Molnár Zsófia
Az elkötelezett tévénéző

Van, aki kapcsolgat, és van, aki bújja a műsort. Személy szerint én az utóbbi időben az első kategóriába tartozom, tévéújság csak akkor kallódik a lakásban, ha véletlenül aznap veszek napilapot, amikor az aktuális melléklet a legtöbb helyen fogható tévéadók műsorát is tartalmazza. Azt is bevallom, nem tudom, melyik napilapnak milyen nap van ilyesfajta kiegészítő, vevőcsalogató magazinja. Viszont ha ilyen akad a kezembe, még csak elégedett sem vagyok, mert szeretem tudni, ki rendezte a filmet és mikor, nem csak sztárszínészekre megyek, vagyis ülök be a fotelbe, viszont ezt az információt ezek a zanzásító, színes kiegészítők (mondhatnám accessoire-ok) nem tartalmazzák. Úgyhogy - általában - inkább a véletlenre bízom magam, marad a céltalan csatornaváltogatás, a folyamatos menekülés innen oda, onnan ide. Persze kivételt én is tehetek, mármint tévéújság-felhasználói szokásaimban, főleg mert mozi tekintetében elég válogatós vagyok, a francia filmekre harapok, majd’ mindet megnézem, ami csak bejön az országba, legyen az dráma vagy komédia - igazi elkötelezett nézőnek tartom magam. Bár, ha valaki más aggatná rám ezt a jelzőt, valószínűleg tiltakoznék ellene, ahogyan Sartre is tette (persze nem akarnám magam hozzá hasonlítani, isten ments!) - mert magamat „kigúnyolom, ha kell” satöbbi, satöbbi. No persze ez az elkötelezettség azért nem ró rám annyi terhet, mint bizonyos francia írókra annak idején a Kommunista Párt vagy az Ellenállási Mozgalom, ki tudja, inkább szerencsésnek vallhatom magam, hogy e mellett a nyelv, e mellett az irodalom, e mellett a filmművészet mellett tettem végül le a voksomat. Kedvemre szomorkodhatok, szoronghatok, kacaghatok, sőt, kritizálhatok - gyakorlatilag mindent megkapok a francia filmrendezőktől és színészektől. A fordítók, a szinkronrendezők és a feliratok készítői azért néha belerondítanak abbéli örömömbe, hogy belesüppedjek a történet kellemesen meleg, lápos mocsarába, lubickoljak a nyelv szépségeiben és a dialógus finom kibontakozásában (mert hát a franciák ezen a téren is szép múltra tekinthetnek vissza - lásd a Carné-Prévert páros hosszú együttműködését, mert mi lehet annál szebb, mint ha egy költő írja a párbeszédeket?). A legfurcsább ilyen élmény moziban ért pár éve a Chouchou című film vetítésén, és csak azért jutott most eszembe, mert a minap néztem meglepetten szembe a DVD-formátummal. Fordító legyen a talpán, aki ilyet elvállal, egy igazi, nyelvi poénokra építő one-man-show-t Gad Elmalehhel, aki már két éve vezényli jópofán a César díjkiosztó gálát, én ott ismertem meg alaposabban - mármint a tévém előtt. Szóval, a magyar(ázó) alcím (Szívem csücske) nem sikerült rosszul, hiszen chouchou annyit tesz, kedvenc, például a tanító nénié. Viszont a gegekben bővelkedő film legviccesebb poénja elúszott, az egész teremben csupán ketten, a franciául szintén beszélő barátnőm és én kacagtunk hosszasan rajta. Igazi beavatottnak érezhettük magunkat. Bizonyítandó, hogy ez így azért nem megoldás, csak azért sem fedem most fel ezt a poént... Szinkron terén viszont a különféle tévécsatornák „kényeztetnek”, persze „mindenki másképp csinálja”. E heti kedvencem Chabrol Bovarynéjának egészen megdöbbentő kivitele (Europa Europa): a film utolsó félórája alatt körülbelül másfél perccel a képek előtt meghallgathattam a dialógusokat. Először - talán naiv vagyok - azt hittem, a pszichológiai dráma nagymestere sajátos megoldást választott a hősnő végső tusájának felvezetésére, de amikor a stáblista már néma csendben pergett a szemem előtt, miután másfél perccel előbb már megismertem az életben maradt mellékszereplők sorsának alakulását meg a szinkronrendező nevét (bocsánat, ezt nem hagyom ki: Dobos Imre), mialatt Madame Bovary még a haláltusáját vívta a patkányméreggel, rájöttem, baki ez a javából. Egyébként már akkor gyanakodni kezdtem, amikor először szólalt meg a narrátor azzal a jól ismert hanghordozással, amelyet a tudomány legújabb felfedezéseit, esetleg a világ ismeretlen tájait bemutató dokumentumfilmekben szoktam meg.

De térjünk vissza a tévére! Szóval, márciusban volt tévéújságom, Bovarynét is ott pillantottam meg. Böngésztem, ráállítottam a szemem a „francia” szóra - s minő meglepetés! -, keresni sem nagyon kellett, minden napra jutott valami. Egy sorozat a magyar 1-en, valami mozikból kikopott romantikus vígjáték az HBO-n, egy ismeretlen történelmi dráma a magyar 2-n, egy werkfilm az RTL Klubon, egy örökérvényű, (felújított) muzeális Tati a Dunán, de a legsivárabb napon is találtam egy koprodukciós filmet valahol. Ha pedig ebből sem jutott valamelyik napra, akkor a Eurosporton még mindig megnézhettem egy Franciaország-Spanyolország barátságos mérkőzést, vagy a Francia Kupa egyik (mondjuk Lille-Lens) meccsét. Nem vagyok épp sportrajongó, de az elkötelezettség az elkötelezettség. És azt még én is tudom, milyen fontos szerepet tölt(ene) be a foci (nem csak) a franciák országimázsában. Erre is van bizonyítékom ám: nemrégiben osztották ki a már említett César-díjakat. Philippe Noiret mintegy véletlenül, kötözködésből került fel a színpadra, hogy megleckéztesse a zöldfülű Gadot és a közönséget. Mert lagymatagnak találta a tapsot - ünnepelni úgy kell, mint egy futball-VB-n a stadionban -, és - abrakadabra! - ott találta magát a szó szoros értelmében díszes publikum egy fergeteges ováció közepén, a lelátó alatt. Aztán a két szmokingos színész hamar visszasétált a gálára, hogy Philippe Noiret, ha már így odapottyant, csak úgy, mellékesen, átadjon egy szobrot. Na, pont úgy, ahogy nekik, nekem is sikerült a meccs taktikai csatározásait kiváltanom - egy focis filmmel, ami nem igazán a játék fortélyaiba avatott be, hanem a menedzsment piszkos fogásaiba.

A Háromszoros visszavágó

Keletkezési idejét tekintve aránylag friss film, témájáról ugyanez már nem mondható el. Úgy tartják, hogy a rendező még 2002-ben is a francia válogatott 1998-as, 3:0-s világbajnoki győzelmét próbálta kiaknázni - ki tudja? Manapság Franciaországban honnan is indulhatna máshonnan egy illegálisan ott tartózkodó magyar (!) srác futballkarrierje, mint a börtönből?! A szabadulás előtt az egyik piti bűnöző (Manu) lecsap a másik (Tibor) aranylábára, nagy pénzt sejtve benne, legalábbis nagyobbat, mint a mobiltelefonokban, amelyekkel eddig üzleteltek. Ne sértődjön meg senki itt e hazában, mondván „micsoda hírét keltik a magyaroknak”, személyesen is volt szerencsém hasonló üzletágban tevékenykedő fiatalkorúakkal találkozni a párizsi előzetes börtönben (tolmácsként, ahogyan a filmeket is csak nézem, anélkül, hogy szerepelnék bennük), ez a véres valóság. Manu váltani akar: futballmenedzser lesz, Tibor is váltani akar: a francia válogatott az álma - ez a motívum persze később teljesen elfelejtődik a filmben, talán nem is baj. És elkezdődik a focimitológia felelevenítése, a focimetaforák sorjázása: a bár neve (3:0 Riói Part), ahol Manu ostobán elkezdi a kérkedést, a pólója az 1976-os Saint-Étienne-i kupadöntő felirattal, a tréninggatya, amelyből egy percre sem bújik ki, Tibor klasszikus focistafrizurája, amitől csak a reklámharc szabadíthatja meg. Kedves. Mindemellett a film egyáltalán nem Lorant Deutsch és Samuel Le Bihan filmje, ők ezen a meta-fórumon is csak a piti vonal, a majdnem gyerek, naiv focista és a maga egyszerű módján nyomuló bunkó, akiket az egyik oldal szerint használni, a másik szerint nevelni kell. Ez az egyik oldal a Paris Saint-Germain menedzsere, a „Marbello-farm” gazdája, ahol a jószág a kreatin nevű pirulákon izmosodik (vagy válik kreatív játékossá?), a futballbiznisz guruja, Oscar Marbello. A színészválasztás remek, jobbat keresve sem talált volna a szerepre a rendező-forgatókönyvíró Fabien Onteniente, mint a sátáni vonásokkal rendelkező Gérard Darmont. És aki szembeszáll vele, nem más, mint a hasonló arcszerkezetű, csak sármosabb, szomorúbb kivitelben, Gérard Lanvin. Az általa játszott Alain Colonna Brazíliában él, Manu pedig elutazik érte, hogy hazacsalogassa, de Colonna számára nem a nagy felfedezés a fő mozgatórugó, hanem az, hogy Marbello már lecsapni látszik az ifjúra. Ez a szál a film dramaturgiájának erőssége: egész a végkimenetelig nem tudjuk meg, kényszerű vagy önkéntes volt ez a száműzetés, miben is áll Colonna motivációja - mert Manué, Marbellóé és afrikai sztárjáé a pénzben, Tiboré a játékban és a dicsőségben, a nyafka focistafeleségeké a szeretőik mezének számában stb. És azt is látjuk, ki mivel motivál, ez ennek a világnak a kulcsa (ezt sugallja a bizonyos jelenetekben fel-felhangzó rapszám): Manu csak dumál, Tibor mamája a könnyeivel próbál a fiára hatni, Colonna kihasználja mások hiszékenységét (persze csakis a jó ügy érdekében), Marbello zsíros reklámszerződésekkel (a csokireklám megkapja azért a magáét a rendezőtől) és nőkkel. És Tibor megy a farka után, ő is csak egy rajongó: a börtönben még csak a fotómodell Eva valami magazinból kitépett fényképét csókolgatja, a szabadulási ajándék egy óriásplakát, mígnem élete első focista- (pontosabban Nestlé-) partiján szembetalálja magát a hús-vér lánnyal, neki ennyi éppen elég. Pedig ez is csak egy illúzió - Eva csak akkor ölel, ha a bokor mögött ott lapulnak a lesifotósok -, el is illan a film közepe felé, a jól felvezetett motívum nyom nélkül eltűnik.

A dramaturgia leggyengébb pontja a Colonna hazatérésével elkerülhetetlenül (?) megjelenő mellékszál, az Arpajonban élő húg, aki a helyi női focicsapatot dresszírozza. Sokat gondolkodtam, miért tér Onteniente annyiszor vissza ebbe a kisvárosba, hacsak nem azért, hogy Isabelle Nanty játékán mulassunk, hogy belássuk, Colonna egy zseni, akár ezt a csapatot is győzelemre vezeti, még akkor is, ha a saját húgát kell a kapuból kiállítania. Még a sör is tanulságízű a helyi kocsmában.

Colonna támadása csak a második félidőben indul meg (az a baj, hogy képtelen vagyok felidézni az 1998-as meccset, ha láttam egyáltalán), az elsőt kicsit elunatkoztuk, a bíró hagyta, hogy kiismerjük az ellenfél játékát. Aztán hirtelen kiruccanás Isztambulba, a Galatasaray fellegvárába, tárgyalás a Milannal és a Juventusszal (még jó, hogy az én papám is totózott valaha), és Tibor hipp-hopp leszerződik az utóbbi csapattal. Kiállta a próbákat, ahogyan Manu is, aki az arpajoni női csapat legfőbb masszírozó-motiváló tényezőjévé lépett elő időközben, egy-két ballépés és bocsánatkérés után. És végre megérthetjük a film címét is: Colonna már két marék borsot odatört Marbello orra alá - 2:0. De mi lesz a harmadik? A párizsi guru lefárad Arpajonba, hogy raportra hívja vetélytársát, akár egy maffiafilm paródiája: a jó és a rossz tisztázza a helyzetet a limuzinban. Ha te így, én is így, nincs egyezség, tiéd volt az üzlet, enyém Brazília - közben pedig halljuk a festékszóró sistergését, ahogy az utcáról beszűrődik a füstüveg ablakon át. A harmadik, utolsó gól éppen csak hogy begurul a kapuba. A 3:0 felirattal kipingált luxusautó mögött az igazság bajnoka egy szál táskával a kezében elindul a reptér felé, eltűnik a kisvárosi dombok mögött - a mór megtette kötelességét. Lehet, hogy ezt az erőtlen támadást jobb lett volna kihagyni.

Viszont a húg férje végre kerékpárra pattant, hogy beteljesítse álmait egy egyéni sportágban, a franciák másik kultuszszámában, így hát Ticky Holgadóval (emlék: ő szólalt meg Amélie Poulain éjjeliszekrényén, a fényképen) kerekezhetünk át Francis Veber birodalmába. A Pofa be! (2003) című hülyeség-apológiában már nem a sebváltót, hanem egy darus kocsi emelőkarját kezeli, némileg ittas állapotban - a kocsma tulajából (lásd Arpajon) egyszerű fogyasztóvá süllyedt. Veber filmjeiből márciusban egy kisebbfajta sorozatra való jött össze a magyar csatornákon: a Pofa be! kicsit felfújt tévépremierje (TV2), A dilisek vacsorája, amit a budapesti József Attila Színház gyakorlatilag a film bemutatója óta játszik sokkal találóbb címmel (Balfácánt vacsorára) és A Jaguár. Veber színészi jutalomjátékokat ír és rendez - csak a miheztartás végett, ő volt a Magas szőke férfi forgatókönyvírója 1972-ben. Saját filmjeinek kulcsa a

furcsapár-motívum:

enyhén színházízű vígjátékaiban (ami nem feltétlenül hátrány) frappánsan rendeli egymás mellé a különféle karakterszínészeket. Thierry Lhermitte-et az azóta elhunyt Jacques Villeret-vel ellenpontozza (Dilisek vacsorája), Jean Reno kemény, magányos farkas figuráját (Ruby) pedig Gérard Depardieu puha, barátra vágyó mackójával (Quentin). Rájuk épül a Pofa be! - az a francia film, amit valahogyan nem sikerült moziban megnéznem, pedig lehet, hogy a nagy vászon jobban kihozza a film erényeit, mint a kis képernyő. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem mulattam jól a színlelt vagy valódi hülyeség számtalan megfogalmazásán, azon, ahogyan a „legkisebb kaliberű elme” lecsap a „legnagyobb kaliberű gengszterre”. Ahogyan Quentin elviselhetetlenül idióta fecsegésével fogyasztja a börtöntársakat, vagy ahogyan betuszkolja Rubyt a daru kosarába, hogy kireptesse újdonsült barátját az elmegyógyintézet szűkös falai mögül, vagy ahogyan Ruby mindenáron spiclinek nézi Quentint, mondván „ilyen kevés neuronnal ember nem születik”. Ugyanakkor a film nem több - a persze alapos motivációkkal alátámasztott - viccek feledhető parádéjánál, két remek színész előadásában. Renónak jól áll a hallgatag gonosztevő, aki csak a leszámoláson töri a fejét, Depardieu-re pedig mintha ráöntötték volna a „retardált szófosó” szerepét - talán öregszik... Viszont valahogy nem tudok mást kezdeni a filmmel, mint hogy sorolgatom a burleszkhagyományból táplálkozó, megmozgatott poénokat: a lábak mély nyomát egy kocsi tetején, a többszörös autólopást, amelyek során a két szabadulóművésznek vagy az üldözők kocsijait, vagy kizárólag rendőrautókat sikerül elkötni, Quentin hangeffektjeit, amelyeket a betörések egészítenek ki - először egy zsokéhoz -, minő szerencse, hiszen Quentin nagy lórajongó (Depardieu fantasztikusan nyihog), Rubyben is azt szereti, hogy olyan lószeme van, utóbb a bolond bizgentyűk butikjába (a ford.), ahonnan sikerül elemelni egy fingó párnát és egy tehénbőgést imitáló dobozkát. Ezernyi részlet, ami mind arról tanúskodik, hogy nemcsak a cselekmény, de a háttér is aprólékos műgonddal szerveződött (lásd még a két főszereplőhöz rendelt otthonos helyszíneket: Quentin kocsma-álmát, „A két baráthoz” nevűt, amihez egy gyönyörű, igazi francia, késő szecessziós bárt választott Veber, és Ruby kriptáját, ahová a lopott pénzt rejtette). Minden klappol, még a mellékszereplőket sem aprózza el a rendező (említsük meg a Háromszoros visszavágó erős, fekete vonású duóját kiegészítő Richard Berryt - 3:0 a franciáknak -, és a mindent felülmúló cinizmussal megszólaló André Dussolier-t), semmi sem tűnik igazán feleslegesnek, az ellentétek dramaturgiájára építő film mégis teljes mértékben feledhető.

Hét évvel korábban, A Jaguárban (1996) Reno párja Patrick Bruel volt, aki annak ellenére, hogy elsősorban sanzonénekesként ismert, egyáltalán nem játszott rosszul. Veber dramaturgiája itt sem más: a nagy és a kicsi, a sörtehajú és a fürtös, a kemény és a puha, az ősi kultúrák védelmezője és a XXI. század póker-gyermeke. De talán a két környezet - a párizsi Concorde tér szökőkútjának és Amazónia vízeséseinek, a reptéri vécé és a dzsungelben megbújó indián falu ringjének, a párizsi pénzbehajtóknak és az őserdő letarolására szakosodott bűnbandának - párhuzamba állítása nyíltabban vezet be a hétköznapinak tűnő mesevilágba. Hamarabb hiszem el, hogy a kártyaadósságai elől menekülő François (Bruel) hinni kezd egy amulett erejében és önnön kiválasztottságában, mint azt, hogy az egyik leghírhedtebb rablógyilkos galamblelkűvé válik egy idióta önfeláldozó jóindulatától vagy egy albán menekült lánytól. Itt Reno az entellektüel jófiú (antropológus szülők gyermeke, hm), ő még ezt is be tudja adni nekünk, Bruel a csélcsap, megtérő szélhámos. Manu, az indián sámán európai jelenléte is sok bájt kölcsönöz a filmnek: ahogyan nyakláncokra cseréli François kabátját, sálját és paplanját, ahogyan rendszeresen meghal és feltámad a kórházi ágyon (kész Vészhelyzet), ahogyan zöld, vadállati villogással tölti meg telepatikus erejével François szemeit. A burleszkvilág és a tanulság itt sem hiányzik, csak az egész valahogy kedvesebb: a rosszak, a fekete sámán és bandája megfutamodnak, François pedig Amazóniában az öreg indián lelkével együtt megtalálja a sajátját is (persze erre is rásegít egy lány, akinek egy szavát sem érti). Van üldözés (autós és repülős), van verekedés (vécéajtós és lándzsás), van nőzés (ötcsillagos szállodában és gyékényszőnyegen), és van megtisztulás. És mindezt Vladimir Cosma zenéje kíséri. Nekem jó.

Bruel énekesi karrierjét azért is említettem meg, mert nem egyedül ő villog ám ilyesfajta kettős szerepben a francia mozi világában. Nem, nem akarok visszanyúlni Yves Montand-ig, aki szintén dalolva kezdte, csak egyik késő este megint kapcsolgattam a tévém. És mielőtt elaludtam volna a jól kiült fotelben, egy igen illusztris társaságban megpillantottam a 80-as évek két markáns figuráját, Renaud-t és Johnny Hallydayt, akik éppen rádiópárbajt vívtak. A párizsi underground lepattant, farmerdzsekis figurája a bőrszerkós, Husky-szemű sármőrrel váltogatta a bárpultnál a sávokat, azon versengve, melyikük felvétele lengje be a helyi maffia törzshelyét. És annak is megörültem, hogy A balhé című film számomra ismeretlen Brad Mirman nevű rendezője kihasználta azt a hasonlóságot, amit jómagam is már régen felfedezni, de legalábbis érezni véltem Richard Bohringer és Harvey Keitel között. Az önmagukat nagystílűnek feltüntető, ugyanakkor kisstílű párhuzamos bűnbandák kalandjairól viszont sajnos nem tudok beszámolni, mert az első örvendezésen viszonylag hamar felülkerekedett az álom.

Viszont két Chabrol-filmet végignéztem, mert kifejezetten szeretem azt a finom lélektant, amit ez a rendező immár majdnem ötven éve művel fáradhatatlanul. A hetvenöt éves mester majd’ minden évben kidob magából egy filmet, nem tudom, hogy csinálja, de én speciel még bírom. Persze a magyar mozikban legutoljára a 2000-ben készült Köszi a csokit! ment (azaz azóta csinált még négyet) Isabelle Huppert-rel az egyik főszerepben, aki akkorra már elérte azt a (mínusz) hőfokot, amit Haneke is szeret (lásd A zongoratanárnő). Meg én is.

A Bovarynét

legfőképpen azoknak ajánlom, akik vagy régen olvasták a regényt, vagy szeretik, ha mások olvasnak helyettük, és azoknak, akik szívesen követik végig azt a folyamatot, ahogyan Isabelle Huppert arca kihűl 1991 környékén. A Flaubert-regény remek anyag egy ilyen átalakuláshoz, az Emmát megformáló színésznő közeliben játszhatja végig az önmegismerés és az önbecsapás folyamatát tükröző arcvonások teljes palettáját. Kezdetben talán Puskin Tatyjánájához hasonlít az eladósorban lévő vidéki ifjú hölgy, aki unalmában romantikus álmokat sző, zongorázik, rajzol, hímez, de nagyon hamar kiderül, hogy ez is csak egy szerep, amit kedvére alakíthat: Bovarynak akaratlanul is felajánlja magát azzal a gesztussal, hogy felteszi a koszorút a fejére. Aztán gyorsan hozzá is megy, hogy eggyel nagyobb faluba költözhessen, de hamar megfogalmazódik benne a kétely: „Miért is mentem férjhez?” A báljelenet, Emma első bálja gyönyörűen mutatja az erőviszonyokat: a férj három méter távolságból követi gyönyörű, fiatal, csendes asszonyát, aki folyamatosan „szemléz”. Ruhák suhogása, egymáshoz dörgölődése a keringő közben - és Emma megszédül, többet ki sem akar szállni ebből a körhintából, amely mindig vissza-visszatér a kiindulási ponthoz, Charles mellé, hogy az asszonyka kipihenhesse az émelygést, amíg egy másik érzés, a hiányé el nem fogja. Aztán Charles átülteti egy nagyobb körhintára (lásd a film zárójelenetét), a városira, bár még ez sem mérhető az óriáskerékhez, Párizshoz, az igazi álomhoz. Yonville-ben Emma végre társra lel Léon személyében, aki hasonló ábrándokat kerget - csakhogy ő el is jut a fővárosba. Aztán jön Rodolphe, a pótszer, aki legalább a testét felszabadítja. Szakítás, betegség, Emma/Isabelle Huppert arcáról lehull még egy sima réteg. A gyógyszer a színház, amit Emma saját közegének érez, válasz a báljelenetre: az asszony újra szemléz, megpillantja azt a tisztet, akivel először keringőzött, és a felbukkanó Léon karján visszaül a körhintára. És az új szerető mellett Emma arca újra kisimul, csakhogy a vonások már érettebbek, tudatosabbak, ő maga rajzolta őket. De, ahogyan ezt a külsőségek tükrözik, nem is közvetlenül ezek a férfiak teszik őt tönkre, hanem a fellobbanó hiúság és büszkeség, ahogyan Emma teljesen külső kontrollossá válik az álmok elszigeteltségében, amit a divatárus Lheureux (lefordítom: a Boldog) fon körbe hálójával. Emma titokban eladósodik, mindenki magára hagyja a bajban, csak unt férje nem. Az egyetlen megoldás a végső, valós, fizikai émelygés: bevesz egy nagy adag patkánymérget, és szabályosan kiszenved. Persze Chabrol verziója több az egyszerű történetmesélésnél, finom jelzésekkel építi fel Emma képét: amikor Rodolphe-fal és Léonnal találkozik, először mindig csak egy tükörben pillantjuk meg, otthon pedig vagy árnyként vetül a ház falára, vagy hamar tükör után nyúl. Talán az egész nő nem több, mint a tükröződések optikai játéka.

Hímnem-nőnem

A pokolban (1994) Emma Bovary történetének tükrözött, hímnemű változatát véltem felfedezni. Ez már nyíltabban lélektani dráma, kortárs környezetben, Clouzot forgatókönyvéből - tudjuk, mire számíthatunk. A sajátos chabroli színt, legalábbis a Bovaryné után így érzem, az eszköztár adja meg a filmnek: ahogyan lassanként kirajzolódik előttünk Paul, a szállodatulajdonos férj skizofréniája, úgy szaporodnak el körülötte a tükrök. Az utolsó jelenetben már nemcsak azt nem tudjuk, hogy a párbeszéd valóságos-e, vagy csupán a beteg képzelet szüleménye, hanem azt sem, melyik oldalról, melyik tükörben és kit látunk igazából. Egymásba olvadó tükörképek sorozatát kapjuk, akárcsak a versailles-i palota tükörtermében. De ahhoz, hogy eljussunk eddig a teremig, előbb fel kell építeni a palotát, jelen esetben szállodát. Aztán szerelembe esni, megnősülni, gyereket csinálni, a vendégekkel beszélgetni, megmártózni a féltékenyég bugyrában, titokban követni a gyönyörű asszonyt (Emmanuelle Béart), átvergődni egy erdőn, hallgatni a repülők, a motorcsónakok és a legyek idegtépő, monoton zümmögését - míg végül semmi más nem létezik körülöttünk, csak a belső hangok vádaskodása. Paul belső kontrollos, pontosabban ezt veszti el szépen lassan, azáltal, hogy saját életének egyre több külső lenyomatával találkozik: a gyerek, a diaképek, amelyeket a felesége az autószerelővel nézeget (akit a szintén énekes Marc Lavoine játszik - hál’ istennek röviden), az állandóan kamerázó vendég - no és a tükrök. És hogy Paul valóban elvágja-e Nelli, a felesége torkát a borotvával, meg hogy elviszik-e végül a mentők, ezt Chabrol ránk bízza: elegánsan odavet egy NINCS VÉGE feliratot.