűleg Angliából eredeztethető - VHS-kópia (természetesen itthon valaki gyorsan magyarította), amelyet szinte a premierrel egy időben lehetett megszerezni a piaci árusoktól. Akik egyre többen lettek. Nagy üzlet lett a hamisítás. Ha jól emlékszem, a 90-es évek elején olyan 800-900 forintért lehetett a piacon „műsoros” kazettát kapni. Általában két film volt rajta, ingadozó minőségben. Sőt, ahogy ma a „DVD-betyároktól” (egy lemez kábé 2000 forint), úgy tőlük is lehetett „rendelni”. Van azonban egy alapvető különbség, és most vállalom, hogy egy kicsit szentimentális leszek: a romantika teljesen elveszett. A videokalózkodás vadkeleti bája kikopott. Mindannyian egyenlők vagyunk: potenciális bűnözőjelöltek. Onnantól kezdve, hogy egy filmet bemutatnak a tengerentúlon, könnyűszerrel meg lehet szerezni. Bárkinek. Nincs egy „Pityu” vagy egy akárki, egy személyes ismerős, akiért izgulni lehet, hogy rá tud-e lelni arra a filmre, amit keresek, vagy sem. És ha igen, akkor talál-e rá embert, aki lefordítja? Az internetnek köszönhetően olyan gyorsak lehetünk, amennyire azt sávszélességünk megengedi. Igaz, már a rendszer is a múlté, amely szabályozta, hogy mit nézhetünk. Így a filmekkel törvényellenesen üzérkedők ma már nem is akarnak a demokrácia titkos ügynökeként tetszelegni. Egyetlen ellenségük a pénzükhöz - joggal - ragaszkodó cégek, társulások. A forgalmazók meg igyekeznek a legtöbb nagy produkciót szinkronizáltatni, hogy legalább ezzel lépéselőnybe kerülhessenek a feketepiac képviselői előtt. (A legújabb hírek szerint az idei nyár összes nagy sikervárományosával ez lesz a helyzet.) Háború zajlik. Szerethető hősök nélkül. Mostanság, ha „tolmácsolós” hangulatra vágyom, gyakorlatilag három választásom maradt: Vagy elmegyek egy sajtóvetítésre - ahol általában így láthatóak a jövendő bemutatói -, vagy maradok „hazai pályán”, az Örökmozgó egyedi kópiáinak előadásain, esetleg a még néhány szóba jöhető tematikus fesztivál unikális programjainál. Ezeken kívül nézhetek még a tévében úti és természetfilmeket, ha szerencsém van, megismétlik valahol David Attenborough valamelyik örökbecsűjét, Végvári Tamás kihagyhatatlan narrációjával, esetleg röhöghetek és gyönyörködhetek Michael Palin valamely világutazásán (a hang olykor Dunai Tamásé, máskor Fülöp Zsigmondé), de ha ez sincs, marad a Spektrum, meg a többi hasonszőrű csatorna, múmiákkal, virtuóz milliomos szakácsokkal, nemi életet élő állatokkal stb. Profi munkák. Azonban ezek egyike sem pótolhatja az amatőrök diszkrét báját, akik szolgáltak és olykor vétettek, személyiségükkel a kép elé furakodtak. És senki sem szólt rájuk, ha esetleg hangosan énekeltek.

Sietnem kell, mert a Star Wars harmadik epizódjának éjféli vetítésére megyünk. Itt tartunk ma. A mozicirkusz ötletes marketingfogásokkal ügyeskedik. Mintha ezzel a világpremier-felhajtással üzenne Hollywood, vagy maga Lucas, személyesen: „Fontos vagy nekünk/nekem, bárhol is élsz a földön! Legyen mindenki egyszerre részese az élménynek!” Nagyon nem tetszett az előző két rész. Műanyag és bárgyú volt, kínos. Mindegy, nem ez a lényeg. Bármilyen is lesz, a hangulat tényleg kárpótol kicsit. Ezen a késői órán ugyanis csak az megy moziba, aki nem normális. (Mérgesen megbökött a kedves, úgyhogy leírom: ő normális, csak miattam jön.) Az igazi fanatikusokat a katarzis emléke mozgatja. Többszöri pofára esés után is optimisták maradnak. Ugyanis ha lelkesedni kell, a hívőkre mindig lehet számítani. Még akkor is, ha a vásznon látott végeredmény és annak milliárdos alkotója megbecsülés helyett inkább csak szánalmat érdemelne.