Szergej Maszlobojscsikov
Nevszeremosz!
(Nem tojunk be!)

Irigyeljenek, irigyeljenek minket!

Soha életemben nem láttam egyszerre ennyi boldog arcot. Sose gondoltam, hogy egy másfél milliós tömeg ilyen jóságos, intelligens és mindenféle agresszivitástól mentes lehet! Sose tudtam volna elképzelni, hogy ekkora egyesítő erővel törhet elő az őszinteség, a bátorság és a hit!

Nincs az a pénz, amivel hasonló szabadság-heppeninget lehetne szervezni! Mindez tiszta öntevékenység! Az egész apróságokból áll össze. Minden saját, minden különböző. Ennek az ünnepnek az összes részlete individuális. A tüntetőknek osztogatott amerikai nemezcsizmákról szóló hazugsághoz képest se két pár egyforma cipőt, se új sátrakat nem lehet találni a Hrescsatikon. Minden abból lett összeszedve, ami kéznél volt: lukas, stoppolt ócskaságokból; udvari szemetes kukák szolgáltak a tűzgyújtáshoz, voltak közeli áruházakból szerzett tára-alátétek, volt minden, amit az emberek kicipeltek vagy elhoztak otthonról.

Az üres vashordók gyorsan dobokká változtak. A Minisztertanács épülete előtti emberfal egy szüntelenül zörgő vaslapra emlékeztet – egy több mint kétszáz emberből verbuvált dobostársaságra. Éjjel-nappal váltják egymást, verik a fémhordókat. A szomszédos konzervatóriumból diákok – hivatásos dobosok jönnek ki hozzájuk. A csiszolt és a műkedvelő dobolás szerves egésszé olvad össze – mint minden ezen a téren.

Különféle emberek vannak itt, köztük a különcök, az örök zsémbelődők, a mindig mindenkire haragvók is, ám a morgásuk és a rosszindulatuk nem vált ki szokásos ingerültséget a többiekből, csak megengedő mosolyt.

– Bocsásson meg, atyám – fordul egy tévétudósító egy narancssárga sálas paphoz –, de vajon feladata-e az egyháznak, hogy a politikával foglalkozzon? – Mi nem a politika miatt vagyunk itt, hanem az igazság miatt! – válaszolja az. – A demokráciáért vagyunk itt! – kapcsolódik hozzá pár munkás egy őrcsapatból, bár talán nem is értik igazán, mit jelent ez a csodálatos szó.

Hogyan találja meg ebben az absztrakt szóözönben a maga pontos és konkrét jelentését a „demokrácia”, a „szabadság”, az „igazság”, a „függetlenség” és a többi kifejezés, amelyekkel oly könnyedén zsonglőrködnek a politikusok? Hogyan kezdhetnék ezek az elvont szimbólumok kifejezni nem csupán mindenki saját kívánságait, hanem malterként összekötni az itt álló embereket?

– Nem tudom, hogyan! – mondja egy asszony Csernovci környékéről. – Én a szívemmel megéreztem, mit kell tennem! – Már több napja egy sátorban él a fiaival a Hrescsatikon.

Egész Ukrajna a Függetlenség terén barátkozik! Több ezren érkeznek naponta Kijevbe. Közülük sokan először vannak a fővárosban. A város nagysága és az események súlya felébreszti az emberekben az elszunnyadt teremtő lelkesültséget!

A kijeviek minden nap ételt, meleg ruhákat, orvosságot hoznak ki az utcára. Számtalan orvos vesz részt önkéntesen az akcióban. Mindez nem katonai védelem, hanem különböző korú, társadalmi helyzetű és nemzetiségű emberek barátkozásának ünnepe. Mindenkié, a diákoktól a nyugdíjasokig, az üzletemberektől az alkalmazottakig. Meg persze a hajléktalanokig… A rongyos sátrak között Mercedeseket lehet látni a következő táblákkal: „Átfagytál – gyere be, melegedj meg!” A Hrescsatik teljes hosszában felállított alkalmi konyhákban bárkit megetetnek. A jómódú emberek számára érdek és erkölcsi kötelesség részt venni az eseményekben – nem fukarkodnak se a pénzzel, se az idővel. A szegényeknek mindez igazi paradicsom. Ehetnek, ruhát kapnak, megmelegedhetnek valahol. De ami a leglényegesebb – senki sem fölösleges a téren, mindenkire szükség van! Mindenkinek fontos a jelenléte. Mindenki részvételétől függ valami! Talán nem is világos, hogy mi. De mindenki érzi, hogy itt semmi sem puszta formaság.

– Mondja, mit nyújt önnek személyesen, hogy itt állhat? Csak kérem, ne mondjon nagy szavakat a népről, a demokráciáról, az országról! Személyesen mi köze mindehhez? – faggatódzik egy akkurátus tudósító egy narancssárga köpenyes kislánynál. A lány kapásból válaszol: – Hát tudja! Itt senki se magára gondol!

A téren felállított színpadon naponta jelennek meg politikusok, ismert és kevésbé ismert ukrajnai emberek, népszerű énekesek vagy most megvilágosodó, keménykezű hivatalnokok, hogy bekapcsolódjanak a másfél milliós visszhangba. Persze van itt ügyeletes skandálás is: „Jus-csen-ko!” Vagy: „Nasz bahato i nasz ne podolati!” (ukrán: Sokan vagyunk és nem győznek le minket!)

Hogy a pátosz mégse uralja el végérvényesen a teret, a mikrofonból néha kamaraszöveg hallatszik: „Akik elvesztek a téren, az óránál találkozzanak!”

Ilyen hallgatósággal beszélni – ez minden politikus álma!

– Egész életemben ilyen percekről álmodoztam! – kiáltja a megfiatalodott Lech Walęsa, lelkesítően integetve a kijevi színpadon.

A jelenlegi ukrán elnök, Leonyid Kucsma azonban lemondott erről az élvezetről. Egyszer sem jelent meg ezen a népgyűlésen. Talán azért, mert a mikrofonból időről időre a következőket hallani: „Kicsi Kucsma, ha elvesztetted a mamád, ő a tér bal oldalán vár rád, az óra alatt!”

Erre a barátkozó népünnepélyre kivétel nélkül mindenkit elhívnak, elsősorban Ukrajna keleti területeinek lakosait. Senki nem tesz úgy, mintha nem tudná, hogy keleten milliók szavaztak Janukovicsra. Senki sem veti meg a véleményüket. A kijevi téren érvelve beszélgetnek azokkal, akik a régi módon kénytelenek szavazni – a parancsuralmi rendszer nyomása alatt, belenyugodva a hamisításokba, akik nehéz körülmények között dolgozva mindmáig nem rendelkezhetnek munkájuk eredményével. A Függetlenség terén feltüzelik őket. Sokan ott maradnak és csatlakoznak az akcióhoz. És bár az ellentétes politikai táborokból ugyanazok a jelszavak hangzanak el, a hangvétel, a stílus, az intonáció eltérő. Mindaz, amit a távozó hatalom hirdet, túlságosan is azt az ismerős tónust idézi, amelyet évtizedek alatt alakítottak ki a szovjet pártirodákban. Mintha egy régi cirkusz igazgatója egy rég elfeledett dallamot játszatna a zenekarral, arra számítva, hogy az idomított lovak majd maguktól elkezdenek rá körbe-körbe futkározni.

Ukrajna egy néhány perces parlamenti szavazás után lett független 1991. augusztus 24-én, a szovjet rendszer totális válsága során, amely a birodalom végét jelentette. Ám akkor Ukrajna mintegy ajándékba kapta ezt a függetlenséget. Úgy tűnt, hogy a széteső birodalomból egyszerűen levált még egy darabja. A szovjet korszak még olyan közel volt, hogy az eseményt lelkileg nem lehetett azonnal globális változásként felfogni. Sokak számára a posztszovjet nomenklatúra egyik rendelkezése maradt. Egy újszülött világra jött, de még nem tudatosodott benne igazán az élet! Tizenhárom évre volt szükség, hogy a nemzet felnőjjön, éretté váljon, és teljes erejével hírt adjon születő öntudatáról.

Most 2004 novemberét „a nemzet születésének” nevezik.

A történelmi Ukrajna valamikor a kozákság idején ki tudta dolgozni a tábori demokrácia bizonyos formáit, választási szabályok is voltak – a kozák állam fejétől a középszintű katonai rétegig. A romanovi Oroszország lassan, de kitartóan felszámolta ezeket a demokratikus elemeket. (1764-ben megszűnik a hetmani rendszer, 1775-ben vége a Zaporozsjei Szicsnek, majd 1783-ban bekövetkezik az ukrán parasztság végleges földhöz kötése.)

Az 1917-es orosz forradalmi események elején, az év áprilisától Ukrajna autonómiát követel, majd a radikális fordulat idején az önállósodás irányába mozdul. Ezeket a próbálkozásokat 1919 februárjában fojtották el véglegesen. A szovjet korszak azonnal – és meglehetősen kemény módon – eltávolított az ukrajnai politikai életből minden elképzelhető demokratikus formát.

Több száz év romanovi autoritarizmus, hetvennégy év szovjet totalitarizmus – majd néhány perc alatt Ukrajna bekerül a liberális-demokratikus politikai térségbe, amit a ’90-es évek közepén alkotmányosan is megerősít. Természetes, hogy ilyen gyors változások eredményeképpen egy ötvenmilliós országot lélektani sokk ér!

Ukrajna évszázadokon keresztül meghatározó hadszíntér volt a romanovi és szovjet típusú Orosz Birodalom Nyugat-Európával és az oszmán iszlámmal vívott szüntelen katonai konfliktusaiban. Három világháború zajlott területén. A krími háború (1853–1856) csupán érzékenyen súrolta. Sokkal fájdalmasabbnak bizonyultak az I. világháború történései, amelyek döntően Ukrajnában bontakoztak ki. És elképesztő méretűek a II. világháború veszteségei – tízmilliókban számolható emberélet.

Ukrajna a totalitárius rendőrállamban, a szovjet korszak hetven éve alatt szinte hermetikusan el volt zárva Európától. Az 1990-es évek elején megszűnt a „vasfüggöny”, és több millió ukrán élt a határátlépés lehetőségével. Így aztán informálisan a nyugati (euro-amerikai) civilizáció minden ereje az ukrajnai hétköznapok részévé vált. Százak és ezrek képezték azt az ukrán gazdasági emigrációt, amely mára megtöltötte egész Európát – Lengyelországtól Portugáliáig. Egy olyan országból, ahonnan nemrég még bármilyen emigráció, legyen az politikai vagy gazdasági, lehetetlen volt.

Európa évszázadokig úgy vélte, hogy Ukrajna és Oroszország szinonim fogalmak. 1991-től Ukrajna végre lehetőséget kapott, hogy megválassza saját politikai létezésmódját.

A téren sok ország zászlaját lehet látni, a fehérorosztól, az orosztól kedve, az azerbajdzsánin, a grúzon át, egészen a britig, a spanyolig, a kanadaiig, nem is beszélve a több száz ukrajnai falu- és városnévről, amelyeket golyós- vagy filctollakkal írnak göcsörtös betűkkel a rögtönzött transzparensekre. Egyes zászlók az összetartást, a szolidaritást szimbolizálják, mások megjelenése emberek reményét, hogy a demokratikus változások az ő hazájukat is elérik.

– Le fog vonni valamilyen következtetést a kijevi eseményekből? – kérdezi a tudósító az egyik szomszédos ország politikusát. – Hát persze – válaszolja az cinikusan. – Többé ki nem engedjük az embereket az utcára!

A térre vonult emberek minden komolyságuk mellett kissé gyerekesek. Hitük és lelkesedésük képes feloldani a legmerevebb sznobizmust. A tér a múlt betegségeit gyógyítja! Kigyógyít a rabságból és az önmegalázásból!

Lehet, hogy ez az őszinte, felhőtlen karnevál semmilyen forradalomra se emlékeztet. De tudjuk, hogy ebben a boldog darabban mindenki kockáztat valamit. Hiszen a közelben, egészen másfajta tereken, kaszárnyákban és vagonokban más emberek tartózkodnak – fegyverrel a kezükben. És léteznek olyan erők, amelyek készek parancsot adni nekik a fegyverhasználatra. Tudjuk, hogy több száz lelketlen érdekember szünet nélkül dolgozza ki a visszavágás terveit, és amint biztosak lesznek benne, hogy büntetlenek maradhatnak, működésbe hozzák őket.

Az élet, amely itt és most születik a téren – rettenthetetlen és tiszta, föl sem merül, hogy azonnal elfojthatják, elárulhatják vagy eltorzíthatják. Nincsenek álarcok! Rögtön látni, ki kicsoda, és nem egy narancssárga vagy kék-fehér sál alapján, hanem hogy mit ébresztettek fel ezek az események az emberben: talál-e helyet a lelkében a gonoszság, a félelem és a gyűlölet számára.

Forgács Iván fordítása

A szerző kijevi rendező, látványtervező, a mai ukrán film egyik meghatározó egyénisége, akinek az utóbbi években Budapesten is több színházi előadás fűződik a nevéhez.