Kovács Gellért
Óvakodj a reszkető csuklyástól!

Ha agyunk adattárából kizárólag filmes emlékeinkre hagyatkozva szeretnénk képeket előhívni az Egyesült Államok déli államaival kapcsolatban, az egyiken valószínűleg Scarlett állna, amint az ő szeretve gyűlölt Rhett Buttlere karjaiba omlik. A nő teste kicsit oldalra billentve, fejecskéje az anyaföld felé döntve. A háttérben aranysárga redőny, mögötte dúl a polgárháború. A másik berögzült jelenet - egy kicsit későbbről - már nem ilyen romantikus. Emberek kúp alakú csuklyával a fejükön hasonló korú, de sötétebb bőrszínnel született társaikat kínozzák. Jobb esetben. A rosszabbikban még a gyermeknek sem kegyelmeznek. Eközben hazafiasságról meg fajvédelemről szónokolnak, az ember és az állat közti különbségről. Két eltérő kép, ha a legendás Délre gondolunk. De vajon tényleg csak a valószínűtlen idill vagy a rettenetes káosz között választhatunk? Nincs ötvözet? Dehogy nincs, ám ne feledjük, Amerikában vagyunk. Ott meg ugye szeretik a végleteket. Főleg a moziban.

Endicott (Larry Gates) sosem hazudtolja meg önmagát. Mint mindenről, a melegházában gondosan nevelt orchideafajtáról is ugyanaz jut az eszébe: „Ahogy a négereket is, gondozni kell őket, etetni. Kiművelni. Ahhoz pedig idő kell.” - A földbirtokos mindezt egy fekete rendőrtisztnek (Sidney Poitier) magyarázza, aki éppen őt vallatná előző esti programjáról. A máshoz szokott öregúr alig leplezett döbbenettel áll nem várt vendége előtt. Képtelen felfogni, hogy a feketék öltönyt hordhatnak, tanulhatnak. Sőt, ha van hozzá adottságuk, akár még gyilkossági szakértő is válhat belőlük! Jó, rendben, a világ megőrült, az emberek tisztátlanok, „keverednek”. De azért az mégse járja, hogy egy ilyen idetolja majomarcát nyugatról, és szemtelenül zaklasson egy köztiszteletben álló, fajtiszta fehér embert! Hát mit képzel ez? Puff egy tasli! És ami ezután következik, az nem csak filmtörténeti szempontból fontos pillanat: mikor Virgil felügyelő visszakézből válaszol az őt ért tettlegességre, egy egész nép nevében viszonozza a nevelő célzattal kapott ütést. Nyomatékkal jelezve: a büntetlen niggerezésnek - vége. A „felsőbbrendű” belső drámája szemmel láthatóan kiül az arcára. Kis híján sokkot kap. Szinte már pityereg. A háttérben ácsorgó, a látottaktól hasonlóan megdöbbent seriffnek (Rod Steiger) is csak arra marad energiája, hogy a szájüregében tartsa rágóját. A 60-as években vagyunk egy átlagos amerikai, déli kisvárosban. Norman Jewison kitűnő filmje, A Forró éjszakában egyszerű koncepcióra épül: dühös moralizálás helyett vegytiszta, klasszikus krimit kínál, hiteles miliővel, okos nyomozóval, saját bigott korlátai közé szorult helyi segítővel és persze az utolsó pillanatig anonim gyilkossal. Aki persze a végén pórul jár. Szóval minden együtt van, ami egy izgalmas nyomozáshoz szükségeltetik. De hoppá. Valamiért mégsem olyan könnyed ez a kikapcsolódás. Társadalomrajz és fülledt bűnfilm egyszerre? Miért is ne! A film legnagyobb erénye, hogy minden pillanatában érzékelhető benne az őszinte, lesajnálásmentes érdeklődés a déli ember rasszizmusa mögött rejlő lelki mechanizmusok után. Sőt, az értelmiségi feketék önérzetének akkori állapotát és annak együtthatóit is mindenféle finomkodás nélkül képes ábrázolni. És azt sem szégyelli, hogy talált megoldása is kézenfekvő: a déli rasszisták a rasszizmus hagyományába születtek bele ? történelmi és erkölcsi órájuk megállt. Egyszerű szerzetek, egyszerű tévhitekkel. Mintha a fejekben az Elfújta a szél végtelenített filmkockái peregnének. De Virgil Tibbs néhány napos jelenléte nem lehet több pillanatnyi filmszakadásnál. Aztán folytatódik az előadás.

David O. Selznick gigaproducer cukormázas látomása persze nem csak az Újvilág egyes vidékein népszerű a mai napig. Az idén hatvanhat éves szuperprodukció a hollywoodi megalománia ékes példázata, majd’ négyórás terjedelmével, heroikus hangvételével, nagyra törő beállításaival. Arról persze szó sincs, hogy Margaret Mitchell regényének adaptációját érintetlenül hagyta volna az idő. Képeskönyv-esztétikája mai szemmel inkább bántó, mint varázslatos, a történet epikus sodrása azonban még mostanság is hat a nézőjére. Cinikusan fogalmazva, az Elfújta a szél a történelmi melodrámák kedvelőinek készített polgárháborús Óz, a csodák csodája. Az égbolt ezer, lehetetlen színben pompázik, a táj olyan szépséges, hogy nincs az a tudatmódosító szer, melynek hatására hasonlót láthatnánk, és ha valaki érzelmesen szónokol egy domb tetején, szinte biztos, hogy a szellők hajkoronáját és ruházatát a megfelelő szögben fújdogálják. A statisztéria hatalmas, a lángnyelvek között pusztuló Atlanta pedig a szélesvásznú szuperlátvány netovábbja. Na és persze egy darab elégedetlen rabszolga sincs benne, mindenki boldogan verejtékezik a nemes urak és hölgyek gyapotbirodalmán, Scarlett dadusa pedig túlpörgetett, fekete tyúkanyóként dumál bele mindenbe, mintha az ténylegesen bárkit is érdekelne. Az Elfújta a szél maga a modern Hollywood. Hazafias ballada, mely - nagyrészt a szerelmi szálaknak köszönhetően - ha nem is nagy ívben, de azért sikeresen kikerüli az idealizált rasszizmust. D. W. Griffith örökségét azonban, ha akarná, se tudná letagadni. Az amerikai némafilmdirektor első nagy eposza, az Amerika hőskora a mai nap is képes a plafonig felszökkenteni minden jó érzésű ember vérnyomását. A legdurvább fajgyűlölő panelek sorakoznak a film százkilencven percében: gonosz négerek, tündéri déliek, szemétláda északiak. Na és a háború utáni helyzetet mentő, sokszor áldott Ku-Klux-Klan! És ami igazán bosszantó, hogy simán leköti a figyelmet. És igaz ez a következő, már említett nagy művére is. A Türelmetlenség még bonyolultabb, még érdekesebb. (De hát ezen nincs mit csodálkozni! Griffith formanyelvi bravúrjain alapszik a mai filmkészítés is.) Ám ha a mélyre ásunk, itt is csak egy technikai tökélyre fejlesztett, de végletesen ostoba üzenettel rendelkező propagandafilmet találunk.

Azért nem kell megijedni, Délen is élnek rendes fehér emberek, sőt már a sokat emlegetett Észak-Dél háború idején is akadt belőlük néhány! Persze, északiak voltak. Az 54. hadtest arról szól, hogy frissen felszabadított rabszolgák hogyan áldozzák fel néhány napos szabad életüket a véráztatta harcmezőn. Hiszen most már ők is polgárok, vagy mi a fene! Meghalnak ők szívesen. Aztán ez be is következik. Hősök lesznek. A film végére legalábbis. Addig azonban még mezítlábas rongyosból ügyes szuronykezelővé kell válni, meg persze lőni is meg kéne tanulni. Shaw-n, a fiatal, „papamama kedvence”-ezredesen és hasonlóan elhivatott kiképzőtisztjein persze nem múlik a dolog. Mindenki lelkes és idealista. (A hadsereg belső hierarchiáját azért szem előtt kell tartani, fekete barátja például nem nevezheti vezetéknevén Shaw-t, hiába nőttek fel együtt. Ő csak közkatona. Tisztelegni kell és üvölteni: Igen, uram!) Bár először még senki se gondolja komolyan, hogy az osztag bármilyen fontos harcászati feladatot képes lenne végrehajtani, a hosszú és fáradságos küzdelem az elemekkel (és a vezérkarral) végül nem várt eredményre vezet: egy nagyon fontos csatában áldozhatja fel magát a csapat. Éljen! Aztán meg szól a trombita (James Horner zenéje), miközben béke és dicsőség száll poraikra. Az ötvennegyedik hadtest a mennybe megy. Edward Zwick kiállítását nézve igazán impozáns darabot dirigált végig, a cselekmény erkölcsi tanmeséje azonban messze jár a realitásoktól. Infantilizmusa mégis megbocsátható, hiszen kitűnő színészekkel ajándékozta meg nézőjét, Denzel Washington például megkapta első Oscar-díját. A legjobb mellékszereplő kategóriában. A totális főszerep ugyanis az ezredesé, aki meglátta a bőrszín mögött az igaz, emberi lényt. És együtt gyalogolt vele a pusztulásba. Igazán rendes volt tőle.

De ha nincs is háború, a faji előítéletek terén akkor is minden korban találni csatateret. Pláne Délen. Erre jók a liberális ügyvédek, akik még a családi békéjüket is feláldozzák az egyetemes emberi jogok oltárán. Mit számít nekik a kertjükben talált, a klán által fenyegető célzattal odahelyezett égő kereszt, betört hálóablak, megfélemlített feleség! Olyan nincs, hogy lehetetlen! A „tanult fehér ember megmenti a szegény fekete embert”-szubzsáner egyik első darabja a méltán híres és tisztességesen megcsinált Ne bántsátok a feketerigót! Harper Lee Pulitzer-díjas alapanyaga, karizmatikus, egy korszak közember-hőstípusát meghatározó főszereplője és Robert Mulligan szinte tapintható hangulatot teremtő rendezése szerethető és különleges filmet eredményezett. A gyermekeit egyedül nevelő ügyvéd egy nemi erőszakkal alaptalanul vádolt színes bőrű férfit véd, eltökélten, dacolva mindennel, ami az igazság útjában állhat. Gregory Peck tökéletes alakítást nyújt. Az nem kérdés, hogy erre a csupa szív, mégis határozott pasasra csak felnézni lehet. Egyszerűen elhiszem neki, hogy kis túlzással akár egymaga is képes lenne megreformálni Alabama régen elferdült értékrendjét. Ezt és a filmben felbukkanó többi hatásos elemet számos, a témában azóta készült mozidarab felhasználta. Például a tárgyalótermet reménykeltő színhelyként. A bíró persze nem túl igazságos (erre a momentumra szeretnek a későbbi filmek leginkább ráerősíteni), a kiabáló csőcselék leginkább egy óriási birkanyájra emlékeztet (bevált kép ez is), miközben a fekete közösség a terem emeletéről követi borús csendben az eseményeket. És ha már nagyon úgy látszik, hogy a „niggerbarát paragrafuskukac” túl messzire merészkedett, mindig akad egy-két fajmentő lovag, aki nem restell a szent ügy érdekében valami erőszakosat cselekedni, ha már nem elég a „szép üzenet”. Persze, ne ölj. Se pro, se kontra. De mi van akkor - teszi fel kissé demagóg kérdését Joel Schumacher -, ha nincs más választás? Az 1994-ben készült Ha ölni kell tökéletes, érzelmes típusfilm. Nem véletlenül említem rögtön Mulligan filmje után, a hasonlóságokat nem lehet nem észrevenni: divatos író bestselleréből készült (John Grisham izgalmas, igényes ponyváit imádják a kinti filmgyárosok), és a konfliktus két tabutémát dolgoz egymásba: az önbíráskodás és a déli igazságszolgáltatás elfogultságát. Mikor a szegény munkásember (Samuel L. Jackson) kislányát bestiális módon megerőszakolják - ismerve a környéken uralkodó állapotokat -, úgy dönt, maga áll bosszút. Elbújik a bíróság épületében, és az első tárgyalási napon szitává lövi az elkövetőket. Természetesen azonnal őrizetbe veszik, a vád kétszeres gyilkosság. Nem kérdés, hogy milyen büntetés vár rá. Se pénze, se reménye. De aztán csak segít neki a nagyon kitartó és nagyon szőke (!) reménysugár, a fiatal ügyvédlegény (Matthew McConaughey) és annak hasonlóan elhivatott teamje! Összedugják fejüket és gondolkodnak. Közben az árja oldal se lógatja a lábát, bevetnek mindent, amit szoktak, meg még egy kicsit többet is. A meggyilkolt fivérek öccse egészen az illegalitásban bujdosó klánig szalad. Jöjjenek, mert kellenek! Ők persze mennek, és teszik, amihez értenek: robbantgatnak, verekednek. Közben a védő is szontyolodik a helyzet fokozódásából kifolyólag: közeleg a végső védőbeszéd délelőttje. Az egész ügy hősünk beszélőkéjén áll vagy bukik. Vajon képes lesz hatni az ellenfél által közvetve manipulált esküdtekre? Naná! A végső szónoklat fantasztikusan feszült, tanítani való jelenet. Még akkor is, ha hihetetlenül neutrális és elképzelhetetlen. De végül is Schumachernek igaza volt. Teljesítette, amit vállalt. Ismét megmentette a feketerigót. Alan Parker Lángoló Mississippije is „nagy leleplezésnek” készült. Már-már zavaróan szuggesztív, ellentmondást nem tűrő alkotás. Mindenre van egy határozott válasza, esze ágában sincs szabadságot adni nézőjének. Az van, amit látsz. És kész. Elmebeteg helyi rendőrök az egyik oldalon, megfélemlített feketék és tehetetlen szövetségi nyomozók a másikon. Három polgárjogi aktivista fiú eltűnt. Kit érdekel? Senkit. De tényleg. Mintha Belzebub otthonába érkeztünk volna. (Pedig az egy sokkal jobb film.) És pont akkora a hőség is. Itt nincsenek, kérem, művelt értelmiségiek vagy legbelül kitörni vágyó hekusok, mint amilyen a Forró éjszakában látott Bill Gillespie. Csak alávaló, lélegző és érző (?) szemét mindenütt. Vagy ha mégis akadna, hát Parker nem tartja fontosnak bemutatni őket. Csak a horror érdekli. (Az egyik kirendelt ügynöknek egy megfáradt és kiégett rendőrfeleség ugyan beszél „bizonyos rendes emberekről, akik mélységesen elítélik a várost”, de én egyet se láttam.) A történet valós, és ezt a tényt a sűrűn alkalmazott dokumentarista eszközök is igyekeznek erősíteni. De ettől még csak lehetne valami értelmes tanulságot levonni, nem? A félelmetes „Dél” mint véres szájú poszterszörny. Ennyi? Ennyi.

Szomorúságra azért nincs ok, hiszen Parker készített már egy tökéletes filmet hasonló témában. (Feljebb erre utaltam.) Az Angyalszív is horror. De nem is akar többnek látszani annál. És mégis sikerül neki. A film noir és a klasszikus okkult-riogatás elemeiből mesterien építkezik, szinte mindenki mély hajlongást érdemel, a rendezőtől a megvilágításért (vagyis az árnyakért) felelős, legutolsó asszisztensig. Elképesztően nyomasztó, valahol mégis gyönyörű szép. Azon túl, hogy Harry Angel magándetektív nyomozása és annak végeredménye az egyik legmegdöbbentőbb finálé a műfaj történetében, Parker az 50-es évek déli hangulatát is hitelt érdemlően ábrázolja. Érdekes, ami a Lángoló Mississippinél erőltetettnek hat, az itt egyáltalán nem tűnik annak, sőt, kifejezetten ütős a szokatlanul véres teatralitás. Elkárhozott, vagy arra ítélt lelkek sorakoznak a jazztől harsogó forróságban. Van itt minden: fekete és fehér mágia, lélekrablás és eladás, állat és emberáldozat, bizarr szex, na és persze vér, vér és még több vér. Parker oda pakolta a pesszimizmust, ahova való: a celluloidrettegés polcaira. Az Angyalszív bibliai szimbólumok és irodalmi idézetek tömkelege, mely persze - mint minden örök érvényű történet - az aktuális áthallásoktól sem mentes. Egyvelege mégse vádolható öncélúsággal. Sőt, a lehető legszimpatikusabban értelmezi a művészi szabadság fogalmát. És még az arányokat sem téveszti el. Ezért még külön hála jár, minden mozinéző nevében. A turisztikai szakemberek viszont korántsem voltak ilyen boldogok, és igazuk is lehetett. Akar a fene egy ilyen veszélyes vidéken kirándulni! Pedig 1987-re (ebben az évben készült Parker utóbbi filmje) már igazán megszokhatták az ilyen „anti-imázsfilmeket”. Készültek ugyanis az utazási irodák szempontjából elszomorítóbb művek már korábban is. Vegyük például az egyik csúcsdarabot, az 1972-es Gyilkos túrát! John Boorman sem bánik kesztyűs kézzel a déli vadromatikával. Pedig a Cahulawasee folyó - melynek zabolátlan vizén hősei egy hétvégén kenuzni szeretnének - a valóságban nem is létezik. De ez persze mindegy, a tájék most is délen van, és ez a lényeg. A négy főből álló baráti társaság olyan, mintha egy női magazin szociológusa állította volna össze az ismert férfitípusok alapján: az „ábrándos tekintetű elmélkedőt” (John Voight) vagy a „military-őrült tesztoszteron-bombát” (Burt Reynolds pályafutásának talán legjobb szerepében) éppúgy megtaláljuk, mint az „érzékeny művészlelket” (Ronny Cox) vagy a „kerekded nyárspolgárt” (Ned Beatty). Unatkoznak otthon nagyon, elindulnak hát kalandozni kicsit. Egy ideig minden a terv alapján alakul, aztán a folyóparton egyre több, nagyon-nagyon furcsa ember tűnik fel. Rondák, büdösek és csúnyán néznek. Csak a hülye gondolja (meg az, aki még nem látott hasonló filmet), hogy ebből nem lesz baj. Lesz. A barbárok hamarosan támadnak, a haverok meg fogyatkoznak. Úgy tűnik, a hétvégét csak kevesek élhetik túl. Boorman brutális, mozgalmas thrillerje a legősibb félelmek egyikét a civilizáció által hozzákevert változattal elegyíti: az elvárosiasodott, komplexusokkal teli ember vajon meg tudja védeni magát egy olyan helyzetben, amikor csak az ösztönök számítanak? És egyáltalán, az erkölcs előrevisz, vagy csak gátol ilyenkor? A kérdés jó (főleg egy akciófilmben), a válasz pedig egy hűvös angolhoz méltó.

Ó, hát ilyen elszomorító lenne a helyzet? Délen csak a setét dolgok teremnek? Szerelem, barátság sehol? Olyan nincs, hogy a bőrszín nem számít? Természetesen találunk ilyesmit is. Csak keveset. Mindkettőre egy-egy igazán találó, érzékletes példa: Mark Forster a hollywoodi és a rendkívül divatos független filmek legjobb hagyományait ötvözte a nagy közönségsikert és kritikai visszhangot kiváltó drámájában. A Szörnyek keringője intim és mélységesen megindító darab. Naturalitása ellenére óriási művészi energiák mozognak benne. Két, több okból is összeférhetetlen ember egymásba forduló történetét meséli el. Az egyik egy kifejezetten csinos, de meggyötört arcú fekete asszony (Halle Berry). Egyedül neveli túlsúlyos, beteges gyermekét, mióta házastársát gyilkosságért kivégezték. A másik a fegyőr (Billy Bob Thornton), aki meghúzta a villamosszék több ezer voltot aktiváló karját. Ő egyáltalán nem csinos, de a lelke hasonlóan kiégett. És fehér. Az özvegy házán jelzálog, gyógyszerre sincs pénze, a szomszédok megvetően méregetik naphosszat. A férfi közvetlen környezetében mindenki a „halálsoron” dolgozik vagy dolgozott egykoron. Zsarnok, szociopata apja szintúgy, mint szorongó gyermeke. Szomorúság szomorúság hátán. És a későbbiekben sem nagyon akarnak jóra fordulni a dolgok. Sőt. Csak úgy záporoznak fejükre a csapások. Aztán ez a két egyszerű ember egymásra talál. A sors furcsa kerítő, de talán nem véletlenül hozta össze őket. Talán. A sztori végén ülnek a pasas házának lépcsőjén, és reménykednek. Egymásban. A közös jövőben. A rasszizmusra nevelt törvényszolga és a társadalom által kitaszított, színes bőrű nő. Olyan szép ez, hogy már szinte fáj. De elhiszem. Mert a film rendezője is hisz benne. Őszintén. És ez igazán örvendetes hír. Most pedig jöjjön a barátság példája, mely kedvéért kanyarodjunk kicsit vissza a már többször említett Forró éjszakában-hoz! Miközben Virgil a halálra vert építési vállalkozó ügyében nyomoz, végig ott döcög mellette a helyi rendőrfőnök. Rod Steiger érzékeny alakítása tökéletesen érzékelteti, hogy flegma arca mögött komolyan vívódik. És minél többet érzékel a Poitier által megformált érdekes személyiségből, annál jobban. Kettőjük szellemi párharca igazi csemege. Két, hasonlóan gőgös álláspont ütközik folyamatosan, és bizonyos szempontból (a sajátjukból) mindkettőjük érvelésében van rendszer. Addig feleselnek, játszmáznak egymással, míg végül megkedvelik egymást. Az utolsó jelenetben az egyik kopó kikíséri a másikat a vonathoz. Feladja a táskáját. Intenek egymásnak. Mosolyognak. És talán egy kicsit el is szégyellik magukat, hogy mennyire függtek eddig a hely szellemétől.

És ha már egy igazán vibráló színészpárosról esett szó, megér egy bekezdésnyit a fekete bőrű sztárok akadémiai díjazásával is foglalkozni. Kezdjük a felsorolással. Először a hölgyek: az első oscaros a sorban Hattie McDaniel, a kiabálós dada az Elfújta a szélből, mint legjobb mellékszereplő, a második sok évre rá, 2002-ben Halle Berry, a Szörnyek keringője főszereplője. A férfiak közül az első főszereplő-kategóriás a két jelölése után végre 1963-ban szobrot kapott Sidney Poitier, filmjének címe Lilies of the Field. (Majd 2002-ben Életmű díj.) Utána következik Denzel Washington 1989-es mellékszereplői Oscarja, majd 2002-ben, a Kiképzésben nyújtott főszereplői teljesítményéért megkapta a „nagydíjat” is. Idén pedig Jamie Foxx vihette haza igéző Ray Charles-alakításáért a kategória aranyszobrát, és végre Morgan Freeman is megkapta a díjat (Millió dolláros bébi)! A lista nem túl hosszú, de annál tanulságosabb. Ha ugyanis jobban belegondolunk, az összes díjazott szerep ugyanoda vezethető vissza: a művészek származásához. A déli házvezetőnő, még az európai apácákkal is szót értő szimpatikus fekete férfi, az önfejű exrabszolga, a néhai férje miatt (is) megbélyegzett fiatalasszony, a fekete gettóban kiskirálykodó fekete rendőr, a zseniális vak muzsikus és a lecsúszott, bölcs bokszoló mind-mind olyan karakter, mely a „nem színes” (és főként) amerikaiakat tanítja toleranciára. „A feketék jó emberek, okos emberek, nehéz a sorsuk. Kedves földlakók, ne üldözzük hát őket!” Egyetlen egyedülálló eset jut csak eszembe, egy friss példa, de az is csak nomináció: Jamie Foxx epizódjelölése (ami szerintem egyébként főszerep, de mindegy) Michael Mann filmjében, a Collateral - A halál zálogában látható pazar játékáért. Na, abban egy árva utalást sem találunk a szorult helyzetben lévő taxisofőr bőrszínére. Egyszerűen vezet, fél és fut. Bőrének pigmenttartalmából fakadóan még csak rejtett lelki problémái sincsenek. És nem is szól be neki ilyesmit senki. Van elég baja anélkül is.

Michael Moore bulvárdokujában (Kóla, puska, sült krumpli) lelhetünk egy vicces rajzfilmbetétet a South Park készítőitől. Ez a vitriolos humorral szerkesztett szösszenet arra keresi a választ, hogy az amerikaiak vajon miért is olyan erőszakosak. Kicsi, egyforma, vicces törpék rohangálnak benne történelmi szituációkban, és mindenkit lemészárolnak, aki az útjukba kerül. Mert korlátoltak. Be vannak szarva. Mindentől. De leginkább a fekete embertől. Szegények. Dél változatlan, bigott vacogásának titka pedig valószínűleg csak annyi (legalábbis Moore szerint), hogy ott még annyira sem nyugodtak meg, mint északon. Hatásos álláspont, de szerintem a direktor a botrány kedvéért - sok amerikai rendezőtársával egyetemben - maszatol. Mert az indokolatlan gyűlöletre nincs felfogható magyarázat. Még a filmekben sincs. A tagadására találhatunk. (Ilyenekből igyekeztem a fentiekben néhány sikerültebb példát bemutatni.) A félelem lenne? Ugyan már! Bár, igaz, ami igaz. Rettegni könnyebb, mint gondolkodni meg dolgozni. Lehet, hogy mégiscsak igaza van, miszter Moore? De ez az egész ügy akkor is Lovasi András sorait juttatja eszembe: „Mindenki fél, csiga, mindenki fél. Hátradőlni csak Istennek ér.”