Tanner Gábor
Balog Tibi és Terézanyu

Ebben a baromi hidegben furcsán, dermedten indul el az autó. „Kötelességszerűen” mozognak a vasak, de rideg és merev a kocsi minden tagja. Még a műanyag konzol is halkan zizzen, nyekken. Mire megszoknánk a téli, nehézkesebb üzemmódot, és megelégednénk az érzéssel, miszerint kedvenc gépünk is velünk együtt fázik, már be is melegszik az autó. Immár öntudatosan és büszkén suhan a pár száz kilónyi fém az összefagyva maradt nehéz fák és házak között. Nincs hó, se zúzmara. Mintha belülről jegesedett volna meg minden odakint. A hó nélküli csikorgó fehérséget meleg tompított fényszórók fúrják át. Az Argo jut eszembe. Ahogy a dermedt, csikorgó magyar művészfilmek közé beérkezett. A szakmai fogadtatás metszően hűvös volt, mint a korlátokra fagyott jégcsap. „Csak” a közönség szerette. Még ma is érdemes elmenni a Duna Plazába este, ha vetítik. Kellemes feloldódni az együttnevetésben. Gördülékeny a történet, magabiztosak a dialógok, ülnek a poénok és gegek. A moziban is van jó és rossz előadás (amikor az egyik néző hangos jókedve felszabadítja a többieket is, vagy éppen ellenkezőleg, amikor a csend visszatart, hát nem fogok vihogni, ha nem nevet senki, olyan ciki), mint a színházban, de én az Argót még csak jó előadásban láttam. Ezért gondoltam, utánanézek, melyek is voltak a filmmel szembeni ellenérvek. És kiderült, hogy azok is oly törékenyek, mint a városi jégcsapocskák. Három fő kifogás fogalmazódott meg a filmmel szemben. Egyrészt, hogy a reklámígéretekkel ellentétben meglepően gyenge a film technikai színvonala, másrészt nincs magyar jellege, innen-onnan lopott másolat az egész, harmadrészt nem kínál semmiféle társadalmi keresztmetszetet. Nézzük sorban! Társlapunk, az on-line Filmkultúra kritikusa így ír: A „suttyó-film” cselekményének felütése (...) perdülő-forduló számítógépes-bevetéses feliratozásával a B-szériás televíziós kémsorozatok világát idézi, az arab éjszakában kommandósok és dzsipek settenkednek, a szűkszavú utasításokat adóvevőn adják és veszik, s a köznyelven szólva parasztvakításnak szánt felvezető képsor alatt az elemző néző fejében megszületik az Árpa-féle közönségfilm receptje...” Elkerülte kollégám figyelmét, hogy az idézett jelenet előtt már hosszú percekkel elkezdődött a film egy kifejezetten ütős ókori csatajelenettel, mely technikai kivitelezésében nem múlta alul a Gladiátor vagy a Trója markáns csatajeleneteit, igaz, beérte jóval szerényebb terjedelemmel. Az emlegetett képsor szerintem szándékosan idézte a 60–70-es évek kémfilmjeit (ugyanis időben léptünk egyet a jelenünk felé), különösen azok televízióra torzított változatait. Kollégám nem vette észre, de a kék fényben hosszúkásra nyújtották a figurákat és a tárgyakat, mely a tévé kis képernyőjére igénytelenül mixelt szélesvásznú filmeket idézte – néztünk jó néhány ilyet annak idején a magyar televízióban. De a Muszter hasábjain is megírtuk, hogy amikor Görög László beszakítja az ajtót, lehet látni, hol fűrészelték be a fát. Többször megnéztem – nem lehet látni. Szépen, szilánkosan törik az ajtó. Kolléganőm másik két kellemetlenséget is szóvá tett: sokszor levágódnak a fejek, és sok helyen hanghibásak a dialógok (Muszter 2004. november). Az első igaz (éppen ezért szándékosságra gyanakszom), a másodikkal kapcsolatban megfigyeltem, hogy az érthetetlen beszéd csupán egy szereplőt jellemez, bármilyen meglepő is, Oszter Sándort. Alig érteni, mit mond. A többiekkel nincs ilyen gond. (Oszternek amúgy nagyon nincs helye a filmben.) Csak azt nem értem, ha a felemlegetett bakik még igazak is lennének, hogy kerülhette el az ítészek figyelmét a rengeteg tökéletesen kivitelezet akciójelenet, vagy annak paródiája. Stőhr Lóránt szerint az Argo nem nyúl vissza a populáris mitológia hőseihez, történetsémáihoz, helyszíneihez. (www.es.hu) Amennyiben a mitológián kollektív tudatot értünk, az Argo remekül építkezik a (nem túl széles spektrumú) magyar hagyományokból. Műkincsrabló jelenete invenciózusan torzítja még burleszkesebbre a Képvadászok hasonló jelenetét. Mucsi Zoltán lobogó kabátja és lassított felvételszerű ballagása az ellenszélben nem a késői Jancsó-filmekre hajaz, hanem Szomjas György Roncsfilmjére. Ki emlékszik rá, hogy Kapa figurája ott született? De tetten érhető az Argón a Mami blú hatása éppúgy, mint Szőke András filmes bohóckodásaié. Szőkét valamikor formanyelvi újítóként ünnepeltük, most akkor hogy is állunk azzal, amikor valaki tízszer vagy százszor annyi pénzzel, mondhatni profin csinálja azt, amit korábban Szőke? És az miért nem populáris mítosz, hogy „lehetsz te kétbalkezes, ostoba, bunkó magyar, azért mégis fölébe tudsz kerekedni a szakmailag tökéletesen felkészült, csúcstechnikával rendelkező, vérprofi nyugatinak”? Szimpatikus, vagy nem, ez például egy kifejezetten magyar nemzeti mítosz, még ha a kérdést szándékosan torzítva is teszi fel Stőhr (elég ostoba és bunkó a nyugati is az Argóban, de hát világos, hogy nem ostobaság és éleselméjűség között húzódik a határvonal Árpa filmjében). Nem évszázadokon átívelő nemzeti problémánk, hogy kisszerűbbek vagyunk-e a nyugatnál, elmaradottságunk egyúttal alacsonyabb szintűséget is jelent-e, mely kérdésekre a legkülönbözőbb eszmeiségű és színvonalú válaszok fogalmazódtak meg a történelmünkben. S mindennek a hátterében nem a kicsi és a nagy, Dávid és Góliát mitikus küzdelme húzódik meg? Végül nézzük a társadalmi keresztmetszetet! Persze már azt sem értem, miért kellene švejki mélységekkel rendelkeznie egy bohózatnak? Ki kéri számon a chaplini gondolatiságot Stanon és Panon, vagy a Tati-féle filozofikusságot Peter Sellers Clouzot felügyelőjén, vagy stílszerűbben Luis de Funes-n? Az origo kritikusa a már idézett on-line Filmkultúra kritikusával vállvetve azon háborodott fel, hogy a film hátterében látható átlagemberek voltaképpen mi vagyunk, a mozinézők, miért lövik akkor őket/minket halomra. Ilyenkor mindig eszembe jut bő húsz évvel ezelőttről a Filmkultúra egyik kritikája, melyben a szerző abbéli nem tetszésének adott hangot, hogy az Egészséges erotika végén a munkásnők miért nézik egykedvűen üzemük leégését, amikor az a megélhetési forrásuk. Hogy lehet ilyen destruktív értékrendet mutatni a dolgozó népnek! Nem hiszem, hogy ennyire komolyan kellene vennünk Árpa Attila filmjét közel tizenöt évvel a rendszerváltás után. Egy közönségfilmet a jelenség szintjén érdemes analizálni, maga a film nem kell, hogy elemzés tárgya legyen, mert nem esztétikai érték létrehozása a célja. Miért kell úgy tenni, mintha ezt nem tudnánk?

Tanácstalanul ültem az Állítsátok meg Terézanyut! után. Értem, miről szólna a film, csak azt nem, hogy akkor miért nem arról szól. Vagy ha már ez egy ilyen film, akkor miért nem vállalják az alkotói olyannak, amilyen, miért akarják többnek feltűntetni annál, mint ami. Ilyen filmek után érzem, miért lehet nálunk okos kijelentés, már-már „filmkulturális bölcsesség” Árpa Attila közhelye, amit a nekünk adott interjúban mondott: „Az Argo annyi, amennyit a vásznon látsz. Sem a kampányban nem mondjuk, hogy túl mutat önmagán, én sem mondom, hogy ez olyan kurva nagy film, hogy csak na. Az Argo annyi, amennyi.” (Muszter 2004. augusztus) Adott egy extrovertált, lobogó érzelmű lány, aki borzasztóan szeretné, ha szeretnék, ezért megpróbálja „megvásárolni” a környezetében levőket azzal, hogy folyton segít, rá mindig számíthatnak. Hatalmas lelke bírja a „terézanyuzást”, de eközben nem saját személyiségét építi, ellenkezőleg: a nagyon vágyott megfelelés-elfogadás miatt elfecsérli érzelmi energiáit. Ettől egyre labilisabbá válik, egyre jobban akar valakit (persze egy férfit), aki kiegyenlíti mind nagyobb kilengéseket produkáló lelkivilágát. Akit nem kell lekenyerezni, mert úgy kell neki, ahogy van, vagyis aki a lány maszkulin párja. Mindez kikandikál ugyan a filmből, de valójában nincs benne. Ami határozottan ott van, az a pár Szex és New Yorkot idéző beszélgetés, poénkodás, hülyülés a barátnők között, vagy a négy-öt jól sikerült geg. Sajnos ez csak tíz-tizenöt perc. Gyorsan hozzáteszem: nagyon-nagyon jó tíz-tizenöt perc! Ónodi Eszter mint komika lebilincselő! És éppen ezért vagyok dühös. Miért nem lehetett ezen a felszínes, mégis roppant humoros szinten maradni, miért nem lehetett igazi, modern városi bohózatot csinálni? Úgy vagyok az Állítsátok meg Terézanyut!-tal is, mint a Kontrollal. A nagyon odarakott mondatokból vagy hangsúlyos jelenetekből fel tudnék építeni egy értelmezést, ami szépen lebegne a film világa felett. Csakhogy, míg a Kontroll a művészet felé stilizált, így elbírta a rápakolt, súlyos értelmezéseket, Bergendy Péter egy nagyon trendi, kommersz irányba viszi a filmjét, vagyis nem fog olyan szimpátiát kiváltani a kritikusokból, mint Antal Nimród. Nem fogják megmagyarázni hosszú, a filmet csak elrugaszkodásul használó nagy ívű, elméleti fejtegetésekben, miért jó a rossz film. Az Állítsátok meg Terézanyut!-nak nem marad más, mint a közönség. Félek, hogy a valódi közönségsikerhez unalmas a produkció. Kata érzelmi kilengéseit jól hozza Hámori Gabriella. A bájos arcú, sokszor kislányosan pillogó Katának parasztasszonyosan vastag lába van, így már puszta megjelenésében kettősség feszül. Csak terézanyuságának mibenlétét nem látjuk. Megtudjuk, hogy drogos testvére neki köszönheti, hogy le tudott jönni a kábszerekről (azt többször is látjuk, hogy Kata aggódik a testvéréért, ami hát nem egy különleges dolog), a barátnője megjegyzi, jó, hogy rá mindig lehet számítani, de ezeken túl semmi más nincs a filmben, amiből élményszerűvé válna számunkra, hogy Kata a másoknak nyújtott segítségben próbál valamiféle személyiséget konstituálni magának, ha már az abszolút önmagára találás nem megy neki. Sőt, ha nagyon belemászunk a történetbe, akkor rájövünk: éppen hogy nem Terézanyu, hiszen a vőlegénye melletti átlagemberlétet határozottan elutasítja. Kis lakás, kis autó, kis Marcik nem kellenek neki, ami pedig az efféle testvéri, majd baráti terézanyuknak a következő terézanyusági „menedékük” szokott lenni. Nem, Kata határozottan önmagára akar találni. Személyes pechje, hogy csak olyan pasikkal találkozik, akik a különféle hagyományos átlagnőszerepeket osztják neki. De miért akar ennyire mániákusan egy pasikapcsolatban önmegvalósulni? Hiszen ő azon szerencsés emberek közé tartozik, akik számára van más lehetőség is. Jó viselkedéstréner, biztos tanárnőnek sem lenne utolsó. Tud bánni az emberekkel. Adott hát az önmagára találás iránya. (Elég vértelenül próbálja a film a két szálat egybesodorni: Kata egyrészt szakmai hiúságból „csempészi be magát” egy fényes partira (itt akarja elmagyarázni a főnökének, milyen jók az oktatási módszerei – csak így leírva látom, mennyire gáz ez, de hagyjuk –, meg persze azért is, mert teszik neki a főnöke.) Aztán, ha már a munkájában szilárd talajon áll, jöhet az újabb konfliktus: hogyan tudja független, autonóm női mivoltát érvényesíteni a nőket folyton alávetett helyzetbe kényszerítő macsóvilágban. Akkor mondhatná Kata a nőgyógyászának, hogy ő autonóm nő. Így viszont önmagából csinál bohócot előttünk, nézők előtt, hiszen hát láttuk, hogy nem autonóm, éppen ellenkezőleg: talajvesztett. És még hozzátehetnénk, hogy miként erősíti a nő saját alárendeltségét például olyasmivel, hogy egy jégpályai bolondozás, majd romantikus együtt fürdés és egy pár nappal későbbi baromi jó kefélés után úgy érzi, megtalálta az igazit. De lehetne fordítva is, morfondírozom az üres jelenetek alatt. Mondjuk a Marcinak szült „kis Marcikkal” előbb kiéli női mivoltának alapösztöneit (fészekrakás, biztonságra vágyás, anyaság), majd egyre szűkebbnek érezné az így kialakult kereteket, s szárnyaló lelke megpróbálna kitörni a kisszerűség börtönéből. Sok mindent asszociálhatunk a filmhez, de a koncepció nem sejlik fel. Nem értem az összefüggéseket. Ki lehetne emelni egy sereg butaságot a filmből. Például nem értettem azt az ütős jelenetet, amikor Kata egy emelkedő tetején kiszáll a rádió szolgálati kocsijából (amit nem is vezethetne), az autó visszagurul, éppen elsuhan egy járókeretes nénike mögött, majd belevágódik egy útjában parkoló rendőrautóba, úgy, hogy a rendőr épp csak ki tud ugrani a Skoda Favoritból. Látványos jelenet, hatalmas csapódás, a Favorit tényleg összetörik, mint állat (semmi műkarambol-feeling!), de az egészből mindössze annyi következik, hogy később megtudjuk, Katát kirúgták a rádióból (és hát vélhetően ezért a tettéért, bár ez sem száz százalék). Így összezúzni egy rendőrautót nem semmi. Legalább menne be Kata egyszer a rendőrségre a későbbiekben (mondjuk, ott találkozhatna egy jóképű kihallgató tiszttel), vagy kezdenének bármit ezzel a hangsúlyosan exponált mozzanattal, de semmi! Azt nem is feltételezem, hogy a jelenet funkciója Kata zavarodottságának hangsúlyozása volna, az ütközés után ugyanis a lány kínjában nevet. Vagy azt is hagyjuk, hogy egy yuppi topmenedzser, aki amúgy Saabon és helikopteren (!) közlekedik, a véletlenek milyen összejátszása révén keveredett vonatra. (MÁV-val nem a személyiségtréning-cégek ügyvezetői utaznak, kedves filmkészítők, hanem az egyetemi tanárok, akik nevetséges fizetésüket azzal egészítik ki, hogy az országszerte szaporodó, fizetős kihelyezett tagozatokon tanítanak, és vonatra ülnek, hogy minél több pénz maradjon meg idejük és tudásuk aprópénzre váltása után!) De nem akarok lamentálni a nagyon nyers „bújtatott” reklámokon sem, pedig a kopogtatás a premier plánban mutatott Ersté-s bankkártyával az asztalon, az tényleg nagyon gáz. Szóval, hagyjuk mindezeket meg a többi túlstilizált, tökéletesen életidegen és hamis dolgot, mert akkor elveszünk a részletekben! Inkább a pozitív fragmentumokat nézzük! Amikor a barátnő, Marcsi nem tud kimenni Kata lakásának ajtaján, mert beragad a zár, a két nő leül a földre. Kata zokogni kezd, Marcsi nyugtatgatja, majd egy (szó)viccben oldódik fel Kata feszültsége. Legközelebb beleszerethetnél valami macsó pasiba, aki megjavítja végre ezt a zárat, mondja Marcsi, persze, egy latin szerelőbe, feleli Kata. Jó poén. Ilyenből kellett volna másfél órányi. Súlytalan, könnyű poénzuhatag. De kifejezetten eredeti a lábborotválós jelenet is. Egy kőgazdag estélyen a főnöke felkéri táncolni Katát. A bál előtt a lány elfelejtett epilálni, és rendkívül feszélyezi, hogy „jeti”-szőrösen kellene ropnia az oly vágyott férfi oldalán. Így a barátnőjével, Lujzival viharsebesen felhajtat egy borotvát, berohan a mosdóba, és vadul szőrteleníteni kezdi a lábát. Persze összevissza szabdalja magát, majd papírtörölközőbe csavarja a lábát, hogy csillapítsa a vérzést. Aztán Lujzit látjuk, aki az ajtó előtt áll őrt. De elunja a várást, és benyit: senki sincs a mosdóban, egy gurigáról letekert kéztörlő-papírcsík kivezet az ablakon, mindenütt vérfoltok. Bassza meg, ezt meg megölték, döbben a kamerába Ónodi Eszter. És persze lehetne még említeni egy-két vicces jelenetet (például, amikor Kata képzeletben elgázolja ellenszenves „módszerfelügyelőjét” egy kamionnal stb.), de sajnos keveset. Pedig az Állítsátok meg Terézanyut! lehetett volna igazi tájjellegű magyar szingli-vígjáték, bánom, hogy nem a poénjaiból építkezve lett az, hanem kudarcának jellegében, vagyis abban, hogy túl komolyan akarta venni önmagát, annyira komolyan, amihez nem volt elég szellemi muníciója. Katáéhoz hasonló női karaktert tesz főhősévé az Anyám a lányokat szereti című spanyol filmben a Daniela Fejerman – Inés París rendezőpáros. Leonor Watling kislányosabb, mint Hámori Gabriella, kamaszosabb dachiszti ül ki az arcára, ami játékosabb, elevenebb, mint Hámori nekikeseredős, zokogós összeomlásai. Elvira sem tud bánni az érzelmeivel. Vélhetően tudja, de legalábbis érzi, hogy kisebb hívójelekre is nagyon elragadja a szenvedély, ami ellen úgy védekezik, hogy hirtelen tökéletesen ellentétesen viselkedik, mint ahogy igazából szeretne. Nincs számára középút. Amikor munkavacsorára megy kiadótulajdonos főnökével, érzi, hogy a jóképű íróval tetszenek egymásnak. A férfi visszafogottan hiú kérdésében (hogy tetszett Elvirának a legutóbbi regénye, ami egy művészembernél elfogadható, ráadásul a kiadó éppen Miguel új regényének publikálását szeretné megszerezi, tehát még munkajellegű kérdésnek is felfogható lenne) Elvira megérzi az enyhe magamutogatást, és az udvarias távolságtartást messze felülmúlóan belegázol a férfi lelkivilágába, pimaszul kijelenti, soha nem olvasott tőle semmit. Aztán a zuhogó esőben a férfi után rohan, és éppen olyan túl érzelmesen vallja be, hogy még Miguel verseskötetét is olvasta, és nagyon tetszett neki a férfi minden munkája, mint amilyen felfokozottan bántotta meg nem is olyan régen. Az első együttlétükkor is túljátssza az aktust (vagyis hát az aktuskísérletet). Elvira annyira akarja, hogy ne legyen rossz, illetve, hogy elkerülje a rosszat, hogy inkább lemond az esetleges jóról is. Úgy kefélj meg, hogy az emlékezetes legyen, bíztatja a férfit, majd arra kéri, nevezze kurvának. Abba a dimenzióba vinné a szexet, ahol már nem kell magát adnia, ahol már védett, hiszen az már nem az ő világa. Ha rossz, nem miatta rossz, mert a durva szex nem belülről fakad Elvira számára. Az pedig fel sem merül benne, hogy jó lenne így a szeretkezés. Mert hát az világos, hogy ő nem lehet jó. És hogy az soha ne derüljön ki, hogy ő nem jó, inkább „szándékosan” (persze tudattalanul vagy átgondolatlanul) rontja el a szituációkat. Ebben a durva szeretkezés dologban nagy adag Almodóvar-fricskát érzek. Victoria Abril kefél úgy a partnerével a Tűsarokban, ahogy Elvirának és Miguelnek végül nem sikerül, mert az üvegtégla fal túl hideg a lánynak. Almodóvar hősei extrém figurák, a manchegói mester kedvét leli a mutogatásukban, de nem emlékszem rá, hogy egy ilyen bájosan „bonyolult” lelkivilágot felvázolt-e valaha is, mint amilyenre a rendezőpáros formálta Elvirát. Az ő hősnőjük extrém megnyilvánulásai nem öntudatosak, nem demonstratív jellegűek, hanem a személyiség mind mélyebbre rejtéséből fakadnak. Nagyon olyannak mutatom magam, amilyen nem vagyok, mert azt úgysem lehet szeretni, amilyen vagyok, ezzel viszont nem akarok szembesülni, jobb, ha olyannak nem szeretnek, amilyen nem vagyok. Almodóvar hősei magamutogatóak, Elvira leplezi a valódi énjét. Migueltől nem kap segítséget. Próbálj meg rendet tenni magadban, mondja Elvirának a férfi. Anyja szerelmével, a hiperérzékeny cseh lánnyal, Eliskával kötött barátsága, illetve Eliska elárulása ébreszti rá, hogy rossz úton jár. A két lány átszórakozik egy éjszakát, majd felmennek Elvirához. Éppen hogy csókolóznak, de Eliska elhárítja Elvira közeledését, mondván nagyon szereti a lány édesanyját, és nem akar neki fájdalmat okozni. A saját tettétől megrémült, és a visszautasítástól összezavarodott Elvira kérleli Eliskát, hogy legalább addig maradjon, amíg elalszik. Persze mindkettőjüket elnyomja az álom. Mikor másnap reggel a mama telefonál, Elvira még mindig annyira konfúz, hogy letagadja, hogy Eliska vele lett volna, miközben a Sofíához hazaérő Eliska állítja, Elvirával volt. Az én lányom nem hazudik, zárja le a dolgot Sofía. Ez az alapja a két szerelmes nő közötti viszony megromlásának. Vagyis Elvira gyávasága, menekülési kényszere. Meglehetősen szappanoperaszerű az a dramaturgiai megoldás, hogy a szereplők kísérletet sem tesznek az esetleges félreértés tisztázására, Eliska hirtelen visszaköltözik Csehországba. Mindenesetre Elvira megváltozik. Még ott csenghet a fülében, amit Eliska mondott neki: ha csak ülsz a medence partján, és soha nem veszed rá magad, hogy bemenj a vízbe, akkor örökre csak néző maradsz. Felkerekedik hát, és minden férfinek jól beint, akik kihasználták egykori gyengesége miatt. Miguelen kellene kezdenie, de sajnos nem így történik, mert majd ő lesz az, aki megkapja az új, immár átformálódott Elvirát. Csak igaza lett az önelégült macsójának, Elvira rendet tett magában. Sokkal érdekesebb más szempontból a film. Eliska a két nővérével együtt ledöbben, mikor anyjuk bejelenti nekik, hogy beleszeretett egy cseh lányba, ugyanis nem tudták, hogy anyjuknak leszbikus hajlamai vannak. Összesúgnak-búgnak, és máris felállítják a koncepciót: Eliska biztos csak az anyjuk pénzét akarja elszedni, és a kapcsolatrendszerét felhasználni, hogy a zenei világban érvényesülhessen. (És hát ebben van is valami, mert Sofía már minden pénzét odaadta az ösztöndíjas képzését megszakító Eliskának, hogy rendezze tartozását a cseh állam felé.) Azt is elhatározzák, hogy Eliskát szépen leválasztják az anyjukról. Aztán amint megtapasztalják, hogy komoly és mély szerelem köti össze Sofíát és Eliskát, megváltozik a hozzáállásuk. Nem a maguk által kitalált valóságot építgetik tovább, nem ragaszkodnak csökönyösen vélt igazukhoz, továbblépnek. És a film végén már éppen ők azok, akik elutaznak Prágába, hogy visszahozzák Eliskát, mert látják, mennyire szenved az anyjuk nélküle. Akármilyen szappanopera-mentalitás ez, megérintett, arra gondoltam, mikor jutunk el mi is ide, hogy a másik szemébe nézve azt a másik embert lássuk, és ne önmagunkat. Saját kudarcainkért, kisiklásainkért ne a másikon akarjunk elégtételt venni, csak azért mert ez könnyebb, mint az önmagunkkal való szembenézés, mert ez esetben esetleg be kell látnunk, hogy tévedtünk. Mi még tévedhetetlen társadalomban élünk. Azt hisszük, a tévedhetetlenség a keménység jele, pedig a tévedés beismerésére való képesség sokkal konzisztensebb jellemet takar. Hát, ilyen tanulságokkal szolgál egy mai mese a nagy macsóországból.