Csejk Miklós
Pszichológusok és pácienseik - néhány film tükrében

Megrázó pillanat volt, amikor a húsvéti ünnepek alatt II. János Pál pápa kiállt a nagyközönség elé, és megpróbált megszólalni, ám egyetlen hang sem jött ki a torkán. A beszélni próbáló, de némaságra kárhoztatott pápa 21. századunk sokféleképpen értelmezhető szimbóluma lett ebben a pillanatban, akár akarjuk ezt, akár nem. Erről Antonioni jutott eszembe, aki úgy tíz éve elvesztette a beszédkészségét egy betegségből kifolyólag. (Szókincse nem egészen egy tucatnyi szóra redukálódott.) Antonioni „némasága” egyéni drámáján túl szimbolikussá vált: az a filmrendező vált szótlanná, aki évtizedeken át az elidegenedésről, a magányról és leginkább, sőt elsősorban a 20. századi kommunikációképtelenségről beszélt. Talán ezért lett korunk hőse a pszichológus - ahogyan ez jól nyomon követhető számos filmben is.

A pszichológiával foglalkozó filmek alapjait Robert Wiene rakta le az 1920-ban készült Dr. Caligarival. Ha a kerettörténetet is figyelembe vesszük, akkor a film arról beszél, hogy a világ nem más, mint egy elmegyógyintézeti ápolt őrült víziója (Dr. Caligari sztoriját ugyanis egy elmegyógyintézeti ápolt meséli egy másiknak a bolondokházában). A sztori szerint Caligari hipnotizálja Cesare-t, egy alvajáró betegét, aki a parancsaira gyilkosságokat követ el, s ezzel rettegésben tart egy kisvárost. Érdekessége a filmnek, hogy Cesare-t - és leginkább a tőle rettegő embereket - a szerelem menti meg. (Akárcsak két évvel később: Murnau Nosferatujában is a szerelem által lesz legyőzhető a drakula.) Wiene és Murnau még Hitler hatalomra jutása előtt fenntartások nélkül hisz a szeretet erejében, hisz abban, hogy a humánum képes fölülemelkedni az emberekben lévő negatív erőkön (ha úgy tetszik gonoszságon). Bár mindkét filmnek nyomasztó a befejezése, mégis ott bujkál bennük a hit a szeretetben. A Dr. Caligari díszleteit expresszionista festők készítették, így lett a belső világ kivetülése a külvilág, mely girbe-gurba vonalak kavalkádja, útvesztője, vagyis jó expresszionista szokás szerint a környezet változása hűen tükrözi a lélek apró rezdüléseit, sötét viharait vagy éppen vakító napsütését. Theodor Däubler osztrák expresszionista költő ezt úgy fogalmazza meg esszéjében, hogy „a világ középpontja minden egyes énben van”. Ezekben az expresszionista festők által készített díszletben, ahogy az expresszionizmusban is, keveredik egymással a Nietzsche nevéhez köthető érzelem, akarat magasabbrendűségének, az ösztönök felszabadításának filozófiája, valamint Bergson intuíciótanának hatása. Nézzük a Dr. Caligari-beli pszichológus figuráját! A kezdetek kezdetén még csak őrült ámokfutóként, a világot fenyegető potenciális diktátorként jelenik meg a figura, hiszen úgy tartják, hogy az emberek fölött óriási hatalommal rendelkezik, de hogy mi ez a hatalom, azt nem sokan értik. Ekkor még vásári mutatványnak tartják a pszichológiát, ezért remekül eladhatónak tűnik ez a tudomány a piacon, s mivel még senki nem érti, miről is van szó, félnek is tőle rendesen.

Az emberek megváltoztathatóságába, átprogramozhatóságába vetett hit hatja át Stanley Kubrick ötven évvel későbbi munkáját, a Mechanikus narancsot. Vagyis inkább az akarat jelenik meg a filmben, mert a mű éppen arról szól, hogy végül sikertelen lesz a kísérlet. Alex - a pszichológia szakkifejezése szerint - igazi „veszélyes ember”. Méghozzá azért, mert nem érez semmiféle együttérzést, nincs empátiája, sőt, örömét leli az erőszakban. Bár tegyük hozzá, ha kicsit nagyvonalúan nézzük amúgy ténylegesen elítélendő tetteit, akkor észre kell vennünk, hogy kamaszos igazmondás az övé, a dolgok kamaszos helyretevése, ami persze nem jelenti azt, hogy viselkedése nem sértő, hiszen a kamasz még nem sajátította el a vitatkozás kultúráját, művészetét. Amikor például óriási fallosszal kielégíti a több tucatnyi macska között vegetáló, aerobiktól és anorexiától csontsovány, kielégületlen középkorú nőt, akkor az élet sűrűjébe való bekerülésről beszél az elefántcsonttoronyban való vegetálás helyett vagy a „szépség istennőjének” (lásd divatvilág, konzumkultúra) való napi áldozathozatal helyett. Vagy ott van a „home” neonfeliratú otthon, az idill, melynek ha megkaparjuk a felületét, akkor előbukkan sok olyan sötét erő és szenvedély, mely a család szentségével nem férhet össze, ám az erről való beszélgetés, gondolkodás tabunak számít (legalábbis a prűd Hollywoodban mindenképpen). Ennek brutális metaforája, amikor a „home”-ban Nacio Herb Brown és Arthur Freed vidám 20-as évekbeli dalát, az Ének az esőben-t énekli Alex, miközben megerőszakolja a „home” feleségét a „home” férje előtt, akit meg majdnem agyonver. Vagyis a Hollywood rózsaszínű papás-mamás hazugságai helyett átesik a ló másik oldalára. A konklúzió nem lehet más, mint az, hogy be kell törni az anarchista lázadót, át kell mosni az agyát. Szélesebb értelmezési mezőben azt is mondhatnánk: azért kell megbüntetni a lázadót, mert társadalmi rendünk egészét fenyegeti igazmondásával. Börtönbe zárják, és egy átprogramozó kísérletnek vetik alá. „Egészen pontosan milyen kezelést fogok kapni?” - kérdezi Alex a filmben. „Egyszerű dologról van szó: néhány filmet mutatunk majd magának” - válaszolja a doktornő. „- Olyan mintha moziban lennék? - Igen, valami olyasmi.” A kísérlet során erőszakot ábrázoló filmeket vetítenek Alexnek, és közben mindenféle idegpályán futó ingerrel stimulálják, de úgy, hogy rosszul érezze magát, hányinger környékezze a látottaktól, mint minden jól szocializált embert. Először véres verekedést mutatnak neki, majd egy lány megerőszakolását. Alex rosszul lesz, hányinger környékezi, a pszichológus pedig elégedett. Aztán Hitlert látjuk, az alakzatba rendezett nácik masírozását, és ahogy minden jó érzésű embert ilyenkor a félelem érzése tölti el, Alexnek is ezt stimulálják. Majd háborús képek következnek, repülők és robbanások. A filmbéli pszichológus szerint halálfélelmet érez ilyenkor Alex, félelmet és fuldoklást. A kísérlet lényege az, hogy ezek a rossz érzések összekapcsolódnak az erőszakkal, így Alex két hét múlva jó emberként csatlakozhat a társadalomhoz, ahogy ezt meg is teszi. A filmbéli tézis eddig tart. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a nácik alakzatokba rendezett masírozását az emberek nagy része a mai napig nem félelmetesnek, hanem felemelőnek érzi, így Kubrick igen erőteljes cinizmusa is megmutatkozik ezekben a jelenetekben. (Az antitézist már szinte ki is lehet találni ezek után.) A megjavult Alexet folyamatosan kudarcok és atrocitások érik a „világok legjobbikában”. Először azok hagyják helyben, akik felismerik benne régi támadójukat, ügyet sem vetve arra, hogy Alex megjavult. Majd régi barátai is elbánnak vele, akikből az erőszakszervezet (vagyis a rendőrség) hű szolgái lettek, s így már törvényesen lehetnek erőszakosak. Legvégül a családja is kitaszítja, hiszen már „találtak” maguknak egy másik, sokkal rendesebb, szocializáltabb fiút. (Pedig vélhetően a szülők is rendesen benne voltak nemtörődömségük, figyelmetlenségük, kommunikációképtelenségük révén abban, hogy Alex törvényen kívüli bűnözővé vált.) Eddig az antitézis. Vagyis a világban - kis túlzással élve - egyedül Alex lett jó („jó”-n az erőszakmentességet értsük!), ám ő is csak mesterséges eszközök révén. Ráadásul, miután az ellenzék fülébe jut, hogy a kormány embereken végez bizonytalan kimenetelű kísérleteket, Alexet használják föl arra, hogy megbuktassák a kormányt, ami kis híján Alex életébe kerül. Mindezek szintézise pedig, hogy Alex most már újra visszaalakított rossz fiú, aminek mindenki örül, tán legjobban a hatalom embere, aki kiskanállal eteti őt, csak hogy hatalmát minél tovább megőrizze, csak hogy Alex hallgatását megvegye. A film három évvel a ’68-as diáklázadások leverése után készült, akkor, amikor egy nemzedék gyakorlatilag egyáltalán nem tudott szóba állni a gyerekeivel, akiknek egy szociálisan érzékenyebb, kevésbé erőszakos és kevésbé elidegenedett, kevésbé magányos világ volt az álmuk, akik szerették volna hinni, hogy van élet a fogyasztói kultúrán túl is, hogy a pénzen kívül talán szólhat valami másról is az élet. Csalódniuk kellett, apáik kommandósokat küldtek rájuk, hogy elhallgattassák őket, hosszú időre megőriztetve ezzel a fogyasztói kultúra mindenhatóságába vetett hitet. A Mechanikus narancsból ez a keserű tapasztalat is sugárzik. A pszichológus pedig, aki elemzésünk egyik főszereplője, itt már nem valamiféle diktátori szerepkörben tetszeleg, bár hatalma továbbra is van az emberek felett. Úgy tűnik, hogy jó és rossz tudója lett ő, aki képes nemcsak arra, hogy magabiztosan megkülönböztesse egymástól a jót és a rosszat, hanem arra is, hogy a rosszat jóvá alakítsa, és fordítva. Vagyis aki képes arra, hogy átprogramozza az embereket, s tudása révén azonnal a hatalomért folyó harc főszereplőjévé avanzsál, ha akarja, ha nem. Itt éppen nem akarja, itt a pszichológus naiv álmodozónak tűnik. De legfőbb bűne az, hogy az egyik legfontosabb szabályt nem tartja be, és kísérleteket végez az embereken. Ez pedig megengedhetetlen.

Megbocsáthatatlan bűn a gyilkosság is. Alfred Hitchcock Bűvölete (1945) egy elmegyógyintézetben játszódik. Főszereplői nem az ápoltak, hanem a pszichológusok csapata. A történet rendkívül csavaros, fordulatokban gazdag, nem kevés meglepetést tartogat a néző számára. A főszereplő egy pszichológusnő (már önmagában is érdekes, hogy női pszichológust látunk a vásznon, eddig ez nem nagyon volt jellemző). Kemény és igencsak csinos kisasszony, érzelmeit elrejti mélyre, udvarlóit úgy kezeli, mintha páciensei lennének - már ez önmagában is megérne egy kiadósabb pszichoanalízist. Főleg annak a tükrében, hogy amint meglátja, azon nyomban beleszeret újdonsült főnökébe, aki, mint az hamar kiderül, nem is a várva várt professzor, hanem annak az egyik betege, sőt, fölmerül a gyanú, hogy még gyilkosa is tán, bár ez nem biztos. Vélhetően viszont egy skizofrén emberről van szó, aki most éppen az újdonsült professzor személyiségét öltötte magára. De hogy miért, illetve, hogy gyilkos-e ő, az bizony a tudattalanjának mélyére került, annyira mélyre, hogy nem is könnyen analizálható ki onnan. De a szerelmes pszichológusnő nem adja fel. Így fény derül rá, hogy a skizofrén állapotért egy gyerekkori trauma a felelős. (A főszereplő férfi még gyerekkorában véletlenül a kerítés acéllándzsáiba lökte kisöccsét, aki azonnal meghalt.) A folyamatos lelkiismeret-furdalás felőrli a főhőst. A személyisége megbomlik, s így „rá lehet beszélni” arra, hogy olyasmit is saját tettének érezzen, amit el sem követett. A film krimiszála ennek megfelelően tekereg. De a pszichológusnő nem hagyja magát megtéveszteni. Végre egy pszichológus, aki nem akar diktátor lenni, nem megváltoztatni, hanem megfejteni akarja a valóságot, s így próbál eljutni az igazság kapujába. Végre egy pszichológus, aki nem akarja átprogramozni az embert, hanem éppen ellenkezőleg, a páciens kibontakozásában segédkezik. Végre egy pszichológus, aki nem adja fel egykönnyen, még a folyamatos kudarcérzet sem tudja elvenni a kedvét. S legvégül, végre egy pszichológus a vásznon, aki nő, és nagyon kreatívnak, empatikusnak és türelmesnek tűnik. Pozitív hősként jelenik meg, aki tudását arra használja, hogy kiderüljön az igazság, hogy egy ember életét, sőt, még a lelkét is megmentse. Bár a későbbiek folyamán mindhárom pszichológustípusra sok példát találhatunk a filmtörténetben, mégis a legtöbb film ez utóbbi figurát kelti életre leginkább. Már csak azért is, mert ez a figura áll a legközelebb a valósághoz.

Az eddigi elemzés tárgya egy pszichológiával foglalkozó film volt a kezdetek kezdetéből, a 20-as évek német expresszionizmusának idejéből (Dr. Caligari), majd a 40-es évek következtek, az az időszak, amikor a film egyre közelebb kerül a realizmushoz (Bűvölet), ezt követte az új hullámok kora utáni 70-es évek elejéből választott alkotás (Mechanikus narancs), mely már modern filmformanyelven szólalhatott meg. Legvégül pedig vélhetően izgalmas lehet, ha megnézzük, hogy az eddigi legutolsó filmtörténeti stílusirányzat, vagyis a Dogma után hogyan kerül szóba a filmművészetben a pszichológia. Lone Scherfig filmrendező Wilbur öngyilkos akar lenni című alkotása éppen megfelelőnek tűnik erre a célra. Lone Scherfigről mindenféleképpen tudni kell, hogy pályáját dogmás filmrendezőként kezdte. Az Olasz nyelv kezdőknek című filmje szociális érzékenységével, a dogmások által elterjesztett új formanyelvi megoldások ügyes alkalmazásával, az emberi léthelyzetről való gondolkodásával a legjelentősebb dogmás filmek között említendő. A Wilbur öngyilkos akar lenni már nem dogmás mű, ám érezhető rajta, hogy a Dogma öt-hat éves időszakának gondolkodásmódja nem tűnt el nyomtalanul. Lone Scherfigről továbbá tudni kell, hogy nő. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert szerencsére látható is alkotásán, hogy nő készítette, vagyis hogy ez egy nőfilm. Szereplőit rendkívül árnyaltan ábrázolja az arcokon, egy-egy kósza tekinteten felejtett kamerával, ami sokszor többet mond bármely agyonírt jelenetnél. A rendezőnő nagyon sokat tud a férfiakról, illetve arról, hogy hogyan alakulnak ki kapcsolatok a különböző nemű párok között. Ráadásul minderről nőként gondolkodik, ami az unalomig ismert férfinézőpont mellett igencsak frissítőként hathat. Vagyis Lone Scherfig a párkapcsolatok kialakulását olyan természetes érzékenységgel ábrázolja, hogy az már-már felér egy pszichoanalízissel. Ehhez a természetes érzékenységhez pedig - valljuk be - női szenzorok szükségeltetnek. A Wilbur öngyilkos akar lenni-ben az egzisztencialista filozófia 20. századi tanaihoz nyúl vissza. Az egzisztencialisták úgy vélték, hogy a halál az emberiség botránya. Teszünk-veszünk, éljük az életünket, fölépítjük nagy nehezen a személyiségünket, óriási energiát fektetünk abba, hogy a környezetünkkel harmóniában legyünk, hogy az embertársainkkal történő kommunikáció révén meg is értsük egymást, fölépítünk egy párkapcsolatot (vagy többet), fölnevelünk néhány gyereket, majd mire mindezzel megvolnánk, és kezdhetnénk egy kicsit felszabadultabban élvezni az életet (no persze azért eddig is élvezetes volt, csak hát fárasztó egy kicsit), addigra meghalunk. Két lehetősége van hát az embernek. Az egyik, hogy öngyilkos lesz, mert nem fogadja el ezeket a játékszabályokat, mert értelmetlennek érzi az életet, a másik pedig az, hogy szembenéz a halállal, tudatosítja, hogy ő is meg fog halni, elfogadja, hogy a halál árnyékában kell leélnie az életét, nap mint nap szembesül vele, s így szabadul meg tőle, hiszen ezáltal már nem fog tovább félni a haláltól. Megszűnik a félelem, így megszülethet a szabadság, hiszen a félelem nélküli ember lehet csak igazán szabad. Wilbur, ahogy a cím is mutatja, a két út közül az előbbit választja, vagyis öngyilkos akar lenni. Mert azt gondolja, hogy az életnek nincs semmi értelme. A film arról szól, hogy ez nem is olyan egyszerű. Ugyanis Wilburnek sehogy sem akar összejönni ez az öngyilkosság. Vélhetően ebben szerepet játszik egészséges életösztöne mellett az is, hogy tudat alatt nem akar ő öngyilkos lenni, hiszen ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg elsőre megvalósíthatná elhatározását. Így Wilbur sikertelen öngyilkossági kísérleteit nyugodtan tekinthetjük valamiféle segélykérésnek, valamiféle kiáltásnak. Vagyis a film címe nyugodtan lehetne az, hogy Figyeljetek oda Wilburre, esetleg Wilbur egyedül nem tudja megoldani problémáit stb. A 21. századra már egészen biztosan tudhatja az ember, hogy hova forduljon segítségért - a pszichológushoz. Wilbur is folyamatosan pszichológushoz jár, leginkább csoportterápiára, de ez nem segít rajta. Viszont kiderül, hogy a pszichológus asszisztense nimfomániás, és leghőbb vágya belenyalni egy nagyot Wilbur fülébe. Itt bizony a rendezőnő a pszichológus figurájának parodizálásával próbálkozik, illetve ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ironikus ábrázolásával. Pácienssel nem ajánlatos összejönni, mivel az ilyenkor fellobbanó, szerelemhez hasonló érzés sokszor csak a lelki kiszolgáltatottság miatti erős kötődés a paciens részéről. Az irónia itt az, hogy úgy tűnik, inkább a gyakornok pszichológusnő szorulna komolyabb kezelésre, és leginkább ő a lelki kiszolgáltatott. A kapcsolatból pedig nem nagyon lesz semmi, mert ezt a fülbenyalás dolgot Wilbur finoman szólva nem szíveli (meg persze az erőszakos rámenősséget sem, de ez már szinte mellékes is). Aztán kiderül, hogy Wilburnek van egy bátyja, aki hamarosan megházasodik, valamint megtudjuk azt is, hogy együtt vezetnek a bátyjával egy antikváriumot. És Wilbur beleszeret az új családi jövevénybe, bátyja feleségébe, és már nem akar öngyilkos lenni. Lehet, hogy ilyen egyszerű a megoldás? Tulajdonképpen csak azért fogadjuk el ezt a halál árnyékában zajlódó abszurd játékot, mert a szerelem jó, mert a szex örömet okoz, mert ha együtt vagyunk valakivel, aki figyel ránk, kényeztet minket, akivel jó beszélgetni, szeretkezni, pihenni és olvasni, akkor már érdemes kihasználni a lehetőséget az örömszerzésre? Mert az ember erre született, hogy beszerezze, megszerezze az örömet. Amikor Wilbur egy icinke-picinke örömmagban részesül, akkor már el is fogadható a lét abszurditása. És - valljuk be őszintén - tud valamit az élet mibenlétéről Lone Scherfig. A filmből az is kiderül, hogy a szerelemről viszont nem tudunk túl sokat. Hacsak annyit nem, hogy egy kovalens kötés révén jön létre az agyunkban, és körülbelül két évig tart. De - nyugalom! - újra meg tud kötődni ez a kötés ugyanaz az ember iránt is akár. A kérdés persze csak az, hogy hányszor. De nem is ez az érdekes, hiszen a komoly párkapcsolat a tomboló szerelem felszínes (ám annál fájdalmasabb és izgalmasabb) érzésénél sokkal mélyebb érzések révén élhet évtizedekig. Az igazi kérdés, hogy miért éppen azt szeretjük tomboló szerelemmel, akit. Miért nem mást? Illetve miért vannak olyan emberek, akiket soha nem fogunk tudni tomboló szerelemmel szeretni? Vannak homályos elképzelések illatokról, meg emlékképekről, melyek révén összerakunk valamiféle fantomarcot, amelyet aztán keresgélünk, de ezek nem tűnnek nagyon megalapozottaknak. A szerelem létrejötte még mindig rejtély, és remélhető, hogy örökre az is marad, hiszen ahogy ebben a filmben is látható, emiatt létezik még ember a Földön. Emiatt nem pusztítottuk el egymást. Ahogy az idén száz éve született József Attila írja Freud nyolcvanadik születésnapjára az Amit szivedbe rejtesz című versében: „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek - / a harctér nászi ágy”. Vagy másként megközelítve a kérdést, az energiánk, mely révén létezünk, és melyet adunk és veszünk egymástól, szexuális energia. Kommunikációnk jelentős része szexuális energiánk révén történik, és persze hozzá sem kell tenni, hogy természetesen nem csak a partnerünkre igaz ez az állítás. Reggeltől estig kommunikálunk szexuális energiánk révén, ha úgy tetszik, flörtölünk (bár ez nagyon nem pontos kifejezés), ha akarjuk, ha nem. Wilburből ez a szexuális energia párolog el folyamatosan, egészen addig, míg az „igazi” nő képessé teszi arra, hogy megtartsa energiáját, sőt, képes legyen a feltöltődésre, vagy akár még másoknak is tudjon adni belőle. Ez is lehet egy megközelítése a látottaknak. Mindezek után pedig érdemes megnézni Wilburnek a saját bátyjához való viszonyát. Wilbur szülei korán meghaltak, az apaszerepet a bátyja töltötte be. Wilbur nem képes felnőni, nem képes belekezdeni az életbe, nem képes felelősséget vállalni tetteiért. Egészen addig, míg a bátyja megbetegszik, majd hamarosan meghal, otthagyva az öccsének a feleségét és a családját, az életet, a boldogságot. Vagyis abszurd módon éppen az eltűnésével szerzett örömet. Fura pszichoszomatikus betegség ez, tulajdonképpen egy öngyilkosságról van szó, az idősebb fiú odaadja mindenét a fiatalabbnak. Helyette pusztul el. Egy kissé árnyalja a képet, hogy egy apafiguráról beszélünk, de a jelenség akkor is meghökkentő. Miért engedi át a nőt? Mert nem tudott megszületni közöttük az igazi szerelem? Ennyire egyszerű és egyben ennyire bonyolult is ez?

Legvégül pedig érdemes még a film színeiről néhány szót ejteni. Wilbur depressziós időszakára a pengehideg színek a jellemzők, és leginkább a sötét tónus. Mikor viszont Ámor nyila megsebzi a szívét, a színek is felmelegednek, a tónus még ekkor is sötét marad, ám megjelenik a piros és a sárga szín, melyek együtt bensőséges vizuális világot varázsolnak Wilbur köré, aki már egyáltalán nem akar öngyilkos lenni. Vagyis arról van szó, hogy Wilbur a szerelem szemüvegén át másnak látja a világot. Harmonikusabbnak, kedvesebbnek, élhetőbbnek. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a fontosabb jelenetek egy antikváriumban játszódnak, vagyis lezárulóban lévő kultúrkörünk poros irattárában, melyből már tényleg csak igen kevesen szeretnének megtudni valamit az életről. Pedig, ahogy Hamvas Béla írja: „otthon a világot ismered meg, utazva önmagad”.