|
Forgács Iván 1986 óta foglalkozhatok a bolgár filmmel, azóta vagyok vendége a várnai Zlatna roza (Aranyrózsa) fesztiváloknak. Első alkalommal még hárman indultunk útnak közvetlen repülőjárattal, csupán a Magyar Filmarchívum képviseletében. Visszajáró, lelkes „szakértő” lettem. Miért? - kérdezik azóta is egyre szkeptikusabb vendéglátóim. Bizonyára sok szép, hízelgő választ kitaláltam már. Pedig az igazság nagyon egyszerű. Azért foglalkozom bolgár filmmel, mert orosz szakos vagyok. És aki az archívumban szovjet területen dolgozott, az megkapta a bolgárt is. Nem számított, hogy nem ismerte a nyelvet, hogy semmit sem tudott az ország kultúrájáról, egyáltalán, a balkáni régió igencsak sajátos történelméről. Valami azt súgta, hogy a szoros politikai kötődések, a cirill ábécé azonossága és az ortodox kereszténység párhuzamai miatt az illetőnek nem lehetnek komoly problémái. Ma már aligha érdemes mosolyogva morgolódni ezen a lenéző felszínességen. Sokatmondó dolog volt. A feltételezésre ugyanis a gyakorlat szinte sosem cáfolt rá. A bolgár filmeket valóban könnyedén szovjet kontextusba lehetett helyezni, értelmezésük nemigen okozott nehézséget. A lázadó hangok, a fel-feltűnő „nyugatos” orientációk is szépen megszólaltak ebben az összefüggésben - csak gyengébb szinten. És a megjelenő nemzeti hagyományokkal sem volt baj. Egyszerűen valamiféle kedvesen egzotikus elmaradottságot jeleztek. A külföldi nézőnek tehát nem kellett elbizonytalanodnia saját tudását, „felkészültségét” illetően. Sokkal inkább fölfigyelhetett a filmeket jellemző alkotói bizonytalanságra, amelyet talán megítélésük mércéje artikulált a legvilágosabban - a megfelelni akarás. Hogy mennyire mérhető össze egy-egy mű minőségileg nemzetközi prototípusaival? A kínálat egésze mit képes közvetíteni a filmvilágot éppen uraló áramlatokból? Mennyire vállalható, ami van? Mi az, ami nincs? Egyszóval, mennyire tekinthető érettnek a bolgár filmgyártás? Nem volt igazán érthető ez a máig tartó önmarcangolás. Az embert ennek fényében rendre az lepte meg, hogy a bolgár filmkultúra sokkal inkább lépést tart a korral, mint gondolná. Alapvető gyengeségének éppen az tűnt, hogy a görcsös megfelelni akarás kiöli belőle az eredetiségre törekvést. Enélkül pedig nem lehetett igazi esély a kitörésre. Amikor a hatvanas évek második felében a felnövekvő jugoszláv filmes nemzedék felismerte, hogy talán kellő szakmai hagyományok hiányában realizmusuk és újhullámosságuk is csak a világ után kullog, kitalálta magának a 'crni film' harsányan provokatív, új létértelmezések felé törő áramlatát. Ekkortájt született a szomszédban két legendás adaptáció, Binka Zseljazkova Lekötözött léggömbje (Privârzanijat balon) és Metodi Andonov Kecskeszarva (Kozijat rog), ami azt sugallta, hogy a bolgárok a Balkán emblematikus megjelenítésével sajátos stílusirányzatot fognak kínálni a filmművészet számára. Ám önbizalomhiányuk és egykori merev kultúrpolitikájuk átengedte ezt a lehetőséget Kusturicának. Sok idő eltelt azóta, volt egy rendszerváltás is, a siránkozós légkör azonban a régi. Sőt, egyesek már-már temetik a bolgár filmet. Ez egyrészt érthető, hiszen megfelelő nagyságú belső piac és kellő állami támogatás híján a nemzeti filmgyártás folyamatos válsághelyzetbe került. De hát ugyanettől szenved a kelet-európai régió összes hasonló nagyságú országa. Másrészt meg tény, hogy a produceri erőfeszítések, a Nacionalen filmov centar és az állami televízió pénzei eddig rendre kitermeltek néhány nemzeti produkciót. Köztük két olyan jelentős művet, mint az élettől búcsúzó Eduard Zahariev fájdalmas Kései teliholdja (Zakâsznyalo polnolunie) és a pályáját kezdő Iglika Trifonova munkája, a Levél Amerikába (Piszmo do Amerika), amelyek ismét eredetiséget villantottak fel a bolgár filmben. Igaz, a tavalyi Zlatna roza megrendezéséhez már szinte minden 2003-as és 2004-es munkát el kellett küldeni Várnába, ami nyilván lehangoló összképet sejtet e kulturális terület jelenlegi állapotáról. Ám ha közülük hét játékfilm is rászolgál, hogy szót ejtsenek róla, az nyugodtan szülhetne már egy kis önbizalmat és jobb kedvet. Bevallom, számomra a fődíjak még mindig ennek hiányát jelezték. A sikeresen kielégített megfelelni vágyás mindennél előbbre való, kötelezően örömteli elismerése csengett vissza bennük. A dokumentumfilmesként ismert Sztanimir Trifonov első nagy fikciós munkája, az Elhamvadás (Izpepeljavane) esetében ez még valahol érthető is, hisz Bulgária régóta vár saját „gulag” filmjére. A hatásosságra nem is lehet panasz. Tökéletes retrót láthatunk, Emil Hrisztov kamerája ismét minden színárnyalatra érzékeny, és Sztefan Vâldobrev sem érdemtelenül jutott a legjobb férfi alakítás díjához. Külső szemmel mégis nehéz elérni a lelkesedés hazai hőfokára. Túl vagyunk már a téma melodráma szintű kezelésén, és így minden ismerősnek tűnik, talán még az is, ami újszerű. Egy olasz férfi és egy bolgár nő tragikus szerelmének felidézésekor az alkotók a szokottnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a megalkuvásokra, a hatalommal való együttműködés készségére. Ám mindezt egy már-már hiteltelenül torz belügyes figurával dramatizálják. Alakítója, Dejan Donkov is láthatóan szenved a rámért gonoszság iszonyú súlyától. Így aztán a főhősnő megingását csak valami lefojtott szexőrület magyarázhatná, azt pedig, hogy igazi szerelme felé utazva a vonaton fölakasztja magát, már csupán a műfaj mai divatja, amely szeret mindent a végsőkig fokozni. Nem akarom különösebben elmarasztalni a szerzőket, itt is arról az esetről van szó, amikor egyensúlyt kéne teremteni a helyhez köthető társadalmi-politikai sajátosságok megragadása és a piacképes filmnyelv között. Ritka nehéz feladat, Trifonov mérlege a belső elvárások felé billent el, de alighanem ez a jobbik eset. Mindenesetre az ellenpélda, Ivan Nicsev filmje, az Utazás Jeruzsálembe (Pâtuvane kâm Jeruszalim) sokkal kevesebb visszhangot váltott ki. Pedig a łódźi diplomával büszkélkedhető, idősödő mester ezúttal tényleg apait-anyait beleadott, hogy megcsináljon egy igazi sikerfilmet. Az 1940-ben játszódó történet két németországi zsidó gyerek kalandos kimenekítését meséli el Bulgáriából. Itt a külföldi néző van elkényeztetve. Utazással felérő egzotikus képet láthat a balkáni országról. Visszaköszön neki a kiszámíthatatlan, de jóságos temperamentum, illuzionisták világába kerül, akiknek női tagja földi mutatvánnyal útlevelet is tud szerezni a németektől. A cselekmény kellemes ritmusban halad előre, és bár Nicsev ezúttal nem fürödhet a hazai elismerésben, a külföldi forgalmazók érdeklődésére annál inkább számíthat. Az ismert anyagi feltételek között nehéz megjósolni, milyen pályát futhat be egy-egy hasonló jellegű történelmi film. Meg lehet viszont kockáztatni azt az állítást, hogy a mai bolgár film erőssége a jelenkor ábrázolása. A már létező alternatívák közötti választás bizonytalansága, a feszült megfelelni akarás itt hirtelen irányadó erénybe csapott át, sokat segítve életérzésünk hiteles megfogalmazásában. És pályakezdő filmesek egy markáns kamaszegyéniséget is találtak mindehhez. Veszela Kazakova ugyan látszólag különcként bámul a világra, ám valójában a bolgár önbizalomhiányt és alkalmazkodókészséget eleveníti meg szerepeiben. Hogy közülük miért a Mila a Marsról (Mila ot Marsz) tudta kivívni a fődíj megosztását az Elhamvadással? Nos, itt megint egy trend presztízse lehetett döntő. A bolgár kritika jó ideje vágyhatott valami provokatívan formabontó, alternatív filmre. Megkapta. Kár, hogy a képzőművészeti kiállításaival híressé vált Zornica Szofija közhelyes motívumok sorával próbál új létet kínálni nézői számára. Kábítószer-kereskedéstől a hegyi falvak nyugalmáig van itt minden. Nevelőintézetet megjárt, barátjától menekülő terhes hősnőnknek egy eldugott helység öregjei nyújtanak menedéket. Megszülető gyerekét Hrisztónak nevezik, ami egy új időszámítás kezdetét jelentené. Csak hát az új sosem áll össze hagyományok mozaikjaiból. Akármennyi erőszakossággal képviselje is ezt az utat egy ifjú rendezőnő. Mivel a film és a Levél Amerikába tematikai párhuzamai nyilvánvalóak, érdemes lenne elemezni, hogyan tudott elérni Iglika Trifonova tapsviharig fokozódó érzelmi hatást egy népdal megszólaltatásával. Ő nem profetikus hangütést keresett, hanem feltárta egy még szervesen létező kulturális réteg helyét tudatunkban. Pályatársa viszont bármit képes összehordani egy sikeres indulásért, tanárának külön köszönetet mond, és úgy látszik, van is fogadókészség az efféle feltűnősködésre. Ami a filmművészet jelenlegi súlytalanságát jelzi. Bármit előtérbe lehet nyomni, csak legyen harsány. Szilvija Peseva az Őrült napban (Santav den) csupán egy mai életkép centrumába állította Veszela Kazakovát, nem volt elég harsány, és nem is kapott annyi elismerést, mint Zornica Szofija. Igyekezett lefesteni egy nagyapját gondozó művészlány hétköznapjait minden különösebb provokáció nélkül. Tudomásul kell azonban venni, hogy ma már ennyi visszafogottság sem divat. És bár a mai témájú bolgár filmeknek jól áll a bizonytalankodás, vitathatatlan, hogy a befejezésnél nem lehet minden variációt kipróbálni. Ha sok szomorú esemény után nagyapa és unokája a konyhaasztalnál felszabadult dobolással vigasztalja magát, akkor itt a dolog vége, és nem érdemes az idős férfit még nekivezetni egy konnektornak. Mindegy, Peseva bemutatkozása így is figyelemreméltóan igényesre sikerült. Az idősebb nemzedék sem panaszkodhat, legfeljebb a kritika érzéketlenségére. Izgalmas, meghatározó erejű művekkel álltak elő képviselői, méghozzá a legkülönfélébb műfajokban. Ivanka Grâbcseva új munkája, az Egy kalória gyöngédség (Edna kalorija nezsnoszt) sokáig valami végtelenségig bonyolított szappanoperát sejtet, ám kiderül, hogy többről van szó. A rendezőnő veszi a bátorságot, és rákérdez a család intézményére. Valóban szánalmas látni, ahogy minden hős, még a fiatalok is, csak ezekben a szentesített keretekben tudják tervezni életüket. Miben segít? Őrizni az érzelmeket? Tartást adni? Emelt fővel járni a világban? Megkönnyíti a kapcsolatteremtést az emberek között? Igen - reménykedünk mindvégig egy elvált, gyerekeit egyedül nevelő asszony környezetét látva. Aztán mikor az utolsó jelenetben újdonsült szeretője mereven elutasítja a házasságot, mi is észbe kapunk. Valóban, minek mindenáron erőltetni ezt a gyakran oly meddő egymáshoz láncoltságot? Szabadon sehogy sem tudunk elszámolni az életünkkel? Igaz, Grâbcseva sem mer végül hadat üzenni mindennapjaink kispolgári értékrendjének, de legalább érdekes irányba tereli róla gondolatainkat. Kicsit több határozottsággal Woody Allen-szintű önironikus filmet készíthetett volna Georgi Danailov forgatókönyvéből. A korszakos lépést ez alkalommal is Rumjana Petkova próbálta megtenni - megint feleslegesen, vagy inkább kevés eredménnyel. Tíz évvel ezelőtt ő csinálta meg az első tartalmas bolgár filmet a hatvanas évekről, a török kisebbség helyzetéről Takaréklángon (Gori, gori, ogâncse) címmel. Most saját, „rendszerváltó” értelmiségi generációjáról fogalmaz meg kemény kritikát szép, visszafogott stílusban. Operatőre, Szvetla Ganeva ismét maximális érzékenységgel szolgálja elképzeléseit. Ritka plasztikus szófiai városképekkel teremt alaphangulatot a keményen lélektani film cselekménye számára, amely egy egymástól elszakadt szerelmespár kései találkozását meséli el. Valamikor költészettel foglalkoztak a legendás Hriszto Fotev rajongóiként, majd kissé túlértékelve saját jelentőségüket, a férfi Amerikába emigrált, a nő pedig kivonult a szellemi életből, és elment villamosvezetőnek. Huszonöt év múlva találkoznak ismét, mikor a férfi apja temetése miatt hazalátogat Bulgáriába. A nő próbál ellenállni a kihívásnak, de végül számot kell vetniük legőszintébb érzelmeikkel, és be kell látniuk, hogy nem tekinthetik magukat egyszerű áldozatoknak. Egykori tetteik a szabadság nevében tele voltak önzéssel, nagyravágyással, az élet nem igazolta tehetségüket. A másik lehetséges életünk (Drugijat nas vâzmozsen zsivot) számomra a fesztivál legmegindítóbb filmje volt. Vanya Cvetkova és Ivan Ivanov teljes odaadással sokáig emlékezetes kettőst formált a főhősökből. Petkova erre a filmjére is büszke lehet. Ugyan most nem divat az efféle nemzedéki önvallomás, a benne rejlő esztétikai érték, a hetvenes évek és a jelenkor eredeti értelmezése még bizonyára hosszú ideig nem engedi feledésbe merülni ezt a próbálkozást. És mintegy összefoglalásként az ország Balkán-tudatáról is készült egy lendületesen szürrealisztikus film. Petâr Popzlatev rendezői változatot vághatott össze az És lejött hozzánk az Úr (I Goszpod szleze da ni vidi...) anyagából. A hangsúly ezúttal nem a bolgár etnikai konfliktusokat vizsgáló francia szociológus utazására esik, melynek során egyedül a ’kâszmet’ (sors, végzet, mázli) szó kínálja megtanulásra magát, hanem a rendszerváltásban szenvedő határ menti közegre. A látványosan irracionális jelenségeken túl a legsokatmondóbb megoldás tudathasadásos állapotunk közvetlen érzékeltetése. A rendező szemében egy falu polgármestere, postafőnöke és tanítója ugyanaz a személy. Polgármesterként már annyira belefáradt az emberek átkeresztelésébe, hogy francia vendég érkezésekor magától értetődőnek tartja, hogy kapjon mindenki francia nevet, és a helység csatlakozzon Franciaországhoz. A forgatókönyvíró, Sztaniszlav Sztratiev pontosan érzi, milyen elemekre kell építeni korunk szatirikus ábrázolását. S bár Popzlatev új változatát sok nem tetsző morgás kísérte, a legjobb rendezői díjra mindenképpen rászolgált. Egyedülállóan markáns képet festett hazájáról balkáni megvilágításban. Ezt a megközelítést azonban egy időre mégis érdemes lenne lezárni. Ismétlem, az új bolgár filmekben számtalan olyan motívum csillan fel, amelyek alapján újra lehetne fogalmazni Európa felé történő botorkálásunk szellemi zűrzavarát. Bolgárul, megfelelni akaró bolgár hősökkel, de érvényesen az egész kelet-európai régió számára. (A cikk első megjelenése: Haemus, a Bolgár Országos Önkormányzat kulturális és társadalmi folyóirata.) (ezt valami kis szürke alnyomattal tegyük a cikkhez decensen gy egy alsó csíkba, valahogy szépen. csak ne egy nagy szürke négyszög legyen, mert abba belehalok...) Bolgár filmhétvége az Örökmozgóban 10-én: Elhamvadás (Izpepeljavane), 2004 A rendezvény vendégei: |