P. Szathmáry István
DVD is szeret Tarzan

Umgawa (ejtsd: ánngává)! Ez az a szó, amivel Tarzan képes minden érzelmet és parancsot kifejezni, így az örömöt is. Akkor hát: umgawa, mert egy ideje már kapható az a hat filmből álló DVD-gyűjtemény a Warner Brothers jóvoltából, mely a Tarzan-filmek legjavát kínálja a legendás és egyben legtarzanabb Tarzannal, Johnny Weissmullerrel, a délceg sportikonnal. És persze Maureen O’Sullivannel, vagyis a legemlékezetesebb Jane-nel, Tarzan csodált asszonyával. A filmek pedig: Tarzan a majomember, Tarzan szökése, Tarzan és asszonya, Tarzan és fia, Tarzan titkos kincse, Tarzan New Yorkban. Tíz év termése ez. Bevallom, amikor jólesően kézbe vettem e DVD-ket (a régi filmplakátok, mint amilyenek ezek borítóiként is szolgálnak, eleve csábítják a tekintetemet), a fátylak fellebbentését vártam. Vagyis titokfejtést reméltem, mivel szerettem volna ennyi év után végre rájönni, hogy gyermekkorom tévés emlékei között miért van még mindig kitüntetett helye a Tarzan-filmeknek (és persze mondanom se kell, Johnny Weissmullernek, hiszen a két alak szinte egybeforrt az idők folyamán). Szürkés képsorai elevenen élnek bennem immár talán két évtized elteltével is. Persze lelkesen olvastam a regényeket is, de nem hiszem, hogy a két dolog, a „regényes” és a „filmes” Tarzan annyira szorosan kapcsolódna össze, hogy utóbbi sikereit egyes egyedül az írott alapanyag erényeire vezethetnénk vissza. Sőt, a különbségek nagyon is fontosak, mint azt látni fogjuk.

Miután újra megnéztem a filmeket, nyilvánvalóvá vált, meglehetősen kényelmes lenne a hibákat, a fogyatékosságokat ecsetelni; elcsámcsogni a szemünket majd kibökő bakikon, gúnyolódni a sorozatot belengő pállott bumfordiságon. Könnyű például kipécézni magunknak Tarzan kedvenc közlekedési eszközét, a liánt, ami időnként nem véletlenül emlékeztet a cirkuszi akrobaták hintáihoz. (Mivel az.) Vagy szánni a Cheetát megijesztő műanyagkrokodilt, aminek úgy csukódik le a szája, mint a konyhai pedálos szemetesek teteje, és arról már ne is beszéljünk, hogy Tarzan unalomig ismételt víz alatti küzdelmei a krokodilusokkal nagyjából annyira izgalmasak és eredetiek, mint egy húsvéti locsolóvers elmés csattanói. Az elefántoknak például ragasztott műfülük van (ennek okát az Extrákból megtudhatjuk ugyan, de ez még utólag sem csillapítja a látvány okozta dühödt döbbenetünk tajtékos hullámait). Összességében pedig elmondható, hogy egymás után nézve a filmeket, nyilvánvalóvá válik, az alkotók nem erőltették meg magukat a cselekménybonyolítás tekintetében (jó, persze, hozott anyagból dolgoztak!), és bizonyos dramaturgiai elemek, állandó fordulatok visszatérő vendégek minden egyes Tarzan-filmben (példák: a fekete kísérők lezuhanása a szikláról, Tarzan dühösen szétcsapja az egyik betolakodó fehér puskáját - imigyen nyomatékosítva szigorú kultúrkritikai és civilizációellenes gerjedelmét -, harc egy hatalmas krokodillal, a Tarzan család fürdőzik a tóban stb.). A tanulságok szájbarágósak, Jane idegesítő kirohanásai a civilizáció ellen bántóan tanítónénisek. Lehetne még sorolni a kifogásainkat, de akkor mégis miért ragadt meg a sorozat bimbózó szellemem csalitosában, hogy most, annyi év után se okozzon fájdalmat végignéznem őket egy ültő helyemben?

Az okokon töprengve (és persze a filmeket megnézve) több szempont is eszembe jutott. Például az, hogy hála az MGM nyakán maradt rengeteg afrikai életképnek (egy korábbi film fel nem használt felvételeiről van szó) és az állatszelídítők állhatatos munkájának, a korai 80-as években ezeknek a filmeknek köszönhetően valamiféle National Geographic- vagy Animal Planet-szellemiség előszele töltötte be a későkádári háztartásokat. Annak ellenére ugyanis, hogy fekete-fehér képsorok peregtek az ember szeme előtt, mégis látványos volt a képernyőn feltűnő állatsereglet, ráadásul ezeket az állatokat sokszor harc vagy játék közben mutatták, apró, erősen dramatizált történetecskékben (ami a fentebb említett csatornák természetfilmjeiben már magától értetődik). Ezzel együtt a Tarzan-filmek hamisítatlan családi mozinak bizonyultak, ami leginkább a színészi teljesítmények, a jól eltalált karakterek és a helyzetkomikum termékeny kiaknázásának volt köszönhető. Tarzan alakja ezzel némileg módosult a regénybeli eredetihez képest. Ami közös, hogy mind a regény, mind a filmek következetesen építenek olyan kulturális toposzokra, mint a „vissza a természetbe” rousseau-i öröksége vagy a romlatlan vadember makacs képzete és ideálja a nyugati gondolkodás történetében.

Regényben vagy filmben, de Tarzanunk valamiképpen a nyugati civilizáció elfojtásainak és bűntudatának köszönheti létét. Tarzan ugyanis hamisítatlan kapitalista termék. Eleve nem születhetett volna meg az alakja, ha nincs a brit birodalom gyarmati múltja, mely mint a nyughatatlanabb kamaszok tévelygéstörténetei, tele van izgalmas rácsodálkozással, felfedezéssel, erotikával, kegyetlenséggel, amit általában ugye a felnőtt lét bűnbánatos analizálása, önboncolgatása és kiábrándulása követ. Persze a regény szerzője nem feltétlenül azért alkotta meg Tarzan alakját, hogy az revánsot vegyen a nyugati civilizáción. De mindenképpen ráérzett arra, hogy a bürokratizált világ kis irodai pokolbugyraiban senyvedőknek feltehetően ínyére lesz ez az egészséges és ép erkölcsi érzékű majdnem-nudista, aki aztán tényleg kézbe tudja venni az ügyeket (csak épp túlélők nemigen maradnak), helyettük is. A regények alapján túl egyszerű lenne azonban azt állítani, hogy Tarzan a romlatlan vademberek sorába tartozna (akire a nyugati ember úgy gondolhat, mint az ő romlott életének példaértékű ellenpontjára). A textúra szóindái között alakja kegyetlenebb, mint a filmen, ráadásul a regényíró Edgar Rice Borroughs által teremtett szövegdzsungelben sokkal hangsúlyosabb, hogy Tarzan akkor is a fehér, pontosabban az angolszász civilizáció gyermeke, ha maga Természet Anya nevelte is fel, s ez személyes kérdésfelvetéseit is messzemenően meghatározza (s lehetővé tesz egy érdekes bújócskát Tarzanunk identitásával). Természet Anyát egyébként szemmel láthatóan akkor zaklatja az angolszász civilizáció (is), amikor akarja. Nincs kivonulás a tökéletes természetbe. A civilizáció visszaköveteli Tarzant, s a dzsungel ura ráadásul szocializációs tanmesepéldává töpörödik hirtelen, amikor a brit civilizáció képviselője rábukkan, és szívós oktatói munka eredményeként kéretlenül be is rendezi a „majomember” számára a világot. Ezzel (mint ahogy már oly sokszor megtörtént) megismétlődik a főbűn: a tudás felkínálásával a romlatlan vad sorsa a paradicsomi állapotból történő kiűzetés, vagyis kiszakadás a természet egyarcú, befogadó és nem kérdezősködő, kiszámíthatóan kegyetlen világából. Tarzan is megtanul beszélni, megtanulja, hogy a nyugati ember a leírás és megnevezés kényszerében él. Míg a természet nyelve a hallgatás volt, a dolgok felcímkézésével kedves vademberünk bizony már egy nagy viadalon találja magát. Az emberi morál, a szédítő etikai kérdések zuhataga próbálja ezt követően minduntalan elmosni Tarzan ösztönös erkölcsiségét, tehát a természet elemi és mérlegelés nélkül betartható parancsát, mely nagyjából így szól: aki engem megtámadni, azt Tarzan megölni. Tarzan éhes, Tarzan vadászik. És Tarzan öl, és regényalakként valóban sokszor inkább tűnik alulöltözött bosszúállónak és ösztönlénynek, mint szeretnivaló dzsungelpolgárnak.

Nem úgy a filmekben! Lehet, hogy Johnny Weissmuller bizalomgerjesztő és megnyerő figurája is az oka, de a filmvásznon az általa megformált Tarzan tényleg annak a jó embernek látszik, akinek ártatlansága és gyermeteg jóakarata zavarba ejtő, makulátlanságán és tettrekészségén pedig látványosan elhasal a gonoszság és az emberi aljasság minden fenekedése, ármánykodása. Ezek a Tarzan-filmek igazi családi, korhatármentes mozik, hiába a majd minden részben kötelező elemként felbukkanó véres küzdelem a hatalmas krokodillal, meg a vérgőzösen támadó orrszarvúak és oroszlánok menetrendszerű feltűnése. „Tarzan építette, a konyhát magam terveztem” - dicsekszik a fatetőre épített vityillójukkal Jane a Tarzan szökésében. És valóban, hasonlóan a Robinson családhoz, Tarzanék is ragaszkodnak a sokat kritizált civilizáció vívmányaihoz. Lehetetlenül kivitelezett faszerkezetek formájában ugyan, de legyen mosogatógépük, hűtőjük, ventilátoruk, sőt személyfelvonójuk is (így az amerikai háziasszony is megnyugodhatott, a kényelmet az őserdőben sem kell feltétlenül nélkülözni, így nem kell megütköznie a dzsungelvalóságon, annál kevésbé, mivel az egy-két ragadozónak köszönhető művéres jelenetet és egy mocsarat leszámítva a Tarzan-filmek esőerdője tisztábbnak és higiénikusabbnak látszik, mint egy átlagos transzkontinentális vasútállomás vasárnap délelőtt)!

Szép, meghitt élet tehát Tarzanéké. És nagyjából mindegyik részben az a tét, hogy behatolva ebbe az idillbe, a civilizáció mennyire képes otthagyni sáros lábnyomát. Tarzan családjának magánparadicsomát nem trópusi betegségek vagy vadállatok fenyegetik, hanem leginkább a kapzsiság, a nyugati ember már-már ösztönös haszonlesése. Hol az elefántcsontra fáj a foguk (Tarzan és asszonya), hol az aranyra (Tarzan titkos kincse), netán az őserdei humánerőforrás különlegessége csalogatja elő mohóságukat (Tarzan New Yorkban). De sohasem sikerül megbontani a boldog családi harmóniát, Jane-t sem sikerül visszacsalogatni szülőhazájába, Angliába, és Kölyökből sem lesz vásári mutatvány New Yorkban. „Tarzan szeret Jane”: a dzsungel ura és a vele a lehető legvadabb házasságban élő Jane közötti kötelék szilárd és eltéphetetlen, mint a lián (ha épp nem cirkuszi hinta).

Ahogy az extrákból is kiderül, az egész sorozatra rányomta bélyegét a két főszereplő közötti mély és lírai viszony (mármint a filmvásznon, az életben, szól a fáma, csak barátok voltak). Tény, hogy kettejük alakításából és filmes jelenlétéből süt valami nehezen megragadható gyengéd érzékiség. Olyan szeretetköteléket érzékelni közöttük, mely csak azok között jöhet létre, akik tisztában vannak egymásrautaltságukkal, és azzal, hogy idilljük nem megbonthatatlan, nem az örökkévalóságnak szól, mégis annak érdekében, hogy megőrizhessék kapcsolatuknak ezt a különös auráját, úgy kell tenniük, mintha az túlélhetne minden megpróbáltatást. Pedig Tarzan tényleg nem a szavak embere, ám mintha ez előnyére válna, és bebizonyítaná, hogy a szavak sokszor csak arra jók, hogy az érzelmek inflálódjanak az agyonbeszélésnek köszönhetően. Tarzan csak keveset mond, de annál mélyebben érez. Feltehetően az akkori nézők is ezt a sajátos érzelmi kipárolgást érezték meg a filmben, mert (az extrákban található rövid filmtörténeti csevelyből tudhatjuk) a tesztvetítéseken nem hagyták jóvá az egyik befejezést, melyben az előzetes terveknek megfelelően az alkotók kiírták volna Jane alakját a történetből. (Egyszerű okot találtak erre a fájdalmas beavatkozásra: Tarzan újra csajozhatott volna). Tarzan és Jane tehát igazi álompár, és én hajlamos vagyok a különösen eredményes színészi tandemjük működésében látni e filmek varázslatának egyik okát. Egyébként is szembetűnő, hogy milyen gondos színészválogatás előzte meg a forgatásokat, minden egyes karakter jól eltalált, és minden szereplő biztosan hozza a tőle elvárt játékot. És ez ugyanúgy vonatkozik a filmekben szereplő állatokra is. Talán felesleges is hosszan elidőzni Cheeta alakja és komikusi teljesítményének méltatása körül. Ő egészen egyszerűen erre lett kitalálva, és rajta keresztül némi burleszkíz is rétegezi e filmek kifejezésmódját, számos helyzetkomikummal és geggel szórva meg a Tarzan família kalandjait.

A Tarzan-filmeknek amúgy is erőssége, hogy finom, kissé angolos humor lengi be időnként őket, sőt, esetenként egészen az abszurditásig merészkedtek a forgatókönyvírók (visszatérő figura például egy hihetetlenül szürreális kinézetű madárszerűség, amit a kótyagos vagy iszákos mellékszereplők látnak csupán). A burleszkjelleg és a helyzetkomikum legdúsabban a Tarzan New Yorkban című filmben tenyészik, ami az alapszituációt tekintve (Tarzan és Jane fogadott fiukat, az elrabolt és cirkuszban mutogatott Kölyköt keresik a betondzsungelben) nem meglepő.

Ez a film van leginkább meghintve moralizálással is, a bírósági tárgyaláson, mely Kölyök odaítélésében dönt, végre nem csak fizikai formában csap össze a két erkölcsrendszer. Tarzan álláspontja: fehér törvény nem más, mint sok beszéd. A dzsungeltörvény ezzel szemben azt jelenti, hogy az ember éli a saját életét, és csak a rossz állatot öli meg. Ezzel Tarzan inkább tesz hitet a nyugat szellemi öröksége mellett, mint öltönyös ellenfelei, erkölcsi győzelme egyértelmű. Azonban mégis ott érzek valami finom, elégikus lemondást ezekben a filmekben. Igen, melankólia hatja át a Tarzan-filmeket, ami a jövendő veszteség tudatából is fakad, a felismerésből, hogy Tarzanék élete nem maradhat örökre érintetlen, egyszer elbuknak majd a bekebelező civilizációval folytatott küzdelmük során. A melankólia, a megkapó báj karöltve a finom humorral és eleganciával: mindezek lehetnek többek között azok az összetevők, amik ma is nézhetővé és élvezhetővé teszik a dzsungel uráról és családjáról szóló MGM-mozgóképeket.

Ahogy elegáns és finom humorral átitatott a legtöbb extra is. Van itt eredeti werkfilm a Tarzan és fia forgatásáról, meglepően humoros kísérőszöveggel. Van egy kevésbé humoros szösszenet, ami Tarzan-paródia akar lenni. E feledhető próbálkozásnál egy fokkal sikerültebb egy rövid történetecske, melyben a „civil” Johnny Weissmuller is feltűnik. Ebben két hölgy Kokomóba igyekszik, némi viszontagság után (többek között lestoppolják Weissmullert is) egy rodeóversenyen találják magukat, ahol Tarzan megformálója pénzdíjat ajánl fel annak, aki képes a Kokomo névre hallgató vad bikát meglovagolni. A folytatást felesleges elárulnom, a történet bárgyú, valójában arra szolgál, hogy minél több hollywoodi sztár (akik véletlenül épp ezen a rodeón múlatják az időt) tűnhessen fel a rövid szösszenetben. Szóval elég gyermeteg munkáról van szó, ami legfeljebb mint kordokumentum érdemelhet említést, viszont nem tudni, mit keres a Tarzan-összesben. Sokkal hasznosabb néznivaló A dzsungel és a filmvászon ura címet viselő rövid riportfilm, melyben többek között megszólal Maureen O’Sulliven is. Sok érdekes adalékot tudhatunk meg a forgatások körülményeiről, a regény és a filmes adaptáció viszonyáról, a színészekről, és olyan apró kulisszatitkok is napvilágra kerülnek, hogy mi módon harsant fel Tarzan utánozhatatlan ordítása (szignálja) a filmekben, vagy milyen nemű volt Tarzan filmes előképe (ezek után nehéz kitalálni: igen, egy női karakter adta a mozgóképes mintát), és még számos érdekesség előkerül.

Mindent összevetve, a Tarzan-sorozat méltán kerülhet azok polcaira, akik még kora gyermekéveikben tanulták meg kimondani a kulcsszót: umgawa!