Csejk Miklós
A halott Isten arcára fagyott mosoly
Ingmar Bergman és az egzisztencialista filozófia - DVD-n

Nietzsche egy nap arra ébred, hogy nincs bennünk jelen már az Isten, nem hiszünk benne, nem gondolkodunk róla, pontosabban nem befolyásolja gondolkodásunkat valamiféle szuperegóként. Nem cenzúrázza érzéseinket és tetteinket. Elvesztette funkcióját, nem támogat, vigasztal, nem ad reményt. Magunkra maradtunk, ha úgy tetszik , szabadok lettünk, szabadok és magányosak. Minderről a jeles filozófus nem úgy beszél, mintha ez a jó vagy a rossz leegyszerűsítő kategóriába sorolható lenne, hanem mint látleletet mutatja föl, vagy inkább egy párás tükörről törli le a homályt okozó nedvességet, majd elénk tartja: nézz bele! A 20. század gondolkodói közül sokan vizsgálták az embert abból a szempontból, hogy mit tud kezdeni ezzel a létállapottal. Közöttük Ingmar Bergman is.

A Cinetel kiadó eddig hat Bergman-filmet hozott ki DVD- n, kétszer hármas csomagolásban. Az egyik Bergman trilógiáját gyűjti össze, vagyis a Tükör által homályosan (1961), az Úrvacsora (1962) és A csend (1963) című filmeket tartalmazza. Bár a trilógia meghatározás nem pontosan illik erre a három filmre, mert az egyetlen, ami összeköti őket, az Isten keresése (illetve az Isten csendje), ami azonban az egész bergmani életműben tetten érhető. Másrészről viszont maga Bergman is használja a trilógia kifejezést, melyet illik hát tiszteletben tartani. „Ez a három film a leszűkítésről szól - írja Bergman. - A tükör által homályosan - a megszerzett bizonyosság, az Úrvacsora - a megértett bizonyosság, A csend - Isten csendje - a negatív lenyomat. Ezért neveztem trilógiának.” A másik válogatás A hetedik pecsét (1956), A nap vége (1957) és a húsz évvel későbbi Őszi szonáta (1978) című filmeket tartalmazza. Az abszolút érthető, hogy miért A hetedik pecsét tel kezdődik a sorozat, hiszen ezzel a filmmel ért be igazán Bergman, ekkortól találta meg a saját hangját, és ez az első filmje, amely tényleg remekmű, nem hagy kívánni valót maga után, ráadásul a közönség is kedveli, izgalmas, érdekes, sőt még cselekményesnek is mondható. (Halkan megjegyzem, a Fűrészpor és ragyogás (1953) is megérne egy DVD-t - ebben dolgozott először együtt Bergman operatőrével, Sven Nykvisttel.) A következő filmje, mely mestere és példaképe, a főszerepet alakító Victor Sjöström filmrendező ( fontosabb filmjei: Terje Vigen , 1917; A halál kocsisa , 1920) előtti tisztelgés is egyben , A nap vége . Ez talán a bergmani életmű legmaradandóbb darabja, és méltó helyen van a dobozban: ez a második. Érdekes, hogy szintén a cselekményesebbek közül való. Road movie a felszínen, bár inkább belső utazás a tudat alá. Egyébként a művészfilmekhez kevésbé szokott egyetemisták is nagyon szokták szeretni, ahogy A hetedik pecsét et is, vagyis a Bergman-„birodalomba” való bevezetéshez ez a két film remek választás. Érdemes megjegyezni, hogy A nap vége eredeti címe is gyönyörű: A szamócás (svédül Smultronstället ). Íze is, illata is van egy ilyen címnek, az ember fantáziája meglódul: mennyi minden történhet egy szamócásban! (Persze nincs ezeknek híján a film sem!) A szamóca több Bergman-alkotásban megjelenik, sokszor kulcsmotívum. A hetedik pecsét ben a lovag, mikor megérzi (vagy megérti) az élet értelmét, szamócát eszik és tejet iszik. A nap végé ben a gyermekkor szimbóluma a szamócás, az elveszett harmóniára utal. Kár, hogy még a kezdetek kezdetén nem fordította le a magyar forgalmazás az eredeti címet. Már csak azért is, mert a svéd nyelvben a smultronstället nemcsak azt jelenti, hogy szamócás, hanem átvitt értelemben idillikus helyet is. Nem értem, hogy a harmadik film miért került a dobozba. No nem azért, mert az Őszi szonáta nem remekmű, de ha ez tényleg egy komoly sorozatnak indul, akkor miért ugrik húsz évet? Miért nem lehet kivárni, míg sorra kerül? Mondjuk Bergman következő filmje, Az élet küszöbén nyugodtan kihagyható, ám az 1958-as Arc (mely az 1959-es velencei filmfesztiválon három díjat is nyert) pont megférne harmadikként a dobozban. Sőt, jobban is beleillene a sorba, mint az Őszi szonáta , mert az Arc többek között folytatja A hetedik pecsét ben megkezdett gondolkodást a művészet helyéről és szerepéről életünkben, másrészről meg még nem tartozik a szűk légkörű kamaradrámák közé, akárcsak az előtte lévő két film - az Őszi szonátá val ellentétben .

A két Bergman-DVD-doboz ízléses. A Trilógia dobozának fekete-fehérsége jó kontrasztja a másik sorozat meleg színének, a barnának. Ez azért érdekes, mert a bergmani életműben a trilógia jelenti a legmélyebb pesszimizmust, a sorozat első filmjei viszont elég sok pozitív érzést tartalmaznak. A filmekről sokatmondó fotókat választottak a dobozra : izgalmas, kifejező, feszültséggel teli képeket . Ám a dobozon lévő ajánlószövegek sutákra sikerültek. Bergmannál nem kellett volna erőltetni a cselekményleírást, esetleg ha a gondolati síkról írtak volna néhány keresetlen mondatot, biztos érdekfeszítőbb lehetne. Jó, hogy a magyar szinkron mellet t angol felirat is található a DVD-n, hiszen sok idegen nyelvű egyetemista tiszteli meg országunkat. De olyannyira gyönyörű a svéd nyelv, hogy a magyar szinkronnak én nem nagyon tudtam örülni, bár középiskolai órára manapság nem érdemes nem szinkronizált filmet vinni. Az extrák közül kifejezetten kedvemre valók voltak a képgalériák, Bergman kompozíciói állóképként is expresszív tartalommal bírnak, ami leginkább persze Gunnar Fischernek és Sven Nykvistnek köszönhető. Kár, hogy a fotók válogatásánál nem foglalkoztak azzal, hogy minden fontosabb jelenetről legyen néhány felvétel, majd hogy ezek a cselekmény időrendjében kerüljenek fel a DVD-re, mert ha így lenne, akkor újra lehetne élni diavetítésszerűen az egész filmet. Újra meg újra. A film megtekintése után, a fotókat nézegetve jól el lehet töprengeni a mélyebb összefüggéseken. Kár, hogy erre nem figyelt a kiadó. Kellemesek a nyitó menük is, semmi gyanús hivalkodás. Bár rendes filmográfia mindegyik DVD-n található, de nézetem szerint a filmtörténet legjelentősebb rendezői esetében ez kevés. Mennyi, de mennyi adat fér el egy DVD-n - gondoljunk csak bele! Ráférhetne például Bergman írásban is kiadott műveinek listája (volt egypár ugyanis), a róla készült szakirodalom listája, ne adj' isten a róla készült szakirodalom jelentős része is (legalább a magyar nyelvűek). Szkenneléssel nem nagy munka, bár könyvtározást azért valószínűleg igényelne rendesen a dolog. Ettől függetlenül egy komolyabb szakirodalom - lista általában nagyon hiányzik a filmtörténet remekei sorozatokból. Viszont, és ez nagyon nagy meglepetésemre, sőt örömömre szolgált, szerepel a DVD-n saját gyártású filmelemzés is. Az ember azonnal úgy érzi magát, mintha egy virtuális filmklubba csöppent volna. (Persze a filmklubok hangulatát nem adja vissza egy DVD, hiszen a filmklubban egy közösség együtt fejti meg a filmet, együtt gondolkodik róla, itt pedig passzív a néző. De ettől függetlenül nagy örömet okozott már csak maga a tény is, hogy készítettek saját gyártású filmelemzést egy DVD-hez.) A Bergman-sorozat filmelemzéseit Perlaki Tamás tárja elénk. Perlakiról annyit mindenféleképpen érdemes tudni, hogy több évtizedes filmklubos tapasztalattal bír, generációk filmes ízlését formálta, kis túlzással nincs komoly értelmiségi, aki legalább egy szeánsz erejéig n e fordult volna meg egy Perlaki-filmklubban. Bár a haja kezd őszbe borulni, lelkesedése fáradhatatlan, alázata a filmrendezők és a filmértő közönség iránt pedig , nézetem szerint , változatlan. Ő az a tanáregyéniség, aki engedi szárnyalni diákjait, belőlük, a gondolataikból építkezve, kérdezve, közösen alakítja ki a filmek éppen aktuális elemzését, ami persze mindig egy kicsit más és más, hiszen mi is napról napra változunk. Kevésszer áll ki egymaga, és elemez végig egy filmet, mert tudja, hogy ez így nem sokat ér. Ő gondolkodni tanítja a generációkat a filmekről. A DVD-n azon kevés alkalmak egyikét élheti meg a néző, amikor Perlaki Tamás elmondja a film elemzését. Rekedtes, raccsoló, de végtelenségig kedves hangját halljuk, miközben egy laptopba írja gondolatait, vagy éppen teázgat egy csöppet. Perlaki a filmek fontosabb jeleneteit vágja rá szövegére, nem tolakszik a néző figyelmének középpontjába, jelen van, de csak szerényen, tanárosan, majd egy apró kis mosollyal a szája szélén odébbáll. Összefogott, felkészült, okos, és azon kevesek közé tartozik, akiknek a cselekményen kívül nagyon fontos gondolatai vannak a filmek formanyelvéről is. Érdemes ezeket a filmelemzéseket többször is megnézni, sokat lehet belőlük tanulni. Sajnos ez nem mondható el a Bikácsy Gergely-féle filmelemzésekről - ezek a Bergman trilógiáját tartalmazó DVD-ken találhatók. Bikácsy személye sokkal inkább a középpontba húz az elemzések alatt, mondandója felszínesebb, a filmek alapos elemzésébe pedig mintha bele se merne fogni. Kár érte, hiszen Bikácsy is köztiszteletben álló filmesztéta.

A hetedik pecsét az egyik legizgalmasabb Bergman-alkotás. A lovag halállal való sakkozásának szimbóluma egy csomó kérdést vet föl. Ha szó szerint értelmezzük, akkor arról beszél nekünk Bergman, hogy igenis lehet időt nyerni a halállal szemben, bár ezt azon nyomban cáfolja is, mégpedig akkor, amikor kiderül, hogy a halál csal, mert megtudja a lovag következő lépését. Ha elvonatkoztatunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy mindannyian sakkozunk a halállal, ahogy megszületünk, abban a pillanatban halálra vagyunk ítélve, hiszen úgy kell leélnünk az életünket, hogy tudjuk, meg fogunk halni. Az egzisztencialista filozófusok azt a tényt, hogy meg kell halni, az emberiség „botrányának” tartják. Arról van szó ugyanis, hogy ebben a sakkjátszmában soha nem nyerhetünk, mindenféleképpen vesztünk . A halál (a mészfehér arcú, vagy ha úgy tetszik , fehér bohóc kinézetű Bengt Ekerot alakításában) csalása ebben áll. Az egzisztencialista filozófusok szerint úgy szabadulhatunk meg ettől a nyomasztó tehertől, hogy tudatosítjuk: mi is meg fogunk halni. Haláltudattal élünk nap mint nap, s ezzel meg is szabadulunk a haláltól, hiszen nem félünk már tőle. A lovag (a kemény tekintetű, de vonásait bármikor meglágyítani kész Max von Sydow) is így szabadul meg halálfélelmétől, vagyis nap mint nap sakkozik a halállal egyet. Felismerése, melynek lényege az, hogy igenis létezik boldog család, ha a férfi hagyja szabadon kibontakozni feleségét, de emellett megtalálja helyét és szerepét a családon belül, ha a szeretet még képes létrejönni és vibrálni két (illetve a gyerekkel együtt három) ember között. Vagyis felismerése az, hogy létezik szeretet, melynek egyik egyházhoz sincs sok köze . Továbbá felismerése még a lovagnak az is, hogy egyetlen esélye van az emberiségnek a túlélésre (vagyis a halál kijátszására), méghozzá az, hogy empátiával viszonyulunk egymáshoz, hogy figyelünk egymásra, segítünk a rászorulókon, túllépve önz és ünkön megpróbálunk adni is egymásnak azon felül, hogy folyamatosan elvárjuk, hogy kapjunk. Bergman maradandó és a mai napig aktuális képekkel tárja elénk a művészet és a közönség viszonyát, a csodát és az értetlenséget egyaránt, valamint azt is, hogy milyen fogékonyak vagyunk a valóságshow-kra, vagyis bemutatja, hogy milyen lelkesedéssel nézi végig az utca közönsége az önostorozó leprások és bűnbánó szerzetesek gusztustalan és alpári műsorát, s mily áhítattal hallgatja a gyűlölettől fröcsögő (mai populista politikusokra rémes aktualitással hasonlító) egyházi személy szónoklását.

A nap vége ( Szamócás ) remek álomjelenetekkel ajándékozta meg a filmtörténetet (ahogy A hetedik pecsét pedig egy képzőművészeti igényességgel megkomponált haláltánccal). Ebben a műben Bergman szürreális álomjelenetei a valóságból nőnek ki. Feledhetetlen a professzor (a nemcsak filmrendezőként, hanem színészként is emlékezetes Victor Sjöström alakításában) vizsgázása, amikor persze meg kell buknia, vagy a mutató nélküli órás utcán a halottat szállító kocsi elakadása a lámpaoszlopban, a kerék elgurulása, majd a koporsó kihullása. Az emlékképek világos színei az álomjelenetek félelmetes sötétségével állnak kontrasztban. A gyermekkor (szamócás) felhőtlen boldogságának emléke a tudatba való alászállás eredményeként egy kissé kibővül, árnyaltabbá válik, ugyanis kiderül, hogy a jelen problémáinak jelentős része ide vezethető vissza. A professzor, aki alkalmatlannak tűnik a szeretetre már jó ideje, és aki nemcsak önmagát, hanem saját fiának az életét is tönkretette saját önző szeretetnélküliségében , a road movie során arra ébred rá, hogy szeretet nélkül semmit nem ér az élet. Mindebben fiának felesége (Ingrid Thulin) nagy segítségére van. A stoppos lány, aki Sára névre hallgat (akárcsak gyerekkori szerelme, Bibi Anderson alakításában), és aki egy ateista fiúval és egy hívő (sőt papnak készülő) fiúval együtt utazik, arra hivatott, hogy önzetlen szeretetével megváltsa ezt a mogorva öregembert, illetve egészen pontosan előkészítse arra, hogy megváltsa önmagát, ami tulajdonképpen maga a megnyugvás. Érdekes, hogy A hetedik pecsét ben is megjelenik az ateista és a hívő stoppos fiú kettőssége, ugyanis a lovag hívő és a fegyverhordozója hitetlen. Mintha két , egymást jól kiegészítő én járna, keresne valamit az úton mindkét filmben. A nap végé ben ráadásul harcban is állnak egymással, összeveszésük tárgya Isten léte vagy nemléte. (És már itt fortyog a mélyben a trilógia témája, vagyis kezdi megtalálni Bergman a saját keresztjét.)

A kiadás logikátlansága miatt a trilógia tárgyalása előtt húszéves kitérőre van szükség. Az Őszi szonáta is a zseniális Bergman-filmek közül való, mégis meg kell jegyeznünk néhány dolgot, hogy ráhangolódjunk az idős Bergmanra. Először is ekkor már Bergman leginkább kamaradrámákat forgat, szűk terekben zajló családi történetek et , s általában a tudattalan mélyrétegeibe kalauzolj a a nézőt. Az Őszi szonáta is ilyen, anya (Ingrid Bergman) és lánya (Liv Ullmann) próbálják megbeszélni a múlt sérelmeit. Újra a szeretet és annak hiánya áll a középpontban, és újra megjelenik a kettősség, kiderül hamar, hogy két lánya is van az anyának, csak az egyik értelmi fogyatékos. Egy kicsit olyan ez, mintha a Liv Ullmann által alakított lány nyomorék énje lenne a gyakorlatilag teljesen ösztönlétben tengődő lány. Az ekkor már rákos beteg Ingrid Bergman főiskolákon tanítható szinten alakítja az anya hangulatának változásait. (Eme utolsó szerepéért jelölték is Oscar-díjra a színésznőt, de természetesen nem kapta meg, Hollywood megrémült a szókimondó filmtől és az ilyen mélységű lélektani ábrázolástól.) Ebben a filmben a művészet és a befogadás problémája a művészet és műkedvelés konfliktusá vá „szelídül”. Bergman bemutatja azt a paradoxont, hogy a zseni, aki művészetével fényt és lángot teremt, hogyan botladozik saját életében. Magyarázatot is ad: nincsen már energiája legszűkebb környezetére. Másrészről meg alaposan, színről színre fejti föl a rendező, hogy milyen mértékű pusztítást tud egy gyermek lelkében végbevinni , ha szeretet nélkül nő fel. Illetve a túlságosan karizmatikus szülő melletti eltörpülés drámája éppen az, hogy még középkorú nőként sem képes önálló, felnőtt létre az, aki nem tudta végigjátszani az elszakadás, megbocsátás, visszatérés stádiumait, mely a felnőttkor alapfeltétele. Talán ebben a Bergman - filmben látjuk a legtöbb premier plánt, vagyis közeli beállítást, az emberi arcon lejátszódó drámát, ami egyébként Ingmar Bergman művészetének egyik alapköve. Az emberi arc megfelelő megvilágítása, a megszülető vagy éppen elmúló érzelem ábrázolása a bergmani művészet fundamentumai közé tartozik. És az már csak a hozadéka mindennek, amit Liv Ullmann mondott az egyik visszaemlékezésében, hogy nem volt annál erotikusabb érzés , mint amikor Sven Nykvist és Ingmar Bergman órákon át állítgatták a fényt az arcán. Vagyis ez a sok munka azért volt, hogy az érzelem a megfelelő fényágyon tudjon megszületni. A Bergman-birodalomba való bevezetés filmformanyelvi lényege ez.

Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott leveléből való a film címe: Tükör által homályosan . Vagyis most még „tükör által homályosan látunk”, de hamarosan eljön az idő, amikor majd Isten segítségével színről színre fogjuk megérteni a dolgokat. Ha majd Isten megjelenik nekünk, ha megértjük, vagy inkább megérezzük őt. Ahogy a trilógia mindhárom filmje, úgy ez a mű is Isten csendjéről szól, vagyis arról, hogy nemcsak elidegenedett, magányos és kommunikációképtelen emberekből áll a világunk, hanem Istentől végképp elhagyatott is. Isten hallgat, vagy amikor a filmben megjelenik egy skizofréniától megbomlott elme szüleményeként, akkor csak egy óriási pók képében tud materializálódni. Ami nekünk a 20. század második felében megmaradt, az pusztán egy szőrös lábú pókisten. Karin (Harriet Andersson kifinomult, fájdalmasan realista játékával) arról beszél, hogy az istenvárásnak van értelme, bár itt nem üzeni Godot (mint Becketnél), hogy hamarosan megérkezik, annak ellenére persze, hogy az éppen aktuális napon biztosan nem tud eljönni. Itt csend van, Isten sűrű , sötét csendje. Ami ebben a csendben a legfélelmetesebb, hogy nemcsak Isten, vagy valamiféle remény hiányzik a megváltáshoz, hanem a szeretet is. A történet a tengerparton játszódik , a lét perifériáján, a szabadság hagyományos szimbólumának partján. Itt található egy hajótörést szenvedett roncs, a melybe a szereplők rendszeresen menekülnek, leginkább önmaguk elöl. Talán a tudattalan szimbóluma ez, mindenesetre a legalsó szint a filmben. A középső szint a ház (a tenger szintjénél úgy kb. 30-50 méterrel feljebb helyezkedik el) és annak nappalija, no meg a kert, itt leginkább az ego érvényesül, vagyis próbál több-kevesebb sikerrel kibontakozni. Mindezek felett, a padlástérben, a legfölső emeleten helyezkedik el a tapétás szoba, melynek repedéseiből Isten hangját véli kihallani Karin. A szuperego szintje ez, mely a felettes én (szuperego) teljes hiányát, illetve torz jelenlétét hivatott szimbolizálni. Karin betegségét, belső rohangászásait a különböző szintek között vizuálisan is megjeleníti Bergman, amire a mai napig nem túl sok példát sorolhatunk föl a filmtörténetben. És ha már a szintekről beszéltünk, a megváltás (nem túl meglepő módon, de rendkívül következetesen) fölülről érkezik. Egy orvosi helikopter száll le a szigeten, és röpíti föl Karint a magasba, mutatja is a kamera, hogy megy ez a nő egyre följebb és följebb, ahogy akarta, ahogy vágyta, minél közelebb Istenhez . Meghalni megy Karin, tudjuk jól, de mégsem érzékelhető valamiféle megváltás, mert végtelenül üres az ég, Istentől elhagyott, szomorú, melankolikus befejezés ez. Fönt a nagy üresség, lent pedig a szeretet teljes hiánya.

Az Úrvacsora olyan témát dolgoz föl, a mely a mai napig a tabuk közé tartozik. Mi történik akkor, ha elveszti egy lelkipásztor a hitét? Kivel oszthatja meg ezt a felismerést? Találhat-e egyáltalán valamiféle támaszt, vagy végképp magára marad? Hogyan dolgozható fel ez a magány? Bergman nem hagyja megválaszolatlanul a föltett kérdéseket. A filmbéli lelkipásztor (Gunnar Björnstrand) saját dilemmáit megosztja környezetével, aminek öngyilkosság lesz a következménye, ugyanis az egyik hívő, miután hozzá fordulva nem talál semmiféle megnyugvást, sőt még mélyebbek lesznek problémái, eltaszítja magától életét. Sokgyerekes család marad utána, mely lelkipásztorunk utólagos segítségét már nem fogadja el. Késő ugyanis, késő már, nagyon késő. A lelkipásztornak meg kell értenie, hogy feladata van, küldetése, mely túlmutat saját dilemmáin, saját személyiségén, gondolatain, saját életén. A film zárójelenetében üres a templom, csak a személyzet és a nő (Ingrid Thulin) ül ott, aki feleség lenne, ha maradt volna egy szemernyi szeretet is lelkipásztorunkban. De nem maradt. Ezzel ő maga is szembenéz. Üres tehát a templom, a hívők nem gyülekeznek, kint hideg van, esik a hó, mindezek mellett még az ég is üres. Mégis meg kell tartani az istentiszteletet. Meg kell tartani, mert ez a feladat. Mert felelősséggel tartozik a lelkipásztor a híveinek. És ezzel a felismeréssel mintha kezdene is élettel megtelni az istentisztelet, melynek egy félelmetesen kiüresedett és unalmas (a hívők ásítoznak, vagy már alszanak is) verzióját láthatjuk az Úrvacsora legelején. Meg kell tartani az istentiszteletet akkor is, ha nincs Isten? A film végén azért ott marad bennünk ez a kérdés. Sőt, a befejezés másként is értelmezhető. A lelkipásztor akkor is megtartja az istentiszteletet, ha üres a templom. És ez gyakorlatilag arról is szólhat, hogy már hívő sem kell a kiüresedett , rutinos lelkigyakorlatokhoz. A film elején unatkoznak, nem figyelnek vagy alszanak a hívők, a film végén pedig már el se mennek az istentiszteletre. Mindkét elemzésnek van létjogosultsága, és ez - valljuk be - igencsak zavarba ejtő, ám Bergman igazi nagyságáról árulkodó tény. Bergman írja Képek című önéletrajzi visszaemlékezésében, hogy „amikor az Úrvacsorá ra készültem, tél vége felé körbeutaztam Upplandot, és megnéztem a templomokat. A legtöbb helyen elkértem a kulcsot a kántortól, és órák hosszat ültem a templomban, követtem a fény vándorútját, és azon gondolkoztam, hogyan végződjék a film”. Ebből a néhány sorból valami nagyon fontosat lehet kiolvasni, mégpedig azt, hogy Bergman rendkívüli jelentőséget tulajdonít a fénynek. A Tükör által homályosan című filmben olyan világot ábrázol a rendező, ahol szinte soha nem süt a nap. Csak néha-néha bújik ki a ködös, felhős égboltból, de akkor viszont vakítóan szembesüt, ahogy Albert Camus Közöny ében is vakítóan szembesüt a nap a tengerparton, a lét perifériáján, ahol megszülethetnek a döntések (és az egzisztencialista filozófia). Az Úrvacsorá ban is árad néha a fény, leginkább a templomi ablakon keresztül, hogy éles fényben mutassa a magányosan reszkető lelkek szomorújátékát. Ám nem meleg fény ez, mely a fázó lelkeknek adhatna egy kis melegséget, hanem hideg északi fény, melytől csak tisztábban lesznek láthatók a dolgok (az igazság), ám a hó föl nem olvad (a valóság nem változik).

A Tükör által homályosan -ban a család áll a középpontban, a családon belül kell megoldani a problémákat, a családi viszonyrendszerek kerülnek figyelmünk középpontjába. Az Úrvacsorá ban a család fölbomlóban van, már nincs megtartó ereje, a lelkész felesége meghal, új kapcsolat kialakítására képtelennek érzi magát. Az egyetlen család, melyet csak kívülről és igen kis időre láthatunk, a film felénél lesz csonka a férj öngyilkossága révén. A hideg külvilággal szemben az otthoni kandallónál nem lehet felmelegedni már, hisz belülről jön a hidegség, üresség, elidegenedés és leginkább a szorongás mint létállapot. A trilógia utolsó darabjában, A csend című filmben már fel sem merül az, hogy család. Két nő utazik egy kisfiúval. Az egyik az anyja persze, Annának hívják, a másik Anna nővére, Ester a neve, de nincs ennek túl nagy jelentősége. Kommunikálni nem igazán tudnak egymással, mintha nem is akarnának. A külvilág itt már szörnyű, félelmetes, szinte szürreális. Az utcán tankok jönnek-mennek, az emberek valami érthetetlen nyelven beszélnek, az utcai légkör riasztó, bár egyben érdekes, izgalmas is felfedezni elborzasztó világát. Azért ebben a világban is egy-egy pillanatra megértik egymást a Földi lények, például amikor Bach zenéje szól a rádióból, a szobapincér és Anna egyaránt élvezi a zenét, s ízlelve minden betűjét , kiejtik a szót, melyet mindketten ugyanúgy értenek, s melynek jelentését illetően is hasonlóra gondolhatnak: Johann Sebastian Bach. Ezen kívül egyedül a kisfiú (tízévesforma gyermek) képes kapcsolatot teremteni, vagyis kommunikálni környezetével. Például a szállodai törpékkel, akik művészek. És ahogy ezt már tudhatjuk több korábbi Bergman-filmből, a művészet igen hamar képes kapcsolatot teremteni két lélek között. Bár ebben a nyomasztó világban a művészek csak olyan kicsi emberek lehetnek, mint a törpék, ez is jellegzetes bergmani szomorkodás a dolgok állása felett. A maga korában igen nagy botrányt kavart a halálos betegségben szenvedő Ester (Ingrid Thulin) maszturbációjának bemutatása. Persze csak a kezét és az arcát látjuk, de így is épp elég erotikus a jelenet. Ez is tabudöntögetés, bár mondanivalója a jelenetnek az, hogy míg a fiatalabb lánytestvér szenvtelenül kielégítteti magát idegen férfiak által, addig a nővére már csak önmagához akar nyúlni. Arról ne is beszéljünk, hogy a nővér folyamatosan számon kéri húgának közönyösségét partnerei iránt (egyébként ez a folyamatos számonkérés jellemző különböző korú lánytestvéreknél)! Vagy egyszerűen csak féltékeny? Mikor Anna (Gunnel Lindblom) elmegy a szállodából (a fiatalabb lány bosszúja), hátrahagyva halálosan beteg nővérét ebben az idegen környezetben, akkor Ester a kisfiúnak átadja az elkészített szótárt. Nem nagy dolog ez neki, hiszen a foglalkozása is ez, a szavakkal való játék. A film úgy kezdődik, hogy vonaton utaznak hárman (a vonaton utazás hagyományosan az életút vizuális megjelenítésé re utal ), és úgy fejeződik be, hogy már csak ketten utaznak a vonaton (vagyis valakinek az életútja lezárult). A fiú az idegen nyelv szavait tanulja a vonaton, talán még van remény arra, hogy ne győzedelmeskedjen végleg a kommunikációképtelenség. Ez a trilógia vékony kis reménysugara. Bár hozzá kell tenni, hogy aki írta a szótárt (Ester) , valószínűleg már halott. A dolgok esszenciáját nézve a Tükör által homályosan a magányról szól leginkább, az Úrvacsora az elidegenedést helyezi a középpontba, A csend pedig a kommunikációképtelenségről mutat feledhetetlen jeleneteket. A magány, az elidegenedés és a kommunikációképtelenség pedig együtt szorongást és közönyt eredményez. És már el is jutottunk az egzisztencialista filozófia lényegéhez, mármint ahhoz, hogy hogyan írja le a 20. századi ember létállapotát ez az irányzat. Úgy tűnik, hogy Ingmar Bergman a trilógiájával akarva-akaratlanul csatlakozott az egzisztencialista filozófia apostolainak közösségéhez.

A halott Isten arcára fagyott mosolyt sokféleképpen lehet értelmezni, vagyis azt, hogy milyen örökség maradt nekünk a 21. századra Istentől elhagyottan. Sokan azt gondolják, hogy semmi (vagyis a mosoly cinikus), hogy a holokauszttal megszerzett tudással az európai (vagyis a zsidó-keresztény) kultúrkörnek végleg befellegzett. Kiderült, hogy humanizmusa álságos, hogy a morál, melyet évezredeken át próbált képviselni , fenyegetés nélkül megvalósíthatatlan. Hogy a hagyományos értelemben vett család, melyre társadalma épül , vallási és társadalmi nyomás nélkül szétesik darabjaira, vagyis nem természetes alapokon nyugszik, hogy az ember, az egyén így magára maradva önz és ébe belefullad, mert nem lát túl önmagán, mert közösségben önszántából képtelen élni, sőt, inkább önmagát is elpusztítja , mintsem bármiféle közösséget kelljen vállalnia bárkivel is. Mások viszont azt gondolják, hogy végre eljött az idő, hogy ebben a „kegyes” pillanatban a zsidó - keresztény kultúrkörtől megszabadulva valamiféle új, humanistább, a nők és a férfiak számára egyaránt modern és élhető, a valóságban is (nemcsak szavakban) embe rc entrikusabb kultúrkör jöjjön létre, amely egybefoglalja a keleti és a nyugati gondolkodás legtöbb pozitívumát. Egy olyan közeg , a melyben képesek vagyunk újra közösségben élni, a melynek erkölcsi szabályrendszerét mi magunk alakítjuk ki valamiféle közmegegyezés révén, s aztán nem érzünk erőnkön felül valónak betartani, és nem azért, mert annyira egyszerű lenne, hanem azért, mert együtt alkottuk, és beláttuk, hogy ez így jó, s ha ezt beláttuk, akkor tartalmát képesek vagyunk nemzedékről nemzedékre átörökíteni. Ingmar Bergman is arra mutat rá filmjeiben, hogy igencsak eljött az id eje , hogy alapjaiban változtassunk valamit. Rámutat arra, hogy nemzedékeken át ugyanazokat a tabukat, elfojtásokat, frusztrációkat cipeljük magunkkal, melyek nagy részének gyökere a zsidó-keresztény kultúrkör kudarcot vallott „programjából” ered, s melyek meggátolnak abban, hogy önmagunkkal és a világgal harmóniában élhessük le az életünket. Bergman életművének tükrében tehát a halott Isten arcára fagyott mosolyon - vagyis az örökségen, melyet egy új kultúrkörbe mindenféleképpen magunkkal kellene vinni - a szeretet képességét értjük . Azt az erőt és energiát, amivel a lovag sakkozás közben elvonja a halál figyelmét a művész házaspár, vagyis a férfi, nő és gyerekük kisközösségéről, s így önfeláldozása életet és boldogságot terem ( A hetedik pecsét ). Azt a vitalitást és életörömöt, ahogy önfeledten tudja szeretni a stoppos fiatal Sára az idős professzort minden hátsó szándék nélkül, aki gyakorlatilag így, ebben a szeretetben képessé válik önmagát megváltani ( A nap vége ). És azt az önzetlenséget, ahogyan megbocsátja zongoraművész édesanyjának a lány, vagyis Eva, hogy nem foglalkozott vele eleget, vagy ha mégis, akkor erős egyéniségével agyonnyomta az amúgy is kisebbségi komplexustól szenvedő lányt, nem engedte egyéniségének kibomlását, nem támogatta, segítette szárnyainak próbálgatását. Ez a megbocsátás teszi végre igazán felnőtté Evát ( Őszi szonáta ). Mármint mindannyian, mikor a fiatal felnőtt korba lépünk - mondják a pszichológusok -, megbocsátunk szüleinknek, megbocsátjuk a szörnyű kamaszkor viharait, a felnevelkedési idő folyamán ellenünk elkövetett emberi figyelmetlenségeket és gyarlóságokat. E megbocsátás nélkül nem élhetünk teljes életet. Nem lehetünk egészséges felnőttek, nem lehetünk felnőttek . De leginkább nem fogunk tudni újra szenvedélyesen szeretni. Összefoglalva tehát: erő és energia, vitalitás és életöröm, önzetlenség és megbocsátás, szenvedély és szeretet - a bergmani életmű nemcsak ebből áll, de a legfontosabb hozadékai egészen biztosan ezek. Bergman egész életművében a halott Isten arcára fagyott mosolyról beszél nekünk amellett, hogy társadalmunk, életünk, (pár)kapcsolataink problematikáját is bemutatja. Vagyis arról beszél, hogy Isten csendjében is lehet élni, ha mindenáron megtartjuk önmagunkban a szeretet képességét.