Interjú Joao Canijo portugál rendezővel

Április 11. és 20. között a portugál filmhét keretében nyolc új portugál filmet láthatott az Örökmozgó Filmmúzeum közönsége. A rendezvényen vendégül láttuk az európai filmvilágban jól ismert Joao Canijo rendezőt.

- A portugál film számunkra, magyar filmbarátok számára gyakorlatilag egyet jelent Manoel de Oliveirával. Lassú, meditatív munkákat láttunk tőle. Aztán amikor a 90-es évek közepén Joao César Monteiro közel háromórás Isteni komédiája is a magyar mozikba került, azt hihettük, a portugál film általában ilyen: hosszú, mozdulatlan plánokból építkező, filozofikus, kicsit teátrális. Ezért meglepett az ön két filmjének, az Élhetőbb életért-nek és a Sötét éjszakának a realizmusa, valóságközelisége. Kimutatható egy dokumentarista irányultságú tendencia napjaink portugál filmjében?

- Nem tudom, lehet-e irányzatról beszélni. Nekem személy szerint fontos, hogy reális problémákról forgassak filmeket. A hétköznapi emberek érdekelnek, a hétköznapi sorsok. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló meggyőződéssel forgat Portugáliában, ilyen például Pedro Costa is. Nagyon sajátos a portugál átlagember-mentalitás. Eltér a más európai országokra közösen is jellemző lelki alkattól, gondolkodásmódtól, és ez a különbség különösen szembetűnően mutatkozik meg, amióta beléptünk az Európai Unióba. Ezt a sajátos portugál lelkivilágot próbálom megragadni és ábrázolni.

- Honnan meríti a témáit? Különösen a Sötét éjszaka érdekes ebből a szempontból, amely egy eldugott, vidéki night clubban játszódik. Hogy talált rá erre a közegre?

- A Sötét éjszaka forgatását megelőzően két éven át gyűjtöttem anyagot az éjszakai életben. Nem lehet másképp filmet csinálni, csak úgy, ha az ember alaposan megismeri azt a világot, melyben a filmje történetét el akarja helyezni. A Sötét éjszaka részben családi történet, részben az éjszakai élet története. Így némiképpen dokumentumfilm is, hiszen nagyon szorosan kapcsolódik a valósághoz.

- Egy portugál internetes újságban feltették önnek a kérdést, hogy hány olyan éjszakai szórakozóhelyet látogatott meg, amilyenben a Sötét éjszaka játszódik. Azt felelte, nem emlékszik pontosan, de nyolcvanötöt biztos. Rendesen elmerült az anyaggyűjtésben...

- Nem voltam nehéz helyzetben, mert van egy sztriptízbáros ismerősöm, aki segített elkezdeni a munkát. Az alkalmazottai hajlandóak voltak együttműködni velem. És ez is egy olyan világ, ahol azért ha nem is túl nagy körben, de ismerik egymást az emberek, így kapcsolatról kapcsolatra valóban - ahogy az említett interjúban is mondtam - az egész országot be tudtam járni. A film szereplőinek egy hetet kötelezően le kellett húzniuk egy ilyen intézményben, hogy ellessék a mozdulatokat, megtanuljanak bizonyos viselkedésbeli jellemzőket. De hát ha fejest akarunk ugrani a valóságba, akkor tényleg mélyre kell merülnünk, nem lehet a felszínen evickélve kémlelnünk magunk alatt a vizet. Nagyon fontos az anyaggyűjtéskor, hogy személyes viszonyt alakítson ki az ember azokkal, akikről áttételesen majd a filmjét forgatja. Egyrészt, mert az ilyen típusú szórakozóhelyek megtalálásához szinte idegenvezetőre van szükség. Nem teljesen legálisak, sok törvénytelenség kötődik a működésükhöz, ezért nagyon eldugott helyen vannak. Másrészt pedig, mert a szorosabb kontaktus révén jobban megérthetők az ilyen bárokban dolgozók vágyai, érzelmei, a cselekedeteik okai. Az ügyfélkörük azokból a falvakból, kisvárosokból rekrutálódik, amelyek e szórakozóhelyek körül vannak. Amikor az imént azt mondtam, hogy a családtörténetet valóságos közegbe helyeztem, akkor arra gondoltam, hogy az egyes epizódok, az elhangzó beszélgetések az ilyen helyeken szerzett valós tapasztalataimhoz kötődnek. De egy tekintetben nem vállaltam a dokumentarizmust. Tudja, az ügyfelek java része nem középkorú, vagy annál is idősebb, meglett férfi, mint az a filmben látható, hanem huszonöt és harminc év közötti fiatalember. De ezt a „csalást” meg kellett tennem, mert sokkoló lett volna a film, ha a valóságot mutatja. Elképesztő szociális problémákat és elmaradottságot sejtet ez a vidéki Portugália tekintetében. Talán hihetetlen lenne, hogy egy európai országban játszódik a film.

- Meglepő, hogy az önök távoli országában szomszédaink, az ukránok, vagy még keletebbre tekintve, az oroszok ilyen markánsan vannak jelen. Valóban így van ez?

- A filmben oroszok szerepelnek. Nekik tartozik a sztriptízbár tulajdonosa. Nem tud fizetni, ezért az orosz maffiafőnök a kisebbik lányát kéri az adósság rendezéseképpen. De a valóságban az ukrán jelenlét meghatározóbb Portugáliában. A maffia jelenléte törvényszerű, az mindig követi az emigrációt. És mivel a maffia az éjszakai élethez kötődik, így bekerült a filmembe is.

- Nem csupán valamiféle európai sztereotípiáról van szó, hogy a gonosz ember keletről jön? A spanyol filmekben például a negatív hős gyakran portugál. Kapásból eszembe jut két ilyen film is, a Megszámlált napok (Días contados) és az Airbag...

- Igen, ez egy régi konfliktus köztünk és a spanyolok között. De az olaszok szemében is mi vagyunk a rosszak. Megvallom, kezdetben spanyol maffiát akartunk a filmben szerepeltetni, de a valós viszonyokat tekintve az orosz maffia sokkal realisztikusabbnak tűnt. No de visszatérve a kérdésére, egyáltalában nem sztereotípiáról van szó. Portugáliában az európai uniós támogatásokból hatalmas autópálya-hálózat épült. Megjegyzem, hogy miközben nálunk van a legkorszerűbb úthálózat Európában, a gazdaságunk átstrukturálására, az ország felzárkóztatására, innovációra stb. alig költöttek, s ma Portugáliában megint erős a recesszió. Vesse össze Görögországgal! Fejletlenebb ország volt, mint Portugália a belépéskor, s most messze megelőznek minket az átlagbérek tekintetében és más mutatóik terén is. Igaz, autópályát nem építettek. Magyarország tanul a hibáinkból?

- Most egy kicsit meglepett, én eddig még csak „bezzeg országként” hallottam Portugáliáról, amire többek között vigyázó szemünket kellene vetnünk... Autópálya viszont nálunk is épül. Úgy tanultam, hogy egy autópálya minimum ötven kilométeres körzetében felpezsdül az élet, az út melletti kiszolgáló egységekben munkahelyek képződnek, az út menti falvakból könnyebben juthatnak munkalehetőséget kínáló városokba az emberek, felgyorsul az ország vérkeringése. De már magával az építkezéssel is munkahelyek teremtődnek, megrendelések az érdekelt cégeknek stb. Zajlik az élet.

- Nálunk ukrán vendégmunkások dolgoztak az autópálya-építkezéseken. Hatalmas tömegben érkeztek hozzánk. És minden úgy zajlott, mint az Egyesült Államokban a transzkontinentális vasút építésekor. Ahol a pálya éppen tartott, ott megjelentek a kiszolgáló intézmények (például az olyan bordélyok, éttermek, melyeket szintén ukránok üzemeltettek, és ők is dolgoztak bennük), aztán ahogy véget ért az autópálya-építés, eltűntek Portugáliából.

- Az Élhetőbb életért-ben viszont portugál emigránsokat látunk Franciaországban. Úgy tűnik, a film napjainkban játszódik. Valóban igaz az, hogy a legalacsonyabb rendű munkákat (például a mosodákban vagy a buszgarázsokban való takarítást) portugál vendégmunkások végzik Franciaországban?

- Ez a filmem egy dokumentumfilmen alapszik. Egy barátom mesélt nekem a párizsi portugál kolónia életéről, és kiutaztam oda dokumentumfilmet forgatni. Aztán az eredeti kazettákat elvesztette a stáb. Mindazonáltal az élmény, amit ott szereztem, mélyen élt bennem. Ebből építettem fel a film világát. A konkrét válaszom pedig az, hogy igen, ez igaz. A Franciaországba áramlás a 60-as években kezdődött Portugáliában, majd a 80-as években felerősödött. Azok az emberek, akikről az Élhetőbb életért szereplőit mintáztam, negyven éve élnek odakint. És igen, ugyanazokat a munkákat végzik ma is, mint akkor, amikor kezdték. A filmbeli családapa most kisvállalkozóként dolgozik az építőiparban. Korábban alkalmazottként tette ugyanezt. A nők tényleg takarítanak. Csak ilyen típusú munkákat kaptak annak idején, és nem is nagyon javultak a lehetőségeik mára sem.

Amúgy az Élhetőbb életért című filmem forgatása előtt több évet töltöttem Franciaországban az emigrációban. Ugyan nem Párizsban, de egy nagyváros portugál emigránsainak közelében. Az anyaggyűjtést roppantul élvezem, olyan, mint a cseresznyeszedés. Franciaországban egy nő segített nagyon sokat, aki már harminc éve dolgozott az emigrációban, mégis gyönyörű portói akcentussal beszélt portugálul. Ez a hölgy mutatott be több érdekes embernek, és így sikerült bejutnom a nagyon zárt portugál közösségbe. Innentől már könnyen ment az epizódgyűjtés. Rita Blancónak, a főszereplőnek el kellett végeznie egy takarító-tanfolyamot, mert nem tudta magát maradéktalanul Cidália szerepébe képzelni.

- Az említett filmbeli családapa, Adelio ugyan vállalkozóként a maga ura, de a filmben van egy hangsúlyos jelenet, egy telefonbeszélgetés a fővállalkozójával, amelyből kiderül, hogy kiszolgáltatott helyzetben van. A Sötét éjszakában is, az apa elfogadja az orosz maffiavezér ajánlatát. A férfiak tehát megalkuvóak, kiszolgáltatottak, velük szemben a nők karakteresek, befolyásolni, irányítani akarják a sorsukat. Ez meglepő, mert a latin társadalmakat hagyományosan férfidominanciájúnak tartjuk.

- Igen, a portugál társadalom férfiközpontú. De érdekesen alakul ez a dolog idegen környezetben. Azok a portugál nők, akik a 60-as években Franciaországba mentek, ott egy olyan társadalmi magatartásformával találkoztak, amely a nőknek sokkal nagyobb szabadságot biztosított. És ők alkalmazkodtak ehhez. Vagyis emancipálódtak. És mivel a férfiak dolgoztak, a nők foglalkoztak a családi kötelékekkel, ők jártak inkább társaságba. Előbb tanultak meg franciául, mert a gyakorlati teendők ezt megkívánták tőlük. Nekik kellett vásárolniuk, ők vitték a gyerekeket iskolába, ha bármi gond felmerült, ők tartották a kapcsolatot a társadalom többi tagjával. A férfiak belemerülnek a munkába, passzívvá válnak, míg a nők „belevethetik” magukat a társadalmi életbe.

- Mindkét filmjében van egy-két olyan jelenet, amikor gyors egymásutánban ismétlődnek bizonyos mozdulatok. Ennek az elidegenítő effektusnak a funkcióját nem értettem.

- Én meg azt nem értem, amit kérdez. Mire gondol konkrétan?

- Az Élhetőbb életért-ben, miután Cidália megtudja, hogy meghalt a fia, egy vashídon jön velünk szembe, és amikor közel ér hozzánk, leguggol a fájdalomtól. Az összegörnyedését kétszer egymás után látjuk. A Sötét éjszaka közepén is egy dramaturgiailag fontos pillanatban kétszer szerepel ugyanaz az ajtóbecsapódás.

- Igen, ezek feszültségfokozó megoldások. Amikor vágjuk a filmet, akkor jönnek az ilyen ötletek. Hogy itt kicsit rá kell erősíteni a drámaiságra, mondjuk. De ha már a formavilágnál tartunk, hadd kérdezzek vissza: kinek a hatását érzi erőteljesnek a filmjeimben?

- Talán a dogmásokét. Bár az egyes beállítások kigondoltak, nincs spontán jellegük. Ugyanakkor rendkívül szűk a filmek belső tere. Fel-felrémlett bennem olykor egy-egy Lumet-szekvencia, leginkább talán A város hercegéből vagy a Dog Day Afternoonból.

- A második már közelebb van a valósághoz. John Cassavetest idéztem meg többször is szándékosan. A Fekete cipők (Sapatos pretos, 1998) befejezése után fedeztem fel Cassavetes jelentőségét, és az utóbbi két filmemben megpróbáltam az ő koncepcióját továbbvinni. Különösen azt, amit az Arcokban vagy az Egy kínai bukméker meggyilkolásában csinált.

- Hogyan történik Portugáliában a filmgyártás finanszírozása?

- A projekteknek egy pénzügyi alaphoz kell pályázniuk támogatásért, amelyet egy állami szerv, a filmintézet kezel. De rendkívül fontos, hogy a pénzalap független a mindenkori költségvetéstől. A televízióban futó reklámokból származó bevétel négy százaléka kerül az alapba. Vegyünk egy konkrét példát! A Coca-Cola másodpercenként száz eurót fizet egy reklámklipért. Ebből négy euró automatikusan a filmintézet tulajdona lesz. Így éves szinten megközelítőleg húsz-huszonöt millió euró jön össze. Ebből körülbelül húsz filmet lehet forgatni. Persze a gyakorlatban a kormánynak van lehetősége módosítani az alap költségvetését, de eddig még sosem avatkoztak bele radikálisan a működésébe. Az azonban tény, hogy amikor baloldali kormány van hatalmon, több film készül, amikor jobboldali, kevesebb. Hozzá kell tenni, hogy a filmintézet nem csupán a filmgyártást támogatja az említett pénzalapból, hanem a portugál filmarchívum működését, a különböző filmes rendezvényeket, fesztiválokat és az alacsonyabb bevételű mozikat is, hogy a multiplexek árnyékában azok is életben maradhassanak. Visszatérve a filmgyártásra: minden pályázó, ha a támogatásra érdemesnek tartják, ugyanannyi pénzt kap.

- Hogyhogy ugyanannyit? Egy költségesebb projekt (mondjuk, egy kosztümös film vagy amelyik nagyobb sztárokat vonultat fel) nem kap többet, mint egy low budget produkció?

- Miért kapna? Ez csak a viták, ügyeskedések, korrupció alapja lenne. Ennek a pénznek nem az a funkciója, hogy rangsoroljon a produkciók között, hanem hogy alapot teremtsen minden projekt elindításához. Ha valaki nagy költségvetésű filmet szeretne, akkor spanyol, francia vagy angol produkciós partnereket kell keresnie hozzá. De ez így helyes, mert a nagyon nyújtózkodó rendező olyan filmben gondolkodik, amelynek várhatóan nagy lesz a sikere is. És akkor erről meg kell győznie a nagyobb gyártókat.

- Hogyan választja ki a filmintézet, hogy mely projektek érdemesek a támogatásra?

- Filmszemléket rendeznek, ahol egy demoanyag alapján történik a válogatás. De lehet pályázni forgatókönyvvel és konkrét gyártási tervvel vagy már vágás előtt álló anyaggal is. A megítélt támogatás felöleli a gyártás egész spektrumát az előkészületektől az utómunkálatokig. A filmpremierre és a forgalmazásra külön lehet pályázni, és akkor arra a film disztribútora plusztámogatást kap.

- A privát tőke mennyire vonható be a filmgyártásba? Kapnak adókedvezményt mondjuk azok a cégek, amelyek egy filmes projektbe invesztálnak?

- Nem, mert ez teljesen fölösleges is lenne. Úgysem szállnának be.

- Miért nem? A jó oldalon álló hősök ihatnák mindig ugyanazt a márkájú italt, aminek fejében...

- Jó, ezt ne is folytassa! Egy nagyobb cég azért nem fektet jelentős összeget a filmkészítésbe, mert a reklámja csak évek múlva kerülne a közönség elé. Akkor, ha befejezték a filmet. És ha ilyen-olyan okból több évig áll a produkció? Ezzel szemben a multinacionális cégek szívesen támogatnak tévésorozatokat. Hiszen így egy-két hónapon belül képernyőre kerül a reklámjuk. Például az Élhetőbb életért és a Sötét éjszaka között eltelt három évben többek között abból éltem, hogy tévésorozatok epizódjait rendeztem. Az egyik ilyen produkciót a Volkswagen szponzorálta. Éppen piacra akarták dobni az új modelljüket, így a sorozat főhőse egy ilyennel villogott a képeken. Pár hónap múlva, mikor kijött az új VW, a tévében ment a sorozat, benne a cég reklámjával. De a mozifilm-tévéfilm relációban van egy másik kézenfekvő ok is, amiért a magáncégek nem adnak pénzt mozifilmekre. Ha ugyanis nagy sikert érsz el a filmeddel, akkor az körülbelül hatvanezer nézőt jelent, a tévében viszont négymillióan néznek meg egy sorozatepizódot. Akkor hol hatékonyabb a reklám?

- Mennyire szereti a közönség Portugáliában a hazai filmeket?

- Vannak olyan portugál filmek, amelyeket sokan megnéznek, de ezek ritkán kerülnek el külföldre, mert általában érdektelen műfaji filmek. Számunkra megvan az a varázsuk, hogy hazai színészeket látunk bennük, portugál helyszíneket, de ez külföldön senkit nem érdekel. Egy szerzői filmnek alig van közönsége. Bár Manuel de Oliveira filmjei mindig nagyon sok nézőt vonzanak. Ő az egyetlen kivétel. Most általános krízis van Portugáliában. Egy ideje már zuhan a nézőszám még az amerikai filmek esetében is.

- Az Ön legutóbbi filmjét, a Sötét éjszakát hányan látták?

- Mielőtt erre válaszolok, hadd ismertessem a portugál arányokat, mértékeket. Az elmúlt évek kiugró kasszasikere Cameron Titanicja volt, amit egymillió-kétszázezren néztek meg. Ehhez képest az elmúlt évtized legnagyobb közönségsikert arató portugál filmjét, a Kísértést (Tentaçaco, 1997, r: Joaquim Leitao) körülbelül háromszázötvenezer ember látta. Manuel de Oliveira filmjeit átlagosan százötven-száznyolcvanezren nézik meg. Legutóbbi filmjét, a Negyedik birodalmat (Quinto império), melyet szintén sikerként könyveltek el, tizenhatezer ember látta. A Sötét éjszakának is megközelítően ennyi nézője volt.

- Mit csinál két nagyjátékfilm forgatása között?

- Amikor nem filmezek, anyagot gyűjtök, kutatok a következő filmem témájához. Persze emellett meg is kell élnem valamiből, így dolgozom a televíziónak vagy más nagyjátékfilmes produkcióknak. De a legfontosabb, hogy a legközelebbi filmemmel kapcsolatban mindent előkészítsek. Az utolsó évben előkészítem a forgatást, hogy normálisan, zökkenőmentesen menjenek a dolgok. Mindig többféle verziót találok ki, és az anyaggyűjtés is sokáig tart.

- Eszerint gondolatilag már „nyakig benne van” a legújabb filmjében. Megtudhatunk erről valamit?

- Természetesen. Elektra-adaptációt készítek. A film egy eldugott portugáliai faluban fog játszódni. Lehet, hogy gyártót is váltok. Több mint húsz éve dolgozom együtt Paolo Brancóval, aki a legnagyobb portugál produkciós cég, a Mandragoa tulajdonosa. De rengeteg hibával dolgoznak, nagyon rosszak a spanyol kapcsolataik, és így egy hatalmas piactól esnek el a filmjeik. A Lisszaboni történet forgatásakor Wim Wenders asszisztense voltam, szívesen átvinném a projektemet az ő cégéhez.

Szerkesztette: Tanner Gábor
Fotó: Somlói Kolos